2017. szeptember 23., szombat

#40 - "Amikor bejött az élet"




”Én gyorsan kimentem/ Felbaszott, amit mondott és nekimentem”
Az is a jó az Alvin és a mókusokban, hogy minden élethelyzetre van egy daluk. Főleg így a felnőttség, meg a felnőtt, felelősségteljes élet témakörben. 
Szerintem GIF-ek helyett az ő számaikkal fogom telerakni ezt a bejegyzést. Főleg, ha már voltam koncertjükön is! 
De kezdjük az elejétől. 

Mondjuk, először azt kéne tisztázni, hogy pontosan hol is van az eleje, mert én már nem tudom. Így talán kezdjük ott, hogy nagyon sajnálom, hogy egyszerűen fizikailag képtelen vagyok normálisan és rendszeresen frissíteni. Hol van energiám, de nincs időm, hol van időm, de nincs energiám, máskor meg szimplán csak ellustulom az egészet. Úgyhogy fel kéne már hagynom azzal, hogy mindig megígérem, hogy hozok valamit, mert úgyse tudok. 
Mondjuk nekem az ígéretek betartása se erős oldalam, mármint megcsinálom, csak soha nem akkorra, amikorra mondom. 
Nem tudom miért van ez így, de legalább tudom magamról és senkinek nem ígérek semmit, de azt biztosan. Úgyhogy ezentúl itt se fogok, és megkímélek mindenkit a szabadkozásaimtól. Na, áll az alku kölkök? 
Azért persze elmesélem, hogy mi a vihar is történt velem, mert ez még mindig ilyen blog. Oh, basszus rendbe kéne tennem a menüpontokat, remélem nem felejtem el a végére. 
De. 
Oké, mindegy, valaki majd szóljon azért még egyszer. 

Folytatom ott, hogy koncert. Illetve kifejtem ezt a szegmensét a heteimnek. 
A történethez hozzátartozik, hogy Alvinékat én gyakorlatilag csak fél éve hallgatom, mióta felköltöztem Pestre, és a Postánál dolgozom. Meglepően relevánsak voltak az összes élethelyzetemre, kiválóan ki tudtam velük engedni a gőzt, erőt adtak és segítettek átvészelni a húzós napokat is. 
Úgyhogy annyira nem régi szerelem, de annál intenzívebb. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy igazából három albumokat hallgattam rongyosra, mert én olyan kis sznob vagyok, hogy szeretem azokat az albumokat hallgatni, ahol már kiforrottabb a zenekarok stílusa. Aztán ha nagyon megtetszik, akkor persze az egész bibliográfiát végighallgatom, mert sosem lehet tudni, hogy mi fog meg. Alvinéktól a régebbi dalaik közül a Bizalom tett rám mély benyomást, amikor még a rendőrségen voltam és trudyka rendszeresen felcseszte az agyam, és hazafelé azt dúdolgattam félhangosan, hogy: “Mert én elvágom a nyakadat(...)”
Idegi terápiának se utolsók hát a srácok, úgyhogy mikor láttam, hogy elérhető közelségben és árban lesznek miért ne alapon vettem jegyet és kivonultam. 

Kicsit furcsán éreztem magam, mert mindig azt hittem, hogy a koncertszüzességemet az Ossián fogja elvenni, mert ők az egyedüli zenekar, akit olyan gimis koromtól kezdve mindmáig szívesen hallgatok és rendszeresen figyelemmel követem az új albummegjelenéseket. Hát nem így lett, de azért majd eljutok egy Ossián koncertre is. 

A helyszínre persze, hogy az elsők között érkeztem, holott úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel az előzenekar, de hát ha én valahova megyek, akkor inkább tíz perccel előbb ott vagyok, semmint, hogy késsek. (Jó, a pesti távolságokat még mindig meg kell szoknom, de az önhibámból kívüli késésnek számít. Nálam)
És még el sem tévedtem, bár a tömeg helyett két rockernek kinéző csajt követtem, és isten - ördög - áldja az eltérő öltözködési kultúrákat, mert nagy segítségére vannak az embernek a tájékozódásban. 
Maga a helyszín a Barba Negra Track volt, kulturáltnak nézett ki, és némileg drágának, mert mi a fene került egy üveg ásványvízen négyszáz forintba? 

Igen, én ásványvizet ittam koncert előtt - és közben, - mert a sörtől csak a mellékhelyiséget akartam volna az indokoltnál többször meglátogatni, plusz az alkohol és a meleg nem a legjobb kombó. Lépjünk tovább. 

A hajópadló nagyon tetszett, meg hogy simán leültem a színpad előtt húzott kordon tövébe és elkezdtem olvasni, mert alsó hangon is fél óra volt még a kezdésig és mi mást csinálhat az ember fia, hogyha nincs társaságban és éppen ráér? Olvas. Pontosan. 
Terry Pratchetett, és még mindig ott tartok, hogy karácsonykor jávoromhoz vágom ezt a kötet, mert Fantom feldolgozás részben. Aztán majd kiolvassa, mikor kiolvassa, engem már meg fog nyugtatni a tudat, hogy ott van a polcán. 

Egyre többen lettünk, ami olyan húsz-harminc embert jelentett, mert mások sokkal ügyesebben csinálták a kihagyjuk az előzenekar dolgot. Akik amúgy a Szükségállapot voltak, és ha még mindig stílusom lenne a hörgős metál, nagyon szeretném őket, így sajna csak elhallgattam őket. Mondjuk nem voltak rosszak a srácok, a dalszövegeiktől pedig ismét felébredt bennem a vágy, hogy én is dalszövegeket akarok írni. Útközbe jávoromtól kaptam egy appot, szóval remélem abba is bele tudok vágni. Igen, tudom, hogy videókat is kéne szerkesztenem és talán már oda is fogok jutni, mert ötletem van, csak így a fent vázolt probléma erre is áll. 
Vissza a koncerthez.

Az előzenekar mindent megtett, ami tőlük telhető volt, bár a nép kevés is volt, meg hát ugye ők is a nagy fogásra vártak. Lényegében: 
Előzenekar: Látom, vannak akik még mindig csak állnak.
Én, a bajszom alatt: Miért, mit csináljunk? Üljünk?

Jó, jó, nem voltak rosszak, egyáltalán, csak se nem nem ismertem őket, meg aztán nem is nagyon műfajom már, de egynek elment, meg mondom a dalszövegeik egész szépek voltak. Már amikor értettem őket. 
Aztán ők levonultak és némi szinpadtechnikai manőverezés után felléptek a színpadra Alvinék. És itt szeretném kijelenteni, hogy feloldottak egy bennem lévő ellentmondást, miszerint ingben és nyakkendőben is lehetsz vérbeli punk. 
Ugyanis én nagyon szeretem az alkalmibb megjelenést, jobba érzem magam benne, ha ki kell mozdulni, viszont hát a zenei izlésemet semennyire nem tükrözi, tán az egy bluest kivéve, és erre jönnek Alvinék és megmutatják, hogy egy frászt. Nem a ruha teszi a punkot! 
De már az a puszta tény, hogy nyakig begombolt ingben, meg nyakkendőben a reflektorok alatt, harminc fokban kiénekelték a lelküket is, már ez megér egy vastapsot. 
Iszonyatosan nagy bulit csináltak, és eldöntöttem, hogy amennyi koncertükre tudok, elmegyek. 

Mert az még hagyján, hogy nagyon jól kommunikáltak a közönséggel, de így sört is osztogattak. Engem ez teljesen meglepett, mert nem hittem volna, hogy ez nekik bevett szokásuk, hogy olyan negyed pohárnyi söröket random leadogassanak a nézők közé. Maga a gesztus jelentett nagyon sokat, hogy ezzel kvázi egy szintre hozták magukat meg a közönséget, hogy ők is emberek, mi is emberek, nesztek kaptok a sörünkből. Nagyon kocsmafilozófia, de nagyon működőképes. 

Maga a koncert, hát arra én szeretnék találni szavakat, de nem tudok. Mert amikor együtt üvöltesz x száz emberrel, hogy: “Földet rá, bort, békét, boldogságot”







Vagy azt, hogy: “Hidd el, hogy csak rajtad múlik, a rántotthús az égből hullik”


Meg azt, hogy: “Ez a rohadt élet, ez a kurva élet, ez a mocskos, rohadt élet”

Annak így nem találsz szavakat. Egyszerűen valami elementáris amikor fogod az összes fájdalmad, frusztrációd, félelmed, szorongásod és kiüvöltöd magadból, és melletted még sok másik ember ugyanigy teszi, hát gyerekek terápiának se utolsó. 
Az én személyes kedvenc részem az volt, mikor az Aludj csak-ot játszották. Én egyszer nem hallottam ezelőtt ezt a dalukat, és nem értettem, hogy miért. Eleve úgy konferálták fel, hogy ezt azoknak éneklik, akiknek van kiért aggódniuk. Mondanom se kell, hogy az összes barátom eszembe jutott, de ez még semmi. Az igazi, majdnem sírás akkor jött rám, mikor mindenki, és tényleg mindenki leguggolt és úgy énekeltük Alvinékkal. 
Ez ilyen koncerthagyomány lehet, de annyira bensőségessé és emberivé tette az egészet, hogy én még most is megkönnyeztem. 
Aztán valamikor a dal közepe felé mind felugrottunk, talán pont, hogy: “Így válunk hirtelen gyermekből férfivá” és kívánom mindenkinek, hogy legyen egy ilyen élménye. 

Az a baj, hogy én ezt nem is tudom rendesen elmondani, mert ezt át kell élni, ott kell lenni, és ezúton is köszönöm még egyszer drága jávoromnak, hogy megismertette velem ezt a zenekart. Többet adott vele, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. 

Huh, gyerekek, mi volt még pozitiv élményem a hetekbe? Hát a sci-fi con egyértelműen, amit összekevertem a Fantasy Expoval. 
Amiről idén lemaradtam, RIP. 
Mondjuk nem volt az a mindenkinek elmesélem mi volt ott dolog, de az én lelkemet határozottan megsimogatta, plusz lett három nagyon jó könyvem, ebből kettő York Ketchikanes, akiről beszélnünk kell. 
Én nem tudom, hogy élhettem az életem eddig York nélkül. 
York tipikusan az a karakter, akit nem tudsz nem szeretni. Hozza azt az akciófilmes verekedős-szexelős figurát, de nem lesz tőle kétdimenziós. Van egy rakat fájdalma, múltbéli sebe, nem érzéketlen köcsög, de néha szimplán tényleg köcsög, mert egyszerűen egy nagyszájú, vagány gyerek, Indiana Jones és Han Solo szerelemgyereke. 
Szerintem már vágjátok a karakterfigurát, legalábbis nagyon remélem, mert én iszonyatosan megszerettem. Ugyan antihősnek mondanám, és ezer százalék, hogy romba dönti azt a negyedet/várost/bolygót/szupercivilizációt, ahol megfordul, de attól még ő egy jó rosszfiú és még vicces is. 
(Deadpoolnak Esélye Se Lenne Ellene, és szerintem Deadpool még mindig túl van értékelve, ellentétben Yorkkal.)
Ráadásul az sem irritál, hogy eperegyeben van írva. 

Amúgy meg: ANTHONY SHEENARD A MAGYAR ÍRÓI PÉLDAKÉPEM ÉS EGY TÜNEMÉNY AZ AZ EMBER ÉS IMÁDOM ÉS SZERETEM! 
Igen, ezt ki kellett nyilatkoztatnom, sajnálom. 

Oké, mivel semmi más nem ugrik be, hogy hol voltam ami említésre méltó lehetne, szerintem ezt így feladom, és áttérek az írásra.
A helyzet az, hogy az utóbbi hetekben nem igazán tudtam írni. Rengeteg változás és stressz ért, ami miatt egyszerűen egy alkotói válságba keveredtem. Úgy éreztem magam, mint Zuko, mikor elfelejtett tüzet idomítani. 
Szerintem ezzel mindent megmagyaráztam. Viszont az utóbbi héten eldöntöttem, hogy jó, akkor az élet szar és nehéz, de azért mégiscsak írni kéne, mert így soha a büdös életben nem fogok megjelenni. 

Megjegyezném, hogy az is segített, hogy láthattam jávorom, halljátok eljött az az idő, amikor nem kell svájci óramű pontosággal leszervezni mindent, hanem csak felszállok egy buszra és elmegyek hozzá. 
Nagyon jó volt, mert biztosított róla, hogy nem, nem vagyok a terhére, amit én hajlamos vagyok minden barátommal kapcsolatban hinni, megbeszéltünk pár dolgot és még kaját is kaptam. Szóval az úgy kellett. 
Vissza az íráshoz. 

Először is eldöntöttem, hogy indulok az Aranymosáson, bár lehet hogy ezzel kicsit elkéstem. Valamiért abban a hitben voltam, hogy december tizenkettedigéig kell beküldeni kéziratot, de lehet, hogy valamit nagyon benéztem, és akkor erről most lemaradtam. Akárhogy is, a szándék akkor is megvan, hogy én ezt majd eléjük dobom. Meg egyáltalán megirom. 

Tudom, TUDOM, így kezdtem a crosoveremmel is, amit szerintem a kutya sem olvas, de ami nagyobb baj, hogy én se piszkálom meg még bottal sem. És nem tudom, hogy most szimplán elment a kedvem az egésztől, vagy olyan orbitális logikai tigrisbukfenc van benne, hogy azért nem írom tovább. Rá kéne nézni végre, az a nagy helyzet, és rá is fogok, amint lesz rá hangulatom.
Vagy átírni, hátha segítene rajta. Eh, nem tudom, mi a baj vele, azon kívül, hogy kurva sok minden.
Vagy magából az írás folyamatából is kiestem, elég sokat kihagytam és nem tudom hogyan üljek vissza a lóra. 

Igen, ez nem változott, még mindig rengeteget tudok picsogni...
Szóval a crosoveremmel egyszer majd csak lesz valami, még kiderül az idővel, de be akarom majd fejezni, mert ettől függetlenül büszke vagyok pár részére és szeretem az egyes megoldásaim. Nem szép, nem tökéletes, de az enyém. 

De hogy akkor mit is akarok hozni? Na, szóval a sci-fi AU-mt és borzasztó furcsa nem azt mondani, hogy crossover. A crossoverek az én igazi világom, erre már sikerült rájönnöm, úgyhogy ezért lepödők meg magam is, mikor erről az ötletemről beszélek, hogy egyfandomos. Igen, SPN, mert még mindig bassza a csőrőm, hogy azt valaki sci-finek kategorizálta. Mikor nyilvánvalóan NEM az. Úgyhogy meg kell mutatnom, hogy mi lenne, ha sci-fi lenne.
Ez az elképzelés eddig is élt és több, mint szép volt, de sajnos valami hiányzott belőle, és a Hungaroconon jöttem rá, hogy mi is. 
A konfliktus, a mélység, az a leheletnyi gondolat, ami igazán sci-fivé teszi nekem a sci-fit. És ez jelen esetben az ember-MI konfliktus. 

Az sose volt titok, hogy én Crowleyt akarom MI-nek, mert ezzel nagyon sok mindent meg tudnék magyarázni: miért él már négyszáz éve, honnan az emberfeletti erő és egyéb képességek. 
Viszont ez még korántsem elég a boldogsághoz, mert így nem elég mély az egész. Aztán jött a Hungarocon és teljesen random megvilágosodtam. A démonok lesznek az MI-k ebben a világban, és kvázi ők lesznek az ilyen belső ellenség, akiket irtani kell és amúgy joggal, mert az ellenük való harcban vált majdnem teljesen lakhatatlanná a Föld. 
És ha nagyon ügyes leszek, akkor nem lesznek teljesen ők a rosszak, de a köztudatban mégis ők a hibásak, és így hát ez adja majd az egyik konfliktust. A másikat meg a leviatánok, akik bolygófaló szörnyek lesznek. 
Óh és karakterileg szerintem mindenkit, vagy legalábbis majdnem mindenkit belezsúfoltam a történetbe, kivéve azt a két vadász nőt, ott még az első évadok környékén. Volt az a szőke, meg az a másik. Na ők nincsenek benne. 
Mondjuk ha már itt tartok, akkor felsorolom a szereplőgárdát: Winchesterek, Cas, Gabe, Crow, Bobby, Rowena, Kevin, Rufus, Naomi, Hanna (azt hiszem, hogy rá gondolok), Metatron, Abbadon, Alaister, John, Charlie. 
Meg még biztos vannak olyanok is, akik most nem jutnak eszembe. De ők tuti, hogy benne vannak, meg persze egy rakat saját karakter is, mert hát másképp nem megy. 
Ja meg Juliett, mert drága KingofHellem nem létezhet a kedvenc ölebe nélkül. Csavar persze itt is lesz, de ezt már nem árulom el. 

Na, ez az egyik sztorim amit most már nagyon, de istenigazából hozni akarok, és van még néhány másik, ami talán itt érdekelheti a T. Közönséget. Mondjuk azt irok, amit akarok, szóval legyetek hozzá érdeklődök. Akkor kevésbé fáj. 

De azért én csodálkozom, hogy született Mardekáros vagyok, no mindegy. Jaj, erről ugrik be, hogy végre elkezdtem nézni a Trónok Harcát, és rá kellett jönnöm, hogy bár nem a műfajom, és egy évadon át MINDENKI idegesített, egész nézhető. Főleg a politikai játszmák, azk érdekesek, de a harckoreográfiától sikítani tudnék. 
Ahogy Danykától is, tudjátok a Sárkányok Anyja. Én ezt a nőt, én ezt a nőt fognám és addig szoritanám a kis csinos nyakát, amig egyenletesen lila nem lesz. Olyan szinten bassza a csőröm, hogy az már-már legendás. Annyira felelőtlen, annyira kiskirálylányos, annyira ő akar lenni a világmegváltó, és annyira nem veszi figyelembe a tettei következményét, hogy az már bámulatos. 
Valamint a Vastrón is ronda véleményem szerint. 

Most, hogy az olvasóbázisom jelentős hányada megutált, folytatnám is a blogot. 
Tervezek még egy TFTBL/Firefly crossovert, mert ez a két fandom örök és boldog házasságra lépett a szemeben. Egyszerűen olyan tökéletesen kiegészitik egymást, hogy én arra szintén nem találok szavakat. 
Történet még nagyon nincs hozzá, csak annyi, hogy Badger megbízza Malékat valami munkával - btw: imádom, hogy Markom ebben is játszott, King of Nerd :”D – ami történetesen egy Vault megkeresése lesz, és itt belebotlanak a Vaulthuntereinkbe. 
De hogy ezen kívül még mi lesz? Nem tudom, de higyjétek el, hogy nagyon szeretném, mert a kapcsolati hálók nagyjából tiszták, és bosszant, hogy ezt nem tudom elétek tárni. Még. 

Itt jegyezném meg, hogy nehéz jó crossovert írni. Persze, az ember azt gondolja, hogy összeteszek két fandom karaktereit, ugyan, mi abban a nehéz! 
Hát rögtön kezdődik ott, hogy ez. Egymásba olvasztani két külön világot, eleve nem kicsi feladat, bár a sci-fi és a fantasy egész működőképes, mert egyikkel meg lehet magyarázni a másikat. (Ahogy ezt a Hungaroconon hallottam). Vagyis azt mondod, hogy ami az egyik fandomban mágia, az valójában tudomány és vica verse. Erre ott van példaként a SuperWho.
Persze minél különbözőbb a két vagy több fandom műfaja, annál nehezebb közös nevezőre hozni a világukat. Mondjuk egy Gotham, amit nem nézek személy szerint, nagyon nehéz lenne egy DW-vel összehozni, hiszen az egyik. Nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. Mondjuk ott van az, hogy egyszerűen A fandom karaktereit kicsérel B fandom karaktereire, de ott meg ott van az a csapda, hogy el kell találnod, ki ki lenne a másik világban.
Látható, hogy már az elején ilyen kis kérdésekkel tudunk szembesülni, ami még mindig csak a jéghegy csúcsa. A mélység még csak most jön. 
Miután kitaláltad, hogy miként kereszteződjenek a világok jön az a probléma, hogy a karakterek találkoznak. Alapjáraton is nehéz karakterben maradni, de ha az a karakter egy ismeretlen univerzumba kerül, akkor aztán csak találgatni tudsz, hogy mit csinálhatna ott. Az OOC veszély ezzel már meg is duplázódott.
Majd rájön az, hogy nem elég, hogy x karakter találkozik Y-nal, arra kell egy reális indok is. És igazából ezek félig-háromnegyedig már az iró ügyességén, profizmusán is múlik, hogy milyen szinten áll, hiszen alapjáraton se tűnik fel csak úgy senki a színen, indoka és okai vannak az ottlétére. Egy crossovernél ez ott lesz csavar, hogy meg kell találni azt a közös nevezőt, ami alapján a különböző fandomok karaktereit közel viszi a másikhoz. Például Charlie és Bill járnak. Ez meg van indokolva, hiszen mindkét karakter leszbikus, teljesen működőképes és meg van az is, hogy miért bukkanhat fel itt a Doktor. 
Igazából nagyon nehéz megmagyarázni, de mégis próbálkozom, mert olvastam egy borzalmas crossovert és meg kell magyaráznom, hogy ez az egész nem úgy működik, hogy csak egymáshoz vágom a fandomokat és majd történik valami, mert nem. Meg kell találni, hogy a keresztezettt világokban hitelesen működjenek a karakterek, meg legyen indokolva, hogy miért vannak ott és ami történik, az teljesen működőképes. Plusz, PLUSZ a kapcsolati hálók, hogy ki kit ismer és miért. Az indoklás hölgyek és urak, az indoklás! Nem bánom, ismerje Sherlock Crowleyt, de a szentségit legyen megindokolva! 
Ezt amúgy se értem, mert Crow, bárhogyan is nézzük, egy sötétszürke szereplő, mig Sherlock fehér, jó kevésbé szürke, de mindenképpen ellentétes oldalon állnak és különböző fokokon, és ahhoz hogy az ő ismeretségük hiteles legyen, ahhoz kell egy hiteles indok, nem csak az, hogy ismerik egymást. Sokkal valószínűbb, hogy Crow inkább Moriartyval áll kapcsolatban, és az ő révén keveredik bele valahogy ebbe az egészbe. De itt is kell valami, ami ezt működésbe hozza.
Tehát két dolog kell, hogy egy crossover jó és működőképes legyen: A világok hiteles összeolvadása, hogy ne legyen kirivó, hogy különböző világokról beszélünk, másrészt pedig, hogy a karakterek kapcsolati hálója is hiteles legyen. 
A többi pedig főleg írói tapasztalat és rutin. 
Nagyon felhúzott az a fici, igen. 

Szóval vissza az íráshoz. Vagy hol is tartottunk. A TFTBL és Serenity házasságát elmondtam, óh akkor tudom még mit akarnék! 
Egy színházas ereszdelahajamat összcrossovert, mert Imádom a Színházat és van pár felhasználhatatlan headcanon, amit bele akarok tenni. 
Ettől némileg félek, oké, rettegek, mert nem érzem magam kellően nagynak és okosan ahhoz, hogy ennyire nagyon rajongott dolgot megpróbálok írásba, jobban mondva fanficibe foglalni. 
Lehet kaptok hozzá némi magyarázatot, még eldöntöm.

Most viszont szerintem ennek a posztnak is vége, ami nem magyaráz meg semmit, közepesen hosszú és egyetlen erénye, hogy van. 
Én is vagyok, néha így, néha úgy, de vagyok. És ezt nem szándékozom abbahagyni, néha bármennyire is úgy tűnik.

Legyetek rosszak!

U.I: A dizi ilyen marad kölkök
Share:

2017. szeptember 14., csütörtök

Ellentét


Van, ami felébreszt
Van, ami elaltat
Van, ami kegyelmez
Van, ami megríkat

Van, ami rád ordít
Van, ami suttogja
Van, ami szabadít
Van, ami lesújtja

A világ változik
Te sem vagy ugyanaz
Mindened megveszik
A lelked sem szabad

Ebben a világban
Semmilyen istenek
Nincsenek zavarban,
Mert nem is léteznek

Van, ami feltámaszt
Van, ami elpusztít
Van, ami elfáraszt
Van, ami felbuzdít

Van, ami odavág
Van, ami felsegít
Van, ami mindig fáj
Van, ami begyógyít

A világ változik
Te sem vagy ugyanaz
Mindened megveszik
A lelked sem szabad

Van, ami megzavar
(A világ változik)
Van, ami tovább hajt
(Te sem vagy ugyanaz)


Van, ami benned él
(Semmilyen istenek)
Van, ami sosem fél
(Mert nem is léteznek)




Ez a vers, ami dalszövegnek akarja hinni magát, még jó pár hete született, valamelyik istentelen nyári melegben, amikor a melóban is pangott a munka, én meg nyugodtan dúdolgathattam, mert senki nem szólt rám.
Igazából számomra ez nem a tartalom miatt fontos, hanem a rimpárok és a szótagszámok miatt. Túlságosan szeretem a kötött versformákat és most kitaláltam egy olyat, hogy hatos szótagszámú a-b, a-b rímpárokkal fogok végig operálni és nos... összejött. Szóval yeah :"D
Share: