2019. június 28., péntek

#54 - Változó dolgok


Na, aki szemfüles, észrevehette, hogy kerülnek fel érdemi írások is az oldalra. Amire rohadt büszke vagyok, annak ellenére, hogy mindegyikben lehet hibákat találni, mert még mindig nem tudom a nyelvtani szabályokat, azért. Bár Lara felajánlotta, hogy segít, és már bétázott is nekem, szóval rendben lesz ez a része is, főleg ha oda jutok, hogy ki is javítsam a szöveget.
Amúgy most azon filózom, hogy kéne nekem ilyen külön jegyzetfüzet a nyelvtani szabályokhoz, mert bár van egy kis helyesírási zsebkönyvem, de hát az mégse az igazi. Na, majd még meglátom.
A lényeg, hogy írok, és élvezem, hogy írok, és szerintem egész jó kis sztorikat hozok, mármint itt már az is jó, hogy írok. És nem csak írok, hanem be is fejezem, ami lássuk be, hogy a trükkösebb része a dolgoknak. Most a discord cseten van ez a Vetésforgó cucc, aminek ugye mindig van egy kulcsmondata, meg meg van adva a hossz, hogy meddig kell rá írni, és ez tök hasznos, mert motivál. Igaz, hogy a szóhatárt eddig csak egyszer sikerült tartanom, viszont ha már írok rá, akkor már eleve jó vagyok.
Kicsit úgy érzem magam, mintha ilyen egy éves writer's block tört volna össze bennem, és végre újra vannak ötleteim, meg be is fejezem őket, és van végre valami élet ezen a nyomorult és kies helyen, a saját faszságaimon kívül.


Az, hogy nagyrészt Good Omens ficiket írok, az azért van, mert rohadtul ráfüggtem a miniseriesre. A könyvet is nagyon, nagyon, nagyon szeretem, és a sorozat csak rátett erre úgy körülbelül egy tömbháznyival. TÖKÉLETES adaptáció lett, és ezt bárkivel hajlandó leszek leverekedni, mert így kell szó szerint filmre vinni egy könyvet. Kihagyni azokat a dolgokat, amik bár roppant szórakoztatóak, végső soron nem vezetnek sehová, beletenni némi magyarázatot, átszabni itt-ott, hozzátenni, és már kész is. Mindenhez pedig hozzácsapni a remek színészgárdát, a gyönyörű rendezést, a fantasztikus zenéket és úgy általában még a büfés nénit is, mert le merem fogadni, hogy ő is egy kincs volt a forgatáson. Mondjuk eleinte nem tudtam, hogy David Tennant hogy fogja eladni nekem Crowleyt, de aztán ez a kétségem körülbelül az első másodpercnél semmivé lett. Ehhez hozzájárult az is, hogy KELGYÓ. Sok mindent el lehet nekem adni kígyókkal.
Michael Sheent meg nem érdemeljük meg. Nem és kész. Egyszerűen nem. Még amikor csak képeket kaptunk, már akkor tudtam, hogy tökéletes Azirafael lesz, aztán jött a sorozat és... én az ilyen szintű nyíltságra, gyöngédségre, szeretetre és általánosan vett angyaliságra NEM voltam felkészülve. Nem és kész.
Hihetetlen volt. Hogy emellé meg azért benne volt a bastardság, azt meg így már csak röhejesen tökéletes. Ő az, akit meg akarnál védeni mindentől is, de közben tudod, hogy amúgy tud vigyázni magára, csak... uramisten, én ezt nem tudom kifejezni.
És amúgy tumblin, vagy valahol, olvastam, hogy azért mennyi munkával járt, hogy ennyire nyílt tudjon lenni, és volt alatta még valami fejtegetés, amire már abszolút nem emlékszem, viszont nagyon egyetértettem vele. Valami olyasmiről volt szó, hogy azért is fájó látni valakit ennyire nyíltnak, mert benne van az emberben a félelem, hogy átvágják vagy bántani fogják. Viszont ha belegondolsz, attól mert örülsz dolgoknak, és nyíltan örülsz és hagyod, hogy ez látszódjon rajtad, nem azt jelenti, hogy naiv balfék lennél. Hiszen attól, hogy élvezed a dolgokat még megvan az eszed, és valószínűleg pontosan tudod, hogy mit kockáztatsz, de tudod hogyan kezeld, és igazából ez az egész egy nagyon bátor dolog.
Szeretnék én is ilyen bátor lenni, ennyire nyíltan örömet találni a mindennapokban.
Ha pedig már nyíltság, akkor tessék megnézni a Lego movie 2-t, aminek meg tényleg ez az üzenete, hogy merjük kinyitni a szívünket, és merjünk szeretni, és ne zárkózzunk el egymástól, hanem nyissunk. Persze, nem feltétlenül lesz ennek örök barátság a vége, de jobban megismerhetjük egymást, magunkat, és talán kicsit kevésbé lesz pokol ez az élet.


Személyes példát is tudok hozni ebben a témakörben. Valamelyik nap, így a félév során, nagyon meg voltam szakadva reggel, tombolt bennem a szorongás és nagyon szarul éreztem magam így munkába menet. Egyszer csak valaki megkopogtatja a vállam, mire odafordulok és egy rózsaszín hajú, fogszabályzós, mosolygós lány köszön rám és közli velem, hogy tök jók a kitűzőim. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem, alig tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Nem tudom ki volt, soha többet nem láttam újra, de itt is szeretném megköszönni neki, hogy akkor és ott kizökkentett a szorongásspirálból.
Szóval srácok, nyugodtan legyetek kedvesek, és dicsérjétek meg a másik haját, pólóját, kitűzőjét, mert sosem tudhatjátok, hogy épp milyen hangulatban van és mennyire lenne szüksége egy jó szóra.
Fogalmam sincs, hogy ezt meséltem-e, de ha nem akkor most itt van, ha meg igen, akkor jó sztori, jó tanulsággal, simán meghallgatható még egyszer.
Ha pedig pozitiv élmények, akkor vissza kell kanyarodnom a Good Omenshez, mert sikerült együtt néznem nanos barátokkal, és valami iszonyatosan jó élmény volt. Rekedtre üvöltöztük és sikoltoztuk magunkat, úgy hat órán át. De ezt rendesen el kell mesélnem, szóval készüljetek fel, mert ez egy hosszú poszt lesz.
Eredetileg úgy beszéltük meg Winnievel, hogy együtt fogunk premierezni, ketten, de aztán felvetette, hogy jöjjenek mások is, elég nagy a lakása, meg kényelmes, meg minden, én meg mondtam, hogy persze, more the merrier, ha jól írom, és így végül voltunk vagy hatan, mert számolni se tudok. A vonat nagyon kényelmes, hűvös, meg minden volt, a problémák nem itt kezdődtek. A problémák az útkereszteződésnél, és annál a ténynél kezdődtek, hogy két olyan ember is volt a csoporttal, akik még a saját szobájukban is eltévednek. Igen, én voltam az egyik.
Olyan húsz perces séta után a GPS az jelezte nekünk, hogy a kereszteződésnél ha elfordulunk akkor pont ott is leszünk. Elfordultunk és igen, kurvára nem voltunk ott. A GPS szerint igen, de valami gyárfélével, raktárral, vagy hasonlóval, de semmiképpen sem lakással szemeztünk. Hát akkor gondoltunk egyet, hogy talán a másik oldal.
El is indultunk, de ahogy az lenni szokott, az addig teljesen és tökéletesen üres úton pont ebben a pillanatban haladt át vagy húsz autó, három kamion és egy busz, mert nyilván mikor máskor akadt volna arra mindenkinek sürgős autókáznivalója?
Azért csak átvergődtünk, viszont rohadtul nem lettünk előrébb, mert a másik oldalon egy teljesen és tökéletesen más utcanév fogadott bennünket, meg teljesen másik számozás, mint ami indokolt lett volna. És így néztük, hogy ez most akkor mi és merre és minek? Szóval visszamentünk, természetesen most is meg kellett várnunk az egész autókaravánt, de hiába, mert arra se volt jó a számozás.
Itt adtuk fel és felhívtuk Winniet, hogy mégis jöjjön már ki elénk, mert rohadtul eltévedtünk a célegyenesbe. Winnie nagyon készséges volt és kijött elénk, mi meg harmadszor is átmehettünk azon a kurva elágazáson, és kiderült azért az egész turpisság is. Merthogy az utcát hívták A-nak, és a GPS is A-nak vette, viszont átkeresztelték B-nek, és Winnie a B nevet adta meg. A házakon pedig egyszerre szerepelt az A és a B név valamint házszám.
Gyönyörű, na.
Úgyhogy így megtaláltuk végül is a bázist, és az a vicces az egészben, hogy Ada, aki később jött, mint mi, és kicsit rossz helyre vitte a busz, simán és gond nélkül odatalált. Ez csak azért történhetett, mert egyrészt tud tájékozódni, másrészt nem voltak vele olyan szerencsétlenségek, mint én, akiknek olyan kaotikus energiáik vannak, hogy még a saját otthonában is képes eltévedni. Meg amúgy ilyen típusból ketten is akadtak, úgyhogy szerintem igazából mindent megmagyaráztam.
Maga a premierezés egy fucking csodálatos, és hangos, élmény volt. Főleg hangos. Konkrétan az első nyolc percben egyesületileg meghaltunk és nem is tértünk teljesen magunkhoz egészen végig. Mondjuk nekem még a másnap is egy erősen más nap volt.
Egyszerűen minden tökéletes volt: a színészek, a zene, a látvány, az adaptáció módja, a hozzáadott részek, a minden. Egész egyszerűen hibátlan. És mi együtt sikítottuk, üvöltöttük, sírtuk, éltük végig, és szorongattuk egymást kezét, vagy amit éppen találtunk, és igazából ez életem egyik legszebb élménye volt. Az a fajta, amikor igazából egyszerre nem történik semmi különös és mégis minden történik. Minimum megváltjuk a világot. Szerintem pontosan tudjátok miről beszélek, ha pedig még nem volt ilyen élményetek, akkor sürgősen legyen egy, mert nem tudjátok mit hagytok ki.
Igazából konkrétan nem emlékeztem vasárnap egyes részletekre, mert így annyira vitt az érzés, meg minden, hogy elfelejtettem részleteket a soriból, és másnap a tumblin csodálkoztam rá, hogy ja basszus! Ilyen is volt benne?
Az agyam nem úgy működik, ahogy működnie kéne, ezt aláírom.

Egy ponton Winnietől kértem és kaptam egy plüssöt, ami egy testmagasságú kutya volt, és valami hihetetlenül kényelmes és komfortos volt, plusz nyugodtan szoríthattam, hát kábé úgy a végéig. Mondjuk sírni nem sírtam, de azért nagyon átéltem érzelmileg.
És a legjobb az volt, amikor egy-egy rész után közösen megvitattuk, hogy mi ezt nem, és csak nem, és egyéb benyomásainkat. Minden egyes pillanata arany volt, és remélem, hogy még lesz ilyen közös filmezésünk, mert csodálatosan szívmelengető élmény volt. Amit nagyon sokáig tudok ragozni, és legalább ugyanennyit tudok beszélni arról, hogy miért lett kibaszott jó adaptáció a Good Omens, és miért nézze meg mindenki körülbelül most azonnal, de akkor ennek a bejegyzésnek sosem lesz vége. Plusz úgyis elkalandoznák közbe. Most is azt teszem.
Viszont, ha már szívmelengető emlékek, akkor az megvan, hogy engem felköszöntöttek, nagyon utólagosan, szülinapom alkalmából? Kaptam. Egy. Meglepetés. Bulit.
Minden szinten abszolút meglepetés volt. Igazából lábon hordtam ki három szívrohamot is, de ezt azt hiszem majd egy másik bejegyzésben mesélem el.
Igen, lassan kezdem megunni ezt a posztot :D Szóval, egy kis helyzetjelentés a végére: Lett új munkahelyem, augusztusban kezdek, rohadtul félek, de próbálok nem pánikolni. Aztán, ha az meglett és megszoktam, akkor talán eljutok végre pszichiáterhez, bár a magyar egészségügyben inkább egyre kevesebb a bizodalmam, a magánhoz meg pénzem nincs. Ja és szeretnék továbbra is egy tetkót, remélem, hogyha jó lesz a meló, akkor az is összejön.
Na, meg újra aktívabban írok, amint azt már észrevehettétek, aminek nagyon örülök. Remélem, hogy ti is. Amúgy most már Ao3-ra is feldobálom, mert miért ne, másrészt meg hátha ott is lesznek olvasóim. De igazából a miért ne? motivál elsősorban.
Huh, asszem egyelőre ennyi.

Legyetek rosszak!

U.I.: Annyira nagyon informatív vagyok, de tényleg.

2019. június 20., csütörtök

#3 VET – Találkoztunk az elején, találkoztunk a végén



Tartalom: Warlock egy nagyjából sértetlen templomban talál menedékre, ahol egy régi ismerőssel is találkozik.
Műfaj: chill (képtelen vagyok behatárolni)
Páros: Warlock & Hastur
Fandom: Good Omens (TV)
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: káromkodás, magázás
Kulcsmondat: „Minden rendben lesz”
Megjegyzés: Szeretem örökbe fogadni a mellékkaraktereket, dédelgetni őket és általánosságban foglalkozni velük, mivel a főkaraktereknek van elég rajongótábora akik pátyolgassák őket. Jó, nyilván én is szeretem őket, de az agyam szeret ilyenek felé is elkalandozni. És Hasturt, meg Ligurt is, istentelenül megszerettem, jó, nyilván, amennyire hüllős vagyok, ez már szinte törvényszerű volt, hogy bárki, aki egy varangyot és egy kaméleont visel, azt én szeretni fogom. Warlock meg érdekes karakternek tűnik, szóval felkaroltam őt is. Aztán összeeresztettem őket, mert megtehetem. Ja igen, a címadások területén nem hiszem, hogy mutatnék bármi fejlődést. És akinek van bármi ötlete arra, hogy miként magyarázzam el a blogspotnak, hogy ne zabálja be a tabulátort, az ossza már meg velem. 
Készült: A VETésforgóra, meg azért, hogy kiderüljön számomra, ezek ketten milyen dinamikával működnének. I love lehetetlen duók.

2019. június 10., hétfő

#2 VET – Egy angyal bosszúja




Tartalom: Az Armageddon elmaradt, viszont Crowley és Azirafael büntetése nem.
Fandom: Good Omens
Páros: Ineffable husbands
Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Zene: Sonata Arctica – (I know, i know, Queen kellett volna, de sajnos ez jobban jött hangulatban)
Kulcsmondat: „Már kilenc napja esett az eső”
Figyelmeztetések: vér, függővég, karakter halála, kínzás, angyal valódi alakja, badass Azirafael, kígyó!Crowley (fogalmam sincs, hogy még mi kell, mert egy ideje csak az ao3-s tagok között élek)
Megjegyzés: Megnéztem a Good Omens sorozatot, és így egyrészt nem érdemeltük meg ezt az ajándékot, mert ez egy ajándék, másrészt meg tényleg fluffot akartam írni. Úgyse hiszi el senki, de ettől még igaz. Csak aztán belegondoltam a plotba és így… óh, wait. Óh ne. Ezt ne. Aztán meg végül de. Amúgy nem tudom, hogy miért írok ilyeneket, lehet, hogy a bennem és körülöttem lévő negatív érzelmek és társaik így kerülnek levezetődésre. Ugyanitt: Nézzétek a Good Omens sorozatot. Ja igen, kicsit összemosódtak a könyvbéli és a sorozatbeli dolgok, elnézést érte.
Készült: A VETésforgóra, meg azért, hogy mindenki sírjon. Amúgy meg nem is fér bele a vetésforgóra a szabályok szerint, de attól még az ihlette, szóval használom, csak a role-t nem kapom meg érte.

2019. május 11., szombat

#1 VET – Eltitkolt veszteségek


Tartalom: Crowley gyászol.
Fandom: Supernatural
Műfaj: angst
Korhatár: 14+
Figyelmeztetések: durva beszéd, káromkodás
Zene: Hozier – Angel of Small Death and the Codeine Scene (Nem tudom miért, csak ezt hallgattam végtelenitettbe)
Kulcs: „Még a Hold se tudhat mindent”
Megjegyzés: Örök se veled-se nélküled kapcsolatban vagyok ezzel a sorozattal, pedig már nem is nézem! Csak vannak bennem ilyen lezáratlan szálak, amiket jólesik kiírnom, hát ha már egyszer a sorozat maga is a végéhez közeleg. El se hiszem, hogy megérjük. Amúgy magára a részre nem is emlékszem, ahol elveszti a fiát, szerintem átpörgettem a felét, a másik felét meg végigüvöltöttem, úgyhogy ha valaki karakterhűségről akar vitatkozni, ám tegye, csak kurván nem fog érdekelni ez a része. :D A sorozat néha maga se tudja, hogy mit kezdjen a karakterekkel, de ebbe bele se megyek, mert tényleg nem nézem, és csakis azért írtam meg, hogy ne csak én bőgjek.
A sztori készült: A HuNoWriMo Discord-szerverén meghirdetett VETésforgóra, ami kéthetenként ad egy kulcsmondatot, és ami köré írnunk kell egy sztorit, plusz magával a kulccsal kell kezdeni, vagy lezárni az írást. Vannak még egyéb szabályok, csak azokról nektek nem kell tudni :D


2019. március 24., vasárnap

#53 - Work in progress


Azt hiszem ideje lesz beleállnom, hogy valójában csak személyes naplónak használom ezt a blogot, és ennek megfelelően átalakíthatnám az egészet. A fanfices korszakom határozottan mögöttem maradt, vagy egyszerűen csak feltettem a polcra pihenni, de akárhogy is, valamit ki kell találnom, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem, és az esetleges idetévedők se essenek abba a hibába, hogy ez még egy fanfices blog.
Vagy netalántán bármi vállalható megjelenik rajta a személyes nyavalygásomon kívül.
Hmmm... ezen határozottan el kell gondolkodnom, hogy mit rakjak hova, meg hogy miként maradjanak meg az írásaim, mert hát azokra azért mégiscsak büszke vagyok, meg nem nagyon akarom őket leszedni.
Csak valahogy át kell variálnom, ennyi az egész. Mert azért a blog megmarad. Szeretem kiüvöltözni magam a netre, még akkor is ha ez senkit nem érdekel.
Engem megnyugtat és segít, és ez a lényeg.
Amúgy persze mehetnék én is véleményezni másokhoz, mint pár éve, vagy akár elővehetném azt a projektet, hogy én leszek a wattpad közellensége - néha kifejezetten szeretek házhoz menni a pofonért -, de így eh. Nem igazán mozgat meg. Arról nem is beszélve, hogy időm se nagyon van, még akkor se, ha épp lenne, mert amúgy meg tök jól elvagyok itt magamban. Az én blogos közösségem már rég eltűnt a látóhatárról, az újba meg nem hiszem, hogy beleillenék, szóval maradok itt és írogatok csak úgy, magamnak.


Meg annak a pár szerencsétlen idetévedőnek, akik eltévedtek a végtelen internet sztyeppéin.
Oké, valamit kezdenem kell az egésszel, de fogalmam sincs, hogy pontosan mit, d egy biztos: ez a blog megmarad. Szeretem ezt a blogot, és korántsem lett még szűk a hely rajta.
Meg őszintén szólva, fárasztóbb lenne egy újat kezdeni, mint ezt renoválni.
Meg hát továbbra is alkotgatok, csak mindennel rohadt lassan haladok. De haladok, talán. Két héttel ezelőtt Larával tartottunk egy brainstorming napot, és kaptam egy rakat ihletet és ötletet a regényemhez, meg sikerült összébb is rántani, úgyhogy most a buzi táltosaimnál intenziven megy a világépítés. Az már megvan, hogy miként néznek ki a képességeik, meg miként és hogy lehet valaki táltos, és igyekszek nagyon a mitológiánkhoz visszanyúlni és nem nagyon Böszörményitől venni. Mert bár igaz, hogy nagyon rég olvastam, de ő volt aki táltosokkal meg sámánokkal foglalkozott így a YA keretein belül, és eléggé megihletett, szóval csak remélni tudom, hogy nem leszek totál koppintás.
Nem mintha lenne bármi új a Nap alatt, de értitek. Nehéz elkerülni ezeket, de nagyon dolgozom rajta, hogy tényleg az enyém legyen, csak hát vannak olyan részek a mitológiánkban, amiket nem tudok másként venni.
De még nem is ez az igazán nehéz része. Hanem hozzátenni a bibliai mitológiát! Oh gosh, elképzelni se tudjátok, hogy mennyire üti egymást a kettő! Vagy de. Nézzétek meg az István a királyt, oszt lesz képetek róla.
Szerintem ezt is mondtam már egyszer, de nem érdekes, mert állandó problémám még mindig.
Lassan meg közeleg a hivatalos camp, úgyhogy arra is ki kellett találnom valamit, hogy mit írok. Ez amúgy a Prométheusz tüze égett bennünk lett, ami még mindig az SPN sci-fi AU-m, és akkor is meg fogom írni, mert nem akarom elvesztegetni.
Ráadásul méltó tisztelgés lenne a sorozat előtt, ha már végre, végre eljutottak odáig, hogy lezárják. El se hiszem igazából, hogy tényleg lezárják, köszönöm Kálid Artúr, viszont már most elegem van abból, hogy mi hiszti lesz még itt, mert egész biztos vagyok benne, hogy az értelmezéssel hadilábon álló fanok nem fogják csak úgy elfogadni, hogy valaminek vége.
Komolyan nem tudom megérteni, hogy mi a fenét nyígnak, amikor kaptak egy tök hosszú sorozatot, sok-sok évaddal, szerethető karakterrel, epizóddal, meg remek ötletekkel, és egy lezárással. TUDJÁTOK HÁNY SZERETETT SOROZATOMNAK SOHA NEM FOGOM TUDNI A VÉGÉT CSAK AZÉRT, MERT KASZÁT KAPOTT MIELŐTT NORMÁLISAN BEFEJEZHETTÉK VOLNA!
HÚ, DE MENNYIRE SZAR LESZ MOST NEKIK, AZÉRT MERT KAPNAK EGY LEZÁRÁST, DE SAJNÁLOM ŐKET!
Biztos lesznek ilyenek, és már előre tikkel a szemem tőlük. Tudom, hogy mindenhol van egy hangos és hülye kisebbség, de köszönöm, nekem elég a munkahelyi stressz, plusz elég belefutni azokba a barmokba, akiknek még azt se sikerült elfogadni, hogy Mark Sheppard otthagyta a showt.
Kérdem én alázatos és rebegő hangú tisztelettel, hogy mi a hetvenhetedik pokol bugyrában ücsörgő szende utcalány redvás sarkáért nem lehe elfogadni színészek döntését.
Fel is húztam magam az egészen, pedig még el se kezdődött. Mi lesz velem később?
Házhoz megyek a pofonért. Az lesz, előre látom.
Mert hát engem is inspirált ez a sorozat, én is sokat köszönhetek neki, és igen, nekem is megvannak a magam kis holmijai, amikhez gyermeki önzőséggel ragaszkodom, csak azért teljesen más tisztelettel elbúcsúztatni egy lezárásra kerülő holmit, mint utána verni a mellünket, hogy deméhagytátokabba....
És ez az, amitől már előre kivagyok teljesen. Megpróbálom kikerülni amennyire lehet, de ismerve magamat, tuti, hogy bele fogok futni. Mert sajnos van egy olyan részem, ami imád házhoz menni a pofonért.
Mindenesetre így tudom, hogy mit fogok írni, és elbukni, mert én rendszeresen elbukom a campeket. Így két éve, mióta csinálom ezt az egészet, azóta folyamatosan bukom el a campeket, viszont magát a rendes NaNót, meg megnyerem. Nem tudok rájönni, hogy miért van ez, de szerintem köze lehet a versenyszellemhez. Mármint így valahogy jobban rajtam van, hogy teljesíteni kell, és akkor is megnyerem, ha holnap reggel vérben forgó szemekkel, görcsösen rángatózva heverek a laptop előtt. A camp meg lazább, így aztán én se veszem annyira komolyan, és nem is győzök benne.
Mondjuk értékelném, ha ez az életem más területére is igaz lenne, de sajnos ott még nem szembesültem vele. Nem tudom, hogy miért, lehet hiányzik az is, hogy másokért is hajtsak.
Akárhogy is, egy próbát azért mindig teszünk vele, mert ha már csak száz szót írok, azzal is előbbre vagyok.
Máskülönben meg amúgy minden ugyanaz még velem, dolgozom, keresek melót, interjúkra járok, aztán majd csak felvesznek most már valahová! Amúgy azért tart ez ennyi ideig, mert értelemszerűen jobbra akarok váltani, mint amilyenben most vagyok, és ahhoz idő kell. Csak a rossebb gondolta, hogy ennyi. Mindenesetre haladok ezzel is, meg elkezdtem jógázni, és két napja most már ilyen itthoni edzést is folytatok, nem fogyási céllal, egész egyszerűen csak jól akarom érezni magam ebben a testemben, amennyire ez lehetséges. Meg gyakorlom az oroszt, meg az angolt is. És elkezdtem keresztszemezni újra, mert az meg megnyugtat.
Szóval talán lassan lesz belőlem énekes halott.

Legyetek rosszak!

U.I: Azért ilyen kurva rövid ez a bejegyzés, mert későn álltam neki.

2019. március 10., vasárnap

#52 - Egy zűrös hét



Szóval akkor megpróbálkozok azzal, hogy napi lebontásban írom meg a posztot, és akkor biztos minden benne lesz, amit akarok, ráadásul azzal se kell vacakolnom, hogy nem összefüggő a szöveg.

Hétfő

Nos, ez még nem volt annyira rossz nap, attól eltekintve, hogy lett egy kicsi hiányom, de ma mindenkinek volt hiánya. Szerintem mindenki annyira megörült, hogy nincs Timike, hogy senki nem figyelt oda kellően a munkára, mert végre nem kellett minden idegszáladdal arra koncentrálnod, hogy kizárd. Úgy fest, hogy ennek is van hátránya, vagy csak szimplán volt valami a levegőben. Akárhogy is, annyira nem volt vészes, bár az igazi káosz majd csak holnap kezdődik.
Két állásinterjú, ráadásul két egymástól kurva messzire eső helyen, és akkor nekem még be is kell érnem dolgozni. De ha a holnapit túlélem, akkor gyakorlatilag már jó vagyok.
Mondjuk nagyon örülnék, ha már felvennének valahova, mert kezd egy kicsit csömöröm lenni, hogy én keresek, küldözgetek, valahova visszahívnak, aztán amelyik tetszik, oda engem nem vesznek fel, amelyik meg nekem nem tetszik, nos, arról én mondok le. De nem akarok olyan helyre menni, ahova csak azért, hogy ne a Postán, hanem akkor már tényleg tetsszen és legalább minimálisan feleljen meg az elvárásaimnak.
De akkor is kezdi kicsit megenni az energiáimat az egész, és kezdem magam haszontalannak és semmire nem valónak érezni. De azért megyünk tovább.


És most valami egészen más. Vasárnap én kis butus ledaráltam az Umbrella Academyt és a végén szegény Molly billentyűzetét alaposan meggyötörtem, mert annyira nem tudtam kifejezni, hogy mekkora agyfaszt kaptam.
Röviden és tömören: Nagyot.
És még azt se tudom, hogy a jó vagy a rossz értelemben, mert minden nagyon szépen fel volt építve, de akkora cliffhangerrel zárult, hogy majdnem a falba vertem a fejem. De helyette a billentyűzetet strapáltam.
Komolyan. Iszonyúan agyfasz, szóval menjetek és nézzétek meg. Zseniális. De készüljetek fel rá, hogy úgy lesz vége, hogy nagyon ki fogtok akadni.

Kedd

Fúj, de undorító nap volt ez.
Tényleg.
Őszintén és igazán.
De legalább a nehezén már túl vagyok, úgy érzem. Legalábbis a kedd lement, úgyhogy valamilyen szinten egészen stabil ez az állítás.
Mondjuk eleve azzal kezdődött, hogy hétfő este kaptam egy sírógörcsöt, mert így hirtelen feltört belőlem minden szar érzésem, és nem tudtam mit csinálni, ráadásul ma is rajtam volt végig a szar hangulat, bár voltak pillanatok, mikor enyhült. Remélem, hogy csak sharkweek lesz, mert akkor legalább tudnám, hogy mitől vagyok ennyire bolond.
Visszamentem az NN biztosítóhoz, megadtam neki ezt az esélyt, de hát valóban, tényleg nem ezt keresem. Aztán lemondtam egy alsónémedist, mert így ha már váltok, akkor olyanra akarok váltani, amit szívesen csinálok, meg tényleg jobbak a körülmények, mint a postán. De nagyon nehéz ilyet találni.
Mármint tényleg nagyon nehéz. Három hónapja keresek már, és még mindig semmi. Komolyan, kezdek kicsit kilenni bele, de hát feladni meg nem akarom.
Csak jó lenne egy olyat találni, ami mondjuk így budapesti, fix bérezés, irodai meló, és boldog lennék. Mondjuk eléggé szerencsétlennek érzem magam, hogy angolt is csak alig makogok. Eh, srácok, az se biztos, hogy egyáltalán munkapiacra való vagyok-e, de ma este mindent is megkérdőjelezek, szóval ezt ne is vegyétek figyelembe.
Csütörtökön is lesz egy interjúm, arra is kíváncsi leszek.
Vigasztalásból elkezdtem nézni a Doom Patrolt, ha már egyszer Mark Sheppard játszani fog benne! Eleinte nem akartam, mert hát majd ha játszott benne, utána megmondom, hogy kell-e nekem az egész sori, de aztán mégiscsak elkezdtem és... kinda tetszik? Meg hát játszik benne Alan Tudyk és így ahahahaha, főgonosz, oké, kész, vége, megvett, adjatok még. És igazából a komoly részek nagyon működnek, azok rohadtul ülnek. Amikor cinikus, szarkasztikus, görbe tükröt tart az is. Aztán amikor megpróbál vicces lenni, na... az abszolút nem jön össze szegénynek.
Valahogy nem illik össze az egésszel, mert a komoly részekhez ez a fajta humor egész egyszerűen nem passzol. Ha van alapjáraton egy komoly holmid, és ha abba beleraksz ilyen altesti poénokat és társaikat, akkor abból nem fog kisülni valami jó dolog. Vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő nem fog nagyon könnyen elegyedni úgy, hogy az élvezhető eredményt adjon.
Nem is működik itt se. Viszont amikor kicsit intellektuálisabbra veszi a figurát, hirtelen az egész hazatalál. Úgyhogy ha nem tart vissza titeket némi műfajdöcögés nyugodtan kezdjétek el, mert határozottan van benne fantázia és ihlet, és amikor nem akar vicces lenni, akkor még működik is.
Ja meg hát van benne egy rakat ismerős színész, szóval ez a fele is rendben van, és mindenki nagyon ügyes meg tehetséges. Főleg, aki Janet játssza. Remélem, hogy neki még nagyon sikeres pályája lesz, mert holy shit! TUD.

A hét maradék része

Tévedtem kedden.
Az egész hetem egy katasztrófa volt, és egyáltalán nem örültem, hogy élek. Komolyan nem. Az egyetlen értékelhető pont az a csütörtöki állásinterjúm volt. Mondjuk szerintem egy odavágó végzettséggel rendelkező kiüt az egészből, de hát legalább én úgy érzem, hogy jól ment és nagyon azon vagyok, hogy ezt pozitívként kezeljem.
Aztán minden más egy katasztrófa volt, de tényleg. Nagyon szar hetem volt, úgyhogy remélem, hogy a jövő hetem vállalhatóbb lesz. Nem is nagyon akarok beszélni róla, már kipanaszkodtam magam a megfelelő embereknek, szóval blogra már nem hoznám.
Legyen elég annyi, hogy alaposan megtalált az élet és pofán vert. Megint.
Biztos vannak, akik ezeket könnyebben vagy jobban kezelik, és biztos meg lehet tanulni valahogy, hogy én is jobban és könnyebben kezeljem, de hát nagyon nehezen jutok el odáig. Amúgy nem tetszik, hogy egyfolytában panaszkodok, viszont abból se származik túl sok minden előny, ha magamba tartom, szóval akkor már mondom, bár mindig úgy érzem, hogy túl sokat pofázok magamról.
Nehéz velem srácok, ez a mély és visszavonhatatlan igazság.

Fuh erről eszembe jutott, hogy voltam egészségügyi vizsgálaton, hogy dolgozhatok, és baszki tökre felhúzott a mérleg.
Már megint úgy jártam, hogy korántsem érzem annyinak magam, amennyinek mutatott és tökre nem értem, hogyha elkezdtem kicsit jobban odafigyelni a testemre is, meg igyekszem rászoktatnia szervezetem a napi másfél liter vízre, meg ilyenek, és akkor azt közli velem a mérleg. Hát kösz baszdmeg.
És mivel benne voltam éppen egy anxiety attackba, ez csak még lejjebb lökött. Úgyhogy ja, megint és még mindig nem szeretem a testem. Szívesen elcserélném.
De engedjük el ezt az egészet, és beszéljünk arról, hogy mindenki menjen és nézzen Doom Patrolt.
Komolyan.
Menjetek és nézzétek.
Pénteken jött ki az új rész és egyszerűen képtelen vagyok leakadni róla. És nem csak azért, mert Mark Kurvára-Enyém-Az-Egész-Jelenet Sheppard játszott benne, bár elismerem, hogy miatta kezdtem el érdeklődni a sorozat miatt, hanem mert tényleg JÓ.
És ezen én vagyok a legjobban meglepődve. Amikor már a csapból is szuperhősös dolgok folynak, akkor az ember hajlamos azt hinni, hogy még egy ilyen sorozat már nem érheti meglepetésként, kiszámítható az egész, de azért megnézi, hátha elszórakoztatja, és aztán... kiderül, hogy tévedett.
Valószínűleg rajtam kívül vannak még olyanok, akik szintén nem vágták, hogy ez DC sztori, és meg is lepődtem mikor szembesültem ezzel, mert hát főleg Marveles vagyok, meg aztán az utóbbi időben kezdenek nem nagyon izgalomba hozni ezek a szuperhős dolgok, de ez egy teljesen új dolog!
Ilyennel, ebben a műfajban még nem találkoztam. Most az utolsó két részben végképp elhagyták az altesti humort, és ráfeküdtek a weird vonalra, ami iszonyatosan jól áll neki, és istentelenül szórakoztató. Végig ilyen „Whathehell?” arccal néztem, már amikor nem azon voltam ledöbbenve, hogy mennyire komoly az egész, és hogy itt valódi, élethű, reális emberek vannak irtózatos problémákkal, és nem is akarják megjátszani a hőst. Egész egyszerűen fantasztikus, ahogy elegyítik az emberi drámákat a bizarr humorral.
Ódákat tudnék zengeni arról, hogy mennyire komolyan veszi azt, hogy ezeknek az embereknek igenis teher, probléma, veszteség és fájdalom a „képességük”, amikkel meg kell tanulniuk együtt élni, és hogy ezek felett nem biztos, hogy van hatalmuk. Csodálatosan odatették magukat a karakterábrázolásban és nem tudom eldönteni, hogy ez most csak a Doom Patrol részéről működik ennyire jól, vagy ez ilyen DC specifikus dolog?
Aztán amikor épp nem a dráma történik, akkor meg foghatod a fejed a szürreális helyzetek felett, amiket egy idő után meg sem próbálsz megérteni, és nem vársz választ a „Miért?”re, mert tudod, hogy nem is kell.
Úgyhogy a show maga is megér pár misét, és én nem tudtam elképzelni, hogy fog ebbe illeszkedni Mark, aztán megnéztem a negyedik részt, és gyakorlatilag nem értem, hogy nem vagyok klinikai halott még. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy káoszmágus, és egyrészt medzsikel az öreg harcos, másrészt meg szerintem valaki úgy írta meg a karaktert, hogy végignézte miben és miket játszott a színész, majd szó szerint személyre szabta. Nem találok más magyarázatot arra, hogy mennyire tökéletes.
Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy gondoltak a rajongókra, én legalábbis úgy érzem magam, mint akire gondoltak, mert így már a megjelenése is olyan, hogy így képzeltem el azt, hogy miként bukkanhatott fel az összes sorozatban, amibe eddig szerepelt. Meg aztán üvölt róla, hogy mennyire élvezi az egész helyzetet, és hogy egyszerre rutinos, de újszerű, és valaki adott neki egy kibaszott mágikus lángoló kardot.
Tízes skálán közel a végtelenhez haltam meg.
Tudtam amúgy, hogy az öreg harcos többnyire jó sorozatokban játszik, de egyrészt ez az első szerepe az SPN után, szóval már csak ezért is hihetetlen nagy volt bennem a hájp, másrészt pedig még mindig a szívem bal csücskének bérlője, csak a körülményekre nem voltam felkészülve.
Amúgy szerepel benne még Alan Tudyk, akit a Fireflyból és a Dirk Gentlyből ismerek, meg a Halál az SPN-ből, meg amúgy az a fószer, aki a DW-ben Rassilont alakította, szóval ha nézed a sorit, és nem ismersz fel legalább három embert, akkor add vissza a geek cardodat.
Amúgy még tudnék bőven regélni, hogy mennyire fantasztikus az egész, de hagyom hadd fedezzétek fel magatoknak.

Legyetek rosszak!

U.I: A Good Omens trailerről meg nem is beszéltem még, de ami késik, az nem jön időben. És a Pinterest nem szeretett képekkel a Doom Patrolról, sorry about that.

2019. március 3., vasárnap

#51 - Meg a zombik



Alapvetően nem szeretem a zombis témát, mert igazából elég klisés és nem könnyen megújítható dolog, ráadásul ha választani lehet a világvégék közül, akkor már inkább a hagyományos, kilovagolnak a Lovasok opciót támogatom teljes mellszélességgel, mert azért annak mégiscsak van valami stílusa.
Meg egész egyszerűen nem tudom megunni, mindegy hány feldolgozásban olvasok róluk.
De! Visszatérve a zombis témára, bármelyik történelmi esemény automatikusan izgalmasabbá tehető, ha hozzávágunk néhány zombit a képlethez. Meg fogyaszthatóbbá teszi, és attól mert belevágunk néhány nyáladzó, félig rothadt mozgó hullát a csatához nem kell megváltozni a történelmi tényekhez.
Most valljátok be őszintén, hogy ti mire ülnétek be szívesebben: A sima Egri csillagokra, vagy az Egri csillagok meg a zombikra?
Na ugye, hogy ugye.
Meg ugyanígy lehetne a Szigeti veszedelemmel is, akár. De mondom gyakorlatilag bármilyen történelmi eseményhez hozzá lehetne csapni, és az elsők között lennék, aki beülne rájuk a moziba.
Mondjuk kicsit elfogult vagyok, mert elsősorban magyarokkal nézném meg, mert egy utolsó elfogult rohadék vagyok azért. Most random eszembe jutott, hogy nem szereztem meg a Nyugat és a zombikat, és most tökre sajnálom, pedig pontosan olyannak nézett ki, mint amit nagyon élnék, csak hát mit tudom én mi volt akkor velem. Mondjuk azt, hogy csóró voltam, mint mindig. Remélem, hogy ezek után tényleg híres író lesz belőlem, mert hát adott a zűrös családi háttér és a csóróság ahhoz, hogy elismert legyek. Olyan csekélységek, mint hogy kitartó munka, meg kész kézirat nem igazán lényegesek.
Pedig most dolgozom a regényemen, tudom, hogy nem látszik, mert annyira baby stepsekkel haladok, pedig attól még igaz. Nem is nagyon írok mást, mert ezt tűztem ki magamnak februári camp célul, hogy haladok a regényemmel, és nos, annak ellenére, hogy úgy fest, hogy soha nem leszek kész, feleslegesen bonyolítom az életem és hogy egyáltalán nem tudok írni, haladok.
Mondjuk rohadtul nem egyszerű összeegyeztetni a munkát, a munkakeresést meg az írást egyszerre, de azért valahogy megvagyok. Nem vagyok egy nagy superhuman, csak egy démon, aki valamiért nehezített pályán tolja az életet, úgyhogy csak a magam ütemében tudok haladni. Néha fáj, oké elég gyakran, hogy másoknak mire nincs ereje és ideje, de leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam a tempómat. Ha én úgy érzem, hogy hasznos és produktív voltam, akkor hasznos és produktív voltam, és mindegy, hogy két vagy huszonkét dolgot csináltam, az már haszon és produktivitás.
Nem vagyunk egyformák, nagyon nem vagyunk semmilyen szinten és nincs semmi baj a saját tempóddal, amíg tudod, hogy amerre haladsz az az irány az jó.
Az egy dolog, hogy nem bírok egy témánál maradni, de hogy honnan a viharból vagyok ilyen szerencsesütis szöveggel rendelkező démon, na arra továbbra se tudok magyarázatot adni. De ez egy érdekes jelenségem, amire már egy ideje keresem a választ, hogyha magamat egy üres és kifosztott szobának is érzem, amiben nincs semmi érdekes, vagy vállalható, de az egyik barátomnak épp tudok segítséget adni,vagy támogatni, megyek és támogatom. Nagyon eltökélten tudok hinni és bízni a barátaimban.
Tényleg egy kibaszott tank vagyok az a nagy helyzet :”D Meg big, damn hero :”D És démon.


Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert szombaton előkapartam az egyetlen szándékosan elkövetett Mary-Sue ficimet, és kis híján kitéptem a hajam, hogy volt pofám nephilimnek írni magam. Az önismeret majdnem teljes és tökéletes hiánya, mert azért a beszólogatások a helyükön voltak, csak így... miért hittem én azt, hogy angyali leszármazott lennék. Nonszensz. Pedig ez még a nagy SPN-s korszakomba volt, de úgy fest, hogy még nem fedeztem fel magamnak Mark Sheppardot, ami szintén nem értem, hogy létezhet, de úgy fest, hogy volt ilyen időm is.
De akkor is, mi az hogy angyal. Mi. Az. Az én fekete-vörös megtépázott lelkem kikéri magának az ilyen gyanúsítgatásokat. Lehet, hogy decent person vagyok, de nem angyal.
Zombik. Igen, tudom ám, hogy volt egy témám, de még mindig felzaklat ez a tény, hogy ennyire nem voltam tisztában magammal. Az, hogy nőként írtam bele magam, meg barna hajjal egész egyszerűen egy kezdeti baklövés, meg ennek a jelenségnek a nem értése, hogy mi a jó abba, ha magadat is beleteszed a ficibe, meg hát akkor még nem szerepeztem szerintem. Sőt, biztos, hogy nem. Az 2015-ben jött, és utána kezdtem el megismerni magam.
Mondjuk, ha nagyon mazochista lennék, és éppen ennyire unatkoznék simán megírhatnám, hogy miként buktam el, mert hát mindig imádtam, ha egy internetes avatárnak van egy szép, kidolgozott sztorija, csak nem vagyok elég egoista ehhez, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Szóval ez maximum a saját szórakoztatásomra fog megszületni, ha valaha is leszek ennyire részeg, hogy ilyet írjak.
Amúgy tök szívesen beszélnék közelebbről a regényemről, hogy mi várható benne, de nem tehetem, mert nem akarom lelőni a spoilert - mondjuk az se biztos, hogy bárki is olvasná ezt a blogot, de hát sose lehet tudni. Szóval az igazán izgalmas részeket kerülnöm kell, hogy elég megrázó legyen az élmény, mert szándékomban áll olyan könyvet írni, amit heves káromkodások között tesz le az ember és azon frissiben nyílt levelet ír az írónak, hogy mégis hogy képzelte ezt.
Ehhez pedig az kell, hogy csak a beavatottak tudják teljes egészében a várható végkifejletet. Aki most úgy érzi, hogy ezeket a sorokat széles vigyorral gépelem, gratulálhat magának, mert igaza van. Én egy nagyon vidám író vagyok by the way.
De azt elárulhatom, hogy behoztam egy kis csoportot, akik bár első ránézésre csak megbonyolították az életem, meg az egész sztorit, valójában azonban pont azt a szükséges bonyodalmat hozták be, ami még hiányzott az egészből. Imre elég rendesen konfrontálódni fog velük és hát a végén ugye segíteni is fognak neki, bár ne aggódjatok, nem éppen a saját akaratukból.
Amúgy szegény Imrének majd rendesen tolnom kell a szart a nyakába, hogyha azt akarom, hogy rendesen átérezhető legyen az, hogy tulajdonképpen miért csinálja azt, amit. Meg nem árt majd rendesen feltápolnom ahhoz, hogy hiteles is legyen a világvége felhozatala. Meg most jöttem rá, hogy ez igazából nem csak két barát széttöréséről szól, meg arról, hogy miként kell sikeres apokalipszist csinálni, hanem arról is, hogy valójában mire nem vagyunk képesek a szabad akaratunkkal. Mondjuk ezt már rendesen bebizonyítottuk a bolygónak is, ami pár évtizeden belül szépen fel fog perzselődni, ha nem állunk tenni valamit kibebaszott gyorsan. De lehet, hogy amúgy már így is késő, és ilyenkor szoktam megkérdőjelezni magamban mindent, hogy egyáltalán mi a fenének fektetek bármiféle energiát a jövőmbe, hogyha egyszer úgyis annyi lesz. Hát, azért mert addig is boldogulni kéne valahogy az életben, mert a szörnyű és keserves vég ellenére még azért addig valahogy ki kéne bírni, és nem lenne rossz, hogyha viszonylag normális körülmények között tudná kihúzni, szóval nem lehet csak úgy elbújni a szobába, bármennyire is jólesne.
Azonban, ennél a kötetnél valahogy azt is akarom bemutatni, hogy mire képes úgy igazán az ember, ha komolyan rászánja magát, és mivel amúgy is mindig össze akartam hozni egy sikeres világvégét, így aztán ötvöztem a kellemest a hasznossal. Aztán majd még meglátjuk, hogy ebből mit sikerül átültetnem a gyakorlatba és mit nem, mert bár tartom, hogy az ember akkor írjon, ha van is mondanivalója, attól függetlenül még erősen kérdéses, hogy az olvasónak hogy jön át, miről is szólt ez az egész, amit olvasott. Mondjuk én már azzal is abszolút boldog leszek, ha valaki anyázva a sarokba hajítja, majd melléül sírni.
Nem tudom, hogy kit akarok még becsapni, amikor tényleg ennyi a célom.
Mondjuk ehhez nem ártana valamit haladnom is, de fuh, nem könnyű dolog a szerkesztés, én mondom nektek. Ki kell dolgoznom szinte az egész világot, Győrt át kell alakítanom - mert Győrben játszódik, ha még nem tudtátok volna -, plusz ott vannak a különböző mágiák, azok keveredése, fajok és varázsigék, aztán a karakterek, nekik a kapcsolataik és háttereik, aztán ugye az eszközök és egyéb helyszínek, ja és hát persze magát a cselekményt, de hát ez olyan nyilvánvaló, hogy nem is mondom. Nem kicsi munka na, és azt se tudom, hogy hol kezdjem, mert még sose csináltam semmi ilyesmit eddig. Vagy legalábbis nem ennyire nagyszabásút, úgyhogy abszolút teljesen és tökéletesen meg vagyok lőve, hogy mi is lenne a hatékony.
Zombik.
Mondjuk lassan már itt én leszek a nulladik beteg, annyit kell hülyékkel foglalkoznom, ráadásul ott van Timike, és nincs elég erős jelző arra, ami kifejezné azt a mértékű ostobaságot és sötétséget ami ebbe az ember alakú csótányba beleszorult. Komolyan, pusztán attól jobb lesz bármelyik munkahely, hogy nincs ott Timike.
Egy hete írom ezt a posztot, komolyan, úgyhogy legyetek szívesek és ne várjatok el semmilyen koherenciát ebben a szövegben. Meg úgy egyik blogposztomnál se, de ezt mindig elmondom, miért ismétlem magam? Mert olyan hosszú ideig írok, hogy elfelejtem mit írtam már le.
Na mindegy skacok az van, hogy a jövő hetem egész egyszerűen brutális lesz. Kedden két állásinterjú, csütörtökön még egy, pénteken pedig üzemorvos, plusz végig dolgozom, úgyhogy nem tudom mi lesz, de valószínűleg párszor meg fogok szakadni. Hétvégén megpróbálok jelentkezni, hogy élek-e még vagy mi van.
Amúgy kurva nehéz meló ez az álláskeresősdi, főleg úgy, hogy még dolgozol is mellette, de remélem, hogy lassan már lesz valami.
Oké, azt hiszem most már befejezem ezt a se füle, se farka posztot. Amúgy posztoltam a héten verset is, szóval mégiscsak produktív vagyok.

Legyetek rosszak!

U.I: Jövő hétre várható ezen kívül a kiakadásom, hogy én még nem olvashatom a Jók és Rosszak iskolájának utolsó kötetét, valamint rajongásom, hogy Mark Sheppard új szerepben. Húzós hetünk lesz guys.