2018. február 11., vasárnap

#43 - Születésnap, szellemek és egyebek


Na, az a nagy helyzet kölkök, hogy tegnap lettem huszonöt éves és ennek annyira tudok örülni, mint még egyik születésnapnak soha. A tizennyolc se töltött el semmilyen különösebb eufóriával, inkább úgy voltam vele, hogy jó akkor most ezt is letudtuk, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Ellenben a huszonötöt egész héten vártam, holott ez nem igazán egy olyan szám, ami bármi különlegeset jelentene, egész egyszerűen nyugodtsággal tölt el az az érzés, hogy huszonöt vagyok.
Leginkább ahhoz tudom hasonlítani az érzést, amikor annyi összegyűrt és elpazarolt lap után rájössz, hogy tulajdonképpen mit és hogyan akarsz és ki és mi akarsz lenni és rájössz, hogy valóban meg tudod csinálni. Nem állítom, hogy akkor most varázsütésre több tartalom lesz a blogon, vagy azt, hogy nem követek el hibákat, vagy azt, hogy a rossz szokásaim kalapot és kabátot véve távoznak, csak annyit, hogy valahogy jobban érzem azt, hogy ennyi idős vagyok és hogy nem csak létezem ebben a világban.
Jó, valószínűleg egy kicsit mindig más dimenziókban fogok létezni, mert hát én már csak ilyen vagyok, de alapvetően most jól érzem magam. Nem tudom, hogy ez meddig fog kitartani, gyanítom csak addig, amíg vissza nem esek a hétköznapok harcai közé, de addig is kiélvezem.
Úgyis olyan ritkán érzem magam így.

Maga a szülinapom érdekesre sikeredett, mert én csak arra készültem, hogy anyám látogat meg, erre az egész családot a nyakamba kaptam. Hát alaposan lesokkolódtam mikor erre rájöttem, és hát nem éppen kellemesen. Nagyon szar érzés, amikor egész héten mást nem csinálsz, mint emberekkel foglalkozol, a türelmedből meg annyit raksz félre ami egy családtagra elég, és akkor hirtelen lesznek öten. És így ráadásul apám meg győri egy légtérben, hát az mindig extra fárasztó tud lenni, mert nem éppen könnyen kezelhető esetek. És amikor egész heti munka után még rád szabadul öt ember úgy, hogy egyre készültél, na az úgy kicsit szíven üt. Nem volt annyira borzalmas, csak többet ilyet ne csináljunk velem, mondjuk el, hogy mindenki jön és akkor én is úgy készülök fel.

Ami viszont tényleg kellemes meglepetés volt az, az hogy barbacsi öreganyám is feljött. Nyolcvanöt éves lesz és Győrbe nem tudjuk felráncigálni, pedig az ott van harminc kilométerre, fél órás út, semmi extra, de Pestre, Pestre bezzeg feljött! El se hiszem, komolyan. Nem is tudom, hogy mi ütött belé, hogyhogy feljött. Igaz, az első mozgólépcső után kijelentette, hogy csak most kerüljön haza, de hát ez meg várható volt. Törzsgyökeres falusi, utoljára talán még fiatalon, akárhányszor éves korában lehetett itt fent Pesten, szóval ez teljesen megérthető viselkedés a részéről.
Amúgy nagyon jól bírta meg élvezte, és mikor kérdeztük, hogy na, kinek fogja elújságolni, hogy itt volt fent Pesten közölte, hogy senkinek.
Szeretem az öreglányt.

Ja meg hát kaptam családtól jóságokat, egy orosz nyelvkönyvet, mert eldöntöttem, hogy oroszul is akarok tanulni. Nem baj, hogy angolul se tudok rendesen! Azért csak jöjjön ránk az az orosz nyelv is. Főleg azért mert a twitterem hirtelen tele lett orosz DGHDA fanokkal - Dirk Gently Holistic Agency - és így nem igaz, hogy nem értem azt, amit írtok! Cirill betűk ijesztő mennyiségben, tehát már csak ezért is szeretnék kicsit kikupálódni. Meg alapvetően is szeretem az orosz irodalmat, meg a legendájukat és komolyan, ha nem lenne olyan a politikai berendezkedésük amilyen, oda is szívesen kiköltöznék.

Aztán család könnyes búcsút vett tőlem, én meg akkor jeleztem jávoromnak, hogy akkor találkozzunk vagy valami.
És találkoztunk és vettünk jégkrémet, mert hát az finom, és igaz, hogy már fagyileves maradt belőlük, de ettől függetlenül még jó volt. Nem volt valami nagy buli, de sokkal fontosabb volt, hogy vele is megünnepelhettem a születésnapomat, mert már vagy kismilliószor elmondtam, neki is, hogy mennyit jelent nekem, szóval ez így tökéletes volt.
Megbeszéltük a világunk dolgait, mert hát valamikor ezeket is meg kell és most tudtunk annyi időt együtt tölteni, hogy ezt valóban megtehessük nyugodt környezetben és bár nem feltétlenül lettünk okosabbak, vagy jutottunk előbbre, de határozottan jobb lett utána.

Ezen kívül persze tőle is kaptam ajándékot, először is életem első DVD-jét, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni, mert még soha nem kaptam még filmet ajándékba, szóval fogtam a TWE-t - The World‘s End - és beraktam két könyv közé. Egyelőre még kibontani se mertem, mert ránézek és tömény érzelmi hullámvasút. Arról nem is beszélve, hogy valahányszor újranézem, oké eddig kétszer láttam, mert mint mondtam érzelmi hullámvasút, szóval mindig elgondolkodok az emberi természeten, meg a rengeteg összefüggésen, meg mindenen és imádom, hogy ennyi mindent elmesél és ennyit ad és közben persze tönkretesz, de rohadtul megéri. Szenzációs egy alkotás, de fizikai fájdalmat okoz, hogy ezt emberek vígjátéknak sorolják be. NEM! Tragikomédia maximum, de nem vígjáték! Micsoda fogalomtévesztésben vannak egyesek, azt a jó életbe.
Plusz van rajta versidézet, mert az mindig jó.

Ja, meg kaptam a szent és sérthetetlen grogos szilvateából, szóval azt majd így kincsként fogom adagolni és őrizni, mert ez mégiscsak ritka csemege a teák között.
Ami viszont teljesen meglepett, bár eddig is már teljesen meg voltam lepődve, hogy egy piros madzagot is kaptam.
Ez ilyen kabbalista móka, a lényege, hogy a bal kézre kötött piros madzag távol tartja a gonoszt. Így néztem, hogy ez nem fog-e valami paradoxont előidézni az őrdémoni létemben, de hát megnyugtatott, hogy az életem így is egy paradoxon. Aztán én is utánaolvastam, és ez a kívülről érkező ártalmak elhárításáért felelős. Szóval kvázi kaptam egy mentális védőpajzsot, ami kurva fasza, ha engem kérdeztek.
Annál is inkább, mert mostanában megint kezdtem alámerülni a laposföldhívők, gyapjas alakváltók és Sziriuszról jöttünk hívők mocsarába, mert egyrészt rettenetesen szórakoztató, másrészt meg szeretném azt hinni, hogy ez csak egy kitűnő trollkodás. De azért elfér rajtam a védőmechanizmus.
Arra leszek még kíváncsi, hogy vajon a keddtől is megvéd-e.
Jávorom ugyan azt mondta, hogy ezt egy mesternek kéne felkötni, de utánanéztem és ez csak opcionális lehetőség, mert felkötheti egy olyan ember, akit szeretsz és akiben megbízol. Szóval szerintem egy hiba sem volt ebben az egészben.

Jaj meg mesélt Karcagról, amit nagyon imádok, mert Kacag az a magyar Night Wale, a legabszurdabb hely kis hazánkban és ahol van egy zebra a lovardában. Meg páva. A lovardában. Nem, nem állatkert, vagy bármi, hanem lovarda. Van egy zebra a lovardában. Ez így csak miért. Meg minek.
A másik kedvencem, ami szerintem egy zseniális történet és minden ízében imádom, hogy felgyújtott egy fagyizót a konkurencia.
Szerintem ezt itthagyom nektek kommentár nélkül. Ízlelgessétek.

Ezenkívül pedig Shane videóit néztük, mert így közölte, hogy van pár, amit meg akar mutatni nekem, és hát olyan jutott eszünkbe, amiről ketten nem értjük, hogy idáig még miért nem jött velünk szembe ez a gondolat, és miért nem csináltuk még meg, amikor SPN-en nevelkedtünk.
Valószínűleg már sejtetitek, hogy mi lehet ez a fantasztikus gondolat, de azért én eloszlatom a kétségeket.
Nyáron fogjuk magunkat és elmegyünk egy magyarországi kísértettúrára. Kinézünk néhány helyet, amiről természetfeletti legendák keringenek és jól megnézzük magunknak. Oké, hogy nálunk nem annyira elterjedtek a kísértetjárta helyek, nem tartozik bele annyira a legendáinkba, mint mondjuk Angliába vagy Amerikába, de vannak ijesztő, elhagyatott helyek, amik érdemesek arra, hogy megtekintsük őket.
Szóval abban a pillanatban rácuppantunk a netre, hogy találjunk megfelelő célpontokat, és közben meghánytuk vetettük, hogy mi kell feltétlen egy ilyen holmihoz. Persze a legjobb az lenne, ha lenne egy beszervezhető és kocsival rendelkező ismerősünk, de ennyire persze nem avatkozott be az életünkbe a fandom, amiért most csúnyán nézek rá.
Azért persze megoldjuk mi az utazást is, mert rólunk van szó.
Meg miközben keresgéltünk, összeszedtük, hogy mi kell feltétlen: só, mert a só ilyen univerzális elhárítóeszköz, fejlámpa, zsebkés, hőmérséklet változás mérő, olyan ruha, amit nem féltünk, cipőből hasonló, gyufa és öngyújtó, meg így felhozta jávorom az ásót is, mire így ránéztem, hogy azért annyira én nem akarok vadászni :”D
Értem én, hogy ez nála családi ökörség, de részemről ha nem muszáj, inkább ennyire nem mélyednék bele.
Meg még pár dolog is szóba került, de hát majd ahogy tervezzük, meg alakul úgyis változni fog, meg kiérni. Ami viszont biztos, hogy alaposan utána kell néznem a magyar mitológiában, hogy mi szolgál még védőrúnaként, vagy mit érdemes magunkkal vinni.
Az élet túlságosan fura ahhoz, hogy ne próbáljunk meg mindenre felkészülni.

A lehetséges helyszínek között szerepel a Boszorkánysziget meg egy elhagyatott gyerekkórház, de ha valaki tud pár libabőröztető helyet és/vagy otthon van a magyar mitológiában, akkor ne tartsa magában az információt.

Mondjuk amit én remélek, hogy a végén az egészet levezetjük egy Dobogókő és Rám-szurdok túrával :”D

Na, hát egyszer egy ilyen terveink vannak, és remélem, hogy azzal, hogy leírtam, nem kiabáltam el. Mondjuk ez még nagyon friss és nagyon változás alatt álló projekt, de már most imádom és meg akarom csinálni.

A másik ilyen hosszú távú utazgatásos terv, ami tényleg csak elméleti szinten működik, és csak így fel lett vetve az egy külföldi conra való eljutás. Oké, hogy pénz meg minden, de mennyire zseniális lenne már? És végre úgy cosplayezhetnénk Cornettot, hogy felismernének. Jávoromnak nem tudom a terveit, senkinek se tudom a terveit, de én Andy Knightley akarok lenni és punktum. Iszonyatosan szeretem azt az embert, meg Nick Frostot is, és tudom, hogy nem nagyon szoktam róla áradozni, de ettől ez még tény.
És végre nem néznének Castielnek csak azért mert ballonkabát volt rajtam.

De hát ez még csak ilyen nagyon jövőbeli, meg egyszer jó lenne dolog.
Ami viszont kicsit közelebbi, hogy már megint NaNo-zok. Ez így magyar közösségen belüli cucc, személyes kihívás, és azt adsz meg elérendő célnak, amit csak akarsz, akár karakterszámot, akár órát.
Eleinte órában gondolkodtam, de aztán rájöttem, hogy nekem személy szerint sokkal könnyebb szószámot számolni, úgyhogy egy miért ne impulzus alapján beállítottam ötvenötezer szót célnak.
Nem.
Nem vagyok normális.
És tudjátok mi a legszomorúbb ebben az egészben? Hogy jó ötletnek tűnt.
Komolyan, tényleg, egészen addig amíg el nem kezdtem megvalósítani. Mert úgy gondoltam, hogy tudok én pofázni a bármiről is ennyit, ami szerintem még igaz, csak elfelejtettem beleszámolni, hogy azért lényegesen kevesebb idő jut erre, mint a novemberire. De hát most már mindegy, már kiírtam, aztán lesz, ami lesz.

Persze, igazából ez akkor lenne jó, ha valami érdemlegesen dolgoznék, de egyáltalán nem érzem úgy. Egész egyszerűen max két dologra tudok koncentrálni, írásügyileg is. És akkor eldöntöttem, hogy jó akkor foglalkozok a sci-fi AU-val, és amúgy sikerül is neki egy koherens háttérvilágot adnom, bár tudom, hogy ebből gyakorlatilag nulla holmi látszik. De azért még ettől így van. Rowena például, akiről tudtam, hogy egy igencsak kétes egyéniségű tudósnő lesz sokkal jobban kivette a részét az okokból, mint ahogy ezt előre gondoltam volna. És ezen én lepődtem meg a legjobban, pedig várható volt. Csak hát egészen más tudni valamit, és megint más látni, ahogy a gyakorlatban működik.
Meg most az a bajom, hogy nem igazán tudom, hogy tudok-e politikai ármánykodást írni. Még nem igazán próbáltam az a nagy helyzet, de hát most kénytelen leszek, mert másképp nem lesz történet. Az egy dolog, hogy a krimiben nem vagyok otthon, mert arról tudom, hogy nem igazán értem, hogy tudják ezt felépíteni, meg magát a gondolatmenetet se tudom követni, de politikai játszmát még nem próbáltam. Még az is kiderülhet, hogy megy nekem, de amíg nincs egy normális alapokkal rendelkező világom, akkor addig nincs miről beszélni.
És ez egy lassú folyamat. Én se szeretem, hogy ez ilyen sokáig tart és hogy nem tudom hozni, de muszáj, hogy legyen egy alapom. Szóval bocs srácok, erre még várnotok kell kicsit.

A másik, amit talán előbb tudnék hozni, az egy BATIM novella, de ott meg egyrészt fogalmam sincs, hogy kit hogy hívnak, ami tőlem nem nagy csoda, viszont magát a történetet se érzem még úgy igazán.
Az addig megvan, hogy egy előzménytörténet lesz, mert egyelőre még csak keresem a helyem és a stílusom a fandomban, hogy mit és mennyit engedhetek meg magamnak, meg a karakterekkel is ilyen tapogatózó stílusban vagyok, hogy kivel és mit tudok írni. Meg hogy az mennyire karakterhű az, amit írok. Amit igazából mindenképpen szeretnék kipróbálni, hogy mennyire tudok sötét és kemény lenni. Mert ugyan én előszeretettel hirdetem magamról, hogy én egy barátságos és kedves író vagyok, mert nem nagyon szeretem, ha egy karakter csak azért hal meg, hogy fájjon, de azzal igenis egyetértek, hogyha egy karakter már lefutotta a saját köreit és beteljesítette azt, amiért jelen van akkor igenis írjuk már ki. Nem muszáj éppen meghalnia, de valahogy lépjen ki a történetből.
Jelen esetben viszont fel kell hagyni a csipkeveréssel, mert itten démoni jelenlét van és hát láttuk, hogy Bendy mire képes a tintával. Szóval meg akarom neki adni az esélyt, hogy igazán kibontakozhasson démonként, de még horrort se írtam! Csak egyszer volt vele egy elvetélt próbálkozásom, szóval ez is vicces lesz. Inkább érzésből fogom ezt majd felépíteni, hogy nekem mi és hogyan lenne rémisztő, aztán majd vagy bejön, vagy nem. De nem fogom visszafogni magam, mert hát egyszer kell egy ilyen is. Meg engem is érdekel, hogy vajon meddig tudok lefelé menni. Még az is kiderülhet, hogy megy.

Persze, tudom én, hogy x éve írok, de azt egy szóval se állítottam, hogy ne lenne még irgalmatlanul sok tanulnivalóm.

Ezeken kívül persze foglalkoznom kellene a DGHDA ficimmel, a saját regényemmel meg még valamivel, ami per pillanat nem jut eszembe. Szóval jah, vannak itten gondok meg gondolatok és remélem, hogy most már tudok valami vállalhatót is hozni blogra, mert nem állapot, hogy mindig csak verseket hozok, meg blogposztot.

Na, mára ennyi kölkök, legközelebb fogalmam sincs, hogy miképp találkozunk, szóval:

Legyetek rosszak!

U.I.: Gifek helyett mostanában átszoktam a zenékre. Meglehet egyszer visszaszokok, nem tudom.
Share:

2018. január 27., szombat

#42 - Folytassuk




Helló kölkök!

Remélem mindenkinek hiányzott már a komolyabb összefüggés nélküli csevejem. Helyes, mert még van talonban, legalább egy hónapja, ha nem több, egy díjas poszt, szóval megkímélem az életeteket, és inkább egy külön posztban pofázok mindenről. 
Is. 

Hu, hun is hagytuk el a dolgok állását? Valahol november környékén, amikor is nekifeküdtem a NaNoWriMonak és végigvittem. 
Ötvenvalahányezer szót sajtoltam ki magamból, utána vagy tíz napig még papírra se tudtam nézni, nemhogy megnyitni egy dokumentumot, aztán jött a karácsonyi őrület, meg az újév, de jobb lesz, ha sorba megyek. 

NaNoWriMo azaz National Novel Writing Month, amiben én a Novelt mindig Novembernek mondom, mert valahogy így jegyeztem meg. Ne kérdezzétek miért, én se értem magamat néha. Olykor. Gyakran. 

Igazából azzal a szent küldetéstudattal szálltam ebbe bele, hogy egyrészt végre írjak valamit a regényemből, másrészt, hogy lássam végig tudom-e vinni. Én lepődtem meg a legjobban mikor kiderült, hogy igen. 

Oké, volt pár nap, mikor majdnem megszakadtam, és soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem fogok fent maradni egész éjszaka azért, hogy írjak. Nem. Én aztán nem. Soha. Nincs az a pénz.

A NaNos magyar közösség iszonyatosan elfogadó, kedves, nyílt és barátságos és mindig készek motiválni, tarkón legyinteni, vagy együtt szenvedni veled. Aki azt hiszi, amit én hittem, hogy az írás magányos tevékenység, akkor sürgősen próbálja ki, hogy milyen amikor öt-hat vagy akár több emberrel ír egyszerre. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon produktív lesz, vagy legalábbis nem feltétlenül, viszont hihetetlen jó érezni, hogy azok az emberek körülötted pontosan átérzik a te bajaidat és mindig készek segíteni, hogy átlendülj felettük. Szóval ha kell egy jó írói közösség akkor a NaNosok a te csapatod. 

Na és hogy sikerült maga az írás? 
Nos, legyen elég annyi, hogy azóta se nyitottam meg azt a fájlt. Először csak megkönnyebbültem, hogy oké, akkor ez megvan, hagyhatjuk pihenni. Aztán rájöttem, hogy mennyit kéne dolgozni rajta, aztán végül teljesen elfelejtettem, mert nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal a szeméthalommal. 

Mondták, hogy az első vázlat senkinek nem jó, de az, hogy gyakorlatilag a negyvenöt százalékát ki kell dobnom az ablakon? Az kissé sziven ütött. 

A nem várt fordulatokról meg nem is beszélve. Megvan az az érzés, amikor a szereplőd önálló életre kel és csak azért sem azt csinálja, amit szeretnél? Na, hát akkor ezt szorozd fel úgy néggyel és megkapod azt, amit én éreztem, mikor az egyik főszereplőm megölte a másikat. 
Úgy, hogy nekik amúgy egy csapatot kellene alkotniuk. És elvileg ez a C karakter hozta volna közelebb egymáshoz A-t meg B-t. 

Valahogy sikerült ide kifutnia a történetnek, én meg csak pislogtam, hogy rendben van Roberus fiam, démon vagy meg minden, teszel rossz dolgokat, de elmondanád édes egy apádnak, hogy mi a halálért művelted ezt? 

Szóval valahol itt halt meg először az egész és aztán csak rosszabb lett. Mert Rebeka drágám meg kezdett jól kijönni Dániellel, és így beállt Lilithez, én meg csak pislogtam, hogy hát az irányítás az volt ugyan, de már közel sincs nálam. 
Mondjuk ettől függetlenül ezeket meg fogom tartani, mert bármennyire is idegesít, zavar és utálom, hogy nem tudom pontosan miért is történt az, ami, tetszik, mert olyasmi ami már fordulatként is emlegethető. 
De azért morgok felette, mert nem is én lennék, ha nem tenném. 

Összességében azonban megéri belevágni, ha azért mert nem tudod, hogy kezdd el effektíve írni a vázlatod, ha látni akarod, hogy képes vagy-e rá, ha kell egy írós világ-megmentős csapat, vagy csak egyszerűen ki akarod elégíteni a mentális mazochizmusodat, vagy egy egészen másfajta indok miatt, de szerintem megéri belecsapni. 

Tehát ez volt a novemberem, összességében. A decemberről ne is beszéljünk, hajtás ezerrel, sziasztok postás vagyok, és kész csoda, hogy nem gyújtották ránk az épületet. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire omlottunk össze, mert az történt, hogy mivel benne ültem, ezért a rálátásom leszűkült arra a területre, amivel dolgozom, és amiben benne vagyok, épp ezért fogalmam se volt arról, hogy mi történik globálisan. Jó, arról amúgy sincsen, kis hal vagyok én a tengerben, de remélem, hogy azért mindenkinek megérkezett mindene, épen és egészségesen. 

A munkáról pedig pont ennyit voltam hajlandó beszélni, bár lehet, hogy egyszer majd csinálok egy “Így neveld az ügyfeledet!” című posztot, de még semmi nem biztos. Bármi lehetséges és annak az ellenkezője is. 

Januárban, hát még január van, remélem, hogy még akkor is január lesz, mikor kikerül ez a bejegyzés, mert már komolyan rosszul érzem magam, hogy ennyire elhanyagoltam a blogot. Reménykedjünk a szürke és nyugodt hétköznapokban, hogy visszaáll a rendszerem és rendszeresebben tudok jelen lenni. Már csak azon elv alapján is, hogy remek ujjgyakorlat a blog ahhoz, hogy a stílusomnál maradjak. 
Többek állítása szerint van ilyen, bevallom én még nem nagyon vettem észre, de azért igyekszem elhinni. Azonban ezt is, mint minden mást az életben, ápolni kell, csiszolni és folyamatosan fejleszteni, amiből nem vonható ki a rendszeres írás sem. 

A NaNo jól rávezetett arra, hogy miként válhat napi rutinná az írás, és amúgy nem különösebben okoz gondot, hogy akár ezerötszáz szót leírjak, egyszerűen maga az, hogy akkor most én leülök és írok, az marad ki. 

Komolyan, hasonló tüneteket produkálok, mint amikor neki kell ülni a tanulásnak, hirtelen minden más fontosabb lesz és amikor háromnegyed órája kijelentetted, hogy na most aztán Tényleg Nekiülök és azóta már a hűtőt is kitakarítottad, na akkor érezhető, hogy mégsem olyan könnyű dolog ez. 
Főleg amikor az ember a munka után hazaesik és nem is vágyik másra, hogy végre egy kis nyugta legyen a sok ostoba embertől, hogy ne kelljen tovább pörögnie a benti dolgain, kicsit kikapcsoljon. Na, ilyenkor szokott megesni az, hogy akár egy óráig se csinálok semmit, csak létezem, és mikor kiszakadok ebből a kábulatból és ránézek az órára, na akkor kapok egy röpke szívinfarktust, hogy már megint elcsesztem az időm. Aztán meg már elkezdeni sincs kedvem, mert minek? 

Az embernek viszont arra van ideje, amire akarja, szóval nincs más hátra, mint előre, nekem is újra be kell iktatni a mindennapjaimba az írást, mert tudom, hogy képes vagyok rá, csak a hangok a fejemben nem mindig segítőkészek. 
Ezzel pedig részben vissza is kanyarodtunk a szürke hétköznapokhoz, amik bár segítenek azzal, hogy keretet adnak a napomnak, de egyben le is szívnak addigra, amikorra hazaesek. Úgyhogy a trükk a következő: Miként spórolhatnék össze magamnak energiát az íráshoz? 
Nos, én nem jöttem még rá, szóval ezért inkább adok időt magamnak a semmibe bámuláshoz, megnézek pár videót, mostanában nagyon rákaptam a gameplayekre, meg a Sznobjektívre, aztán mikor már úgy érzem, hogy nem akar egy egész állatkert kiszabadulni a koponyámból, akkor keresek valami inspiráló zenét – ez mostanában a gamesongok, ne kérdezzétek én se értem - és nekiesek. 

Az már egy másik kérdés, hogy meddig jutok, hogy csak munkavázlatot pötyögök, vagy effektíve valami írást, esetleg totál random verset. Ahogy megfigyeltem magamon, homlokegyenest mást csinálok, mint amit elterveztem, viszont az nem megy, hogy először eltervezem, hogy mit nem fogok csinálni és így mégis azzal foglalkozok amivel kéne. 

Kacifántos vagyok, tudom. 


Példának okáért hoznom kéne egy Bendy and the Ink Machine novellát, de ehelyett van fent egy vers és készül még egy vers, mert csak. A novella meg köszöni szépen, elálldogál magában. Mondjuk ebben közrejáthatsz az is, hogy abszolút ismeretlen terepen mozgok. 
Nem az angol nyelv, mert vannak barátaim, van a google fordító és van magyar végigjátszás – vagyis azok a részek, amik már készen vannak, és remélem, hogy a hátralévő fejezeteket is végigviszik -, hanem maga az a tény, hogy nincs befejezve. Félkész dologhoz pedig hozzányúlni mindig kockázatos, mert biztos lehetsz benne, hogy egész máshogy fog folytatódni, mint ahogy te kitaláltad, és maga a fandom is változik, ami az egyik részben még totál biztos canon és te ráépítettél egy kis palotát, azt a következő, akár hónapok múltán leadott, rész teljesen felfordítja és ott állsz a romok felett, hogy na basszus, kellett ez nekem? 
Szóval félek hozzányúlni, na.
Arról nem is beszélve, hogy ez egy játék. Ha valaki egy éve közli velem, hogy majdan egy gamehez fogok tervezgetni novellát, konkrétan szembe röhögtem volna. Mert nem tartottam az én világomnak, aztán persze, csak meg kellett kicsit ismernem, kitapasztalnom, hogy mit is keresek én ebben a világban, és már egészen megszerettem, megtaláltam a szám íze szerinti holmikat. 
Így keveredtem a BATIM-hoz is, és sajnos iszonyatosan beleestem. Pedig nem az a képernyőhöz szögezős csavarokban bővelkedő fajta, nem is az, hogy mindent, de tényleg mindent rád bíz, hogy te dönts el, mi történt, csak jeleket ad, és mégis megfogott. 
Először is rémesen retro, első generációs Disney rajzos környezet, és hogy az egész tényleg egy fricska a Disneynek, ami már önmagában garantálta azt, hogy elkapjon a gépszíj. 
Emellett pedig ott van az, hogy egy tinta démonról beszélünk. Tinta. A mai napig vérmesen imádok kézzel írni, és fekete tollat használok, valamint alapvetően is könnyebb azonosulok egy sötétebb hátérrel rendelkező karakterrel, ezenkívül végre egy olyan démon, ami köthető a történetszövéshez, és nem csak annyi van, hogy egy ijesztő kép egy régi házban. 

Jó, most ebbe biztos, hogy bele lehetne kötni, de ne tegyétek, mert nem éri meg. Bendy puszta léte egy komoly hiányosságot tölt ki számomra, és ebbe nincs mit belemagyarázni. 

Plusz egy érv a végére: Cuki, de veszélyes.

Viszont már írtam két verset is a fandomhoz, szóval mégse vagyok annyira elveszett, mint amilyennek hiszem magam. 

Ezenkívül még mindig szeretném hozni a sci-fi SPN AU-mat, mert még mindig nem engedtem el, de hogy még mi lesz, vagy hogy mi valósul meg ebből, nos az egy külön történet lesz. Nem merek ígérni semmit, mert úgyse azt hozom. 

Ezenkívül jobban szeretném ráfeküdni a saját novellákra, meg azért könyvajánlókat is kéne írnom, csak valamiért azok nem mennek. Simán kiolvasok egy nap alatt egy négyszáz oldalt, de leírni, hogy miért is volt olyan fantasztikus, vagy miért sem, és egyáltalán, az valahogy nem akaródzik menni.
De lehet, hogy ehhez is csak gyakorlás kell. Mindenesetre majd nekiesek, viszont azt hiszem egyelőre nincs több mondanivalóm. 

Talán csak annyi, hogy itt vagyok, újra és mindig.



Legyetek rosszak!



U.I.: Meglepően gif nélküli lett ez a bejegyzés. 
Share:

2018. január 25., csütörtök

Valóra váltak



Csupán papír és tinta
Az élet illúziója.
Rád mosolyog és felnevet
Teremteni ugye milyen remek?
Látni, ami sosem volt igaz.
(Vigyázz, ez csak olcsó vigasz)
Köszönni egy új léleknek,
és megölni, ha úgy hozza kedved.

Persze, mindig tiéd lesz!
(Nem veled, de rajtad nevet)
Követ téged és nem hagy el,
ez a folt már nem szívódik fel.
Menekülsz? Mondd miért is teszed?
Nem áldoznád az életed?
Egykor azt mondtad, mindent megtennél,
mert az életed csak fél.

A varázslat valóság
Él minden, amit álmodtál.
Rettegsz, félsz szembenézni
könnyebb volna ugyanúgy hazudni.
Az irányítást elvesztetted rég
(Nem gondoljuk úgy, hogy elég!)
Már nem ér semmit a szavad,
miénk a fény, dicsőség, akarat.

Jobb lesz, ha odébbállsz
Nincs itt már semmi szükség rád.
Vagy csendet! Élvezd a műsort!
Végleg a miénk lett ez a kis show
Elátkozott? Hogyne, hát persze!
(Nem fogsz messze jutni élve!)
Uralkodunk világodon

A farkas, az angyal és a démon.



Oké, megint írtam egy fanverset. Nem tudom, hogy mi van velem, amúgy egy novellán kéne dolgoznom, de ez előbb született meg.
Itt is az első két sor ugrott be először, és a többi meg már ahogy a dallam, meg a rímpárok és szótagszámok diktálták. 
Amúgy igen, ennyire ráértem munka alatt, hogy BATIM fanverset ácsolgassak. Majdnem fansongot írtam...
Történetileg, hát talán megint afféle előzménysztori, vagy az első fejezet, igazából nem határoltam be magam nagyon, ha nektek sikerül, váljék egészségetekre. 
  
Share:

2018. január 16., kedd

Ki nevet a végén?


Tinta- tinta- tintagép
mágiáját szórja szét
Mi nevetünk a vásznon fent,
a sikolyod csak benned zeng!

Siker, pénz és csillogás,
úgy ígérted, nem lesz más.
Szemedbe néztük és elhittük
A te hibád, hogy így végeztük!

Most nézz körül és láss csodát,
nem tűnt el az a szép világ.
Egy bábu képében rád kacsint.
Csak a huzat az, ami meglegyint.

A tömeg eltűnt és üres a hely
A múltad az, amitől félned kell.
Ne aggódj, egy angyal dalol.
Nem jössz ki élve a föld alól!

Te sem hitted, hogy így marad?
Hogy bezártál ajtót, ablakot, falat?
Hiába rohansz, most nem szöksz el.
Nézz csak szembe a létünkkel!

Tinta- tinta- tintagép
átkokat szór szerteszét
Sírod felett nevetünk

és örökké itt leszünk!


Szóval. Az úgy volt, hogy.
Én eredetileg novellát akartam írni, csak aztán hajmosás közben beugrott az első két sor, és ahogy az lenni szokott, addig nem mászott ki a fülemből, amíg meg nem írtam.
Jó, tudom, nem a legütősebb, de egyszer olvasható tán.
Óh, igen, amúgy BATIM fanvers, bár a ritmusa alapján már-már fansong, kéne nekem egy köztes kategória srácok.
Bendy and the Ink Machine és Bendy POV, amikor Henry visszatért a műhelybe.
Igen, én egy játékhoz írtam egy verset. Érezzétek a változás szelét! (nem, minecraft gameplayt nem csinálok)
Share:

2018. január 1., hétfő

#41 - Újfent elkezdjük



Hát helló kölykök!

Ismét eltelt egy év, remélem mindenki a neki megfelelő módon tudta ünnepelni a szilvesztert, valamint a karácsonyt is, és a család senkinek nem ment különösképpen az agyára, plusz még jóságokat is kapott!
Vagy legalábbis megúszta különösebb lelki törés nélkül. 

Óh, igen, megint elhanyagoltam a blogom, erre ott van egyrészt mentségnek a NaNo, amit amúgy sikerrel kivittem, aztán a karácsonyi hajtás, de ezek lényegtelenek. Nem, ezután a mondat után nem az fog következni, hogy megfogadtam, hogy idén többet fogok foglalkozni a bloggal, mert ez úgysem jönne össze. 
Ami azt illeti nem is fogadtam meg semmit, mert a fogadalmakat úgys tartják be nagy többségben, én meg még egy szimpla igérettel is el tudok csúszni. 

Helyette inkább elégettük mindazokat a dolgokat, amiket már nem akarunk magunkkal cipelni, amik már túlontól terhesek és amiken egyszerűen csak szeretnék végre túljutni és változtatni rajtuk. 
Sokkal badasabb és hatékonyabb dolognak néz ez ki, mint a sima fogadalomtevés.

Persze, ezeken is sokat kell még dolgozni, de egy szép első lépés én úgy gondolom, plusz több súlya is van, mint valami átlagos, minden harmadik ember által kijelentett dolognak. 

Tehát, akkor ez hogy is vonatkozik a blogra? Nos, mivel kis híján gutaütést kaptam attól, hogy mennyire nincs olyan tartalom, amit büszkén és felemelt fejjel tudnék hirdetni, ezért aztán az elsők között lesz az, hogy januárban hozok egy BATIM ficit. 
Vagyis Bendy and the Ink Machine ficit, 

Igazából én magam se gondoltam volna, hogy valaha is játékhoz fogok ficit írni, de nagyon úgy fest, hogy most elkövetkezik ez a pillanat. Nagyon megszerettem ezt a játékot, bár én magam nem töltöttem le, de a végigjátszásoknak hála kaptam egy élményt, ráadásul ott vannak hozzá a fansongok, amik pontosan eltalálták az ízlésem. Na meg hát tinta és démon áll a főszerepben, szerintem nem igazán kell ezt nagyon magyaráznom. 
Mondjuk egy ideig rémes fenntartásaim voltak, mert az angolom gyenge és tartottam attól, hogy mi van, ha valami üvöltő pontatlanságot sikerül leírnom, de az internet istenei lemosolyogtak rám és találtam olyan magyar nyelvű holmit, ahol le vannak fordítva a magnófelvételek, szóval most már abszolút neki merek állni az írásnak. 
Persze, még így is eléggé szabadon fogom venni az egészet, mert mivel nincs úgy kidolgozva a miértek és a háttérsztori, ezért aztán bele lehet nyúlkálni és formálni. 
Van is már konkrét ötletem, hogy mit akarok írni, csak egy pofás cím kéne hozzá. 

Aztán, mivel már kezd elegem lenni abból, hogy nem tudom végigvinni, ezért aztán januárban egy működőképes regényvázlatot is össze akarok állítani. Saját regényem, szóval össze kell hoznom, már pusztán azon az alapon is, hogy lássam, végig tudom-e vinni. 
Mókás lesz. 
Spoiler: nem. 

Valamint meg akarom végre írni a sci-fi AU-mat, ami még mindig SPN, de egyrészt annyira tetszik a témája, meg az egész, amit kitaláltam mellé, hogy azt akarom, hogy mások is olvassák. Úgyhogy igazából ez a másik nagy konkrétum, amit még szeretnék hozni blogra. 

A GF/SPN crossoveremmel nem tudom mi lesz. Lehet leszedem a petlákba és átírom, és a vége se lesz, az amit szerettem volna, de ez még kiderül. Mindenesetre nem szeretném ha a kukába kötne ki, ahhoz túlságosan szeretem pár aspektusát, hogy eldobjam. Csak éppen rohadtul meg vagyok lőve az egésszel. 

Más egyéb tervem, így az írással kapcsolatban nincs, vagyis van, de az is szép teljesítmény lesz, ha ezeket összehozom. 
És ezzel most búcsúzom is, remélem legközelebb hosszabb és érdekesebb poszttal jelentkezem. 

Legyetek rosszak!

U.I: Van egy díjas posztom. Na, az hosszú lesz. 
Share:

2017. szeptember 23., szombat

#40 - "Amikor bejött az élet"




”Én gyorsan kimentem/ Felbaszott, amit mondott és nekimentem”
Az is a jó az Alvin és a mókusokban, hogy minden élethelyzetre van egy daluk. Főleg így a felnőttség, meg a felnőtt, felelősségteljes élet témakörben. 
Szerintem GIF-ek helyett az ő számaikkal fogom telerakni ezt a bejegyzést. Főleg, ha már voltam koncertjükön is! 
De kezdjük az elejétől. 

Mondjuk, először azt kéne tisztázni, hogy pontosan hol is van az eleje, mert én már nem tudom. Így talán kezdjük ott, hogy nagyon sajnálom, hogy egyszerűen fizikailag képtelen vagyok normálisan és rendszeresen frissíteni. Hol van energiám, de nincs időm, hol van időm, de nincs energiám, máskor meg szimplán csak ellustulom az egészet. Úgyhogy fel kéne már hagynom azzal, hogy mindig megígérem, hogy hozok valamit, mert úgyse tudok. 
Mondjuk nekem az ígéretek betartása se erős oldalam, mármint megcsinálom, csak soha nem akkorra, amikorra mondom. 
Nem tudom miért van ez így, de legalább tudom magamról és senkinek nem ígérek semmit, de azt biztosan. Úgyhogy ezentúl itt se fogok, és megkímélek mindenkit a szabadkozásaimtól. Na, áll az alku kölkök? 
Azért persze elmesélem, hogy mi a vihar is történt velem, mert ez még mindig ilyen blog. Oh, basszus rendbe kéne tennem a menüpontokat, remélem nem felejtem el a végére. 
De. 
Oké, mindegy, valaki majd szóljon azért még egyszer. 

Folytatom ott, hogy koncert. Illetve kifejtem ezt a szegmensét a heteimnek. 
A történethez hozzátartozik, hogy Alvinékat én gyakorlatilag csak fél éve hallgatom, mióta felköltöztem Pestre, és a Postánál dolgozom. Meglepően relevánsak voltak az összes élethelyzetemre, kiválóan ki tudtam velük engedni a gőzt, erőt adtak és segítettek átvészelni a húzós napokat is. 
Úgyhogy annyira nem régi szerelem, de annál intenzívebb. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy igazából három albumokat hallgattam rongyosra, mert én olyan kis sznob vagyok, hogy szeretem azokat az albumokat hallgatni, ahol már kiforrottabb a zenekarok stílusa. Aztán ha nagyon megtetszik, akkor persze az egész bibliográfiát végighallgatom, mert sosem lehet tudni, hogy mi fog meg. Alvinéktól a régebbi dalaik közül a Bizalom tett rám mély benyomást, amikor még a rendőrségen voltam és trudyka rendszeresen felcseszte az agyam, és hazafelé azt dúdolgattam félhangosan, hogy: “Mert én elvágom a nyakadat(...)”
Idegi terápiának se utolsók hát a srácok, úgyhogy mikor láttam, hogy elérhető közelségben és árban lesznek miért ne alapon vettem jegyet és kivonultam. 

Kicsit furcsán éreztem magam, mert mindig azt hittem, hogy a koncertszüzességemet az Ossián fogja elvenni, mert ők az egyedüli zenekar, akit olyan gimis koromtól kezdve mindmáig szívesen hallgatok és rendszeresen figyelemmel követem az új albummegjelenéseket. Hát nem így lett, de azért majd eljutok egy Ossián koncertre is. 

A helyszínre persze, hogy az elsők között érkeztem, holott úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel az előzenekar, de hát ha én valahova megyek, akkor inkább tíz perccel előbb ott vagyok, semmint, hogy késsek. (Jó, a pesti távolságokat még mindig meg kell szoknom, de az önhibámból kívüli késésnek számít. Nálam)
És még el sem tévedtem, bár a tömeg helyett két rockernek kinéző csajt követtem, és isten - ördög - áldja az eltérő öltözködési kultúrákat, mert nagy segítségére vannak az embernek a tájékozódásban. 
Maga a helyszín a Barba Negra Track volt, kulturáltnak nézett ki, és némileg drágának, mert mi a fene került egy üveg ásványvízen négyszáz forintba? 

Igen, én ásványvizet ittam koncert előtt - és közben, - mert a sörtől csak a mellékhelyiséget akartam volna az indokoltnál többször meglátogatni, plusz az alkohol és a meleg nem a legjobb kombó. Lépjünk tovább. 

A hajópadló nagyon tetszett, meg hogy simán leültem a színpad előtt húzott kordon tövébe és elkezdtem olvasni, mert alsó hangon is fél óra volt még a kezdésig és mi mást csinálhat az ember fia, hogyha nincs társaságban és éppen ráér? Olvas. Pontosan. 
Terry Pratchetett, és még mindig ott tartok, hogy karácsonykor jávoromhoz vágom ezt a kötet, mert Fantom feldolgozás részben. Aztán majd kiolvassa, mikor kiolvassa, engem már meg fog nyugtatni a tudat, hogy ott van a polcán. 

Egyre többen lettünk, ami olyan húsz-harminc embert jelentett, mert mások sokkal ügyesebben csinálták a kihagyjuk az előzenekar dolgot. Akik amúgy a Szükségállapot voltak, és ha még mindig stílusom lenne a hörgős metál, nagyon szeretném őket, így sajna csak elhallgattam őket. Mondjuk nem voltak rosszak a srácok, a dalszövegeiktől pedig ismét felébredt bennem a vágy, hogy én is dalszövegeket akarok írni. Útközbe jávoromtól kaptam egy appot, szóval remélem abba is bele tudok vágni. Igen, tudom, hogy videókat is kéne szerkesztenem és talán már oda is fogok jutni, mert ötletem van, csak így a fent vázolt probléma erre is áll. 
Vissza a koncerthez.

Az előzenekar mindent megtett, ami tőlük telhető volt, bár a nép kevés is volt, meg hát ugye ők is a nagy fogásra vártak. Lényegében: 
Előzenekar: Látom, vannak akik még mindig csak állnak.
Én, a bajszom alatt: Miért, mit csináljunk? Üljünk?

Jó, jó, nem voltak rosszak, egyáltalán, csak se nem nem ismertem őket, meg aztán nem is nagyon műfajom már, de egynek elment, meg mondom a dalszövegeik egész szépek voltak. Már amikor értettem őket. 
Aztán ők levonultak és némi szinpadtechnikai manőverezés után felléptek a színpadra Alvinék. És itt szeretném kijelenteni, hogy feloldottak egy bennem lévő ellentmondást, miszerint ingben és nyakkendőben is lehetsz vérbeli punk. 
Ugyanis én nagyon szeretem az alkalmibb megjelenést, jobba érzem magam benne, ha ki kell mozdulni, viszont hát a zenei izlésemet semennyire nem tükrözi, tán az egy bluest kivéve, és erre jönnek Alvinék és megmutatják, hogy egy frászt. Nem a ruha teszi a punkot! 
De már az a puszta tény, hogy nyakig begombolt ingben, meg nyakkendőben a reflektorok alatt, harminc fokban kiénekelték a lelküket is, már ez megér egy vastapsot. 
Iszonyatosan nagy bulit csináltak, és eldöntöttem, hogy amennyi koncertükre tudok, elmegyek. 

Mert az még hagyján, hogy nagyon jól kommunikáltak a közönséggel, de így sört is osztogattak. Engem ez teljesen meglepett, mert nem hittem volna, hogy ez nekik bevett szokásuk, hogy olyan negyed pohárnyi söröket random leadogassanak a nézők közé. Maga a gesztus jelentett nagyon sokat, hogy ezzel kvázi egy szintre hozták magukat meg a közönséget, hogy ők is emberek, mi is emberek, nesztek kaptok a sörünkből. Nagyon kocsmafilozófia, de nagyon működőképes. 

Maga a koncert, hát arra én szeretnék találni szavakat, de nem tudok. Mert amikor együtt üvöltesz x száz emberrel, hogy: “Földet rá, bort, békét, boldogságot”







Vagy azt, hogy: “Hidd el, hogy csak rajtad múlik, a rántotthús az égből hullik”


Meg azt, hogy: “Ez a rohadt élet, ez a kurva élet, ez a mocskos, rohadt élet”

Annak így nem találsz szavakat. Egyszerűen valami elementáris amikor fogod az összes fájdalmad, frusztrációd, félelmed, szorongásod és kiüvöltöd magadból, és melletted még sok másik ember ugyanigy teszi, hát gyerekek terápiának se utolsó. 
Az én személyes kedvenc részem az volt, mikor az Aludj csak-ot játszották. Én egyszer nem hallottam ezelőtt ezt a dalukat, és nem értettem, hogy miért. Eleve úgy konferálták fel, hogy ezt azoknak éneklik, akiknek van kiért aggódniuk. Mondanom se kell, hogy az összes barátom eszembe jutott, de ez még semmi. Az igazi, majdnem sírás akkor jött rám, mikor mindenki, és tényleg mindenki leguggolt és úgy énekeltük Alvinékkal. 
Ez ilyen koncerthagyomány lehet, de annyira bensőségessé és emberivé tette az egészet, hogy én még most is megkönnyeztem. 
Aztán valamikor a dal közepe felé mind felugrottunk, talán pont, hogy: “Így válunk hirtelen gyermekből férfivá” és kívánom mindenkinek, hogy legyen egy ilyen élménye. 

Az a baj, hogy én ezt nem is tudom rendesen elmondani, mert ezt át kell élni, ott kell lenni, és ezúton is köszönöm még egyszer drága jávoromnak, hogy megismertette velem ezt a zenekart. Többet adott vele, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. 

Huh, gyerekek, mi volt még pozitiv élményem a hetekbe? Hát a sci-fi con egyértelműen, amit összekevertem a Fantasy Expoval. 
Amiről idén lemaradtam, RIP. 
Mondjuk nem volt az a mindenkinek elmesélem mi volt ott dolog, de az én lelkemet határozottan megsimogatta, plusz lett három nagyon jó könyvem, ebből kettő York Ketchikanes, akiről beszélnünk kell. 
Én nem tudom, hogy élhettem az életem eddig York nélkül. 
York tipikusan az a karakter, akit nem tudsz nem szeretni. Hozza azt az akciófilmes verekedős-szexelős figurát, de nem lesz tőle kétdimenziós. Van egy rakat fájdalma, múltbéli sebe, nem érzéketlen köcsög, de néha szimplán tényleg köcsög, mert egyszerűen egy nagyszájú, vagány gyerek, Indiana Jones és Han Solo szerelemgyereke. 
Szerintem már vágjátok a karakterfigurát, legalábbis nagyon remélem, mert én iszonyatosan megszerettem. Ugyan antihősnek mondanám, és ezer százalék, hogy romba dönti azt a negyedet/várost/bolygót/szupercivilizációt, ahol megfordul, de attól még ő egy jó rosszfiú és még vicces is. 
(Deadpoolnak Esélye Se Lenne Ellene, és szerintem Deadpool még mindig túl van értékelve, ellentétben Yorkkal.)
Ráadásul az sem irritál, hogy eperegyeben van írva. 

Amúgy meg: ANTHONY SHEENARD A MAGYAR ÍRÓI PÉLDAKÉPEM ÉS EGY TÜNEMÉNY AZ AZ EMBER ÉS IMÁDOM ÉS SZERETEM! 
Igen, ezt ki kellett nyilatkoztatnom, sajnálom. 

Oké, mivel semmi más nem ugrik be, hogy hol voltam ami említésre méltó lehetne, szerintem ezt így feladom, és áttérek az írásra.
A helyzet az, hogy az utóbbi hetekben nem igazán tudtam írni. Rengeteg változás és stressz ért, ami miatt egyszerűen egy alkotói válságba keveredtem. Úgy éreztem magam, mint Zuko, mikor elfelejtett tüzet idomítani. 
Szerintem ezzel mindent megmagyaráztam. Viszont az utóbbi héten eldöntöttem, hogy jó, akkor az élet szar és nehéz, de azért mégiscsak írni kéne, mert így soha a büdös életben nem fogok megjelenni. 

Megjegyezném, hogy az is segített, hogy láthattam jávorom, halljátok eljött az az idő, amikor nem kell svájci óramű pontosággal leszervezni mindent, hanem csak felszállok egy buszra és elmegyek hozzá. 
Nagyon jó volt, mert biztosított róla, hogy nem, nem vagyok a terhére, amit én hajlamos vagyok minden barátommal kapcsolatban hinni, megbeszéltünk pár dolgot és még kaját is kaptam. Szóval az úgy kellett. 
Vissza az íráshoz. 

Először is eldöntöttem, hogy indulok az Aranymosáson, bár lehet hogy ezzel kicsit elkéstem. Valamiért abban a hitben voltam, hogy december tizenkettedigéig kell beküldeni kéziratot, de lehet, hogy valamit nagyon benéztem, és akkor erről most lemaradtam. Akárhogy is, a szándék akkor is megvan, hogy én ezt majd eléjük dobom. Meg egyáltalán megirom. 

Tudom, TUDOM, így kezdtem a crosoveremmel is, amit szerintem a kutya sem olvas, de ami nagyobb baj, hogy én se piszkálom meg még bottal sem. És nem tudom, hogy most szimplán elment a kedvem az egésztől, vagy olyan orbitális logikai tigrisbukfenc van benne, hogy azért nem írom tovább. Rá kéne nézni végre, az a nagy helyzet, és rá is fogok, amint lesz rá hangulatom.
Vagy átírni, hátha segítene rajta. Eh, nem tudom, mi a baj vele, azon kívül, hogy kurva sok minden.
Vagy magából az írás folyamatából is kiestem, elég sokat kihagytam és nem tudom hogyan üljek vissza a lóra. 

Igen, ez nem változott, még mindig rengeteget tudok picsogni...
Szóval a crosoveremmel egyszer majd csak lesz valami, még kiderül az idővel, de be akarom majd fejezni, mert ettől függetlenül büszke vagyok pár részére és szeretem az egyes megoldásaim. Nem szép, nem tökéletes, de az enyém. 

De hogy akkor mit is akarok hozni? Na, szóval a sci-fi AU-mt és borzasztó furcsa nem azt mondani, hogy crossover. A crossoverek az én igazi világom, erre már sikerült rájönnöm, úgyhogy ezért lepödők meg magam is, mikor erről az ötletemről beszélek, hogy egyfandomos. Igen, SPN, mert még mindig bassza a csőrőm, hogy azt valaki sci-finek kategorizálta. Mikor nyilvánvalóan NEM az. Úgyhogy meg kell mutatnom, hogy mi lenne, ha sci-fi lenne.
Ez az elképzelés eddig is élt és több, mint szép volt, de sajnos valami hiányzott belőle, és a Hungaroconon jöttem rá, hogy mi is. 
A konfliktus, a mélység, az a leheletnyi gondolat, ami igazán sci-fivé teszi nekem a sci-fit. És ez jelen esetben az ember-MI konfliktus. 

Az sose volt titok, hogy én Crowleyt akarom MI-nek, mert ezzel nagyon sok mindent meg tudnék magyarázni: miért él már négyszáz éve, honnan az emberfeletti erő és egyéb képességek. 
Viszont ez még korántsem elég a boldogsághoz, mert így nem elég mély az egész. Aztán jött a Hungarocon és teljesen random megvilágosodtam. A démonok lesznek az MI-k ebben a világban, és kvázi ők lesznek az ilyen belső ellenség, akiket irtani kell és amúgy joggal, mert az ellenük való harcban vált majdnem teljesen lakhatatlanná a Föld. 
És ha nagyon ügyes leszek, akkor nem lesznek teljesen ők a rosszak, de a köztudatban mégis ők a hibásak, és így hát ez adja majd az egyik konfliktust. A másikat meg a leviatánok, akik bolygófaló szörnyek lesznek. 
Óh és karakterileg szerintem mindenkit, vagy legalábbis majdnem mindenkit belezsúfoltam a történetbe, kivéve azt a két vadász nőt, ott még az első évadok környékén. Volt az a szőke, meg az a másik. Na ők nincsenek benne. 
Mondjuk ha már itt tartok, akkor felsorolom a szereplőgárdát: Winchesterek, Cas, Gabe, Crow, Bobby, Rowena, Kevin, Rufus, Naomi, Hanna (azt hiszem, hogy rá gondolok), Metatron, Abbadon, Alaister, John, Charlie. 
Meg még biztos vannak olyanok is, akik most nem jutnak eszembe. De ők tuti, hogy benne vannak, meg persze egy rakat saját karakter is, mert hát másképp nem megy. 
Ja meg Juliett, mert drága KingofHellem nem létezhet a kedvenc ölebe nélkül. Csavar persze itt is lesz, de ezt már nem árulom el. 

Na, ez az egyik sztorim amit most már nagyon, de istenigazából hozni akarok, és van még néhány másik, ami talán itt érdekelheti a T. Közönséget. Mondjuk azt irok, amit akarok, szóval legyetek hozzá érdeklődök. Akkor kevésbé fáj. 

De azért én csodálkozom, hogy született Mardekáros vagyok, no mindegy. Jaj, erről ugrik be, hogy végre elkezdtem nézni a Trónok Harcát, és rá kellett jönnöm, hogy bár nem a műfajom, és egy évadon át MINDENKI idegesített, egész nézhető. Főleg a politikai játszmák, azk érdekesek, de a harckoreográfiától sikítani tudnék. 
Ahogy Danykától is, tudjátok a Sárkányok Anyja. Én ezt a nőt, én ezt a nőt fognám és addig szoritanám a kis csinos nyakát, amig egyenletesen lila nem lesz. Olyan szinten bassza a csőröm, hogy az már-már legendás. Annyira felelőtlen, annyira kiskirálylányos, annyira ő akar lenni a világmegváltó, és annyira nem veszi figyelembe a tettei következményét, hogy az már bámulatos. 
Valamint a Vastrón is ronda véleményem szerint. 

Most, hogy az olvasóbázisom jelentős hányada megutált, folytatnám is a blogot. 
Tervezek még egy TFTBL/Firefly crossovert, mert ez a két fandom örök és boldog házasságra lépett a szemeben. Egyszerűen olyan tökéletesen kiegészitik egymást, hogy én arra szintén nem találok szavakat. 
Történet még nagyon nincs hozzá, csak annyi, hogy Badger megbízza Malékat valami munkával - btw: imádom, hogy Markom ebben is játszott, King of Nerd :”D – ami történetesen egy Vault megkeresése lesz, és itt belebotlanak a Vaulthuntereinkbe. 
De hogy ezen kívül még mi lesz? Nem tudom, de higyjétek el, hogy nagyon szeretném, mert a kapcsolati hálók nagyjából tiszták, és bosszant, hogy ezt nem tudom elétek tárni. Még. 

Itt jegyezném meg, hogy nehéz jó crossovert írni. Persze, az ember azt gondolja, hogy összeteszek két fandom karaktereit, ugyan, mi abban a nehéz! 
Hát rögtön kezdődik ott, hogy ez. Egymásba olvasztani két külön világot, eleve nem kicsi feladat, bár a sci-fi és a fantasy egész működőképes, mert egyikkel meg lehet magyarázni a másikat. (Ahogy ezt a Hungaroconon hallottam). Vagyis azt mondod, hogy ami az egyik fandomban mágia, az valójában tudomány és vica verse. Erre ott van példaként a SuperWho.
Persze minél különbözőbb a két vagy több fandom műfaja, annál nehezebb közös nevezőre hozni a világukat. Mondjuk egy Gotham, amit nem nézek személy szerint, nagyon nehéz lenne egy DW-vel összehozni, hiszen az egyik. Nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. Mondjuk ott van az, hogy egyszerűen A fandom karaktereit kicsérel B fandom karaktereire, de ott meg ott van az a csapda, hogy el kell találnod, ki ki lenne a másik világban.
Látható, hogy már az elején ilyen kis kérdésekkel tudunk szembesülni, ami még mindig csak a jéghegy csúcsa. A mélység még csak most jön. 
Miután kitaláltad, hogy miként kereszteződjenek a világok jön az a probléma, hogy a karakterek találkoznak. Alapjáraton is nehéz karakterben maradni, de ha az a karakter egy ismeretlen univerzumba kerül, akkor aztán csak találgatni tudsz, hogy mit csinálhatna ott. Az OOC veszély ezzel már meg is duplázódott.
Majd rájön az, hogy nem elég, hogy x karakter találkozik Y-nal, arra kell egy reális indok is. És igazából ezek félig-háromnegyedig már az iró ügyességén, profizmusán is múlik, hogy milyen szinten áll, hiszen alapjáraton se tűnik fel csak úgy senki a színen, indoka és okai vannak az ottlétére. Egy crossovernél ez ott lesz csavar, hogy meg kell találni azt a közös nevezőt, ami alapján a különböző fandomok karaktereit közel viszi a másikhoz. Például Charlie és Bill járnak. Ez meg van indokolva, hiszen mindkét karakter leszbikus, teljesen működőképes és meg van az is, hogy miért bukkanhat fel itt a Doktor. 
Igazából nagyon nehéz megmagyarázni, de mégis próbálkozom, mert olvastam egy borzalmas crossovert és meg kell magyaráznom, hogy ez az egész nem úgy működik, hogy csak egymáshoz vágom a fandomokat és majd történik valami, mert nem. Meg kell találni, hogy a keresztezettt világokban hitelesen működjenek a karakterek, meg legyen indokolva, hogy miért vannak ott és ami történik, az teljesen működőképes. Plusz, PLUSZ a kapcsolati hálók, hogy ki kit ismer és miért. Az indoklás hölgyek és urak, az indoklás! Nem bánom, ismerje Sherlock Crowleyt, de a szentségit legyen megindokolva! 
Ezt amúgy se értem, mert Crow, bárhogyan is nézzük, egy sötétszürke szereplő, mig Sherlock fehér, jó kevésbé szürke, de mindenképpen ellentétes oldalon állnak és különböző fokokon, és ahhoz hogy az ő ismeretségük hiteles legyen, ahhoz kell egy hiteles indok, nem csak az, hogy ismerik egymást. Sokkal valószínűbb, hogy Crow inkább Moriartyval áll kapcsolatban, és az ő révén keveredik bele valahogy ebbe az egészbe. De itt is kell valami, ami ezt működésbe hozza.
Tehát két dolog kell, hogy egy crossover jó és működőképes legyen: A világok hiteles összeolvadása, hogy ne legyen kirivó, hogy különböző világokról beszélünk, másrészt pedig, hogy a karakterek kapcsolati hálója is hiteles legyen. 
A többi pedig főleg írói tapasztalat és rutin. 
Nagyon felhúzott az a fici, igen. 

Szóval vissza az íráshoz. Vagy hol is tartottunk. A TFTBL és Serenity házasságát elmondtam, óh akkor tudom még mit akarnék! 
Egy színházas ereszdelahajamat összcrossovert, mert Imádom a Színházat és van pár felhasználhatatlan headcanon, amit bele akarok tenni. 
Ettől némileg félek, oké, rettegek, mert nem érzem magam kellően nagynak és okosan ahhoz, hogy ennyire nagyon rajongott dolgot megpróbálok írásba, jobban mondva fanficibe foglalni. 
Lehet kaptok hozzá némi magyarázatot, még eldöntöm.

Most viszont szerintem ennek a posztnak is vége, ami nem magyaráz meg semmit, közepesen hosszú és egyetlen erénye, hogy van. 
Én is vagyok, néha így, néha úgy, de vagyok. És ezt nem szándékozom abbahagyni, néha bármennyire is úgy tűnik.

Legyetek rosszak!

U.I: A dizi ilyen marad kölkök
Share: