2019. január 13., vasárnap

#47 - Folytassuk, Jeeves?


Na tessék, most eszembe jutott, hogy mennyire rég olvastam P. G. Wodehouset. Pedig az egyik kedvenc íróm, és azon kevesek közé tartozik, akitől nem hogy nem zavar a szerelmi szál, de kötelezően elvárom, hogy legyen. Pedig igazából csak nem jutott eszembe semmi jobb cím, és most elkezdett hiányozni. Pedig én inkább a Blandingsi kastélyos történeteit olvastam nagyrészt, viszont a Folytassa Jeevesből van egy remek sorozat. Ha valaki szereti a Csengett, Mylordot? vagy esetleg érdekli egy semmitevő arisztokrata és egy minden tekintetben kiváló komornyik vesszőfutása többek között nagynénik elől, akkor annak bátran ajánlom. Bónusz fiatal Hugh Laurie és Stephen Fry.
Csodálatos sorozat, nézzétek. És olvassátok. Kell ennyi kikapcsolás a mindennapokból.
Én meg tökre nem erről akartam amúgy beszélni, igazából számomra is meglepetésként ért, hogy amúgy így random reklámoztam egy sort. Bár velem előfordul az ilyesmi, ti meg úgyis megszoktátok már, hogy igencsak csapongó a stílusom.


Pedig amúgy most van jó hírem is! Jövő héten két állásinterjúra is megyek!
Egészen sokkban voltam úgy jó pár percig, miután letettem a telefont. Ugyanis, amikor ezt így eldöntöttem és belevágtam, akkor nem hittem volna, hogy tényleg lesz eredménye. Mármint természetesen ezért csináltam, hogy legyen eredménye, de annyira meglepett mikor ez bekövetkezett! Ugyanis titokban nem igazán hittem el, hogy valóban van rám kereslet a munkaerő-piacon, hogy az én nyamvadt kis személyem is ér valamit, és most tökre boldog és büszke vagyok magamra.
Mentálisan is egyből jobban lettem, bár ettől függetlenül fel fogok keresni hivatalos szakembert is, mert van az úgy, hogy mankók kellenek ahhoz, hogy teljesen talpra állj. De ez nem azt jelenti, hogy ettől rosszabb ember lennél, vagy kevesebbet érnél, egyszerűen csak szükséged van segítségre.
Mondjuk a hideg ráz az egészségügytől, de már eldöntöttem, hogy egyszer legyenek köcsögök és rájuk borítom az asztalt.
Ugyanitt maradva most olvastam egy tök jó cikket a 444-n arról, hogy mik is lehetnek a depresszió és krónikus szorongás valódi okai, és hát ja, igazából a társadalom. Vagyis inkább a csoportmunka hiánya, az, hogy az ember nem érzi, hogy tényleg fontos lenne abban, amit dolgozik, meg még egy rakat másik dolog. Akinek kedve van, olvassa el, én most találkoztam először ezekkel a dolgokkal, és tök jó tudni, hogy nem biztos, hogy én vagyok teljesen és végtelenül hülye. Valamint mások is érzik ugyanazt a kilátástalanságot, mint én, és ez megnyugtat. Szeretem tudni, hogy nem vagyok egyedül. (Kommenteket nem biztos, hogy érdemes olvasni)
Amit tenni tudsz, azon kívül, hogy szuperhős vagy és képes vagy egyedül megváltoztatni a társadalmat, az ha nos, először is magadnál kezded. Keress egy közösséget, találj egy célt, fejtsd meg, hogy mi okozza ezeket a tüneteket és dolgozz azon, hogy ezek megszűnjenek. Persze beszélni, meg megmondani a tutit mindig rohadt könnyű, de az az igazság, hogy én is ehhez kezdtem hozzá.
Ennek az egyik lépése a munkaváltás, a másik váltás majd a pszichiáter lesz, viszont addig is letöröltem a tabletemről pár nagyon felesleges, sok tárhelyet foglaló dolgot, és az így támadt helyet valóban hasznos appokkal töltöttem ki. Elsőnek ott van a Youper, ami segít feltérképezni az érzéseim, gondolataim, és afféle félhivatalos segítséget jelent, mert valódi szakemberekkel közreműködve fejlesztették ki. Természetesen nem pótolja azt, hogyha te nem mész el pszichiáterhez, de segít a mindennapok során.
Pár napja használom, és azt kell mondanom, hogy beválni látszik. A másik nagy kísérletem a Pacifica ami szintén hasonló okokból létező platform, és eléggé széleskörűnek és hasznosnak néz ki.
Az egyik új dolog amit felfedeztem még, hogy a légzésgyakorlatok valóban hasznosak, úgyhogy igyekszem ezzel a meditáció dologgal is, meg a mindfullnessel, bár az hogy minden angol néha még eléggé zavaró, mert nem értem mit akar, de legalább az angolom is fejlődik.
Óh, igen, szedtem le pár angol tanulást is segítő appot, azt még próbálgatom, hogy melyik a legideálisabb, szóval itt nem mondok semmit, csak annyit, hogy nagy a piac, érdemes tenni egy próbát, mert mindenki belefuthat valami igazán hasznosba. Én jelenleg három, négyet is használok, mert hát na, eggyel nem tudom beérni. A BBC appját viszont még igy is merem ajánlani, ha valami, az aztán változatos!
Ezenkívül nem adtam fel az orosztanulással kapcsolatos terveimet se, ahol lehet, ott beállítottam ezt a nyelvet kezdőre. Meg ne kérdezzétek, hogy pontosan miért akarok is megtanulni a nyelvet, mert valahol bennem is egy részem nagyon elutasító „Te hazaáruló!” tekintettel néz a többi részemre. Az az ötvenhat, az azért úgy megtörtént, meg hát a jelenlegi kormány dörgölőzése Putyinhoz se az, amit olyan szép szemmel néznék. Csakhogy mindezek ellenére nagyon szeretem az irodalmukat és érdekel a kultúrájuk Úgyhogy meg is szeretnék tanulni a nyelvükön.
A német egyáltalán nem érdekel, annak ellenére, hogy általánosban, meg gimiben, de még egyetemen is oktatták, de valahogy sose éreztem azt, hogy én ezt így nagyon érezném, vagy akarnám. Plusz eléggé szétszórt és különböző volt az oktatás, úgyhogy aztán sikerült velem elhitetni, hogy egyáltalán nincs nyelvérzékem. Pedig szerintem csak arról van szó, hogy nem úgy tanítottak, ahogy nekem jó lett volna és eredményes, hanem... egészen másképp. Jó, hát az egész oktatás egy nagy kalap szar, ebbe bele se kezdjünk.
A lényeg az, hogy most így megacéloztam magam, hogy képes vagyok megtanulni, mert nem az ördögtől való az se, és amúgy is ragad az emberre a szókincs, a nyelvtant meg lehet tanulni. Ugyanez az orosszal. Csak ott tovább tart amíg megszokom a ritmusát, meg egyáltalán az ABC-t. Azok a cirill betük, hát Kálid Artúr gyere le.
Ezenfelül edzeni el fogok kezdeni itthon, arra is van appom, mert olyan isten nincs, hogy én bármifél fitneszterembe betegyem a lábam, sportolni nincs úgy időm és pénzem, pedig valami küzdősportot szívesen tanulnék, szóval marad ez. Ja, és valamikor majd a jobb idők következtével szerzek görkorit is magamnak és megtanulok görkorizni.

Amúgy nem láttátok, de egy csomószor kitöröltem azt, hogy „szeretnék” és lecseréltem arra, hogy „fogok”, mert így nem akarok kiskapukat adni magamnak. Annyit fogok vállalni, amennyit bírok magamtól és a jelenlegi képességeimmel, de nem szabad hagynom, hogy azok alól is kibújjak. Meg kell tanulnom nem halogatni, ami egy nagyon nehéz feladat lesz, de igen, kitaláltok, erre is lett egy appom. A Do it now, egy jópofa to do alkalmazás, ahol létrehozhatsz egy hőst, és ahogy elvégzed az előre megírt feladataidat xp-t kapsz, meg aranyakat, amitől fejlődik a hősöd és te pedig az aranyokból vásárolhatsz magadnak - szintén általad létrehozott - jutalmak közül. Nagyon hasznos, mert pl. ma is azért csináltam meg valamit, mert egyrészt felírtam és tudtam, hogy eredménye lesz. Mind a való életben, mind a hősöm számára. De itt az a lényeg, hogy a hősömre gondoltam, és így ajh baszki, csináljuk meg, kapjuk meg azt az xp-t, ne legyünk lusták, és... megcsináltam.
A lényeg, hogy használ és fejlesztem magam. Nem egy könnyű feladat, de azért rendesen próbálkozom. Nem azt mondom, hogy menni fog máról holnapra, és hogy akkor majd minden könnyű lesz, meg egyebek, de jobban fogom kezelni.
Aztán ahogy a vak is mondta: Majd meglátjuk mi lesz!
Mondjuk az kicsit zavar, hogy a héten csak jegyzeteltem egy novellához, és nem effektíve írtam, de muszáj lennie egy koherens vázlatnak mielőtt belekezdenék. Ha ez nincs akkor úszik az egész, meg nem tudom merre akarok haladni. Oké, hogy útközben úgyis változni fog, de legalább lesz egy kijelölt utam, hogy akkor innen indulok, ide akarok kilyukadni, nagyjából ezen az útvonalon, de ha ez nem megy, akkor még mindig megmarad a cél, ahova érkezni akarok.
Ráadásul be se fejeztem. Újfent arra jöttem rá, én is, hogy egy nap huszonnégy órája bőven kevés mindenhez, amit az ember meg akar csinálni. Szeretnék harminchat órás napokat, de ugyanúgy csak nyolcat kelljen dolgozni, vagy kilencet. Nem buli, ha az ember széthajtja magát.
Visszatérve az íráshoz. A regényem még mindig áll, de a februári NaNo campen azt szeretném tovább írni, úgyhogy muszáj lesz valami világépítést prezentálnom, csak egyszerűen a fejemben sikerült egy rossz ízű emlékhez társítani, és így nem szívesen nyitom meg. Pedig nem akarom teljesen előröl kezdeni, meg kidobni se, csak nem tudom, hogy kalibráljam át az agyam, hogy azt ne akarja ignorálni, csak azért mert december első hetében történt valami szar velem. Amit még mindig nem dolgoztam fel, csak így félretettem a polcra, mert nagyon nem tudok vele mit kezdeni. Csak csendesen utálom az egész helyzetet és kész, de sajnos ez hatással van azzal a regényre, amit pedig Tényleg akarok szeretni és foglalkozni vele. Lehet azt kéne csinálni, hogy előveszem és új emléket, benyomást gyártok hozzá.
Ez amúgy a legnehezebb része, meghekkelni a saját agyad.
Más így hirtelen nem jut eszembe, csak az, hogy ma sikeresen lehoztam magam az életről, de nem tudom minek vagy miért, szóval zárom is soraim.
Remélem legközelebb már jobb hírekkel jelentkezhetem!

Legyetek rosszak!

U.I.: Most azt tervezem, hogy minden hétvégén hozok egy ilyen bejegyzést, mert megtehetem azért.
Share:

2019. január 5., szombat

#46 - Újrakezdünk. Megint. Jó lesz.


Istenesen régen jártam már erre. Gyakorlatilag majdnem megfulladtam attól az istenes mennyiségben felhalmozódott portól, ami itt összegyűlt a távollétem alatt. Feltevődik a kérdés, hogyha ennyire elhanyagoltam szegény, szerencsétlen, ismeretlen kis blogom, akkor miért nem zártam be.
Igazából ez lett volna az egyértelmű választás, de hát az úgy nem rám vallott volna. Ugyanis valahol mindig reméltem, hogy egyszer úgy adódnak a dolgaim, hogy visszatérek ide, és újfent boldogítom azt a pár darab véletlenül idetévedt lelket. Meg hát, szeretek blogolni, és úgyis azt írta a net megbízhatóbbnak tűnő oldala, hogy az alkotás csökkenti a stresszt.
Amiből úgy fest, hogy bőven ki fog jutni nekem idén, ugyanis először is munkahelyet szeretnék váltani. A Posta, nos, hogy is mondjam szépen, szétbaszta az idegeimet, és eléggé mélyre lökött mentálisan, meg kissé fizikálisan is, úgyhogy az idei első feladatom az új munkahely keresése.
Szép lesz, tekintve, hogy nem igazán lehet egy bérből normálisan megélni, de mázli, hogy az albim egy nagyon rendes fajta, szóval szerintem sikerrel fogom ezt abszolválni, és nem kerülök az utcára. Vagy ami még rosszabb lenne, vissza a rokonokhoz.
Beláthatjátok, hogy cseppet megalázó az emberre nézve, ha nem képes fenntartani magát, még úgy sem, hogy amúgy tényleg ésszerűen költ, és vigyáz a pénzére, mert hát eléggé egy elbaszott országban élünk. Egy olyan fajtában, ahol ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem biztos, hogy ő a hülye.
De azért csak könnyebb úgy, hogyha az ember nem érzi úgy, hogy a munkahelyén hülyeségeket és olyan, abszolút nem kéne hogy a munkakörébe tartozó dolgokat várnak el tőle. És rendes fizetésért és talán kevesebb hülyével van megáldva.
Amúgy higgyétek el, hogy bármelyik munkahely automatikusan jobb lesz azáltal, hogy nincs ott Timike. Timikéről rengeteg tudnék mesélni és kétlem, hogy elhinnétek, hogy létezik.
Na, de a lényeg, hogy munkahely váltást fogok eszközölni elsősorban, és aztán pedig egy szakember, mert mind említettem volt, eléggé megzuhantam mentálisan. Oké, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor még most is meg vagyok zuhanva, de már szedegetem szépen össze magam. Nem megy valami gyorsan, se látványosan és minden nap egy küzdelem, de azért igyekszem, hogy legyen valami látszata is annak, hogy tényleg jobb életet akarok magamnak.



Mondjuk ez egy rohadt nehéz dolog, főleg úgy, hogy azt látod, hogy körülötted minden összeomlik a világban szépen, lassan. Vagyis inkább gyorsan és csúnyán. Akárha a környezeti katasztrófákat vesszük, akárha a háborúkat, akár ennek a nyomorult országnak, ahol élünk, a helyzetét, az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy amúgy mi a fenének invesztáljon energiát bármibe is. Főleg a jövőjébe, hogyha az úgyis elveszik, mindegy mit csinál, plusz az álmait se érdemes megvalósítania, mert így úgyis ki fogunk halni, ha ez nagyon sokáig így folytatódik. De nem is kell sokáig mennie, mert úgyis előbb irtjuk ki magunkat, mint ahogy realizálni tudnánk.
Az egész világ egy nagy szemétdomb, és ezen nem sokat segít az se, ha az ember úgy érzi, hogy a saját környezete is az. És ilyen helyzetben meg gondolatokkal kurva nehéz harcolni bármivel is, de az a nagy helyzet, hogy ettől függetlenül meg kell próbálni. Az egész világot nem fogod tudni megváltoztatni, lehet, hogy még a saját kis mikrovilágod se fogja tolerálni, de attól függetlenül meg kell próbálni. Mert ha az életnek egyszer semmi értelme, akkor bármi lehet, nem igaz? 42 gyermekeim, 42.
Úgyhogy ja, az embernek mennie kell tovább, és tenni azért, hogy megérjen még egy napot és jobb legyen neki. Ilyenkor már az is eredmény, ha van még egy nap, és nem kell szégyellni, hogyha éppen úgy érzed, hogy épp csak a minimumot tudod megcsinálni. Semmi baj, majd legközelebb jobb leszel, és hé! Csináltál valamit. Ez már mindenképpen nagy szó.
Olyan okosakat mondok már megint, jesszusom. Oké, igyekszem is megfogadni én is, de amúgy jobban idegesít, hogy nem tudom honnan jönnek ezek. Az egy dolog, hogy undorítóan nyálas tudok lenni, de ezek így honnan. Meg minek. Főleg minek. Mindegy srácok, most már nem törlöm ki. A lényeg úgyis az, hogy holnap meg holnapután meg azután is fel fogunk kelni valami miatt, mert meg kell mutatni, hogy azért a szörnyek nem bánnak el velünk olyan könnyen.


Mondanám, hogy vissza a fő sodorba, de szerintem ilyen eddig se nagyon volt. Arról már beszéltem, hogy munkát készülök váltani. Jelenleg azon vagyok, hogy mindennap legalább egy helyre leadjam az önéletrajzom, ha lehet három helyre is. Lehet, hogy többet kéne tennem, de nos, ezt legalább tudom csinálni és bírom, úgyhogy innentől kezdve nem érdekelnek az ellenvélemények. Én tudom, hogy ez amit bizton bírok, és ha tényleg teszem, akkor nincs miért szégyenkeznem, azt hiszem.
Emellett meg nagyon szeretném fejleszteni az angolom, mert nem állapot, hogy csak makogni vagyok képes. Első körben a nyelvtanomat szeretném egyberántani, mert így nem azzal van a bajom, hogy megszólaljak, csakis barátok előtt van ez a félelmem, hanem azzal, hogy fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan tegyek össze egy mondatot, hogyan ragozzak, mi a felszólító mód és ezek. Szavakat fel tudok szedni, mert rendszeresen olvasok, nézek és hallgatok angol szöveget, úgyhogy nekem tényleg a nyelvtanban kell elsősorban nagy segítség. És Kálid Artúrnak hála, kapok is, meg találtam a neten is használható anyagokat. Bár attól kicsit kiakadtam, hogy így a nyelvtant nehéz megtalálni, meg hogy igy miért alapoznak arra, hogy kevés nyelvtan.
Ember... Attól, hogy szavakat dobálsz egymás mellé, abból még nem lesznek kerek és érthető mondatok.
A másik nyelvi célom az az orosz. A Szturgackij fivérek nagyon megihlettek és így felötlött bennem a gondolat, hogy tök jó lenne eredetiben olvasni őket is, meg amúgy is. Az oroszok elég őrült népek, és kedvelem őket. Na, nem a politikai berendezkedésüket, hanem az irodalmukat elsősorban, mert így érzem a rokonságot. Szóval el akarom kezdeni, de ezt még nem tudom pontosan hogy.
Jó lenne, ha lenne pénzem nyelvtanfolyamra járni, de sajnos nincs. Mondom, itt megélni se nagyon lehet, amiért remélem egyszer fel lesz gyújtva a Parlament. Érdekel is engem, hogy mennyire szép épület, amikor az ország szép lassan magába roskad.
Ezenkívül kitaláltam még, hogy teljesen szívesen foglalkoznék játéktervezéssel, pedig még programozni se tudok. Ahogy elnézem most magam a logikus gondolkodás is erősen hiányzik a felhozatalból, de hát ki tudja? Még az is lehet, hogy sikerül egy olyan szegmenst találnom, ahol tudok érvényesülni. Mondjuk a sztorimesélés az megy, abban tudom, hogy jó vagyok.


Így pedig el is érkeztünk az írással való terveimhez. A legnagyobb talán az, hogy befejezzem a tavaly novemberben - Kálid Artúr gyere le, de fura azt mondani, hogy tavaly - elkezdett regényemet. Jelenleg még erősen munkacímes, de úgy érzem, hogy meg fogom változtatni arra, hogy És a sötétség visszanéz rád.
Ez az első regényem, ami elég koherenciát mutat ahhoz, hogy be bírjam fejezni, és én is érzek magamban annyi ötletet és kitartást, hogy tényleg befejezzem. nem lesz elsőre nagyon jó, de na, az is eredmény, ha valamit befejezek. Főleg ilyen nagy lélegzetvételű holmit, ami ráadásul nem is könnyű témával operál.
Az egész sztori nagyjából annyiból indult, hogy két srác fogad, hogy elhozza az egyikük a világvégét, és nos... El is hozza. Még mindig ez a keménymag, de ezt be kéne mutatni szépen, koherensen, átérezhetően, és még így se lesz szerintem egy nagyon kemény regény, de próbálkozom. Mondjuk, ha már szórakoztatni fogok tudni vele, az egy egész kellemes eredmény, de ne szaladjunk ennyire előre. Műfajilag, hát a fene tudja, de az biztos, hogy a magyar mitológia van keverve a bibliaival, mert valamiért nagyon szeretem ezt a mixet, és ebbe működni is fog. Jelenleg van belőle ötvenezer valamennyi szó, meg egy kevéske vázlat, de hát rendesen neki kéne ülnöm, hogy valóban minőségi cucc legyen.
Ezen felül ott van a pár saját novellám, amikkel szintén nem ártana foglalkozni, hiszen kell a gyakorlás, és őszintén szólva kicsit kezd hiányozni a fanfices korszakom. Csak hát időközben újra elkezdtek jobban érdekelni a saját ötleteim, meg nincs úgy világ, amiben szívesen írnék. Kivéve az egy sci-fi SPN AU-t, mert ez meg már úgyis eléggé saját ötlet ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Meg amúgy még a színházas bizbaszt akarom, mert színház. Értitek. Színház. S z í n h á z.
Értitek.
Körülbelül azt hiszem ezek lennének az éves terveim, aztán majd még meglátjuk mit hoz maga az esztendő. Remélem, hogy valamivel erősebben, jobban, önmagamként és egy jobb élettel a zsebemben sétálok majd ki belőle.
Legyetek rosszak!

U.i: Majd elfelejtettem, hogy szeretnék újra rendszeresebben blogolni, mert hiányzik, még akkor is, ha senki nem olvassa
Share:

2018. július 12., csütörtök

Túlélők




Meghalni ráérünk még,
mikor a Pokol elég,
mikor az istenek
is a földön járnak

A legvégén ott leszünk majd,
mikor a remény se hajt,
csak az elszántság,
hogy túl kell élnünk!

Mert nekünk maradni kell!
Mert nekünk győzni kell!
Mert nekünk ezt még
meg kell érni!

Elkábult szívvel élsz,
mindentől annyira félsz,
pedig egyszer majd
nem lesz holnap!

Minden amire vágysz,
mindenki akire vársz,
Eltűnik és már
nem tér vissza.

De nekünk tűrni kell!
De nekünk bírni kell!
Mert nekünk ezt még
le kell győzni!

Csodára nem várunk már
Nem múlik az, ami fáj
De a sebekkel együtt
tesszük a dolgunk.

Nem baj, ha kihuny a Nap
mindegy, ha semmi marad
minket ez nem
állíthat meg

Mert mi itt maradunk
Mert mi magunk vagyunk
Mert mi ezt még
nem adjuk fel!




Hát írás közben ez valahogy nagyobb számnak tűnt, de azért itt van, és indokolatlanul pozitív. De hogy mire fel? Komolyan nem értem néha - gyakran - magam.
Viszont ez is megy a fiktiv albumomra, aminek a címe, minő meglepő, "Meghalni ráérünk még"
Amúgy valaki nem akar közületek támogatni egy kezdő dalszövegírót? Esetleg?
Share:

2018. május 14., hétfő

Betonon




Nem akarom, hogy aggódj értem!
Nem akarom, hogy gondolj rám!
Csak nézz félre és lépj át fölöttem,
majd megyek úgyis magamtól tovább.

Most egész kényelmes itt a földön,
bér igaz, hogy nem pont így akartam.
Kaptam az élettől néhány pofont
és most úgy fest, így maradtam.

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

Imát se mond, nem kértem tőled
hogy bárkinél is közbenjárj!
Isten vagy az Ördög, én nem hiszem,
hogy bármelyiknél van a megoldás.

Ha nem tudtam vigyázni, én bajom
mért lármázod fel a szunnyadókat?
Nem kell senkit sem tetemre hívni
mondtam, nem fogok meghalni!

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

De nincs itt semmi látnivaló!
Ne töröld le a vért az arcomról!
Nincs itt semmi látnivaló!
Nem kérek a szánalmadból!

Nincs itt semmi látnivaló!
Nem érted, tűnj el végre!
Nincs itt semmi látnivaló!
Tűnj már el!




Ad egy) Amatőr dalszövegíró keresi amatőr bandáját siker, pénz, csillogás és világhír szándékával
Ad kettő) Nem tudok címet adni
Ad három) A kép lényegében laza koherenciával kapcsolódik az egészhez, ellenben szép
Ad négy) A végével nem vagyok elégedett.
+1) Hallgassatok AWS-t mert nektek az jó.
Share:

2018. április 10., kedd

#45 - Mennyit ér 56 csepp vér?


Április nyolcadikán megtörténtek a választások, és iszonyatos csalásokkal, amik nem kizárt, hogy központilag voltak megszervezve, az lett a vége, amire gondolni csak óvatosan gondolt az ember. Kétharmaddal győzött a FideSS.

Nos, mivel útközben kiderült, hogy rengeteg helyen csaltak el szavazásokat, komplett szavazólapok tűntek el, vagy jelentek meg az érvénytelenné nyílvánitott szavazatokról nem is beszélve, viszont a lényegen ez semmit nem változtat. Hogy győztek a narancsok és mindenki más vesztett.
És ebben nem kis szerepe van az ellenzéknek, akiknek túlságosan büdös volt egymás szaga ahhoz, hogy érdemlegesen együtt tudjanak működni, és az utolsó hetekben kezdtek el visszalépegetni, de azt is kapkodva és nem átbeszélve. És akkor még az MKKP-n van leverve a por, amit amúgy nem értek, mert kurvára nem rajtuk múlott az, hogy mondjuk a Jobbik képtelen volt hozni a vidéket, ahol amúgy ők erős párt, legalábbis nekem még úgy vannak meg, a többi töketlenkedésről pedig nem is beszélve.
Meg arról sem, hgoy volt rá négy évük, hogy felépítsék a saját bázisuk, hogy ott legyenek ahol tényleg nagy a szükség, de valahogy nem vettem észre, hogy ez megtörtént volna, bár persze az is lehet, hogy én nem figyeltem oda eléggé a politikára. De még így se vettem észre, hogy agyon törték volna magukat abbéli igyekezetükben, hogy valami másképp legyen, valamit kiharcoljanak, szóval tulajdonképpen a Jobbik, meg a DK is, hogy csak kettőt mondjak.
Szóval csalások ide, vagy oda, sikeresen visszacsúszott ez az ország egy kádárista rendszerbe, aminek egyformán köze van az oligarchiák következmény nélküli felfejlődésének, a tehetlen ellenzéknek, a falvak teljes körű figyelmen kívül hagyásának, és egészen biztos, hogy az egész országnak.

Persze, jogos a panasz, hogy mi a fenét tehet a kisember, ha nem koordinálják megfelelően, hogyan álljon oda, hogyna éljen a jogaival ha azt se tudja, hogy mik a jogai, mikor azt látja, hogy tök mindegy miképp próbál javítani a helyzeten, annak úgyis az a vége, hogy ő szívja meg.
Például nem mondhatod a főnöködnek egy állami szervnél, hogy bocs már, de nettó baromság amit csináltatok velünk, hagyjuk ezt már! Nem hallgatnak meg javaslatokat, döntéseket, nincs szakértő ember a fejed felett az igazgatóságban, akinek halvány fogalma lenne róla, hogy tulajdonképpen mi is zajlik azon a munkahelyen, amit elvileg igazgat, hozzá nem értés, szervilizmus és rosszindulat burjánzik, és ha te úgy mész oda, hogy van benned bizonyos fokú elvárás a rendszer helyes működéséről, akkor lehurrognak, mert ott van a tojáshély a seggeden.
Közölném hát mindenkivel: Fiatalok vagyunk és nem hülyék!
Nem hülye az az ember, aki szóvá teszi a hibát, nem hülye az az ember, aki nem akarja, hogy kizsákmányolják és felesleges munkát végeztessenek vele, és nem hülye az az ember aki változást akar a jobb irányba. Még akkor sem ha fiatal. Mert az életkor nem garanica semmire, csak egy szám, amit a társadalom túlmisztifikált, még akkor is ha bizonyos dolgok mellé nem árt a tapasztalat, de ettől sem lesz hülye, ettől sem kell lehurrogni.
És nem lesz hülye akkor sem a fiatal, ha úgy dönt, hogy kalap, kabát és itthagyja ezt a gyűlölettől hörgő diktatúrát és egy élhetőbb világba távozik.

Én is meg fogom tenni, szóval ha valaki bármi tippet tud a hatásos önálló angoltanuláshoz, és nyelvgyakorláshoz, nyugodtan írja meg. Mert én sem fogok a szükségesnél tovább asszisztálni ehhez az egészhez, abban biztosak lehettek.

És nem nagyosn fogom sajnálni aki hátramarad, mert aki eladta a jövőmet, a jövönket, a generációnk jövőjét, az nem érdemli meg, hogy sajnáljam, amiért meg kell ennie azt, amit főzött. És itt most nem azokról a szándékosan sötétben tartott, félretájékoztatt, kényszerpályára állított, kizsigerelt falusi emberekre gondolok, akik éhenhalni se tudnak a közmunkás bérből, akiket senki nem karol fel, akiknek senki nem segít, így hát természetes, hogy annak dják a szavazatot, aki legalább egy zsák krumplit és pár köbméter fát hozzájuk vág. Mert ők nem tudnak másként tenni, nekik meg sem volt a lehetőségük arra, hogy érezzék, pontosan mit is veszítenek, mert már eddig se volt semmijük. Őket nem hibáztatom, de nem is szánom, egész egyszerűen csak végtelen szomorúnak tartom, hogy egy európai országban előfordulhat az ilyesmi.

Nem, én most azokról beszélek akik mondvacsinált ellenségtől rettegtek, akik hagyták, hogy egy létező problémából véget nem érő háború viziója bekebelezze őket, akik egy tehetős és sikeres pénzmágnásban magát az ördögöt látták, mert azt mondták nekik, akiknek fontosabb az urambátyám rendszer fenntartása, mint a változás, akiknek jó ez a húgymeleg diktatúra, mert nekik eztán is meglesz a bevételük és nem számít, ha az anyóst külföldön kell ellátni, mert itthon nem maradt már egy épkézláborvos sem. Na, őket tulajdonképpen röhögve hagyom hátra, bár az a baj, hogy nekik fogalmuk se lesz arról, hogy miért van ez, mert már annyira eltorzított valóságbn élnek, hogy bármiféle visszalépés az éntudat tönkremenetélhez vezetne. Nem sajnálom azokat, akik önként döltek be a rendszernek, akik túl lusták gondolkodni, akik túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy kritikával illessék amit eléjük raknak, akiknek mindig jobb, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljanak, mintha maguknak kéne összerakni.
Nem fogom sajnálni azokat, akik milliókért eladják a gerincüket, sem azokat, akik önként és boldogan nyaldossák a talpukat, mert hátha a gazda majd dob valami csontot nekik is. Nem fogom sajnálni azokat, akik őszinte meggyőződésből adták el magukat, és még csak azt se nézték, hogy ennek mi lesz az ára.
Direkt nem beszélek harminc ezüstpénzről és Júdásról, mert még a végén maga Jézus jönne le a keresztről és kérné számon, hogy mégis hogy merészelek egy lapon említeni egy erkölcsileg és morálisan nehéz döntést, ami több mint valószínűleg ugyanúgy el volt rendelve, mint a keresztrefeszítsé, azokkal a mocskos férgekkel, akik tehettek volna valamit, de mégse tettek és még annyit se mondtak, hogy inkább nem teszem meg. Júdás leköpdösné az összeset, bár szerintem sajnálná rá a nyálát, és teljesen megérteném.
Tulajdonképpen én is sajnálom rájuk.
Mert nekik így jó.
És így oké.
És ezen valósznűleg nagyon hosszú évekig nem is fog változtatni semmi, de addigra megint eltűnik egy olyan réteg ami akarja a változást és hajlandó is tenni érte. Őszintén bízok benne, hogy másfél év alatt nekem is sikerül innen megpattanni, mert én nem tudok diktatúrában létezni. Nem vagyok hajlandó félni, nem vagyok hajlandó gyűlölni, nem vagyok hajlandó eladni magam, még akkor sem ha jelenleg én is kényszerpályán állok, csak azért mert ez az elvárás felém. Mert ezt akarja egy politikai párt. Mert így maradhatsz életben, folyton félve és rettegve, hogy mikor teszel valami olyat, amit nem szabad és bevisz reggel hatkor az ÁVH... bocsánat, a TEK.

Ahol a szabad vélemény nyílvánítást börtönnel díjazzák, ahol a haza ellensége vagy, ha vitát kezdeményeznél döntésekről, ahol a közvélemény bele akar szólni abba, hogy vajon megfoghatod-e a párod kezét az utcán ha történetesen veled egynemű, ahol a gender szó nem a nemet jelöli, hanem egy káromkodás, és ha csak kiállsz a jogaid mellett már le vagy ugatva, mert mégis mit képzelsz te, hogy nem a szabályokat követed. Ahol az iskolákat leépítik, és azt kérik számon tőled, amit két perc alatt megtalálsz a googlen, de az életre nem készítenek fel és senki nem mutatja meg, hogy kell egy adóbevallást elkészíteni.
Ez az ország konzerválta magát, és ha bárki szerint vészmadárkodom, nos... minden joga megvan hozzá. De azt senki nem meséli be nekem, hogy teljesen rendben van az, hogy huszonöt évesen fogalmam sincs, hogy mihez kezdek a jövőmmel, mert még egy rohadt nyelvvizsgát se segített megszerezni az iskola, hogy nem tudsz lakást venni, még csak egy zaros kis garzsont se, mert nem kapsz annyi fizetést, hogy szinte hónapról-hónapra élsz, hogy még azon is el kell gondolkoznod, hogy megengedheted magadnak-e a két mozijegyet abban a hónapban...
Ez így nem élet.
Ez csak vergődés.
De az emberek jó nagy százaléka, még a csalásokat is beleértve, ezt akarja, mert ez még mindig kényelmesebb, mint mondjuk egy demokrácia, ahol képviselni kell jogokat, meg vitatkozni, meg érveket keresni. Nos, legyen. De nélkülünk.

Köszönjük mindenkinek, aki élt állampolgári jogával, és elment szavazni az ellenzékre, mert ő változást akar, és őket sajnálom, hogy kénytelenek megint feleleveníteni, hogyan élték túl Kádárt, Rákosit, és a többi átkos rendszert, de ha nem baj, nem akarnánk mi is ezt átélni.
Hiszen, tulajdonképpen már eddig is bőven kaptunk belőle, akár ha az oktatási rendszerre, egészségügyre, vagy a bürokrácia tohonya gépezetére gondolunk. Elég szépen világossá lett téve, hogy újra életbe kívánják léptetni a jobbágyrendszert, ahol csak az úrnak van szava, mert pont ezt szolgálta a tizennyolc éves tankötelezettségi életkor leszállítása tizenhatra, a továbbtanulás nehezebbé tevése, a poroszos módszerű tanítás, és még sorolhatnánk a végtelenségig.

Van, amikor lehet, van mikor kell, van amikor muszáj küzdeni, de van az a pillanat, mikor az ember inkább hátat fordít és otthagyja az egészet, mert úgysincs értelme. Mert élni fontosabb, mint olyanért küzdeni, amit sosem érzett a magáénak, mert még azt sem hagyták, hogy a magáénak érezze a maga módján. Mert ha picit is máshogy éli meg a magyarságát, nem turbómagyar, akkor már nem is igazi magyar, és hazaáruló.
Nos, akkor én leszek hazaáruló, mocskos libsi, sorosbérenc, migránssimogató és még ezernyi más, amit éppen gyűlölni kell a korlátoltaknak, a lélekteleneknek, a rendszernek, az oligarchiának, leszek én a szemükben ezernél is rosszabb ördög, mert olyan értéket képviselek, amit ők mindennél jobban rettegnek, és meg akarják akadályozni, mert nem rabolható el mégsem mindenkitől, nem váltható pénzre és még akkor sem szűnik meg, mikor mindent megtesznek azért, hogy kiöljék belőle: a szabadságot.
Szabad emberek vagyunk.

Mind szabadok vagyunk, akik most mélységes elkeseredettségükben és kilátástalanságukban külföldön keresnek munkát és életet, szabadok azok az emberek, akik a szavazófülke magányában nem féltek azt mondani, hogy nem kérnek ebből. Bár még sok év kell, amig ez a szabadság újra kihajthat és növekedhet, mert most a regnáló hatalom minden eszközzel elnyomja és fojtogatja, és tipossa el a szíveket, lelkeket és eszeket, és nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő hét, de mégis menni kell. És magunkban ápolni a szabadságot és a reményt, mert ennyit még tudunk. Ennyit még mindannyian tudunk, mindegy hogy milyen belső démonnal kell is megküzdenünk, és mennyire is próbálnak tönkretenni minket.
Ne hagyd magad. Ha teheted menj el. Ha itthon tudsz tenni valamit, tedd meg. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy írsz és alkotsz, akkor írj és alkoss, és beszélj, és vállald fel önmagad, még akkor is ha az pontosan olyan átlagos, mint érzed, mert ezzel máris tettél valamit.
Én jelenleg írok, tudom ez sose látszik, de attól még történik, és életben maradok, még akkor is ha a nyúlüreg alján ücsörgök, és srácok, ne adjátok fel.
Főleg akkor ha megtennétek.
Főleg most, hogy elrabolták a jövőnket.
Főleg most kell kitartani, kapaszkodjatok abba, ami nektek fontos, kapaszkodjatok egymásba, és nem ígérem, hogy látszódni fog a túlpart, de ne adjátok meg nekik azt az örömöt, hogy látnak titeket belefulladni.
És ne adjátok meg nekik az erőszakot sem. Ameddig lehet maradjunk vér nélkül, mert mégis mi lennénk a civilizáltok, nem azok a díszsertések.
Tudom, én is szívesen mennék most felgyújtani pár dolgot, de maradjunk a józan eszünknél. Menjünk tüntetni, de az elménk, a szavunk, a humorunk legyen a fegyver, hiszen azért tolták ennyire a propagandát, ezért csavarták maximumra az uszítást, mert ennyire görcsösen ragaszkodnak ebül szerzett hatalmukhoz, mert ennyire rettegnek az elszámoltatástól, mert félnek tőlünk, a hangunktól és attól, amit teszünk. Attól is, hogy elmegyünk innen és magukra hagyjuk őket, de ez tulajdonképpen így van jól. Féljenek csak, de nélkülünk!

Legyetek rosszak és féljen tőletek az ÁVO!


U.I.: Kötelezőnek ajánlom az 56 csepp vért és nem hiszem el, hogy mennyire patetikus tudok lenni. Amúgy kultúrált vitát, mint mindig, most is látok, de öncélú mocskolódást azonnal törlök.
Share:

2018. március 25., vasárnap

Önmeg(nem)vallás



Mint egy zenész, aki hangszert még nem látott
Mint egy gyilkos, aki embert még nem bántott
Mint egy vihar, ami nem tört ki végül
Mint egy hullámvasút, ami önmagába szédül
Úgy létezem ebben a világban
Mindenre nyitottan, magamba zártam.

Látok szürke és hétköznapi csodákat
És hatalmas, dicső tragédiákat,
de semmi olyat, mit más nem vett észre,
hiszen ilyen a középszerűség szenvedélye.
Ilyen vagyok, semmivel se másabb!
Ne legyen teher többé az átlag!

Koronára nekem semmi szükségem nincs,
nem vonzz arany, ezüst vagy más egyéb kincs.
Ha "egyediségre" vágysz, máshol keresd!
Mert én egyáltalán nem vagyok különleges.
Pont úgy és pont annyira más vagyok,
hogy csak önmagamra hasonlíthatok.

Meglehet, hogy így kevesebbet is érek
(Amitől szinte állandóan félek)
De ezért felesleges rám figyelned
Egyedül kihúzom a szívemből a késeket.
Összevarrom a sebeket utána
Nem megyek olyan korán a halálba!

A végén pedig úgyis ember maradok
Megbaszhatod tőlem a Mennyországod
A glória tudod nem illik hozzám
Se az ördögszarv bár az már közelebb áll talán
Mégis, egyik se igaz ezekből
Mert úgyse lógok ki a tömegből

A fejemben együtt élek a szörnyekkel
Eddig túléltem, ha élve faltak fel
Így hát az erőmre nem lehet tán panasz
Még ha nem is tudom a világ merre halad
Nem tudom, hogy ki marad itt velem,
de bízom, hogy valaki bíz bennem




Na hát ez egy nagyon késöi madárka, szerintem itt ott nem is az igazi, ráadásul egyböl blogspotba pötyögtem, szóval ha szétbassza nekem a sorokat, megverem.
A kezdő sort köszönjétek Teó egyik Áll az Alkus tweetjének, a melankolikus hangulatot a közben magamba döntött stresszoldó teának.
Share:

2018. március 17., szombat

#44 - Szózat a semmiből


Fogós kérdés, hogy mégis hogy vagyok képes ennyire eltűnni a semmiben. Ami nem semmí, mert hát dolgozom, meg így a saját szörnyeivel is küzdd az ember, csak ebből kifelé nem sok minden látszik. Amit sajnálok, csak már úgy vagyok vele, hogy úgyis tudjátok, hogy iszonyat rendszertelen vagyok, és hogy úgyse hozok mostanában semmi értékelhetőt, hiába igérem meg.

Az az én nagy bajom, hogy megragadok a tervezésnél, magáig az írásig meg nehezen jutok el. Lehet kicsit átestem a ló másik oldalára, mert így annyi rossz és pocsék világkidolgozással találkoztam már, hogy én nem akarok ugyanabba a hibába beleesni. Így hát mindent megteszek, hogy a világ szépen ki legyen dolgozva, a kapcsolati hálók is, épp csak effekive az írásig nem jutok el.
Pedig önmagában a rendszer nem rossz, csak éppen az emberi tényező nem áll mindig a helyzet magaslatán és hiába van szépen kidolgozva, hiába vannak eszközeim érdemleges nem mindig születik. Sőt, mostanában egyáltalán nem.
Oké, ezen nem segít az, hogy a munka eléggé undoritó és leszív és igazából ez nem is rátok tartozik, mert mindenkinek megvan a saját maga baja, és igy vagy úgy, de megbirkózik velük. Nekem elméletileg ez lenne az írás, de elég gyakran csak odáig jutok, hogy bekapcsolom a gépet és fehér zaj. Görgetem a netet, de nem koncentrálok, nem fogom fel, egyszerűen üresjáratba fut az agyam, mert az egész napos meló ennyire leszívott, hogy semmire nincs erőm. Na, nem mintha ez mentség lenne, mert nem az, arra meg főleg nem, hogy így elhanyagoltam a blogot, mert hát az embernek arra van ideje, amire akarja.

Viszont annak se látom értelmét, hogy folyton megigérjem, hogy akkor ettől és ettől minden más lesz, mert nem lesz más, és nem tartom elegáns húzásnak, hogy hiábavalóan hitegesselek titeket, már azt a néhány kóbor idetévedőt. Igazából azt is csinálhatnám, hogy bezárom és akkor csak magamnak irogatnék, de ahhoz meg túl extrovertált vagyok, túlságosan megszoktam azt, hogy ide dobálom a készen lévő cuccaim, meg hiába kicsi kis bódé ez az internet hatalmas városában, én azért szeretem. És ez igy nem is megoldás. Szóval nem tudom, maradnak ezek a kósza életjelek, meg a néhanap feltölött ficik.

Tényleg rendbe is kéne rakni az ajánló szekciót, meg hogy miken dolgozok. Jelenleg ugyanis egy BATIM fanfic áll írás alatt.
Effektive írás alatt.
Komolyan.
Én se hiszem el, de megvan belőle olyan négyezer szó? Igaz, hogy lófasz se történik benne, mert ez egy előzménytörténet akar lenni, de a valamit még mindig könnyebb alakítani, mint a semmit.
Igazából mintha ezt már mondtam volna az előző posztban. Van egy ilyen deja vu érzésem, de most nem fogom visszaolvasni, mert így sokkal érdekesebb. Nem mintha nem lenne megnyitva a böngésző és nem kerülne két kattintásba, hogy odajussak, csak kényelmetlen saját magamat visszaolvasni.

„két perc szünet után”
Ok, megnéztem. Tényleg írtam róla. Akkor nem kell magyaráznom, hála az égnek. Amúgy jó lenne tudni, hogy pontosan mi fog benne történni, és hogy képes vagyok-e sötéten írni, vagy hogy egyáltalán át tudom-e adni a hangulatot. Mondjuk általában azt is kétségbe szoktam vonni, hogy képes vagyok-e egyáltalán írni, de hát ha az ember egy szépen fejlett anxietyvel él együtt, akkor hajlamos m i n d e n t kétségbe vonni, szóval ez nem hiszem, hogy mérvadó.
Ami viszont biztos, hogy én egy lassan elinduló típus vagyok, mert nálam nem úgy működik, hogy puff az események közepébe, nálam meg kell alapozni azokat az eseményeket. Mondjuk ezt még mentheti, hogy állítólag van stílusom, ami azért nagyban megkönnyíti azt, hogy ne legyek teljesen unalmas.
Meg aztán beindulnak az események, csak ki kell várni őket, ami nem tudom, hogy mennyire előnyös, mennyire se, vagy hogy megéri-e egyáltalán, de ezt az előbb már megbeszéltük.
Na, ebből a lényeg, hogy a BATIM az, ami fizikálisan is készül, csak irtózat lassan. Na, hát nem hiába Douglas Adams az Atyaúristenem, ezt is sikerült átvennem tőle. Vagy éppen azért is az Atyaúristenem, mert eleve is lassan írok. Hát, ez sem fog már kiderülni.

Ja, igen, azt még nem árt ha hozzáteszem, hogy lehet, hogy mindenki OOC lesz, mert a játék nem igazán mesél a múltjukról, sőt még a negyedik fejezet se jött ki, amit kezdek már igazán nehezményezni, mert a népnek szüksége van a tintadémonjára, de azért annyira nem háborgok. Biztos ezer dolguk van nekik is, csak hát egy hiátus sose jó.

Óh, ha már hiátus. Remélem hallottátok azt a szenzácós hírt, hogy nem és tényleg nem lesz Dirk Gently harmadik évad. Félelmetes. Én ezen mondjuk annyira nem lepődtem meg, mert az Univerzum szereti a mintákat, és Douglas se tudott már harmadik könyvet írni hozzá, de azért még undorítónak tartom ezt az egészet.
Mi mindent megpróbáltunk, a legbékésebb és legkreatívabb protestálók voltunk, twitteres Power Hoursok, origamik, rengeteg hastag, fanartok, képeslapok kerültek írásra/rajzolásra/alkotásra, hogy megmutassuk mennyire fontos és mennyire sokat jelent nekünk ez a sorozat, de nem. Valakik, valahol úgy döntöttek, hogy nincs szükség ennyi kreativitásra, ennyi váratlan tényezőre, ennyi egyediségre és kaszálták.
Azt persze meg kell hagyni, hogy biztosra mentek. Nem tudom hirtelen melyik volt előbb, az Umbridge által fogalmazott levél vagy a zaklatási botrány, de mindkettő undorító volt a maga módján.
A direkt kipattintott zaklatási botrány, csak azért hogy bemocskolja a rendezőt, eltántorítsa a szimpatizánsokat és megkönnyítse saját magának a sorozat törlését kiváló munka volt, ezt el kell ismernem. Nagyon nem tetszik, de ettől még értik a dolgukat.
Szögezzük le: nem hiszek az összeesküvés elméletekben, nem hiszek abban, hogy van egy háttérhatalom, de hiszek az emberi gonoszságban és mohóságban. Én az összesküvés elméletekről mindig úgy éreztem, hogy könnyebb abban hinni, hogy valaki szervezetten teszi tönkre a világot, hogy van valahol egy csoport ember aki mindent megtesz azért hogy a kisembernek szar legyen, mint elfogadni, hogy önerőből vagyunk balfaszok. Ráadásul így lehet lázadni, lehet azt érezni, hogy van valami értelme az életnek, de amúgy igazából csak egy menekülési útvonal.
Na vannak egyszer ezek és vannak azok, amikbe olyan szinten vegyül az emberi ostobaság, gyűlőlet és pénzvágy, hogy akaratlanul is valóságosabbnak haz. És sokkal realistább is. Nem könnyű megfogalmazni a különbséget, de azért megpróbálom.
Van a laposföld-elmélet, ami szerint a NASA, meg a kormány, meg igy még sokan direkt elfedik előlünk a valósgot, hogy a Föld az lapos, mert csak, mert nem akarják hogy kiderüljön. Na mármost, ebből nem látszik tisztán a pénzszerzési lehetőség, ez ilyen átlagos YA főgonosz aki csak azért gonosz mert gonosz és kész. Valahogy nem működőképes, már csak azért se, mert rengeteg energiaforrást kéne mozgosítani, rengeteg embert kéne lefizetni, olyan hatalmas szövetséget kéne fenntartani, ami egyszerűen lehetetlen, nem valóságos. Ráadásul azt se látod, hogy kinek érné meg ez közvetlenül.
Ellenben viszont itt van ez a sorozat, ami hoz x bevételt, de lehet hogy nem eleget ahhoz, hogy műsoron maradjon. Nem eléggé ismert, nem annyian nézik, hiszen a műfajából fakadóan nem ér el olyan széles réteget, tehát veszteséges. Pontos számoknak nem néztem utána, mert most maga az eszmefuttatás érdekel, bocsánat. Viszont nevezett sorozatot sokan szeretik, tehát előhúznak egy levelet, hogy tompítsák a várható haragot. Majd mikor látják, hogy ez nem elég fogják a szexuális zaklatás ütőkártyáját és kijátsszák. Még csak tények sem kellennek, az sem számít, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, és igazából senki nem tudja hogy az most csak egy hangos szóváltás volt, vagy valami komolyabb, de nem is számít. Elég maga csak az árnyék, maga a gyanú és máris mindenki teljes hisztériába esik. Mert hát a metoo kampány, ami egy nagyon jó dolognak indult, kigáncsolta a saját lábát és lesodorta a céljait majd túlevickélt a határain, és vitte magával a józan észt, az objektív ítélőképességet és ebben a felfokozott érzelmi helyzetben elég egy odavetett szó, hogy cafatokra tépjék szerencsétlent. Nem számít, ha nem volt igaz, nem számít, ha már túllépett rajta mindegyik fél és ő is próbált jobb ember lenni saját magánál, nem egyszer hibázott szóval hadd falja fel élve a nép. Ráadásul a stáb is kihátrált mögüle, tisztelet a kivételnek, mert mindenki féltette magát és nem akart gyanúba keveredni, ami ugyan szomorú, de érthető. És innen már hiába a fanok összefogása, odafent döntöttek és kész. Ellehetlenítettek egy csodálatos, ámde kevéssé ismert sorozatot, hogy azt a pénzt, amit ennek a gyártásába öltek, szépen szétosszák.
Remélem látjátok az emberi rosszindulatot ebben a történetben és az, hogy itt fel tudsz mutatni embereket akiknek tényleg megérte tönkrettenni egy embert és vele a munkáját. Ezért hiszek én is benne, mert van olyan mocskos, hogy igaz legyen.

A való életből hiányoznak a gonosz lángelmék, a Moirartyk, a Lokik, a való életbe csak bűnözők és zsarnokok jutnak, elvek nélküli szélhámosok, akik ellen nem lehet színes latexruhában küzdeni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem dőlünk be nekik, hogy akkor is higgadtak maradunk, amikor azt üvöltik fröcsögő nyállal a megafonba, hogy félnünk kell, amikor a munkahelyünkün, vagy a suliban nap, mint nap olyan irracionális elvárások alá helyeznek minket, amiktől a hátunkon is feláll a szőr. Nem azzal vagy a rendszer szolgálója, ha állami intézményben vagy, hanem azzal, ha elhiszed, amit mondd.
Légy kritikus.
Gondolkodj.
Vállald fel a véleményed.
Nem számít, hogy mihez értesz és mennyire, amíg jobb akarsz lenni magadnál, ameddig embersz akar maradni, ameddig tudod, hogy hiába érzed úgy, hogy te vagy az az egy aki a forgalommal szembe megy, attól még igenis jogos a világlátásod.
Ennek a történetnek pedig az a tanulsága, hogy a szeretet és az összefogás nem lesz elég azok ellen, akik valamiben csak a pénzt látják, és hajlamosak eltörölni valamit, ami hiába páratlan, ha nem hoz nekik elég lóvét a konyhára. Hogy mindig lesz valami olyan, ami teljesen megbolondítja a népeket és tévutakra visz egy nemes célért küzdő eszmét, hogy a valóságban a hősök gyakran nincsenek ott ahol lenniük kéne, de ettől mi még nem feledhetjük el azt, hogy kik vagyunk, és mik akarunk lenni. És ha csak legbelül sikerül annak lenni, akkor mit számít a világ ezernyi kisstílü mocsoksága? Ha magunkban meg tudjuk vívni a harcot, ha ki tudunk tartani akkor is, amikor már nem kapunk levegőt, akkor már győztünk. Élni nem mindig és nem mindenhol lehet, a túlélés pedig átkozuttul kemény, de attól még menni kell tovább. Emellett pedig ne csak élj. Tegyél is valamit. Mindegy mi az, milyen kicsinek hat, tedd meg. Mert arra csak te vagy képes.
Hogy ez a szöveg indokolatlanul nyálas és buzditó? Nos, I don't care. Én is megküzdök nap, mint nap a saját szörnyeimmel, itt élnek bent a fejemben, és van mikor hetekre átveszik az irányítást.Tudom, hogy a problémáim másokhoz képest hol helyezkednek el, és hogy mondhatjátok azt, hogy miket beszélek, nem is jártam a cipőtökben, és ez igaz. De a magaméban igen, és tudom, hogy jól tud esni, ha valaki hisz az emberben.
Szóval úgy döntöttem, hogy sportot űzök a másokban való hitből. Ha semmit nem adhatok, akkor legalább ezt tegyem meg.


Nos, útközben kijátszottam az Insidet, amit körülbelül évek óta akartam, mert nagyon és mélyen és őszintén imádok, egyszerűen gyönyörű a képi világa, ahogy egy büdös szót nem árul el és mégis rengeteg mindent mondd, a feszültségét, a hangulatát, a rejtvényeit. Olyan cirka három és fél óra alatt végigvittem, ahhoz képest, hogy régen láttam már végigjátszást, de most vagy a játék maradt meg nagyon jól vagy az én agyam állt rá semmi perc alatt a játékra. Szerintem ez utóbbi történt, mert a rejtvényeket szépen megfejtettem és igazából többször halltam meg azért, mert túl magasról ugrottam le és így kitörtem a nyakam, mint ahányszor egy csapda megölt.

Összeségében viszont egész nyugodtnak érzem magam, összeszedettnek, szóval lehet hogy többet kéne ilyen játékokkal játsszanom. Az összpontosítás meg a rutin segít a fehér zajt újra produktiv energiákká alakítani.
Ja, úgyhogy játszani jó, csak azt nem egyszerű megtalálni, ami neked megfelel, mert hát izlések és pofonfák. Nekem kell a szürrealista, elgondolkoztatós platformos játék, mást a lövöldözés nyugtat meg, megint más a stratégiai játék és ezzel nincs is semmi baj. Amig nem eröltetjük rá a másikra, addig teljesen békében lehet együttélni, de már megint kezdek belecsúszni egy nagymonológba. Úgy fest ez a bejegyzés már csak ilyen lesz. Nem baj gyerekek, belefér.

Amúgy is, általában az a fajta vagyok, aki még egy pohár vizzel is képes lenne összeveszni, bár a héten csak egy portásig jutottam. Mondjuk szerencsétlen kifogta azt a napomat, amikor nekem is rengeteg hülye volt és a meló végére úgy éreztem magam, mint akinek az idegeivel kismacskák játszottak, szóval megértem, hogy én se lehettem a legkönnyebb eset, de valahogy nem díjazom mikor valaki, ahelyett, hogy röviden, tőmondatokban vázolná, hogy figyu, nem engedhetlek fel név nélkül, hanem elkezd papolni arról, hogy az ő munkája milyen fontos, hogy neki micsoda kötelességei vannak és hogy képzelem azt, hogy nem ismerem a nevét akihez jöttem! Hát így próbáltam érvelni, hogy interneten ismerkedtünk össze, mert NaNos write-inra mentem, de meg se hallgatott. Csak hajtotta tovább a magáét, hogy mégis hogy engedhetnek meg magamnak ilyen hangot, meg már az asztalt csapkodta én meg csak vigyorogtam rá és felhívtam adott emberkét, hogy miként hívják, majd bementem.
Aztán adott emberke közölte, hogy az még a legrendesebb volt a többi közül.
Upsz.

Na, azt hiszem ezzel zárom soraim, ez így kellően kellemes levezető sztori volt, arról meg, hogy mi várható a közeljövőben, hát vagy egy BATIM novella vagy a Prométheusz tüze égett bennünk.

Legyetek rosszak!

U.I.: Volt ugyan egy szülinap ünneplés, meg színház is közben, de azokat már lusta vagyok leírni. Lehet ajánlóba kapjátok. Majd elválik.
Share: