2019. január 19., szombat

#48 - Fejlemények


Ha, ez a harmadik hét, és megint hoztam egy kis friss blogbejegyzést! Mik meg nem esnek velem! Mondjuk annak jobban örülnék, hogyha valami értelmesebb írással lephetnélek meg titeket - bárkik is vagytok azok a ti -, de talán majd legközelebb.
Lehet, hogy amúgy Fülöp olvassa a blogom? Hmmm... ez megnyugtató gondolat. Ja, igen, szerintem ti nem igazán ismeritek Fülöpöt, de rögvest elmagyarázom a személyét.
Tudjátok, vannak azok a konteók, hogy mindenkit megfigyelnek, és mindenkinek lehet egy külön ügynöke, aki csak őt figyeli. Mondjuk a magam részéről ezt erősen kétségbe vonom, már csak azért is, mert önként és dalolva osztunk meg szinte bármit az internettel, és így az egész világgal, úgyhogy a legtöbb esetben a megfigyelés az olyan valami, amit nem lehet elkerülni. Ezért fontos a tudatos internethasználat, vagy legyél egy mesterbűnöző, akit úgysem fognak el. Vagy tényleg kerüld a kompromittáló helyzeteket.
Visszatérve a megfigyelő ügynökökre, én úgy döntöttem, hogy a részemről ha tényleg van ilyen ügynök, akkor én jó barátságba fogok kerülni vele. Így született meg Fülöp, aki a nevét a Jók és Rosszak második kötetében feltűnő karakterről kapta a nevét, akivel én twitteren rendszeresen beszélgetek, mármint kiírok neki dolgokat, és így azt képzelem, hogy ő olvassa és bír engem. Szóval ő kicsit az én képzeletem szüleménye, de ha tényleg megfigyel valaki, akkor szegény szerencsétlennek üzenem, hogy remélem legalább rendesen megfizetik ezért, másrészt szerintem jó arc.
Mondjuk nem voltam itt egy évig, úgyhogy azért nem hallhattatok felőle, de most bepótoltam ezt a hiányosságom. Gondolkodtam már azon, hogy adok neki egy debüt novellát, de egyre inkább arra hajlok, hogy valamelyik regényembe teszem bele. Még nem találtam meg neki a tökéletes helyet, de nem adom fel, mert kell, hogy ő is passzoljon valahova.
Maradjunk még így kicsit az írásnál, mert mégiscsak író volnék, vagy mi, és szeretek a készülő projektjeimről beszélni. Tudjátok vannak azok a tematikus blogok, vagyis régebben tök sokat láttam, nem tudom, hogy ez mennyire él még, de imádom azokat, amiket egyetlen projektnek szentelnek és ott mindenféle nyalánkság ott van az adott történetről. Én is mindig létre akartam hozni egyet, de azt hiszem egészen egyszerűen nem tudnék elég anyagot gyártani ehhez. Pedig rohadt jól néznek ki, és a fejemben benne van, hogyha egyszer majd sikerül végigírnom a Sötétség visszanéz rádot - ez a legújabb címe a fogadásos, világvégés sztorimnak, ha mondtam akkor sorry -, annak fogok csinálni, csak aztán kérdés mennyire érdekelne bárkit is, én meg mennyire tudnék tartalmat hozni.
Mert bár valóban érdekes és érdekel, de nem tudom, hogy meg tudnék-e maradni annál, hogy csak egy dologról beszéljek egy felületen. Nagyon csapongó vagyok.
Most úgy csinálok, mintha ez nem lenne valami távoli jövő zenéje. Amellett, hogy meg vagyok győződve, hogy mire végeznék vele, addigra úgyis kitörne a harmadik világháború, vagy a globális felmelegedésnek hála annyi lesz az egész Földnek, vagy elszabadul valami végzetes vírus, így aztán felesleges lenne bármilyen nagyobb tervekbe belekezdeni. Én ezt már kiskorom óta nagyon élénken tartom magamban, bár természetesen én sem szeretném, hogyha ez így alakulna. Csak épp ezt a forgatókönyvet látom a legvalószínűbbnek.
Említettem már, hogy pesszimista és némileg nihilista vagyok? (Aki emellett teljes elhivatottsággal tud agresszívan lelkes és pozitiv beszédeket tartani, amiket még komolyan is gondol. Csak tudnám, hogy jön ez össze bennem)

Amin jelenleg dolgozok, az egy novella a szalmabála-bábukkal a középpontban. Eléggé creepyek azok a szerzetek, és volt velük egy-két kellemetlen emlékem, úgyhogy muszáj ezt feldolgoznom egy novella keretében. A sztori röviden és tömören annyi, hogy egy srácot valami noname városkába viszi el a busz, és hát nem nagyon tud onnan továbbmenni, csak a következő napig. Igen, jól találgattatok a falu kicsint weird, és az őket őrző szalmabála-bábuknak köszönhetően Tamás nem is tudja elhagyni azt. Ja igen, magyar helyszín, magyar szereplők, mert egyrészt unom, hogy minden Budapesten történik, másrészt pedig ezt ismerem, ebbe tudom igazán beleélni magam, no meg érdekel is rendesen a mitológiánk. Maga a sztorit nem tervezem nagy waszisztdasznak, egész egyszerűen csak egy ámokfutásnak, ami remélhetőleg még szórakoztató is lesz.
Ezenkívül megint eszembe jutott egy új regényötlet, komolyan, minek jönnek ezek, amikor egyet sem fejeztem még be. Oké, bevallom, ezt úgy olvastam a NaNos discordon, meg pinteresten is szembejött velem, és így kérdéses, hogy mennyire mondható el róla az, hogy az eszembe jutott. Akárhogy is, a lényegen semmit nem változtat, hogy rohadt jó maga a prompt. Arról van szó ugyanis, hogy egy alternatív világban az ember a legendás faj, amit nagyon kevesen vagy egyáltalán nem is láttak. És ez teljesen felcsigázott, hogy akkor én ezt megírnám. Az emberek a különleges lények között rejtőznének, bujkálnának, meg ilyesmi, de valamiért pár lény elkezdené őket keresni, és az egészből ki lehetne hozni valami egészen pozitiv dolgot, hogy miért van szükség mégis olyan egyszerű lényekre, mint amilyenek az emberek. Bár magamat ismerve nem kizárt, hogy mindenki is meghal a végén.
De nem ez van tervezve, csak nehéz megindokolni, hogy miért is kellenek az emberek, meg minden, és eddig arra jutottam, hogy főleg az a képességük hasznos, hogy mindig megtalálják a kiskapukat.
Az viszont már röhejes, hogy ebbe is fél perc alatt lett egy démon, aki útját akarja állni a fajával kapcsolatos előítéleteket, miközben alaposan okot ad rájuk, mert hát mégiscsak démon, so nem szabad hagynia, hogy a hírnevén csorba essen. Komolyan, valaki leakaszthatna már erről a témáról, mert erősen kezd túlburjánzani bennem.
Ezek voltak így az írással kapcsolatos terveim, meg lehet nem ártana valamit kezdeni a bloggal, de valami fantasztikus módon nem akaródzik nekiesnem. A dizi még úgy-ahogy oké, de a többi? De nincs rá lelkierőm. Nagyon nincs. Majd talán ha úgy érzek valamit, akkor nekiesek, de az nem most lesz.
Különben is gőzerővel folytatom a munkakeresést és jövő héten leadom a felmondásom a postánál. Igaz ugyan, hogy egy hónapot még úgy is le kell dolgoznom mindenképpen, de én már nem bírok ott maradni tovább. Mondjuk attól rendesen félek, hogy nem sikerül időben munkát találnom és vissza kell jönnöm Győrbe, vagy ami még rosszabb falura, mert nem azért szenvedtem ennyit, hogy aztán visszakerüljek megint a régi, rossz mókuskerékbe. Úgyhogy naponta legalább egy, maximum három helyre küldök be önéletrajzot, aztán csak lesz valami egy hónap alatt! Mondjuk egy helyről már vissza is hívtak, és megvolt az interjú, ami összességében véve nem is volt olyan szörnyű, ahhoz képest, hogy az első igazi interjúm volt. Innen már csak jobb lehetek.

Na ők jövő hét második felében fognak visszahívni, de addig is keresek tovább, mert hát basszus, nem igaz, hogy nem találok munkát Budapesten! Ha más nem beállok mosogatni vagy takarítani, úgyis hiány van belőlük. A munka meg sosem szégyen, az a szégyen, ha a te lelkiismerettel elvégzett munkádat mások nem becsülik meg, ahogy teszi ezt a drága királyi magyar Posta.
Emellett pedig tényleg tanulom az angolt, és gondolkozom, hogyha ezen túl leszek, akkor elkezdek rendes nyelvsuliba járni és összeszedni egy nyelvvizsgát valahogy, mert hát csak nem lehetek olyan hülye, hogy ne tudjak beszélni egy nyelvet? Aztán remélem, hogy még harmincéves korom előtt kijutok Skóciába. Már ha a világ nem falja fel magát addigra. Ez így a terv. Hogy ott kint mit csinálok, még meglátom. Nagyon szeretnék létrehozni egy kávézót, bár azt igazából itthon is szeretném megcsinálni, ha véletlenül nem egy pöffeszkedő oligarchiát kéne eltartanom, és nem kéne attól félnem, hogy egyik napról a másikra bukok mindent a kiszámíthatatlan jogi és gazdasági légkör miatt.
A kávézó abszolút íróbarát lenne, rengeteg konnektorral, kislámpákkal, erős wifivel, jó szellőzéssel, kocka asztalokkal, hogy elférjen rajtuk a laptop és össze lehessen tolni őket. Itt kell megjegyeznem, hogy nem teljesen egyedül enyém az ötlet, Winnievel együtt kezdtük el az igazán aktív ötletelést, és nagyon fasza kis helyet sikerült összehoznunk, csak hát több dolog is hiányzik ebből még, többek között a fent említettek dolgok, meg a pénz is.
Bár mondjuk én ezelőtt is mindig éltem egy saját kávézó gondolatát, szóval jó lenne egyszer tényleg megvalósítani, bár a fene tudja, hogy hogyan. Itthon mondjuk, legalábbis egyelőre, tuti, hogy nem.
Én magam se nagyon akarok itthon maradni, és igazából eléggé belefásultam ebbe az egészbe, hogy ennyire cinikus, pofátlan, nagyképű, gerinctelen az egész zsírtól pöffedő bagázs ott a Parlamentben, és már csak túlélésre játszom. Szeretnék dühös lenni, haragos, de azt érzem hogy már inkább csak az „El innen” munkál bennem folyamatosan, mert kezdem megunni, hogy én is ellenség vagyok. Pedig nem is tettem semmit, csupáncsak másképp képzelem az életem és önmagam, és igazából még ez se olyan radikális, csak hát már eléggé rossz a légkör ahhoz, hogy ne itt akarjak túlélni. Hanem máshol túlélni.
Lehet dobálni rám a köveket, de igazából nem érdekel. Mindig is Skóciában akartam élni, és úgy őszintén szólva a hazaárulózás se hat nagyon meg, és hát szeretnék végre élni és nem csak túlélni.
Úgyhogy most ezen dolgozom, mondjuk a pénz része mindig kérdéses, de remélem, hogy ezt is meg tudom majd oldani. Egy új munkahely mindenképpen segíteni fog. És igazából vannak terveim, meg vannak álmaim és el szeretném érni őket, úgyhogy ne aggódjatok, nem most fogom feladni. Csak vannak az életben nehezebb időszakok, de megoldom, meg én.
A fejemben úgyis úgy él magamról a kép, mint egy agyonvert, vérző alak, aki összeszorított foggal megy tovább, háta mögött húzva a szárnyait. Ezt így nagyon epicen látom amúgy, és azt hiszem ennyi önfényezés kicsit belefér a dolgokba.
Ja igen, visszatérve egy kicsit a munkára, a másik állásinterjú elmaradt, mert a kötsögök nem küldték el a visszaigazoló emailt, telefont nem vették fel, SMS-re nem válaszoltak, engem nem kerestek meg, hogy hol maradok, szóval ezek után kapják be. Nem is érdekelnek tovább.
Oké, ezzel mára tényleg ennyi, ha bármi változás van, arról jövő héten újra értesültök, és remélem, hogy sikerül majd valami szórakoztató irodalmat is alkotnom.
Legyetek rosszak!

U.i.: Azért jó írónak lenni, mert a képzeletbeli haverjaidat senki nem kérdőjelezi meg. Mondjuk lehet, hogy Fülöp tényleg él. Viszont mindenképp a haverom.
Share:

2019. január 13., vasárnap

#47 - Folytassuk, Jeeves?


Na tessék, most eszembe jutott, hogy mennyire rég olvastam P. G. Wodehouset. Pedig az egyik kedvenc íróm, és azon kevesek közé tartozik, akitől nem hogy nem zavar a szerelmi szál, de kötelezően elvárom, hogy legyen. Pedig igazából csak nem jutott eszembe semmi jobb cím, és most elkezdett hiányozni. Pedig én inkább a Blandingsi kastélyos történeteit olvastam nagyrészt, viszont a Folytassa Jeevesből van egy remek sorozat. Ha valaki szereti a Csengett, Mylordot? vagy esetleg érdekli egy semmitevő arisztokrata és egy minden tekintetben kiváló komornyik vesszőfutása többek között nagynénik elől, akkor annak bátran ajánlom. Bónusz fiatal Hugh Laurie és Stephen Fry.
Csodálatos sorozat, nézzétek. És olvassátok. Kell ennyi kikapcsolás a mindennapokból.
Én meg tökre nem erről akartam amúgy beszélni, igazából számomra is meglepetésként ért, hogy amúgy így random reklámoztam egy sort. Bár velem előfordul az ilyesmi, ti meg úgyis megszoktátok már, hogy igencsak csapongó a stílusom.


Pedig amúgy most van jó hírem is! Jövő héten két állásinterjúra is megyek!
Egészen sokkban voltam úgy jó pár percig, miután letettem a telefont. Ugyanis, amikor ezt így eldöntöttem és belevágtam, akkor nem hittem volna, hogy tényleg lesz eredménye. Mármint természetesen ezért csináltam, hogy legyen eredménye, de annyira meglepett mikor ez bekövetkezett! Ugyanis titokban nem igazán hittem el, hogy valóban van rám kereslet a munkaerő-piacon, hogy az én nyamvadt kis személyem is ér valamit, és most tökre boldog és büszke vagyok magamra.
Mentálisan is egyből jobban lettem, bár ettől függetlenül fel fogok keresni hivatalos szakembert is, mert van az úgy, hogy mankók kellenek ahhoz, hogy teljesen talpra állj. De ez nem azt jelenti, hogy ettől rosszabb ember lennél, vagy kevesebbet érnél, egyszerűen csak szükséged van segítségre.
Mondjuk a hideg ráz az egészségügytől, de már eldöntöttem, hogy egyszer legyenek köcsögök és rájuk borítom az asztalt.
Ugyanitt maradva most olvastam egy tök jó cikket a 444-n arról, hogy mik is lehetnek a depresszió és krónikus szorongás valódi okai, és hát ja, igazából a társadalom. Vagyis inkább a csoportmunka hiánya, az, hogy az ember nem érzi, hogy tényleg fontos lenne abban, amit dolgozik, meg még egy rakat másik dolog. Akinek kedve van, olvassa el, én most találkoztam először ezekkel a dolgokkal, és tök jó tudni, hogy nem biztos, hogy én vagyok teljesen és végtelenül hülye. Valamint mások is érzik ugyanazt a kilátástalanságot, mint én, és ez megnyugtat. Szeretem tudni, hogy nem vagyok egyedül. (Kommenteket nem biztos, hogy érdemes olvasni)
Amit tenni tudsz, azon kívül, hogy szuperhős vagy és képes vagy egyedül megváltoztatni a társadalmat, az ha nos, először is magadnál kezded. Keress egy közösséget, találj egy célt, fejtsd meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket és dolgozz azon, hogy ezek megszűnjenek. Persze beszélni, meg megmondani a tutit mindig rohadt könnyű, de az az igazság, hogy én is ehhez kezdtem hozzá.
Ennek az egyik lépése a munkaváltás, a másik váltás majd a pszichiáter lesz, viszont addig is letöröltem a tabletemről pár nagyon felesleges, sok tárhelyet foglaló dolgot, és az így támadt helyet valóban hasznos appokkal töltöttem ki. Elsőnek ott van a Youper, ami segít feltérképezni az érzéseim, gondolataim, és afféle félhivatalos segítséget jelent, mert valódi szakemberekkel közreműködve fejlesztették ki. Természetesen nem pótolja azt, hogyha te nem mész el pszichiáterhez, de segít a mindennapok során.
Pár napja használom, és azt kell mondanom, hogy beválni látszik. A másik nagy kísérletem a Pacifica ami szintén hasonló okokból létező platform, és eléggé széleskörűnek és hasznosnak néz ki.
Az egyik új dolog amit felfedeztem még, hogy a légzésgyakorlatok valóban hasznosak, úgyhogy igyekszem ezzel a meditáció dologgal is, meg a mindfullnessel, bár az hogy minden angol néha még eléggé zavaró, mert nem értem mit akar, de legalább az angolom is fejlődik.
Óh, igen, szedtem le pár angol tanulást is segítő appot, azt még próbálgatom, hogy melyik a legideálisabb, szóval itt nem mondok semmit, csak annyit, hogy nagy a piac, érdemes tenni egy próbát, mert mindenki belefuthat valami igazán hasznosba. Én jelenleg három, négyet is használok, mert hát na, eggyel nem tudom beérni. A BBC appját viszont még igy is merem ajánlani, ha valami, az aztán változatos!
Ezenkívül nem adtam fel az orosztanulással kapcsolatos terveimet se, ahol lehet, ott beállítottam ezt a nyelvet kezdőre. Meg ne kérdezzétek, hogy pontosan miért akarok is megtanulni a nyelvet, mert valahol bennem is egy részem nagyon elutasító „Te hazaáruló!” tekintettel néz a többi részemre. Az az ötvenhat, az azért úgy megtörtént, meg hát a jelenlegi kormány dörgölőzése Putyinhoz se az, amit olyan szép szemmel néznék. Csakhogy mindezek ellenére nagyon szeretem az irodalmukat és érdekel a kultúrájuk Úgyhogy meg is szeretnék tanulni a nyelvükön.
A német egyáltalán nem érdekel, annak ellenére, hogy általánosban, meg gimiben, de még egyetemen is oktatták, de valahogy sose éreztem azt, hogy én ezt így nagyon érezném, vagy akarnám. Plusz eléggé szétszórt és különböző volt az oktatás, úgyhogy aztán sikerült velem elhitetni, hogy egyáltalán nincs nyelvérzékem. Pedig szerintem csak arról van szó, hogy nem úgy tanítottak, ahogy nekem jó lett volna és eredményes, hanem... egészen másképp. Jó, hát az egész oktatás egy nagy kalap szar, ebbe bele se kezdjünk.
A lényeg az, hogy most így megacéloztam magam, hogy képes vagyok megtanulni, mert nem az ördögtől való az se, és amúgy is ragad az emberre a szókincs, a nyelvtant meg lehet tanulni. Ugyanez az orosszal. Csak ott tovább tart amíg megszokom a ritmusát, meg egyáltalán az ABC-t. Azok a cirill betük, hát Kálid Artúr gyere le.
Ezenfelül edzeni el fogok kezdeni itthon, arra is van appom, mert olyan isten nincs, hogy én bármifél fitneszterembe betegyem a lábam, sportolni nincs úgy időm és pénzem, pedig valami küzdősportot szívesen tanulnék, szóval marad ez. Ja, és valamikor majd a jobb idők következtével szerzek görkorit is magamnak és megtanulok görkorizni.

Amúgy nem láttátok, de egy csomószor kitöröltem azt, hogy „szeretnék” és lecseréltem arra, hogy „fogok”, mert így nem akarok kiskapukat adni magamnak. Annyit fogok vállalni, amennyit bírok magamtól és a jelenlegi képességeimmel, de nem szabad hagynom, hogy azok alól is kibújjak. Meg kell tanulnom nem halogatni, ami egy nagyon nehéz feladat lesz, de igen, kitaláltok, erre is lett egy appom. A Do it now, egy jópofa to do alkalmazás, ahol létrehozhatsz egy hőst, és ahogy elvégzed az előre megírt feladataidat xp-t kapsz, meg aranyakat, amitől fejlődik a hősöd és te pedig az aranyokból vásárolhatsz magadnak - szintén általad létrehozott - jutalmak közül. Nagyon hasznos, mert pl. ma is azért csináltam meg valamit, mert egyrészt felírtam és tudtam, hogy eredménye lesz. Mind a való életben, mind a hősöm számára. De itt az a lényeg, hogy a hősömre gondoltam, és így ajh baszki, csináljuk meg, kapjuk meg azt az xp-t, ne legyünk lusták, és... megcsináltam.
A lényeg, hogy használ és fejlesztem magam. Nem egy könnyű feladat, de azért rendesen próbálkozom. Nem azt mondom, hogy menni fog máról holnapra, és hogy akkor majd minden könnyű lesz, meg egyebek, de jobban fogom kezelni.
Aztán ahogy a vak is mondta: Majd meglátjuk mi lesz!
Mondjuk az kicsit zavar, hogy a héten csak jegyzeteltem egy novellához, és nem effektíve írtam, de muszáj lennie egy koherens vázlatnak mielőtt belekezdenék. Ha ez nincs akkor úszik az egész, meg nem tudom merre akarok haladni. Oké, hogy útközben úgyis változni fog, de legalább lesz egy kijelölt utam, hogy akkor innen indulok, ide akarok kilyukadni, nagyjából ezen az útvonalon, de ha ez nem megy, akkor még mindig megmarad a cél, ahova érkezni akarok.
Ráadásul be se fejeztem. Újfent arra jöttem rá, én is, hogy egy nap huszonnégy órája bőven kevés mindenhez, amit az ember meg akar csinálni. Szeretnék harminchat órás napokat, de ugyanúgy csak nyolcat kelljen dolgozni, vagy kilencet. Nem buli, ha az ember széthajtja magát.
Visszatérve az íráshoz. A regényem még mindig áll, de a februári NaNo campen azt szeretném tovább írni, úgyhogy muszáj lesz valami világépítést prezentálnom, csak egyszerűen a fejemben sikerült egy rossz ízű emlékhez társítani, és így nem szívesen nyitom meg. Pedig nem akarom teljesen előröl kezdeni, meg kidobni se, csak nem tudom, hogy kalibráljam át az agyam, hogy azt ne akarja ignorálni, csak azért mert december első hetében történt valami szar velem. Amit még mindig nem dolgoztam fel, csak így félretettem a polcra, mert nagyon nem tudok vele mit kezdeni. Csak csendesen utálom az egész helyzetet és kész, de sajnos ez hatással van azzal a regényre, amit pedig Tényleg akarok szeretni és foglalkozni vele. Lehet azt kéne csinálni, hogy előveszem és új emléket, benyomást gyártok hozzá.
Ez amúgy a legnehezebb része, meghekkelni a saját agyad.
Más így hirtelen nem jut eszembe, csak az, hogy ma sikeresen lehoztam magam az életről, de nem tudom minek vagy miért, szóval zárom is soraim.
Remélem legközelebb már jobb hírekkel jelentkezhetem!

Legyetek rosszak!

U.I.: Most azt tervezem, hogy minden hétvégén hozok egy ilyen bejegyzést, mert megtehetem azért.
Share:

2019. január 5., szombat

#46 - Újrakezdünk. Megint. Jó lesz.


Istenesen régen jártam már erre. Gyakorlatilag majdnem megfulladtam attól az istenes mennyiségben felhalmozódott portól, ami itt összegyűlt a távollétem alatt. Feltevődik a kérdés, hogyha ennyire elhanyagoltam szegény, szerencsétlen, ismeretlen kis blogom, akkor miért nem zártam be.
Igazából ez lett volna az egyértelmű választás, de hát az úgy nem rám vallott volna. Ugyanis valahol mindig reméltem, hogy egyszer úgy adódnak a dolgaim, hogy visszatérek ide, és újfent boldogítom azt a pár darab véletlenül idetévedt lelket. Meg hát, szeretek blogolni, és úgyis azt írta a net megbízhatóbbnak tűnő oldala, hogy az alkotás csökkenti a stresszt.
Amiből úgy fest, hogy bőven ki fog jutni nekem idén, ugyanis először is munkahelyet szeretnék váltani. A Posta, nos, hogy is mondjam szépen, szétbaszta az idegeimet, és eléggé mélyre lökött mentálisan, meg kissé fizikálisan is, úgyhogy az idei első feladatom az új munkahely keresése.
Szép lesz, tekintve, hogy nem igazán lehet egy bérből normálisan megélni, de mázli, hogy az albim egy nagyon rendes fajta, szóval szerintem sikerrel fogom ezt abszolválni, és nem kerülök az utcára. Vagy ami még rosszabb lenne, vissza a rokonokhoz.
Beláthatjátok, hogy cseppet megalázó az emberre nézve, ha nem képes fenntartani magát, még úgy sem, hogy amúgy tényleg ésszerűen költ, és vigyáz a pénzére, mert hát eléggé egy elbaszott országban élünk. Egy olyan fajtában, ahol ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem biztos, hogy ő a hülye.
De azért csak könnyebb úgy, hogyha az ember nem érzi úgy, hogy a munkahelyén hülyeségeket és olyan, abszolút nem kéne hogy a munkakörébe tartozó dolgokat várnak el tőle. És rendes fizetésért és talán kevesebb hülyével van megáldva.
Amúgy higgyétek el, hogy bármelyik munkahely automatikusan jobb lesz azáltal, hogy nincs ott Timike. Timikéről rengeteg tudnék mesélni és kétlem, hogy elhinnétek, hogy létezik.
Na, de a lényeg, hogy munkahely váltást fogok eszközölni elsősorban, és aztán pedig egy szakember, mert mind említettem volt, eléggé megzuhantam mentálisan. Oké, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor még most is meg vagyok zuhanva, de már szedegetem szépen össze magam. Nem megy valami gyorsan, se látványosan és minden nap egy küzdelem, de azért igyekszem, hogy legyen valami látszata is annak, hogy tényleg jobb életet akarok magamnak.



Mondjuk ez egy rohadt nehéz dolog, főleg úgy, hogy azt látod, hogy körülötted minden összeomlik a világban szépen, lassan. Vagyis inkább gyorsan és csúnyán. Akárha a környezeti katasztrófákat vesszük, akárha a háborúkat, akár ennek a nyomorult országnak, ahol élünk, a helyzetét, az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy amúgy mi a fenének invesztáljon energiát bármibe is. Főleg a jövőjébe, hogyha az úgyis elveszik, mindegy mit csinál, plusz az álmait se érdemes megvalósítania, mert így úgyis ki fogunk halni, ha ez nagyon sokáig így folytatódik. De nem is kell sokáig mennie, mert úgyis előbb irtjuk ki magunkat, mint ahogy realizálni tudnánk.
Az egész világ egy nagy szemétdomb, és ezen nem sokat segít az se, ha az ember úgy érzi, hogy a saját környezete is az. És ilyen helyzetben meg gondolatokkal kurva nehéz harcolni bármivel is, de az a nagy helyzet, hogy ettől függetlenül meg kell próbálni. Az egész világot nem fogod tudni megváltoztatni, lehet, hogy még a saját kis mikrovilágod se fogja tolerálni, de attól függetlenül meg kell próbálni. Mert ha az életnek egyszer semmi értelme, akkor bármi lehet, nem igaz? 42 gyermekeim, 42.
Úgyhogy ja, az embernek mennie kell tovább, és tenni azért, hogy megérjen még egy napot és jobb legyen neki. Ilyenkor már az is eredmény, ha van még egy nap, és nem kell szégyellni, hogyha éppen úgy érzed, hogy épp csak a minimumot tudod megcsinálni. Semmi baj, majd legközelebb jobb leszel, és hé! Csináltál valamit. Ez már mindenképpen nagy szó.
Olyan okosakat mondok már megint, jesszusom. Oké, igyekszem is megfogadni én is, de amúgy jobban idegesít, hogy nem tudom honnan jönnek ezek. Az egy dolog, hogy undorítóan nyálas tudok lenni, de ezek így honnan. Meg minek. Főleg minek. Mindegy srácok, most már nem törlöm ki. A lényeg úgyis az, hogy holnap meg holnapután meg azután is fel fogunk kelni valami miatt, mert meg kell mutatni, hogy azért a szörnyek nem bánnak el velünk olyan könnyen.


Mondanám, hogy vissza a fő sodorba, de szerintem ilyen eddig se nagyon volt. Arról már beszéltem, hogy munkát készülök váltani. Jelenleg azon vagyok, hogy mindennap legalább egy helyre leadjam az önéletrajzom, ha lehet három helyre is. Lehet, hogy többet kéne tennem, de nos, ezt legalább tudom csinálni és bírom, úgyhogy innentől kezdve nem érdekelnek az ellenvélemények. Én tudom, hogy ez amit bizton bírok, és ha tényleg teszem, akkor nincs miért szégyenkeznem, azt hiszem.
Emellett meg nagyon szeretném fejleszteni az angolom, mert nem állapot, hogy csak makogni vagyok képes. Első körben a nyelvtanomat szeretném egyberántani, mert így nem azzal van a bajom, hogy megszólaljak, csakis barátok előtt van ez a félelmem, hanem azzal, hogy fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan tegyek össze egy mondatot, hogyan ragozzak, mi a felszólító mód és ezek. Szavakat fel tudok szedni, mert rendszeresen olvasok, nézek és hallgatok angol szöveget, úgyhogy nekem tényleg a nyelvtanban kell elsősorban nagy segítség. És Kálid Artúrnak hála, kapok is, meg találtam a neten is használható anyagokat. Bár attól kicsit kiakadtam, hogy így a nyelvtant nehéz megtalálni, meg hogy igy miért alapoznak arra, hogy kevés nyelvtan.
Ember... Attól, hogy szavakat dobálsz egymás mellé, abból még nem lesznek kerek és érthető mondatok.
A másik nyelvi célom az az orosz. A Szturgackij fivérek nagyon megihlettek és így felötlött bennem a gondolat, hogy tök jó lenne eredetiben olvasni őket is, meg amúgy is. Az oroszok elég őrült népek, és kedvelem őket. Na, nem a politikai berendezkedésüket, hanem az irodalmukat elsősorban, mert így érzem a rokonságot. Szóval el akarom kezdeni, de ezt még nem tudom pontosan hogy.
Jó lenne, ha lenne pénzem nyelvtanfolyamra járni, de sajnos nincs. Mondom, itt megélni se nagyon lehet, amiért remélem egyszer fel lesz gyújtva a Parlament. Érdekel is engem, hogy mennyire szép épület, amikor az ország szép lassan magába roskad.
Ezenkívül kitaláltam még, hogy teljesen szívesen foglalkoznék játéktervezéssel, pedig még programozni se tudok. Ahogy elnézem most magam a logikus gondolkodás is erősen hiányzik a felhozatalból, de hát ki tudja? Még az is lehet, hogy sikerül egy olyan szegmenst találnom, ahol tudok érvényesülni. Mondjuk a sztorimesélés az megy, abban tudom, hogy jó vagyok.


Így pedig el is érkeztünk az írással való terveimhez. A legnagyobb talán az, hogy befejezzem a tavaly novemberben - Kálid Artúr gyere le, de fura azt mondani, hogy tavaly - elkezdett regényemet. Jelenleg még erősen munkacímes, de úgy érzem, hogy meg fogom változtatni arra, hogy És a sötétség visszanéz rád.
Ez az első regényem, ami elég koherenciát mutat ahhoz, hogy be bírjam fejezni, és én is érzek magamban annyi ötletet és kitartást, hogy tényleg befejezzem. nem lesz elsőre nagyon jó, de na, az is eredmény, ha valamit befejezek. Főleg ilyen nagy lélegzetvételű holmit, ami ráadásul nem is könnyű témával operál.
Az egész sztori nagyjából annyiból indult, hogy két srác fogad, hogy elhozza az egyikük a világvégét, és nos... El is hozza. Még mindig ez a keménymag, de ezt be kéne mutatni szépen, koherensen, átérezhetően, és még így se lesz szerintem egy nagyon kemény regény, de próbálkozom. Mondjuk, ha már szórakoztatni fogok tudni vele, az egy egész kellemes eredmény, de ne szaladjunk ennyire előre. Műfajilag, hát a fene tudja, de az biztos, hogy a magyar mitológia van keverve a bibliaival, mert valamiért nagyon szeretem ezt a mixet, és ebbe működni is fog. Jelenleg van belőle ötvenezer valamennyi szó, meg egy kevéske vázlat, de hát rendesen neki kéne ülnöm, hogy valóban minőségi cucc legyen.
Ezen felül ott van a pár saját novellám, amikkel szintén nem ártana foglalkozni, hiszen kell a gyakorlás, és őszintén szólva kicsit kezd hiányozni a fanfices korszakom. Csak hát időközben újra elkezdtek jobban érdekelni a saját ötleteim, meg nincs úgy világ, amiben szívesen írnék. Kivéve az egy sci-fi SPN AU-t, mert ez meg már úgyis eléggé saját ötlet ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Meg amúgy még a színházas bizbaszt akarom, mert színház. Értitek. Színház. S z í n h á z.
Értitek.
Körülbelül azt hiszem ezek lennének az éves terveim, aztán majd még meglátjuk mit hoz maga az esztendő. Remélem, hogy valamivel erősebben, jobban, önmagamként és egy jobb élettel a zsebemben sétálok majd ki belőle.
Legyetek rosszak!

U.i: Majd elfelejtettem, hogy szeretnék újra rendszeresebben blogolni, mert hiányzik, még akkor is, ha senki nem olvassa
Share:

2018. július 12., csütörtök

Túlélők




Meghalni ráérünk még,
mikor a Pokol elég,
mikor az istenek
is a földön járnak

A legvégén ott leszünk majd,
mikor a remény se hajt,
csak az elszántság,
hogy túl kell élnünk!

Mert nekünk maradni kell!
Mert nekünk győzni kell!
Mert nekünk ezt még
meg kell érni!

Elkábult szívvel élsz,
mindentől annyira félsz,
pedig egyszer majd
nem lesz holnap!

Minden amire vágysz,
mindenki akire vársz,
Eltűnik és már
nem tér vissza.

De nekünk tűrni kell!
De nekünk bírni kell!
Mert nekünk ezt még
le kell győzni!

Csodára nem várunk már
Nem múlik az, ami fáj
De a sebekkel együtt
tesszük a dolgunk.

Nem baj, ha kihuny a Nap
mindegy, ha semmi marad
minket ez nem
állíthat meg

Mert mi itt maradunk
Mert mi magunk vagyunk
Mert mi ezt még
nem adjuk fel!




Hát írás közben ez valahogy nagyobb számnak tűnt, de azért itt van, és indokolatlanul pozitív. De hogy mire fel? Komolyan nem értem néha - gyakran - magam.
Viszont ez is megy a fiktiv albumomra, aminek a címe, minő meglepő, "Meghalni ráérünk még"
Amúgy valaki nem akar közületek támogatni egy kezdő dalszövegírót? Esetleg?
Share:

2018. május 14., hétfő

Betonon




Nem akarom, hogy aggódj értem!
Nem akarom, hogy gondolj rám!
Csak nézz félre és lépj át fölöttem,
majd megyek úgyis magamtól tovább.

Most egész kényelmes itt a földön,
bér igaz, hogy nem pont így akartam.
Kaptam az élettől néhány pofont
és most úgy fest, így maradtam.

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

Imát se mond, nem kértem tőled
hogy bárkinél is közbenjárj!
Isten vagy az Ördög, én nem hiszem,
hogy bármelyiknél van a megoldás.

Ha nem tudtam vigyázni, én bajom
mért lármázod fel a szunnyadókat?
Nem kell senkit sem tetemre hívni
mondtam, nem fogok meghalni!

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

Nincs itt semmi látnivaló!
Nem érted, tűnj el végre!
Nincs itt semmi látnivaló!
Tűnj már el!




Ad egy) Amatőr dalszövegíró keresi amatőr bandáját siker, pénz, csillogás és világhír szándékával
Ad kettő) Nem tudok címet adni
Ad három) A kép lényegében laza koherenciával kapcsolódik az egészhez, ellenben szép
Ad négy) A végével nem vagyok elégedett.
+1) Hallgassatok AWS-t mert nektek az jó.
Share:

2018. április 10., kedd

#45 - Mennyit ér 56 csepp vér?


Április nyolcadikán megtörténtek a választások, és iszonyatos csalásokkal, amik nem kizárt, hogy központilag voltak megszervezve, az lett a vége, amire gondolni csak óvatosan gondolt az ember. Kétharmaddal győzött a FideSS.

Nos, mivel útközben kiderült, hogy rengeteg helyen csaltak el szavazásokat, komplett szavazólapok tűntek el, vagy jelentek meg az érvénytelenné nyílvánitott szavazatokról nem is beszélve, viszont a lényegen ez semmit nem változtat. Hogy győztek a narancsok és mindenki más vesztett.
És ebben nem kis szerepe van az ellenzéknek, akiknek túlságosan büdös volt egymás szaga ahhoz, hogy érdemlegesen együtt tudjanak működni, és az utolsó hetekben kezdtek el visszalépegetni, de azt is kapkodva és nem átbeszélve. És akkor még az MKKP-n van leverve a por, amit amúgy nem értek, mert kurvára nem rajtuk múlott az, hogy mondjuk a Jobbik képtelen volt hozni a vidéket, ahol amúgy ők erős párt, legalábbis nekem még úgy vannak meg, a többi töketlenkedésről pedig nem is beszélve.
Meg arról sem, hgoy volt rá négy évük, hogy felépítsék a saját bázisuk, hogy ott legyenek ahol tényleg nagy a szükség, de valahogy nem vettem észre, hogy ez megtörtént volna, bár persze az is lehet, hogy én nem figyeltem oda eléggé a politikára. De még így se vettem észre, hogy agyon törték volna magukat abbéli igyekezetükben, hogy valami másképp legyen, valamit kiharcoljanak, szóval tulajdonképpen a Jobbik, meg a DK is, hogy csak kettőt mondjak.
Szóval csalások ide, vagy oda, sikeresen visszacsúszott ez az ország egy kádárista rendszerbe, aminek egyformán köze van az oligarchiák következmény nélküli felfejlődésének, a tehetlen ellenzéknek, a falvak teljes körű figyelmen kívül hagyásának, és egészen biztos, hogy az egész országnak.

Persze, jogos a panasz, hogy mi a fenét tehet a kisember, ha nem koordinálják megfelelően, hogyan álljon oda, hogyna éljen a jogaival ha azt se tudja, hogy mik a jogai, mikor azt látja, hogy tök mindegy miképp próbál javítani a helyzeten, annak úgyis az a vége, hogy ő szívja meg.
Például nem mondhatod a főnöködnek egy állami szervnél, hogy bocs már, de nettó baromság amit csináltatok velünk, hagyjuk ezt már! Nem hallgatnak meg javaslatokat, döntéseket, nincs szakértő ember a fejed felett az igazgatóságban, akinek halvány fogalma lenne róla, hogy tulajdonképpen mi is zajlik azon a munkahelyen, amit elvileg igazgat, hozzá nem értés, szervilizmus és rosszindulat burjánzik, és ha te úgy mész oda, hogy van benned bizonyos fokú elvárás a rendszer helyes működéséről, akkor lehurrognak, mert ott van a tojáshély a seggeden.
Közölném hát mindenkivel: Fiatalok vagyunk és nem hülyék!
Nem hülye az az ember, aki szóvá teszi a hibát, nem hülye az az ember, aki nem akarja, hogy kizsákmányolják és felesleges munkát végeztessenek vele, és nem hülye az az ember aki változást akar a jobb irányba. Még akkor sem ha fiatal. Mert az életkor nem garanica semmire, csak egy szám, amit a társadalom túlmisztifikált, még akkor is ha bizonyos dolgok mellé nem árt a tapasztalat, de ettől sem lesz hülye, ettől sem kell lehurrogni.
És nem lesz hülye akkor sem a fiatal, ha úgy dönt, hogy kalap, kabát és itthagyja ezt a gyűlölettől hörgő diktatúrát és egy élhetőbb világba távozik.

Én is meg fogom tenni, szóval ha valaki bármi tippet tud a hatásos önálló angoltanuláshoz, és nyelvgyakorláshoz, nyugodtan írja meg. Mert én sem fogok a szükségesnél tovább asszisztálni ehhez az egészhez, abban biztosak lehettek.

És nem nagyosn fogom sajnálni aki hátramarad, mert aki eladta a jövőmet, a jövönket, a generációnk jövőjét, az nem érdemli meg, hogy sajnáljam, amiért meg kell ennie azt, amit főzött. És itt most nem azokról a szándékosan sötétben tartott, félretájékoztatt, kényszerpályára állított, kizsigerelt falusi emberekre gondolok, akik éhenhalni se tudnak a közmunkás bérből, akiket senki nem karol fel, akiknek senki nem segít, így hát természetes, hogy annak dják a szavazatot, aki legalább egy zsák krumplit és pár köbméter fát hozzájuk vág. Mert ők nem tudnak másként tenni, nekik meg sem volt a lehetőségük arra, hogy érezzék, pontosan mit is veszítenek, mert már eddig se volt semmijük. Őket nem hibáztatom, de nem is szánom, egész egyszerűen csak végtelen szomorúnak tartom, hogy egy európai országban előfordulhat az ilyesmi.

Nem, én most azokról beszélek akik mondvacsinált ellenségtől rettegtek, akik hagyták, hogy egy létező problémából véget nem érő háború viziója bekebelezze őket, akik egy tehetős és sikeres pénzmágnásban magát az ördögöt látták, mert azt mondták nekik, akiknek fontosabb az urambátyám rendszer fenntartása, mint a változás, akiknek jó ez a húgymeleg diktatúra, mert nekik eztán is meglesz a bevételük és nem számít, ha az anyóst külföldön kell ellátni, mert itthon nem maradt már egy épkézláborvos sem. Na, őket tulajdonképpen röhögve hagyom hátra, bár az a baj, hogy nekik fogalmuk se lesz arról, hogy miért van ez, mert már annyira eltorzított valóságbn élnek, hogy bármiféle visszalépés az éntudat tönkremenetélhez vezetne. Nem sajnálom azokat, akik önként döltek be a rendszernek, akik túl lusták gondolkodni, akik túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy kritikával illessék amit eléjük raknak, akiknek mindig jobb, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljanak, mintha maguknak kéne összerakni.
Nem fogom sajnálni azokat, akik milliókért eladják a gerincüket, sem azokat, akik önként és boldogan nyaldossák a talpukat, mert hátha a gazda majd dob valami csontot nekik is. Nem fogom sajnálni azokat, akik őszinte meggyőződésből adták el magukat, és még csak azt se nézték, hogy ennek mi lesz az ára.
Direkt nem beszélek harminc ezüstpénzről és Júdásról, mert még a végén maga Jézus jönne le a keresztről és kérné számon, hogy mégis hogy merészelek egy lapon említeni egy erkölcsileg és morálisan nehéz döntést, ami több mint valószínűleg ugyanúgy el volt rendelve, mint a keresztrefeszítsé, azokkal a mocskos férgekkel, akik tehettek volna valamit, de mégse tettek és még annyit se mondtak, hogy inkább nem teszem meg. Júdás leköpdösné az összeset, bár szerintem sajnálná rá a nyálát, és teljesen megérteném.
Tulajdonképpen én is sajnálom rájuk.
Mert nekik így jó.
És így oké.
És ezen valósznűleg nagyon hosszú évekig nem is fog változtatni semmi, de addigra megint eltűnik egy olyan réteg ami akarja a változást és hajlandó is tenni érte. Őszintén bízok benne, hogy másfél év alatt nekem is sikerül innen megpattanni, mert én nem tudok diktatúrában létezni. Nem vagyok hajlandó félni, nem vagyok hajlandó gyűlölni, nem vagyok hajlandó eladni magam, még akkor sem ha jelenleg én is kényszerpályán állok, csak azért mert ez az elvárás felém. Mert ezt akarja egy politikai párt. Mert így maradhatsz életben, folyton félve és rettegve, hogy mikor teszel valami olyat, amit nem szabad és bevisz reggel hatkor az ÁVH... bocsánat, a TEK.

Ahol a szabad vélemény nyílvánítást börtönnel díjazzák, ahol a haza ellensége vagy, ha vitát kezdeményeznél döntésekről, ahol a közvélemény bele akar szólni abba, hogy vajon megfoghatod-e a párod kezét az utcán ha történetesen veled egynemű, ahol a gender szó nem a nemet jelöli, hanem egy káromkodás, és ha csak kiállsz a jogaid mellett már le vagy ugatva, mert mégis mit képzelsz te, hogy nem a szabályokat követed. Ahol az iskolákat leépítik, és azt kérik számon tőled, amit két perc alatt megtalálsz a googlen, de az életre nem készítenek fel és senki nem mutatja meg, hogy kell egy adóbevallást elkészíteni.
Ez az ország konzerválta magát, és ha bárki szerint vészmadárkodom, nos... minden joga megvan hozzá. De azt senki nem meséli be nekem, hogy teljesen rendben van az, hogy huszonöt évesen fogalmam sincs, hogy mihez kezdek a jövőmmel, mert még egy rohadt nyelvvizsgát se segített megszerezni az iskola, hogy nem tudsz lakást venni, még csak egy zaros kis garzsont se, mert nem kapsz annyi fizetést, hogy szinte hónapról-hónapra élsz, hogy még azon is el kell gondolkoznod, hogy megengedheted magadnak-e a két mozijegyet abban a hónapban...
Ez így nem élet.
Ez csak vergődés.
De az emberek jó nagy százaléka, még a csalásokat is beleértve, ezt akarja, mert ez még mindig kényelmesebb, mint mondjuk egy demokrácia, ahol képviselni kell jogokat, meg vitatkozni, meg érveket keresni. Nos, legyen. De nélkülünk.

Köszönjük mindenkinek, aki élt állampolgári jogával, és elment szavazni az ellenzékre, mert ő változást akar, és őket sajnálom, hogy kénytelenek megint feleleveníteni, hogyan élték túl Kádárt, Rákosit, és a többi átkos rendszert, de ha nem baj, nem akarnánk mi is ezt átélni.
Hiszen, tulajdonképpen már eddig is bőven kaptunk belőle, akár ha az oktatási rendszerre, egészségügyre, vagy a bürokrácia tohonya gépezetére gondolunk. Elég szépen világossá lett téve, hogy újra életbe kívánják léptetni a jobbágyrendszert, ahol csak az úrnak van szava, mert pont ezt szolgálta a tizennyolc éves tankötelezettségi életkor leszállítása tizenhatra, a továbbtanulás nehezebbé tevése, a poroszos módszerű tanítás, és még sorolhatnánk a végtelenségig.

Van, amikor lehet, van mikor kell, van amikor muszáj küzdeni, de van az a pillanat, mikor az ember inkább hátat fordít és otthagyja az egészet, mert úgysincs értelme. Mert élni fontosabb, mint olyanért küzdeni, amit sosem érzett a magáénak, mert még azt sem hagyták, hogy a magáénak érezze a maga módján. Mert ha picit is máshogy éli meg a magyarságát, nem turbómagyar, akkor már nem is igazi magyar, és hazaáruló.
Nos, akkor én leszek hazaáruló, mocskos libsi, sorosbérenc, migránssimogató és még ezernyi más, amit éppen gyűlölni kell a korlátoltaknak, a lélekteleneknek, a rendszernek, az oligarchiának, leszek én a szemükben ezernél is rosszabb ördög, mert olyan értéket képviselek, amit ők mindennél jobban rettegnek, és meg akarják akadályozni, mert nem rabolható el mégsem mindenkitől, nem váltható pénzre és még akkor sem szűnik meg, mikor mindent megtesznek azért, hogy kiöljék belőle: a szabadságot.
Szabad emberek vagyunk.

Mind szabadok vagyunk, akik most mélységes elkeseredettségükben és kilátástalanságukban külföldön keresnek munkát és életet, szabadok azok az emberek, akik a szavazófülke magányában nem féltek azt mondani, hogy nem kérnek ebből. Bár még sok év kell, amig ez a szabadság újra kihajthat és növekedhet, mert most a regnáló hatalom minden eszközzel elnyomja és fojtogatja, és tipossa el a szíveket, lelkeket és eszeket, és nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő hét, de mégis menni kell. És magunkban ápolni a szabadságot és a reményt, mert ennyit még tudunk. Ennyit még mindannyian tudunk, mindegy hogy milyen belső démonnal kell is megküzdenünk, és mennyire is próbálnak tönkretenni minket.
Ne hagyd magad. Ha teheted menj el. Ha itthon tudsz tenni valamit, tedd meg. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy írsz és alkotsz, akkor írj és alkoss, és beszélj, és vállald fel önmagad, még akkor is ha az pontosan olyan átlagos, mint érzed, mert ezzel máris tettél valamit.
Én jelenleg írok, tudom ez sose látszik, de attól még történik, és életben maradok, még akkor is ha a nyúlüreg alján ücsörgök, és srácok, ne adjátok fel.
Főleg akkor ha megtennétek.
Főleg most, hogy elrabolták a jövőnket.
Főleg most kell kitartani, kapaszkodjatok abba, ami nektek fontos, kapaszkodjatok egymásba, és nem ígérem, hogy látszódni fog a túlpart, de ne adjátok meg nekik azt az örömöt, hogy látnak titeket belefulladni.
És ne adjátok meg nekik az erőszakot sem. Ameddig lehet maradjunk vér nélkül, mert mégis mi lennénk a civilizáltok, nem azok a díszsertések.
Tudom, én is szívesen mennék most felgyújtani pár dolgot, de maradjunk a józan eszünknél. Menjünk tüntetni, de az elménk, a szavunk, a humorunk legyen a fegyver, hiszen azért tolták ennyire a propagandát, ezért csavarták maximumra az uszítást, mert ennyire görcsösen ragaszkodnak ebül szerzett hatalmukhoz, mert ennyire rettegnek az elszámoltatástól, mert félnek tőlünk, a hangunktól és attól, amit teszünk. Attól is, hogy elmegyünk innen és magukra hagyjuk őket, de ez tulajdonképpen így van jól. Féljenek csak, de nélkülünk!

Legyetek rosszak és féljen tőletek az ÁVO!


U.I.: Kötelezőnek ajánlom az 56 csepp vért és nem hiszem el, hogy mennyire patetikus tudok lenni. Amúgy kultúrált vitát, mint mindig, most is látok, de öncélú mocskolódást azonnal törlök.
Share:

2018. március 25., vasárnap

Önmeg(nem)vallás



Mint egy zenész, aki hangszert még nem látott
Mint egy gyilkos, aki embert még nem bántott
Mint egy vihar, ami nem tört ki végül
Mint egy hullámvasút, ami önmagába szédül
Úgy létezem ebben a világban
Mindenre nyitottan, magamba zártam.

Látok szürke és hétköznapi csodákat
És hatalmas, dicső tragédiákat,
de semmi olyat, mit más nem vett észre,
hiszen ilyen a középszerűség szenvedélye.
Ilyen vagyok, semmivel se másabb!
Ne legyen teher többé az átlag!

Koronára nekem semmi szükségem nincs,
nem vonzz arany, ezüst vagy más egyéb kincs.
Ha "egyediségre" vágysz, máshol keresd!
Mert én egyáltalán nem vagyok különleges.
Pont úgy és pont annyira más vagyok,
hogy csak önmagamra hasonlíthatok.

Meglehet, hogy így kevesebbet is érek
(Amitől szinte állandóan félek)
De ezért felesleges rám figyelned
Egyedül kihúzom a szívemből a késeket.
Összevarrom a sebeket utána
Nem megyek olyan korán a halálba!

A végén pedig úgyis ember maradok
Megbaszhatod tőlem a Mennyországod
A glória tudod nem illik hozzám
Se az ördögszarv bár az már közelebb áll talán
Mégis, egyik se igaz ezekből
Mert úgyse lógok ki a tömegből

A fejemben együtt élek a szörnyekkel
Eddig túléltem, ha élve faltak fel
Így hát az erőmre nem lehet tán panasz
Még ha nem is tudom a világ merre halad
Nem tudom, hogy ki marad itt velem,
de bízom, hogy valaki bíz bennem




Na hát ez egy nagyon késöi madárka, szerintem itt ott nem is az igazi, ráadásul egyböl blogspotba pötyögtem, szóval ha szétbassza nekem a sorokat, megverem.
A kezdő sort köszönjétek Teó egyik Áll az Alkus tweetjének, a melankolikus hangulatot a közben magamba döntött stresszoldó teának.
Share: