#56 - Végre, ősz!

El se hiszitek, hogy mennyire vártam már ezt az évszakot. Végre tudok aludni, lélegezni, létezni anélkül, hogy egy sütőben sercegő szalonnára emlékeztetném magam és mindenki mást is. Plusz hordhatok hosszúnadrágot, meg bakancsot anélkül, hogy megsülnék bennük, és egyáltalán sokkal komfortosabban érzem magam ilyen időben.
Meg az életemben is kezd kialakulni végre valami. Sikerült eljönnöm az ingatlanos cégtől, egy hónap után, ami gyakorlatilag a próbaidő volt, és most egy gyárnál dolgozom. Amitől természetesen az összes létező rokonom kiakadt, az öcsémet kivéve, én meg hallgathattam a sopánkodó kórust. Főleg az „Ezért tanultál?” hangzott el nagyon sokszor, de már nem megyek bele ebbe a vitákba, mert felesleges. Annál is inkább, mert én elég energiát áldoztam arra, hogy megértsem őket, és elfogadjam, és megpróbáljam elfogadtatni magam, szóval most csinálom azt, amit már eddig is kellett volna: Ignorálom őket. Huszonhat év azt hiszem elég lehetett volna elfogadni ezt, de ha nem megy szépen, akkor majd megy drasztikusan.
Sokat segítene ezen, ha nem utálnám végzetesen az ilyesfajta értelmetlen vitákat. Mert nyilván meg vannak győződve arról, hogy elbasztam az életem, és nekem is volt elég sok, meg néhány nagyon durva egzisztenciális válságom, és szorongásos rohamom, hogy mi van, ha tényleg, de felismertem, hogy ebből fakad. Nyilván nem fogok tudni máról-holnapra kigyógyulni, de már az is eredmény, hogy nem megyek bele ezekbe a játszmákba.
Amúgy fogalmam sincs, hogy miért ilyen elítélőek a gyári munkával kapcsolatban. Addig megértem, hogy jobbat gondoltak nekem, de ha nekem ez így megfelelő? Plusz nem értem, hogy miért lenne szégyen dolgozni. Ha kétkezi munka, akkor kétkezi munka, meg ez még nem is az a nagyon durván szalag mellett hajtós munka. Nyilván vannak elvárások, de emberként vagy kezelve, nem gépként. És engem meg lenyugtat a kétkezi munka, meg bírom a monotonitást, szóval miért is ne dolgozzak egy olyan helyen, ahol megfelelően érzem magam? Csak azért mert gyári? Nonszensz.
A munka az csak munka, még akkor ha nekem ez jelen pillanatban inkább célként van jelen az életemben, mint eszközként. Megfizetnek érte, nem görcsölök rá annyira, maga a munkavégzés, amúgy sorjázok, megfelelő, szóval nem értem, hogy miért baj ez nekik. Mondjuk tudom, mert ők mást képzeltek el, én meg nem az lettem.

Bár ezt szerintem minden életterülettel eljátszottuk már. Beletörődtem, hogy csalódás vagyok nekik, igazából már lassan csak szórakoztat ez az egész. Sajnos attól még fáj, hogy nem fogadnak el engem és a döntéseim, de most azt tanulom, hogy miként legyek önálló, és építsem le a kapcsolatfüggőségem. Nem kis munka amúgy, de hála az égnek van terapuetám, úgyhogy kapok végre szakszerű segítséget is.
Aztán most már csak alakulok, mint púpos gyerek a prés alatt. Mondjuk szerintem sose lesz olyan, hogy teljesen elégedett leszek magammal, vagy az életemmel, de ha sikerül ezt egy minimális szintre levinni, már boldog leszek.
És ehhez nagy segítség ez a munka is. Sokkal jobban fekszik, hogy nem kell másokat kiszolgálnom, nem kell pénzzel dolgoznom, a felelősség elviselhető rajtam, és nem ugatnak a pofámba, hogy miért nem végzem a munkám egy öt éve ott lévő profi sebességével. Szóval szerintem ez rendben lesz. A rokonok meg, hát azt csinálnak amit akarnak.
Ennyit akkor a munkáról. Így a magánéletem egész jól áll, jávorral megbeszéltük, hogy szünetet tartunk, ami mind a kettőnknek nagyon jó, én speciel sokkal nyugodtabb is vagyok, hogy ez tisztázva lett.
Na meg ott vannak továbbra is a HuNosok, akik nélkül fogalmam sincs mit csinálnék. Ők lettek az életem, és őszintén szólva, ezt nem is bánom annyira. Fantasztikus emberek, egytől-egyig, és úgy állnak hozzám, hogy én azt még mindig nem dolgoztam fel. Nagyon szeretek közéjük tartozni, ők az én Danny streetem.
Mondjuk az tetszik, hogy anyám szerint lezüllöttem, és hát végül is simán ráhúzható erre a társaságra egy maffiabanda leírása. Tele van fura figurákkal, akik magasról tesznek a társadalmi normákra, van törzshelyünk, tolvajnyelvünk, és még embereket is ölünk, kínzunk, gyötrünk különféle változatos módszerekkel. Még akkor is, hogyha ezek az emberek csak kitaláltak. Szóval ja, tényleg nagyon mélyre süllyedtem. És élvezem.

Főleg mert már közeleg a november, és NaNo lázban kezdek égni, és lassan már nekiállunk tervezni is, hogy mi felett fogunk görnyedni idén. Én nagyon durván fogom tolni, mert egyrészt ugye van az alapprojekt, másrészt jelentkeztem Kalandzónára.
A Kalandzóna egy újítás a discord szerverünkön és zseniális dolog. Amúgy síkegyszerű a működése, mert hogy arról van szó, hogy egyvalaki mesél egy sztorit, és közben ad választási lehetőségeket, hogy mit tegyen a karakter legközelebb, az olvasók pedig leszavaznak. Igazából egy közösségi lapozgatós könyv játék, és nagyon menő játék. Mindenki egy hónapot kap, az alatt tár elénk egy sztorit, ami szép, kerek, lezárt és abszolút mi alakítottuk. Meg aztán így minden hónapban más és más stílusú kalandot kapunk.
Na, hát én ostoba, őrült, és abszolút elvetemült egyén bevállaltam a novemberi mesélést. Mikor amúgy ezerrel pörög a NaNo. És azt terveztem, hogy nem fogom beleszámolni, mert én ennyire utálom magam, de úgyis el fog jönni az a pont, mikor kénytelen leszek beleszámolni, mert meg fogok szakadni. Viszont mindenképpen meg kell próbálnom úgy, hogy két projektet viszek, mert kíváncsi vagyok a határaimra.
Ne is mondjátok, tudom magamtól is.
Amúgy nagyon fasza történetet terveztem nekik, aztán majd meglássuk mi lesz belőle, de már most látom, hogy rá kell kérnem az egészre az NSFW jelzést, mert lesz benne jócskán bodyhorror, meg egyéb nyalánkság, amire azért figyelmeztetni kell a nagyérdeműt.
A nagy projektem pedig a buzi táltosaim lesznek. Igaz megint meg kell változtatnom az elejét, de nem drasztikusan, csak az angyal meg a démon karakteremet kicsit háttérbe kell raknom, mert nem működnek mint fő karakter. És amúgy most már azért sokkal kidolgozottabb is, maga a cselekmény főleg, mert a világgal még nem nagyon foglalkoztam, de azért nagyjából megvan, hogy mi merre és hogyan. Meg maguk a táltosaim is sokkal tisztábbak lettek, és lett egy olyan csavarom a végére, hogy én is tiszta szívből utálom magam miatta. De mint író csak a vállamat tudom veregetni.
Tudom, tudom, ti ebből nem sokat láttok még, de nagyon nehéz egy regényt tető alá hozni, főleg akkor, ha nincs is benne a bugi az ujjatokban. Mondjuk idén már jóval többet írtam, mint tavaly, csak ezen nem segít, hogy állandóan feszültség volt velem így a munka miatt.
A közhiedelemmel ellentétben a mentális betegségek NEM segítik elő az alkotást. Ha én szorongok, akkor örülök, hogy levegőt kapok, nem hogy még írjak is. Nem tudom, ki terjesztette el ezt a hülyeséget, de szívesen elbeszélgetnék vele. Ez az oka annak, hogy megint kicsit kevés a feltöltött cuccom, annak ellenére, hogy van elkezdve pár. Mondjuk mindig a befejezéssel akadnak gondjaim.

Szóval bízok abban, hogy most, hogyha beáll a munkaritmusom, akkor rendesen tudok majd írni is. Nem biztos, hogy ide is tudok majd hozni dolgokat, de rajta vagyok az ügyön. Nem szeretek ígérgetni, úgyse sikerül betartani.
Bár, most hogy majd kezdődik a preoktóber, úgyis inkább a regényemen fogok dolgozni, hogy rendesen tudjam majd tolni novemberben. Remélem tudok majd egy pár nap szabit kérni, mert az azért rendesen megdobja a szószámomat. Elvégre akkor csak reggel felkelek, eszek, írok, megint eszek, megint írok, aztán lefekszem aludni. És ennyi. Nano alatt nem létezik olyan, hogy élet. Nem mintha nekem amúgy lenne, de ilyenkor meg aztán végképp nem.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon érdekes lesz ez a november.
Amúgy tervbe vannak ezen kívül mások is, csak mindegyiket meg kéne tervezni. Ez a nagy baj azzal, hogyha az ember démona nem csak lassan ír, de még planner is. Nem tud úgy írni, hogy na, akkor most leülök és írok valamit, nem, az nem működik, azt előbb rendesen meg kell tervezni, máskülönben egy rakás katyvasz lesz az egész. Persze így is lehet az, de minimalizálni kell az esélyt. És értelemszerűen minél hosszabb egy megírni kívánt történet, annál többet kell rajta kotlani.
Eddig mind a két saját regényem évek óta húzódik, és annyi változtatásokon estek át, te jóságos Kálid Artúr, hogy már vissza se akarom számolni. Meg ott van a sci-fi AU-m, amit szeretnék megírni, mert sci-fi, meg AU, meg hát SPN, amitől mégiscsak szeretnék ezzel elbúcsúzni, mert annak ellenére, hogy agyfaszt kapok a körülötte lévő visongástól és hisztitől, azért nekem is sokat jelentett ez a sorozat, és nagyon nagy hatással volt rám. Úgyhogy már csak tisztelgésből is meg kéne írni, de nincs semmi kedvem újranézni hozzá a sorozatot, mert annyira nem érdekel, így viszont a karakterhűség az több, mint hiányos lenne. Ami meg szakmailag bánt. Szóval tartogatom, hátha találok egy jó megoldást rá.
Mondjuk még a cselekmény is hagy némi, értsd sok, kívánnivalót maga után, de a nagyja azért megvan. És menőnek tartom, szóval meg kéne írni, csak így hezitálgatok felette, mert hangulatom meg nem mindig van hozzá, az az igazság.
Aztán ott van a novelláskötetem, amivel meg vagyok csüngve, mert nyilván ki kellett találnom, hogy csinálok hozzá egy keretsztorit! Mert sajnos nagyon szeretem a kerettörténetes dolgokat, ahol minden mindennel összefügg. Na itt nyilván az egyes novellák nem fognak összefüggni egymással, kicsit lehetetlen is lenne, viszont maga a kerettörténet meg igen, és egyben részekre is osztaná a kötetet.

Amúgy maga az ötlet az az Éjféli iskolákból jött, amiben életem legjobb lovecrafti világ újragondolását kaptam, valamint egy abszolút hiánypótló novellát az életembe, és nagyon, nagyon tetszettek, még a számomra kicsit túlságosan sokszor alkalmazott szex ellenére is. Hála az égnek, sose voltak ezek öncélúak, csak némiképp sok. Ezt leszámítva abszolút jó hangulatú novellák voltak, és magából a felosztásokból jött az, hogy én is részekre bonthatnám a sajátjaimat.
Ami eddig teljesen okés, meg egyszerű, csakhogy utálom magam és úgy gondoltam, hogy akkor miért ne csinálnám meg rendesen, és akkor maga a keret is egy sztori lenni. Mint a Spessarti fogadóban, ami egy baromi régi könyv, és száz százalékig meg vagyok győződve róla, hogy nem így írják a címét. Abban van olyan, hogy egymásnak mesélnek történeteket, csak ott jobban összefüggnek a sztorik, én meg azt annyira nem akarom.
Inkább tényleg csak egy keretet ad. Azt találtam ki, hogy a Disney-hercegnők itt gonosz boszorkányok lesznek, na nem mind, mert azért megvannak a határok, és egykor volt egy háború, vagy valami, amiben ők győztek, és azóta eladták magukat jónak meg kegyesnek, meg az összes ilyen tipikus Jónak. „A győztesek írják a történelmet” mondásból gondoltam tovább, meg éppen nagyon éltem a Jók és Rosszak Iskoláját, megint. És szerintem ez tök fasza.
Csipkerózsika lenne az álmok és az illúziók boszorkánya, Hófehérke a vadon boszorkánya, és Ariel pedig a mélységé.
Meglapogattam a vállamat érte, természetesen. És nyilván csak az ő verziójuk létezik, minden mást pedig elégettek, elpusztítottak, így azokat is, akik abban a világban az Igazságot és Egyensúlyt őrizték. Vagyis majdnem teljesen, hiszen másképpen nem lenne történet. Páran ugyanis túlélték, és egy fiú átkerült a mi dimenziókban, és egy nap megtalálja azt a könyvet, amiben a mesék igazi folyása van leírva, és hát természetesen utánajár. És az ő kalandjai ezek ellen a boszorkányok ellen, meg az igazságért, lesz a kerete a többi sztorinak.
Csak fogalmam sincs, hogy hogy kössem össze. Jó nyilván csak felületes összefüggés lesz, de azért valahogy, valami utat be kell járnia ennek a szerencsétlennek, és valami tanulsággal szolgálnia kell, máskülönben mi a fenének ír az ember démona?
Ezen még sokat fogok tipródni. Maguk a novellák amúgy nagyjából megvannak, meg ebben az a jó, hogy mindig adhatok hozzá és vehetek el. Nyilván rájöttetek, hogy főleg horrorban gondolkodok, meg legendákban, mert végérvényesen rágyógyultam az egészre, viszont azt kétlem, hogy olyan kurva ijesztőek lesznek majd. Inkább a hangulatra törekedek, stílusom meg úgyis van. Állítólag, én ezt igyekszem még feldolgozni.

Úgyhogy nagyjából most ezek a főbb projekteim, meg vissza kéne rázódni az olvasásba, ami jelenleg annyit jelent, hogy sikerült meghosszabbítanom a könyvtári olvasójegyemet, és vagy tíz könyvvel távoztam onnan. Mert fizikailag, szellemileg, lelkileg képtelen vagyok ötnél kevesebb könyvet kihozni.
Tudom, próbáltam.
Más egyéb hírem így per pillanat nincs, dolgozom magamon, meg a jobbulásomon, meglehet, hogy haladok, bár ezzel kapcsolatban nekem szoktak lenni kétségeim, de azt hiszem nem kell, hogy legyenek. Elvégre van terapeutám, van egy nyugisabb melóhelyem, a kapcsolatomat magammal is, meg a barátaimmal is ápolom, szóval haladok, csak nehéz megítélni.
És akkor ez egyelőre ennyi, majd jövök még amikor tudok, meg lehet rászánom magam megint egy takarításra, valamikor egyszer csak a közeljövőben, oszt szép lesz ez is.
Legyetek rosszak!

U.i.: Lassan kéne valamiféle ajánlókat is írni, nem?