2019. június 28., péntek

#54 - Változó dolgok


Na, aki szemfüles, észrevehette, hogy kerülnek fel érdemi írások is az oldalra. Amire rohadt büszke vagyok, annak ellenére, hogy mindegyikben lehet hibákat találni, mert még mindig nem tudom a nyelvtani szabályokat, azért. Bár Lara felajánlotta, hogy segít, és már bétázott is nekem, szóval rendben lesz ez a része is, főleg ha oda jutok, hogy ki is javítsam a szöveget.
Amúgy most azon filózom, hogy kéne nekem ilyen külön jegyzetfüzet a nyelvtani szabályokhoz, mert bár van egy kis helyesírási zsebkönyvem, de hát az mégse az igazi. Na, majd még meglátom.
A lényeg, hogy írok, és élvezem, hogy írok, és szerintem egész jó kis sztorikat hozok, mármint itt már az is jó, hogy írok. És nem csak írok, hanem be is fejezem, ami lássuk be, hogy a trükkösebb része a dolgoknak. Most a discord cseten van ez a Vetésforgó cucc, aminek ugye mindig van egy kulcsmondata, meg meg van adva a hossz, hogy meddig kell rá írni, és ez tök hasznos, mert motivál. Igaz, hogy a szóhatárt eddig csak egyszer sikerült tartanom, viszont ha már írok rá, akkor már eleve jó vagyok.
Kicsit úgy érzem magam, mintha ilyen egy éves writer's block tört volna össze bennem, és végre újra vannak ötleteim, meg be is fejezem őket, és van végre valami élet ezen a nyomorult és kies helyen, a saját faszságaimon kívül.


Az, hogy nagyrészt Good Omens ficiket írok, az azért van, mert rohadtul ráfüggtem a miniseriesre. A könyvet is nagyon, nagyon, nagyon szeretem, és a sorozat csak rátett erre úgy körülbelül egy tömbháznyival. TÖKÉLETES adaptáció lett, és ezt bárkivel hajlandó leszek leverekedni, mert így kell szó szerint filmre vinni egy könyvet. Kihagyni azokat a dolgokat, amik bár roppant szórakoztatóak, végső soron nem vezetnek sehová, beletenni némi magyarázatot, átszabni itt-ott, hozzátenni, és már kész is. Mindenhez pedig hozzácsapni a remek színészgárdát, a gyönyörű rendezést, a fantasztikus zenéket és úgy általában még a büfés nénit is, mert le merem fogadni, hogy ő is egy kincs volt a forgatáson. Mondjuk eleinte nem tudtam, hogy David Tennant hogy fogja eladni nekem Crowleyt, de aztán ez a kétségem körülbelül az első másodpercnél semmivé lett. Ehhez hozzájárult az is, hogy KELGYÓ. Sok mindent el lehet nekem adni kígyókkal.
Michael Sheent meg nem érdemeljük meg. Nem és kész. Egyszerűen nem. Még amikor csak képeket kaptunk, már akkor tudtam, hogy tökéletes Azirafael lesz, aztán jött a sorozat és... én az ilyen szintű nyíltságra, gyöngédségre, szeretetre és általánosan vett angyaliságra NEM voltam felkészülve. Nem és kész.
Hihetetlen volt. Hogy emellé meg azért benne volt a bastardság, azt meg így már csak röhejesen tökéletes. Ő az, akit meg akarnál védeni mindentől is, de közben tudod, hogy amúgy tud vigyázni magára, csak... uramisten, én ezt nem tudom kifejezni.
És amúgy tumblin, vagy valahol, olvastam, hogy azért mennyi munkával járt, hogy ennyire nyílt tudjon lenni, és volt alatta még valami fejtegetés, amire már abszolút nem emlékszem, viszont nagyon egyetértettem vele. Valami olyasmiről volt szó, hogy azért is fájó látni valakit ennyire nyíltnak, mert benne van az emberben a félelem, hogy átvágják vagy bántani fogják. Viszont ha belegondolsz, attól mert örülsz dolgoknak, és nyíltan örülsz és hagyod, hogy ez látszódjon rajtad, nem azt jelenti, hogy naiv balfék lennél. Hiszen attól, hogy élvezed a dolgokat még megvan az eszed, és valószínűleg pontosan tudod, hogy mit kockáztatsz, de tudod hogyan kezeld, és igazából ez az egész egy nagyon bátor dolog.
Szeretnék én is ilyen bátor lenni, ennyire nyíltan örömet találni a mindennapokban.
Ha pedig már nyíltság, akkor tessék megnézni a Lego movie 2-t, aminek meg tényleg ez az üzenete, hogy merjük kinyitni a szívünket, és merjünk szeretni, és ne zárkózzunk el egymástól, hanem nyissunk. Persze, nem feltétlenül lesz ennek örök barátság a vége, de jobban megismerhetjük egymást, magunkat, és talán kicsit kevésbé lesz pokol ez az élet.


Személyes példát is tudok hozni ebben a témakörben. Valamelyik nap, így a félév során, nagyon meg voltam szakadva reggel, tombolt bennem a szorongás és nagyon szarul éreztem magam így munkába menet. Egyszer csak valaki megkopogtatja a vállam, mire odafordulok és egy rózsaszín hajú, fogszabályzós, mosolygós lány köszön rám és közli velem, hogy tök jók a kitűzőim. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem, alig tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Nem tudom ki volt, soha többet nem láttam újra, de itt is szeretném megköszönni neki, hogy akkor és ott kizökkentett a szorongásspirálból.
Szóval srácok, nyugodtan legyetek kedvesek, és dicsérjétek meg a másik haját, pólóját, kitűzőjét, mert sosem tudhatjátok, hogy épp milyen hangulatban van és mennyire lenne szüksége egy jó szóra.
Fogalmam sincs, hogy ezt meséltem-e, de ha nem akkor most itt van, ha meg igen, akkor jó sztori, jó tanulsággal, simán meghallgatható még egyszer.
Ha pedig pozitiv élmények, akkor vissza kell kanyarodnom a Good Omenshez, mert sikerült együtt néznem nanos barátokkal, és valami iszonyatosan jó élmény volt. Rekedtre üvöltöztük és sikoltoztuk magunkat, úgy hat órán át. De ezt rendesen el kell mesélnem, szóval készüljetek fel, mert ez egy hosszú poszt lesz.
Eredetileg úgy beszéltük meg Winnievel, hogy együtt fogunk premierezni, ketten, de aztán felvetette, hogy jöjjenek mások is, elég nagy a lakása, meg kényelmes, meg minden, én meg mondtam, hogy persze, more the merrier, ha jól írom, és így végül voltunk vagy hatan, mert számolni se tudok. A vonat nagyon kényelmes, hűvös, meg minden volt, a problémák nem itt kezdődtek. A problémák az útkereszteződésnél, és annál a ténynél kezdődtek, hogy két olyan ember is volt a csoporttal, akik még a saját szobájukban is eltévednek. Igen, én voltam az egyik.
Olyan húsz perces séta után a GPS az jelezte nekünk, hogy a kereszteződésnél ha elfordulunk akkor pont ott is leszünk. Elfordultunk és igen, kurvára nem voltunk ott. A GPS szerint igen, de valami gyárfélével, raktárral, vagy hasonlóval, de semmiképpen sem lakással szemeztünk. Hát akkor gondoltunk egyet, hogy talán a másik oldal.
El is indultunk, de ahogy az lenni szokott, az addig teljesen és tökéletesen üres úton pont ebben a pillanatban haladt át vagy húsz autó, három kamion és egy busz, mert nyilván mikor máskor akadt volna arra mindenkinek sürgős autókáznivalója?
Azért csak átvergődtünk, viszont rohadtul nem lettünk előrébb, mert a másik oldalon egy teljesen és tökéletesen más utcanév fogadott bennünket, meg teljesen másik számozás, mint ami indokolt lett volna. És így néztük, hogy ez most akkor mi és merre és minek? Szóval visszamentünk, természetesen most is meg kellett várnunk az egész autókaravánt, de hiába, mert arra se volt jó a számozás.
Itt adtuk fel és felhívtuk Winniet, hogy mégis jöjjön már ki elénk, mert rohadtul eltévedtünk a célegyenesbe. Winnie nagyon készséges volt és kijött elénk, mi meg harmadszor is átmehettünk azon a kurva elágazáson, és kiderült azért az egész turpisság is. Merthogy az utcát hívták A-nak, és a GPS is A-nak vette, viszont átkeresztelték B-nek, és Winnie a B nevet adta meg. A házakon pedig egyszerre szerepelt az A és a B név valamint házszám.
Gyönyörű, na.
Úgyhogy így megtaláltuk végül is a bázist, és az a vicces az egészben, hogy Ada, aki később jött, mint mi, és kicsit rossz helyre vitte a busz, simán és gond nélkül odatalált. Ez csak azért történhetett, mert egyrészt tud tájékozódni, másrészt nem voltak vele olyan szerencsétlenségek, mint én, akiknek olyan kaotikus energiáik vannak, hogy még a saját otthonában is képes eltévedni. Meg amúgy ilyen típusból ketten is akadtak, úgyhogy szerintem igazából mindent megmagyaráztam.
Maga a premierezés egy fucking csodálatos, és hangos, élmény volt. Főleg hangos. Konkrétan az első nyolc percben egyesületileg meghaltunk és nem is tértünk teljesen magunkhoz egészen végig. Mondjuk nekem még a másnap is egy erősen más nap volt.
Egyszerűen minden tökéletes volt: a színészek, a zene, a látvány, az adaptáció módja, a hozzáadott részek, a minden. Egész egyszerűen hibátlan. És mi együtt sikítottuk, üvöltöttük, sírtuk, éltük végig, és szorongattuk egymást kezét, vagy amit éppen találtunk, és igazából ez életem egyik legszebb élménye volt. Az a fajta, amikor igazából egyszerre nem történik semmi különös és mégis minden történik. Minimum megváltjuk a világot. Szerintem pontosan tudjátok miről beszélek, ha pedig még nem volt ilyen élményetek, akkor sürgősen legyen egy, mert nem tudjátok mit hagytok ki.
Igazából konkrétan nem emlékeztem vasárnap egyes részletekre, mert így annyira vitt az érzés, meg minden, hogy elfelejtettem részleteket a soriból, és másnap a tumblin csodálkoztam rá, hogy ja basszus! Ilyen is volt benne?
Az agyam nem úgy működik, ahogy működnie kéne, ezt aláírom.

Egy ponton Winnietől kértem és kaptam egy plüssöt, ami egy testmagasságú kutya volt, és valami hihetetlenül kényelmes és komfortos volt, plusz nyugodtan szoríthattam, hát kábé úgy a végéig. Mondjuk sírni nem sírtam, de azért nagyon átéltem érzelmileg.
És a legjobb az volt, amikor egy-egy rész után közösen megvitattuk, hogy mi ezt nem, és csak nem, és egyéb benyomásainkat. Minden egyes pillanata arany volt, és remélem, hogy még lesz ilyen közös filmezésünk, mert csodálatosan szívmelengető élmény volt. Amit nagyon sokáig tudok ragozni, és legalább ugyanennyit tudok beszélni arról, hogy miért lett kibaszott jó adaptáció a Good Omens, és miért nézze meg mindenki körülbelül most azonnal, de akkor ennek a bejegyzésnek sosem lesz vége. Plusz úgyis elkalandoznák közbe. Most is azt teszem.
Viszont, ha már szívmelengető emlékek, akkor az megvan, hogy engem felköszöntöttek, nagyon utólagosan, szülinapom alkalmából? Kaptam. Egy. Meglepetés. Bulit.
Minden szinten abszolút meglepetés volt. Igazából lábon hordtam ki három szívrohamot is, de ezt azt hiszem majd egy másik bejegyzésben mesélem el.
Igen, lassan kezdem megunni ezt a posztot :D Szóval, egy kis helyzetjelentés a végére: Lett új munkahelyem, augusztusban kezdek, rohadtul félek, de próbálok nem pánikolni. Aztán, ha az meglett és megszoktam, akkor talán eljutok végre pszichiáterhez, bár a magyar egészségügyben inkább egyre kevesebb a bizodalmam, a magánhoz meg pénzem nincs. Ja és szeretnék továbbra is egy tetkót, remélem, hogyha jó lesz a meló, akkor az is összejön.
Na, meg újra aktívabban írok, amint azt már észrevehettétek, aminek nagyon örülök. Remélem, hogy ti is. Amúgy most már Ao3-ra is feldobálom, mert miért ne, másrészt meg hátha ott is lesznek olvasóim. De igazából a miért ne? motivál elsősorban.
Huh, asszem egyelőre ennyi.

Legyetek rosszak!

U.I.: Annyira nagyon informatív vagyok, de tényleg.

2019. június 20., csütörtök

#3 VET – Találkoztunk az elején, találkoztunk a végén



Tartalom: Warlock egy nagyjából sértetlen templomban talál menedékre, ahol egy régi ismerőssel is találkozik.
Műfaj: chill (képtelen vagyok behatárolni)
Páros: Warlock & Hastur
Fandom: Good Omens (TV)
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: káromkodás, magázás
Kulcsmondat: „Minden rendben lesz”
Megjegyzés: Szeretem örökbe fogadni a mellékkaraktereket, dédelgetni őket és általánosságban foglalkozni velük, mivel a főkaraktereknek van elég rajongótábora akik pátyolgassák őket. Jó, nyilván én is szeretem őket, de az agyam szeret ilyenek felé is elkalandozni. És Hasturt, meg Ligurt is, istentelenül megszerettem, jó, nyilván, amennyire hüllős vagyok, ez már szinte törvényszerű volt, hogy bárki, aki egy varangyot és egy kaméleont visel, azt én szeretni fogom. Warlock meg érdekes karakternek tűnik, szóval felkaroltam őt is. Aztán összeeresztettem őket, mert megtehetem. Ja igen, a címadások területén nem hiszem, hogy mutatnék bármi fejlődést. És akinek van bármi ötlete arra, hogy miként magyarázzam el a blogspotnak, hogy ne zabálja be a tabulátort, az ossza már meg velem. 
Készült: A VETésforgóra, meg azért, hogy kiderüljön számomra, ezek ketten milyen dinamikával működnének. I love lehetetlen duók.

2019. június 10., hétfő

#2 VET – Egy angyal bosszúja




Tartalom: Az Armageddon elmaradt, viszont Crowley és Azirafael büntetése nem.
Fandom: Good Omens
Páros: Ineffable husbands
Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Zene: Sonata Arctica – (I know, i know, Queen kellett volna, de sajnos ez jobban jött hangulatban)
Kulcsmondat: „Már kilenc napja esett az eső”
Figyelmeztetések: vér, függővég, karakter halála, kínzás, angyal valódi alakja, badass Azirafael, kígyó!Crowley (fogalmam sincs, hogy még mi kell, mert egy ideje csak az ao3-s tagok között élek)
Megjegyzés: Megnéztem a Good Omens sorozatot, és így egyrészt nem érdemeltük meg ezt az ajándékot, mert ez egy ajándék, másrészt meg tényleg fluffot akartam írni. Úgyse hiszi el senki, de ettől még igaz. Csak aztán belegondoltam a plotba és így… óh, wait. Óh ne. Ezt ne. Aztán meg végül de. Amúgy nem tudom, hogy miért írok ilyeneket, lehet, hogy a bennem és körülöttem lévő negatív érzelmek és társaik így kerülnek levezetődésre. Ugyanitt: Nézzétek a Good Omens sorozatot. Ja igen, kicsit összemosódtak a könyvbéli és a sorozatbeli dolgok, elnézést érte.
Készült: A VETésforgóra, meg azért, hogy mindenki sírjon. Amúgy meg nem is fér bele a vetésforgóra a szabályok szerint, de attól még az ihlette, szóval használom, csak a role-t nem kapom meg érte.

2019. május 11., szombat

#1 VET – Eltitkolt veszteségek


Tartalom: Crowley gyászol.
Fandom: Supernatural
Műfaj: angst
Korhatár: 14+
Figyelmeztetések: durva beszéd, káromkodás
Zene: Hozier – Angel of Small Death and the Codeine Scene (Nem tudom miért, csak ezt hallgattam végtelenitettbe)
Kulcs: „Még a Hold se tudhat mindent”
Megjegyzés: Örök se veled-se nélküled kapcsolatban vagyok ezzel a sorozattal, pedig már nem is nézem! Csak vannak bennem ilyen lezáratlan szálak, amiket jólesik kiírnom, hát ha már egyszer a sorozat maga is a végéhez közeleg. El se hiszem, hogy megérjük. Amúgy magára a részre nem is emlékszem, ahol elveszti a fiát, szerintem átpörgettem a felét, a másik felét meg végigüvöltöttem, úgyhogy ha valaki karakterhűségről akar vitatkozni, ám tegye, csak kurván nem fog érdekelni ez a része. :D A sorozat néha maga se tudja, hogy mit kezdjen a karakterekkel, de ebbe bele se megyek, mert tényleg nem nézem, és csakis azért írtam meg, hogy ne csak én bőgjek.
A sztori készült: A HuNoWriMo Discord-szerverén meghirdetett VETésforgóra, ami kéthetenként ad egy kulcsmondatot, és ami köré írnunk kell egy sztorit, plusz magával a kulccsal kell kezdeni, vagy lezárni az írást. Vannak még egyéb szabályok, csak azokról nektek nem kell tudni :D


2019. március 24., vasárnap

#53 - Work in progress


Azt hiszem ideje lesz beleállnom, hogy valójában csak személyes naplónak használom ezt a blogot, és ennek megfelelően átalakíthatnám az egészet. A fanfices korszakom határozottan mögöttem maradt, vagy egyszerűen csak feltettem a polcra pihenni, de akárhogy is, valamit ki kell találnom, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem, és az esetleges idetévedők se essenek abba a hibába, hogy ez még egy fanfices blog.
Vagy netalántán bármi vállalható megjelenik rajta a személyes nyavalygásomon kívül.
Hmmm... ezen határozottan el kell gondolkodnom, hogy mit rakjak hova, meg hogy miként maradjanak meg az írásaim, mert hát azokra azért mégiscsak büszke vagyok, meg nem nagyon akarom őket leszedni.
Csak valahogy át kell variálnom, ennyi az egész. Mert azért a blog megmarad. Szeretem kiüvöltözni magam a netre, még akkor is ha ez senkit nem érdekel.
Engem megnyugtat és segít, és ez a lényeg.
Amúgy persze mehetnék én is véleményezni másokhoz, mint pár éve, vagy akár elővehetném azt a projektet, hogy én leszek a wattpad közellensége - néha kifejezetten szeretek házhoz menni a pofonért -, de így eh. Nem igazán mozgat meg. Arról nem is beszélve, hogy időm se nagyon van, még akkor se, ha épp lenne, mert amúgy meg tök jól elvagyok itt magamban. Az én blogos közösségem már rég eltűnt a látóhatárról, az újba meg nem hiszem, hogy beleillenék, szóval maradok itt és írogatok csak úgy, magamnak.


Meg annak a pár szerencsétlen idetévedőnek, akik eltévedtek a végtelen internet sztyeppéin.
Oké, valamit kezdenem kell az egésszel, de fogalmam sincs, hogy pontosan mit, d egy biztos: ez a blog megmarad. Szeretem ezt a blogot, és korántsem lett még szűk a hely rajta.
Meg őszintén szólva, fárasztóbb lenne egy újat kezdeni, mint ezt renoválni.
Meg hát továbbra is alkotgatok, csak mindennel rohadt lassan haladok. De haladok, talán. Két héttel ezelőtt Larával tartottunk egy brainstorming napot, és kaptam egy rakat ihletet és ötletet a regényemhez, meg sikerült összébb is rántani, úgyhogy most a buzi táltosaimnál intenziven megy a világépítés. Az már megvan, hogy miként néznek ki a képességeik, meg miként és hogy lehet valaki táltos, és igyekszek nagyon a mitológiánkhoz visszanyúlni és nem nagyon Böszörményitől venni. Mert bár igaz, hogy nagyon rég olvastam, de ő volt aki táltosokkal meg sámánokkal foglalkozott így a YA keretein belül, és eléggé megihletett, szóval csak remélni tudom, hogy nem leszek totál koppintás.
Nem mintha lenne bármi új a Nap alatt, de értitek. Nehéz elkerülni ezeket, de nagyon dolgozom rajta, hogy tényleg az enyém legyen, csak hát vannak olyan részek a mitológiánkban, amiket nem tudok másként venni.
De még nem is ez az igazán nehéz része. Hanem hozzátenni a bibliai mitológiát! Oh gosh, elképzelni se tudjátok, hogy mennyire üti egymást a kettő! Vagy de. Nézzétek meg az István a királyt, oszt lesz képetek róla.
Szerintem ezt is mondtam már egyszer, de nem érdekes, mert állandó problémám még mindig.
Lassan meg közeleg a hivatalos camp, úgyhogy arra is ki kellett találnom valamit, hogy mit írok. Ez amúgy a Prométheusz tüze égett bennünk lett, ami még mindig az SPN sci-fi AU-m, és akkor is meg fogom írni, mert nem akarom elvesztegetni.
Ráadásul méltó tisztelgés lenne a sorozat előtt, ha már végre, végre eljutottak odáig, hogy lezárják. El se hiszem igazából, hogy tényleg lezárják, köszönöm Kálid Artúr, viszont már most elegem van abból, hogy mi hiszti lesz még itt, mert egész biztos vagyok benne, hogy az értelmezéssel hadilábon álló fanok nem fogják csak úgy elfogadni, hogy valaminek vége.
Komolyan nem tudom megérteni, hogy mi a fenét nyígnak, amikor kaptak egy tök hosszú sorozatot, sok-sok évaddal, szerethető karakterrel, epizóddal, meg remek ötletekkel, és egy lezárással. TUDJÁTOK HÁNY SZERETETT SOROZATOMNAK SOHA NEM FOGOM TUDNI A VÉGÉT CSAK AZÉRT, MERT KASZÁT KAPOTT MIELŐTT NORMÁLISAN BEFEJEZHETTÉK VOLNA!
HÚ, DE MENNYIRE SZAR LESZ MOST NEKIK, AZÉRT MERT KAPNAK EGY LEZÁRÁST, DE SAJNÁLOM ŐKET!
Biztos lesznek ilyenek, és már előre tikkel a szemem tőlük. Tudom, hogy mindenhol van egy hangos és hülye kisebbség, de köszönöm, nekem elég a munkahelyi stressz, plusz elég belefutni azokba a barmokba, akiknek még azt se sikerült elfogadni, hogy Mark Sheppard otthagyta a showt.
Kérdem én alázatos és rebegő hangú tisztelettel, hogy mi a hetvenhetedik pokol bugyrában ücsörgő szende utcalány redvás sarkáért nem lehe elfogadni színészek döntését.
Fel is húztam magam az egészen, pedig még el se kezdődött. Mi lesz velem később?
Házhoz megyek a pofonért. Az lesz, előre látom.
Mert hát engem is inspirált ez a sorozat, én is sokat köszönhetek neki, és igen, nekem is megvannak a magam kis holmijai, amikhez gyermeki önzőséggel ragaszkodom, csak azért teljesen más tisztelettel elbúcsúztatni egy lezárásra kerülő holmit, mint utána verni a mellünket, hogy deméhagytátokabba....
És ez az, amitől már előre kivagyok teljesen. Megpróbálom kikerülni amennyire lehet, de ismerve magamat, tuti, hogy bele fogok futni. Mert sajnos van egy olyan részem, ami imád házhoz menni a pofonért.
Mindenesetre így tudom, hogy mit fogok írni, és elbukni, mert én rendszeresen elbukom a campeket. Így két éve, mióta csinálom ezt az egészet, azóta folyamatosan bukom el a campeket, viszont magát a rendes NaNót, meg megnyerem. Nem tudok rájönni, hogy miért van ez, de szerintem köze lehet a versenyszellemhez. Mármint így valahogy jobban rajtam van, hogy teljesíteni kell, és akkor is megnyerem, ha holnap reggel vérben forgó szemekkel, görcsösen rángatózva heverek a laptop előtt. A camp meg lazább, így aztán én se veszem annyira komolyan, és nem is győzök benne.
Mondjuk értékelném, ha ez az életem más területére is igaz lenne, de sajnos ott még nem szembesültem vele. Nem tudom, hogy miért, lehet hiányzik az is, hogy másokért is hajtsak.
Akárhogy is, egy próbát azért mindig teszünk vele, mert ha már csak száz szót írok, azzal is előbbre vagyok.
Máskülönben meg amúgy minden ugyanaz még velem, dolgozom, keresek melót, interjúkra járok, aztán majd csak felvesznek most már valahová! Amúgy azért tart ez ennyi ideig, mert értelemszerűen jobbra akarok váltani, mint amilyenben most vagyok, és ahhoz idő kell. Csak a rossebb gondolta, hogy ennyi. Mindenesetre haladok ezzel is, meg elkezdtem jógázni, és két napja most már ilyen itthoni edzést is folytatok, nem fogyási céllal, egész egyszerűen csak jól akarom érezni magam ebben a testemben, amennyire ez lehetséges. Meg gyakorlom az oroszt, meg az angolt is. És elkezdtem keresztszemezni újra, mert az meg megnyugtat.
Szóval talán lassan lesz belőlem énekes halott.

Legyetek rosszak!

U.I: Azért ilyen kurva rövid ez a bejegyzés, mert későn álltam neki.

2019. március 10., vasárnap

#52 - Egy zűrös hét



Szóval akkor megpróbálkozok azzal, hogy napi lebontásban írom meg a posztot, és akkor biztos minden benne lesz, amit akarok, ráadásul azzal se kell vacakolnom, hogy nem összefüggő a szöveg.

Hétfő

Nos, ez még nem volt annyira rossz nap, attól eltekintve, hogy lett egy kicsi hiányom, de ma mindenkinek volt hiánya. Szerintem mindenki annyira megörült, hogy nincs Timike, hogy senki nem figyelt oda kellően a munkára, mert végre nem kellett minden idegszáladdal arra koncentrálnod, hogy kizárd. Úgy fest, hogy ennek is van hátránya, vagy csak szimplán volt valami a levegőben. Akárhogy is, annyira nem volt vészes, bár az igazi káosz majd csak holnap kezdődik.
Két állásinterjú, ráadásul két egymástól kurva messzire eső helyen, és akkor nekem még be is kell érnem dolgozni. De ha a holnapit túlélem, akkor gyakorlatilag már jó vagyok.
Mondjuk nagyon örülnék, ha már felvennének valahova, mert kezd egy kicsit csömöröm lenni, hogy én keresek, küldözgetek, valahova visszahívnak, aztán amelyik tetszik, oda engem nem vesznek fel, amelyik meg nekem nem tetszik, nos, arról én mondok le. De nem akarok olyan helyre menni, ahova csak azért, hogy ne a Postán, hanem akkor már tényleg tetsszen és legalább minimálisan feleljen meg az elvárásaimnak.
De akkor is kezdi kicsit megenni az energiáimat az egész, és kezdem magam haszontalannak és semmire nem valónak érezni. De azért megyünk tovább.


És most valami egészen más. Vasárnap én kis butus ledaráltam az Umbrella Academyt és a végén szegény Molly billentyűzetét alaposan meggyötörtem, mert annyira nem tudtam kifejezni, hogy mekkora agyfaszt kaptam.
Röviden és tömören: Nagyot.
És még azt se tudom, hogy a jó vagy a rossz értelemben, mert minden nagyon szépen fel volt építve, de akkora cliffhangerrel zárult, hogy majdnem a falba vertem a fejem. De helyette a billentyűzetet strapáltam.
Komolyan. Iszonyúan agyfasz, szóval menjetek és nézzétek meg. Zseniális. De készüljetek fel rá, hogy úgy lesz vége, hogy nagyon ki fogtok akadni.

Kedd

Fúj, de undorító nap volt ez.
Tényleg.
Őszintén és igazán.
De legalább a nehezén már túl vagyok, úgy érzem. Legalábbis a kedd lement, úgyhogy valamilyen szinten egészen stabil ez az állítás.
Mondjuk eleve azzal kezdődött, hogy hétfő este kaptam egy sírógörcsöt, mert így hirtelen feltört belőlem minden szar érzésem, és nem tudtam mit csinálni, ráadásul ma is rajtam volt végig a szar hangulat, bár voltak pillanatok, mikor enyhült. Remélem, hogy csak sharkweek lesz, mert akkor legalább tudnám, hogy mitől vagyok ennyire bolond.
Visszamentem az NN biztosítóhoz, megadtam neki ezt az esélyt, de hát valóban, tényleg nem ezt keresem. Aztán lemondtam egy alsónémedist, mert így ha már váltok, akkor olyanra akarok váltani, amit szívesen csinálok, meg tényleg jobbak a körülmények, mint a postán. De nagyon nehéz ilyet találni.
Mármint tényleg nagyon nehéz. Három hónapja keresek már, és még mindig semmi. Komolyan, kezdek kicsit kilenni bele, de hát feladni meg nem akarom.
Csak jó lenne egy olyat találni, ami mondjuk így budapesti, fix bérezés, irodai meló, és boldog lennék. Mondjuk eléggé szerencsétlennek érzem magam, hogy angolt is csak alig makogok. Eh, srácok, az se biztos, hogy egyáltalán munkapiacra való vagyok-e, de ma este mindent is megkérdőjelezek, szóval ezt ne is vegyétek figyelembe.
Csütörtökön is lesz egy interjúm, arra is kíváncsi leszek.
Vigasztalásból elkezdtem nézni a Doom Patrolt, ha már egyszer Mark Sheppard játszani fog benne! Eleinte nem akartam, mert hát majd ha játszott benne, utána megmondom, hogy kell-e nekem az egész sori, de aztán mégiscsak elkezdtem és... kinda tetszik? Meg hát játszik benne Alan Tudyk és így ahahahaha, főgonosz, oké, kész, vége, megvett, adjatok még. És igazából a komoly részek nagyon működnek, azok rohadtul ülnek. Amikor cinikus, szarkasztikus, görbe tükröt tart az is. Aztán amikor megpróbál vicces lenni, na... az abszolút nem jön össze szegénynek.
Valahogy nem illik össze az egésszel, mert a komoly részekhez ez a fajta humor egész egyszerűen nem passzol. Ha van alapjáraton egy komoly holmid, és ha abba beleraksz ilyen altesti poénokat és társaikat, akkor abból nem fog kisülni valami jó dolog. Vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő nem fog nagyon könnyen elegyedni úgy, hogy az élvezhető eredményt adjon.
Nem is működik itt se. Viszont amikor kicsit intellektuálisabbra veszi a figurát, hirtelen az egész hazatalál. Úgyhogy ha nem tart vissza titeket némi műfajdöcögés nyugodtan kezdjétek el, mert határozottan van benne fantázia és ihlet, és amikor nem akar vicces lenni, akkor még működik is.
Ja meg hát van benne egy rakat ismerős színész, szóval ez a fele is rendben van, és mindenki nagyon ügyes meg tehetséges. Főleg, aki Janet játssza. Remélem, hogy neki még nagyon sikeres pályája lesz, mert holy shit! TUD.

A hét maradék része

Tévedtem kedden.
Az egész hetem egy katasztrófa volt, és egyáltalán nem örültem, hogy élek. Komolyan nem. Az egyetlen értékelhető pont az a csütörtöki állásinterjúm volt. Mondjuk szerintem egy odavágó végzettséggel rendelkező kiüt az egészből, de hát legalább én úgy érzem, hogy jól ment és nagyon azon vagyok, hogy ezt pozitívként kezeljem.
Aztán minden más egy katasztrófa volt, de tényleg. Nagyon szar hetem volt, úgyhogy remélem, hogy a jövő hetem vállalhatóbb lesz. Nem is nagyon akarok beszélni róla, már kipanaszkodtam magam a megfelelő embereknek, szóval blogra már nem hoznám.
Legyen elég annyi, hogy alaposan megtalált az élet és pofán vert. Megint.
Biztos vannak, akik ezeket könnyebben vagy jobban kezelik, és biztos meg lehet tanulni valahogy, hogy én is jobban és könnyebben kezeljem, de hát nagyon nehezen jutok el odáig. Amúgy nem tetszik, hogy egyfolytában panaszkodok, viszont abból se származik túl sok minden előny, ha magamba tartom, szóval akkor már mondom, bár mindig úgy érzem, hogy túl sokat pofázok magamról.
Nehéz velem srácok, ez a mély és visszavonhatatlan igazság.

Fuh erről eszembe jutott, hogy voltam egészségügyi vizsgálaton, hogy dolgozhatok, és baszki tökre felhúzott a mérleg.
Már megint úgy jártam, hogy korántsem érzem annyinak magam, amennyinek mutatott és tökre nem értem, hogyha elkezdtem kicsit jobban odafigyelni a testemre is, meg igyekszem rászoktatnia szervezetem a napi másfél liter vízre, meg ilyenek, és akkor azt közli velem a mérleg. Hát kösz baszdmeg.
És mivel benne voltam éppen egy anxiety attackba, ez csak még lejjebb lökött. Úgyhogy ja, megint és még mindig nem szeretem a testem. Szívesen elcserélném.
De engedjük el ezt az egészet, és beszéljünk arról, hogy mindenki menjen és nézzen Doom Patrolt.
Komolyan.
Menjetek és nézzétek.
Pénteken jött ki az új rész és egyszerűen képtelen vagyok leakadni róla. És nem csak azért, mert Mark Kurvára-Enyém-Az-Egész-Jelenet Sheppard játszott benne, bár elismerem, hogy miatta kezdtem el érdeklődni a sorozat miatt, hanem mert tényleg JÓ.
És ezen én vagyok a legjobban meglepődve. Amikor már a csapból is szuperhősös dolgok folynak, akkor az ember hajlamos azt hinni, hogy még egy ilyen sorozat már nem érheti meglepetésként, kiszámítható az egész, de azért megnézi, hátha elszórakoztatja, és aztán... kiderül, hogy tévedett.
Valószínűleg rajtam kívül vannak még olyanok, akik szintén nem vágták, hogy ez DC sztori, és meg is lepődtem mikor szembesültem ezzel, mert hát főleg Marveles vagyok, meg aztán az utóbbi időben kezdenek nem nagyon izgalomba hozni ezek a szuperhős dolgok, de ez egy teljesen új dolog!
Ilyennel, ebben a műfajban még nem találkoztam. Most az utolsó két részben végképp elhagyták az altesti humort, és ráfeküdtek a weird vonalra, ami iszonyatosan jól áll neki, és istentelenül szórakoztató. Végig ilyen „Whathehell?” arccal néztem, már amikor nem azon voltam ledöbbenve, hogy mennyire komoly az egész, és hogy itt valódi, élethű, reális emberek vannak irtózatos problémákkal, és nem is akarják megjátszani a hőst. Egész egyszerűen fantasztikus, ahogy elegyítik az emberi drámákat a bizarr humorral.
Ódákat tudnék zengeni arról, hogy mennyire komolyan veszi azt, hogy ezeknek az embereknek igenis teher, probléma, veszteség és fájdalom a „képességük”, amikkel meg kell tanulniuk együtt élni, és hogy ezek felett nem biztos, hogy van hatalmuk. Csodálatosan odatették magukat a karakterábrázolásban és nem tudom eldönteni, hogy ez most csak a Doom Patrol részéről működik ennyire jól, vagy ez ilyen DC specifikus dolog?
Aztán amikor épp nem a dráma történik, akkor meg foghatod a fejed a szürreális helyzetek felett, amiket egy idő után meg sem próbálsz megérteni, és nem vársz választ a „Miért?”re, mert tudod, hogy nem is kell.
Úgyhogy a show maga is megér pár misét, és én nem tudtam elképzelni, hogy fog ebbe illeszkedni Mark, aztán megnéztem a negyedik részt, és gyakorlatilag nem értem, hogy nem vagyok klinikai halott még. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy káoszmágus, és egyrészt medzsikel az öreg harcos, másrészt meg szerintem valaki úgy írta meg a karaktert, hogy végignézte miben és miket játszott a színész, majd szó szerint személyre szabta. Nem találok más magyarázatot arra, hogy mennyire tökéletes.
Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy gondoltak a rajongókra, én legalábbis úgy érzem magam, mint akire gondoltak, mert így már a megjelenése is olyan, hogy így képzeltem el azt, hogy miként bukkanhatott fel az összes sorozatban, amibe eddig szerepelt. Meg aztán üvölt róla, hogy mennyire élvezi az egész helyzetet, és hogy egyszerre rutinos, de újszerű, és valaki adott neki egy kibaszott mágikus lángoló kardot.
Tízes skálán közel a végtelenhez haltam meg.
Tudtam amúgy, hogy az öreg harcos többnyire jó sorozatokban játszik, de egyrészt ez az első szerepe az SPN után, szóval már csak ezért is hihetetlen nagy volt bennem a hájp, másrészt pedig még mindig a szívem bal csücskének bérlője, csak a körülményekre nem voltam felkészülve.
Amúgy szerepel benne még Alan Tudyk, akit a Fireflyból és a Dirk Gentlyből ismerek, meg a Halál az SPN-ből, meg amúgy az a fószer, aki a DW-ben Rassilont alakította, szóval ha nézed a sorit, és nem ismersz fel legalább három embert, akkor add vissza a geek cardodat.
Amúgy még tudnék bőven regélni, hogy mennyire fantasztikus az egész, de hagyom hadd fedezzétek fel magatoknak.

Legyetek rosszak!

U.I: A Good Omens trailerről meg nem is beszéltem még, de ami késik, az nem jön időben. És a Pinterest nem szeretett képekkel a Doom Patrolról, sorry about that.

2019. március 3., vasárnap

#51 - Meg a zombik



Alapvetően nem szeretem a zombis témát, mert igazából elég klisés és nem könnyen megújítható dolog, ráadásul ha választani lehet a világvégék közül, akkor már inkább a hagyományos, kilovagolnak a Lovasok opciót támogatom teljes mellszélességgel, mert azért annak mégiscsak van valami stílusa.
Meg egész egyszerűen nem tudom megunni, mindegy hány feldolgozásban olvasok róluk.
De! Visszatérve a zombis témára, bármelyik történelmi esemény automatikusan izgalmasabbá tehető, ha hozzávágunk néhány zombit a képlethez. Meg fogyaszthatóbbá teszi, és attól mert belevágunk néhány nyáladzó, félig rothadt mozgó hullát a csatához nem kell megváltozni a történelmi tényekhez.
Most valljátok be őszintén, hogy ti mire ülnétek be szívesebben: A sima Egri csillagokra, vagy az Egri csillagok meg a zombikra?
Na ugye, hogy ugye.
Meg ugyanígy lehetne a Szigeti veszedelemmel is, akár. De mondom gyakorlatilag bármilyen történelmi eseményhez hozzá lehetne csapni, és az elsők között lennék, aki beülne rájuk a moziba.
Mondjuk kicsit elfogult vagyok, mert elsősorban magyarokkal nézném meg, mert egy utolsó elfogult rohadék vagyok azért. Most random eszembe jutott, hogy nem szereztem meg a Nyugat és a zombikat, és most tökre sajnálom, pedig pontosan olyannak nézett ki, mint amit nagyon élnék, csak hát mit tudom én mi volt akkor velem. Mondjuk azt, hogy csóró voltam, mint mindig. Remélem, hogy ezek után tényleg híres író lesz belőlem, mert hát adott a zűrös családi háttér és a csóróság ahhoz, hogy elismert legyek. Olyan csekélységek, mint hogy kitartó munka, meg kész kézirat nem igazán lényegesek.
Pedig most dolgozom a regényemen, tudom, hogy nem látszik, mert annyira baby stepsekkel haladok, pedig attól még igaz. Nem is nagyon írok mást, mert ezt tűztem ki magamnak februári camp célul, hogy haladok a regényemmel, és nos, annak ellenére, hogy úgy fest, hogy soha nem leszek kész, feleslegesen bonyolítom az életem és hogy egyáltalán nem tudok írni, haladok.
Mondjuk rohadtul nem egyszerű összeegyeztetni a munkát, a munkakeresést meg az írást egyszerre, de azért valahogy megvagyok. Nem vagyok egy nagy superhuman, csak egy démon, aki valamiért nehezített pályán tolja az életet, úgyhogy csak a magam ütemében tudok haladni. Néha fáj, oké elég gyakran, hogy másoknak mire nincs ereje és ideje, de leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam a tempómat. Ha én úgy érzem, hogy hasznos és produktív voltam, akkor hasznos és produktív voltam, és mindegy, hogy két vagy huszonkét dolgot csináltam, az már haszon és produktivitás.
Nem vagyunk egyformák, nagyon nem vagyunk semmilyen szinten és nincs semmi baj a saját tempóddal, amíg tudod, hogy amerre haladsz az az irány az jó.
Az egy dolog, hogy nem bírok egy témánál maradni, de hogy honnan a viharból vagyok ilyen szerencsesütis szöveggel rendelkező démon, na arra továbbra se tudok magyarázatot adni. De ez egy érdekes jelenségem, amire már egy ideje keresem a választ, hogyha magamat egy üres és kifosztott szobának is érzem, amiben nincs semmi érdekes, vagy vállalható, de az egyik barátomnak épp tudok segítséget adni,vagy támogatni, megyek és támogatom. Nagyon eltökélten tudok hinni és bízni a barátaimban.
Tényleg egy kibaszott tank vagyok az a nagy helyzet :”D Meg big, damn hero :”D És démon.


Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert szombaton előkapartam az egyetlen szándékosan elkövetett Mary-Sue ficimet, és kis híján kitéptem a hajam, hogy volt pofám nephilimnek írni magam. Az önismeret majdnem teljes és tökéletes hiánya, mert azért a beszólogatások a helyükön voltak, csak így... miért hittem én azt, hogy angyali leszármazott lennék. Nonszensz. Pedig ez még a nagy SPN-s korszakomba volt, de úgy fest, hogy még nem fedeztem fel magamnak Mark Sheppardot, ami szintén nem értem, hogy létezhet, de úgy fest, hogy volt ilyen időm is.
De akkor is, mi az hogy angyal. Mi. Az. Az én fekete-vörös megtépázott lelkem kikéri magának az ilyen gyanúsítgatásokat. Lehet, hogy decent person vagyok, de nem angyal.
Zombik. Igen, tudom ám, hogy volt egy témám, de még mindig felzaklat ez a tény, hogy ennyire nem voltam tisztában magammal. Az, hogy nőként írtam bele magam, meg barna hajjal egész egyszerűen egy kezdeti baklövés, meg ennek a jelenségnek a nem értése, hogy mi a jó abba, ha magadat is beleteszed a ficibe, meg hát akkor még nem szerepeztem szerintem. Sőt, biztos, hogy nem. Az 2015-ben jött, és utána kezdtem el megismerni magam.
Mondjuk, ha nagyon mazochista lennék, és éppen ennyire unatkoznék simán megírhatnám, hogy miként buktam el, mert hát mindig imádtam, ha egy internetes avatárnak van egy szép, kidolgozott sztorija, csak nem vagyok elég egoista ehhez, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Szóval ez maximum a saját szórakoztatásomra fog megszületni, ha valaha is leszek ennyire részeg, hogy ilyet írjak.
Amúgy tök szívesen beszélnék közelebbről a regényemről, hogy mi várható benne, de nem tehetem, mert nem akarom lelőni a spoilert - mondjuk az se biztos, hogy bárki is olvasná ezt a blogot, de hát sose lehet tudni. Szóval az igazán izgalmas részeket kerülnöm kell, hogy elég megrázó legyen az élmény, mert szándékomban áll olyan könyvet írni, amit heves káromkodások között tesz le az ember és azon frissiben nyílt levelet ír az írónak, hogy mégis hogy képzelte ezt.
Ehhez pedig az kell, hogy csak a beavatottak tudják teljes egészében a várható végkifejletet. Aki most úgy érzi, hogy ezeket a sorokat széles vigyorral gépelem, gratulálhat magának, mert igaza van. Én egy nagyon vidám író vagyok by the way.
De azt elárulhatom, hogy behoztam egy kis csoportot, akik bár első ránézésre csak megbonyolították az életem, meg az egész sztorit, valójában azonban pont azt a szükséges bonyodalmat hozták be, ami még hiányzott az egészből. Imre elég rendesen konfrontálódni fog velük és hát a végén ugye segíteni is fognak neki, bár ne aggódjatok, nem éppen a saját akaratukból.
Amúgy szegény Imrének majd rendesen tolnom kell a szart a nyakába, hogyha azt akarom, hogy rendesen átérezhető legyen az, hogy tulajdonképpen miért csinálja azt, amit. Meg nem árt majd rendesen feltápolnom ahhoz, hogy hiteles is legyen a világvége felhozatala. Meg most jöttem rá, hogy ez igazából nem csak két barát széttöréséről szól, meg arról, hogy miként kell sikeres apokalipszist csinálni, hanem arról is, hogy valójában mire nem vagyunk képesek a szabad akaratunkkal. Mondjuk ezt már rendesen bebizonyítottuk a bolygónak is, ami pár évtizeden belül szépen fel fog perzselődni, ha nem állunk tenni valamit kibebaszott gyorsan. De lehet, hogy amúgy már így is késő, és ilyenkor szoktam megkérdőjelezni magamban mindent, hogy egyáltalán mi a fenének fektetek bármiféle energiát a jövőmbe, hogyha egyszer úgyis annyi lesz. Hát, azért mert addig is boldogulni kéne valahogy az életben, mert a szörnyű és keserves vég ellenére még azért addig valahogy ki kéne bírni, és nem lenne rossz, hogyha viszonylag normális körülmények között tudná kihúzni, szóval nem lehet csak úgy elbújni a szobába, bármennyire is jólesne.
Azonban, ennél a kötetnél valahogy azt is akarom bemutatni, hogy mire képes úgy igazán az ember, ha komolyan rászánja magát, és mivel amúgy is mindig össze akartam hozni egy sikeres világvégét, így aztán ötvöztem a kellemest a hasznossal. Aztán majd még meglátjuk, hogy ebből mit sikerül átültetnem a gyakorlatba és mit nem, mert bár tartom, hogy az ember akkor írjon, ha van is mondanivalója, attól függetlenül még erősen kérdéses, hogy az olvasónak hogy jön át, miről is szólt ez az egész, amit olvasott. Mondjuk én már azzal is abszolút boldog leszek, ha valaki anyázva a sarokba hajítja, majd melléül sírni.
Nem tudom, hogy kit akarok még becsapni, amikor tényleg ennyi a célom.
Mondjuk ehhez nem ártana valamit haladnom is, de fuh, nem könnyű dolog a szerkesztés, én mondom nektek. Ki kell dolgoznom szinte az egész világot, Győrt át kell alakítanom - mert Győrben játszódik, ha még nem tudtátok volna -, plusz ott vannak a különböző mágiák, azok keveredése, fajok és varázsigék, aztán a karakterek, nekik a kapcsolataik és háttereik, aztán ugye az eszközök és egyéb helyszínek, ja és hát persze magát a cselekményt, de hát ez olyan nyilvánvaló, hogy nem is mondom. Nem kicsi munka na, és azt se tudom, hogy hol kezdjem, mert még sose csináltam semmi ilyesmit eddig. Vagy legalábbis nem ennyire nagyszabásút, úgyhogy abszolút teljesen és tökéletesen meg vagyok lőve, hogy mi is lenne a hatékony.
Zombik.
Mondjuk lassan már itt én leszek a nulladik beteg, annyit kell hülyékkel foglalkoznom, ráadásul ott van Timike, és nincs elég erős jelző arra, ami kifejezné azt a mértékű ostobaságot és sötétséget ami ebbe az ember alakú csótányba beleszorult. Komolyan, pusztán attól jobb lesz bármelyik munkahely, hogy nincs ott Timike.
Egy hete írom ezt a posztot, komolyan, úgyhogy legyetek szívesek és ne várjatok el semmilyen koherenciát ebben a szövegben. Meg úgy egyik blogposztomnál se, de ezt mindig elmondom, miért ismétlem magam? Mert olyan hosszú ideig írok, hogy elfelejtem mit írtam már le.
Na mindegy skacok az van, hogy a jövő hetem egész egyszerűen brutális lesz. Kedden két állásinterjú, csütörtökön még egy, pénteken pedig üzemorvos, plusz végig dolgozom, úgyhogy nem tudom mi lesz, de valószínűleg párszor meg fogok szakadni. Hétvégén megpróbálok jelentkezni, hogy élek-e még vagy mi van.
Amúgy kurva nehéz meló ez az álláskeresősdi, főleg úgy, hogy még dolgozol is mellette, de remélem, hogy lassan már lesz valami.
Oké, azt hiszem most már befejezem ezt a se füle, se farka posztot. Amúgy posztoltam a héten verset is, szóval mégiscsak produktív vagyok.

Legyetek rosszak!

U.I: Jövő hétre várható ezen kívül a kiakadásom, hogy én még nem olvashatom a Jók és Rosszak iskolájának utolsó kötetét, valamint rajongásom, hogy Mark Sheppard új szerepben. Húzós hetünk lesz guys.

2019. március 1., péntek

Időjárás




Süvít a szél
eldob és felkap,
olyan az élet
amiket itthagy.
Véletlenszerű mintázatok
között keresed
a válaszokat:

Hogy miért így lehet?
Merre is vezet?
Ez az út, amin
senki nem vezet.

Dobol az eső
ritmusa hideg,
olyan akár
az eltörött szived.
Racionális rémálmok
fonnak körbe,
menekülnél;

De erre nincs kiút,
itt nem járnak angyalok.
Magadnak kell vágnod
a falba egy kijáratot.

Lecsap a villám
hasad és lángol
a magadról
kigondolt kép.
Bizonytalan jövők
élednek és
futnak feléd.

Nem tudsz és nem látsz,
nem futsz és nem jársz
De élsz és ez épp elég
hogy az légy, aki szeretnél.



Ez egy mai termés, mert tavasz van és elkezdett hiányozni a versírás, mert épp nem volt jobb dolgom, és meg miért ne. Nem vagyok rá annyira büszke, tudok jobbat is, de egynek elmegy, tekintve, hogy mennyit hagytam ki. Természetesen a Meghalni ráérünk még című album/verseskötet/akármi tagja

2019. február 17., vasárnap

#50 - Utószülinap és egyéb hobóságok


Eredetileg azt akartam írni, hogy bohóságok, csak aztán elgépeltem és úgy döntöttem, hogy így is elég fasza, tulajdonképpen még találóbb is, és hát így hagytam.
Amúgy múlt héten huszonhat éves lettem és ezt még mindig fizikai nonszensznek érzem, meg nem igazán tudom hova tenni így magamban. Nem tudom pontosan, hogy milyen szabályok szerint kéne játszanom most, hogy így ennyi éves lettem, de megnyugtat a tudat, hogy valószínűleg mindenki másnak is csak ködös elképzelése van erről, valamint, hogy csak az számít, hogy elkezdtem rendbe tenni az életem. Meg aztán eddig se nagyon tudtam, hogy miként illik viselkedni ha az ember tizenhat, tizennyolc, huszonöt éves szóval igazából én már fel is adtam ezt az egészet, és egész egyszerűen csak megpróbálok rendesebb ember lenni magamnál.
Az egyetlen ami tényleg fáj, és ami szíven ütött, hogy lejárt az utolsó kedvezményem is a MÁV-nál, és most már kénytelen vagyok drágán utazni. Ha esetlegesen tömegközlekedéssel utaztok, akkor most pontosan tudjátok, hogy mit érzek. Amúgy lassan már egy hete, hogy siratom, de hát ez nem egy olyan fordulat, amit az ember máról-holnapra fel tudna dolgozni. Amúgy is eléggé nehéz a megélhetés, és hát senki nem örül, hogyha ilyen, abszolút rajta kívül eső dolog miatt, megnehezedik. Igen, az idő múlását én egy külső tényezőnek tartom, fogadjátok el.
És nagyon, nagyon, nagyon fáj, hogy most már nekem is teljes áru jegyet kell vennem. Nincs igazság a Földön, én mondom nektek. Mondjuk majd még annak a MÁV Start kártyának utána kell néznem, hátha megérné tartanom egyet.
Maga a szülinapom nagyon nyugisan telt, bár azért reménykedem abban, hogy egyszer szerveznek nekem meglepetésbulit, de amúgy nincsenek elvárásaim, meg Lizzyvel és Gyurival töltöttem, úgyhogy Tényleg nagyon jó volt. Lizzyvel kibeszéltünk mindent és mindenkit is és nagyon tündér volt, mert nemcsak fánkot hoztak nekem, hanem Lizzy megvette visszafelé az utolsó kedvezményes jegyemet. Gyuri meg amúgy a barátja, és őt is nagyon bírom. Felajánlkozott nekem szigorú kritikusnak, úgyhogy mikor már úgy érzem, hogy olyan állapotban van, elküldöm neki is a regényem, hogy ugyan már legyen kegyetlen hozzám.
Az embernek nem lehet elég szigorú bétája, lássátok be. Mert ugyan fáj, hogyne fájna, amikor kiemeli a hibákat, de miután az ember letörölte a könnyeit és felhörpintette az utolsó kortyot is, utána be kell hogy lássa, hogy igen, ezeket ki kell javítania.
És én mindig nagyon értékelem, ha valaki őszintén, higgadtan megmondja, hogy ez a baj, ezen kéne változtatni és bár akkor és ott ezt nem nagyon tudom a helyén kezelni, de összességében mindig örülök ennek, mert ez azt jelenti, hogy a másik ember őszintén foglalkozik velem, és nem csak úgy baszogat jókedvében. Plusz tudom, hogy mind a jávorom, mind Gyuri azért javít, hogy én fejlődjek és ezért én a végletekig hálás vagyok nekik.


Mondjuk az kurva cuki volt, mikor Gyuri így lazán közölte, hogyha megjelenek, akkor igényt tart egy dedikált példányra. Hát így oké. Attól még messze vagyok, de elkezdtem szerkeszteni.
Szerkeszteni amúgy nagyon nehéz feladat, tudtátok ti ezt? Mert én eddig nem, lévén eddig nem igazán alkalmaztam ilyet, szerintem látszik is, úgyhogy ezt is meg kell tanulnom, de én nyitott vagyok rá, és biztos, hogy ki fogom tapasztalni, hogy mi merre hány méter, elvégre mégiscsak író lennék vagy mi a fasz. És van stílusom is, ami nagyon fontos. Ezt nem én mondom, ezt mások mondják, én csak igyekszem elfogadni és feldolgozni, hogy yepp, létezik ilyen. Mondjuk szépen néznék ki, hogyha hány év is? Na, ezt mos ki kell számolnom, várjatok.
Márk kerít egy számológépet, és kiszámolja
Oké. az jött ki, hogy tizenegy.
Így tizenegy éve írok.
Tizenegy.
Nope. Ez is csak nonszensz. Pont annyira nonszensz, mint a szülinapom, hogy huszonhat éves lettem. Ki vagyok ezektől a számoktól.
Nem teszem fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem jelentem meg gyakrabban, mert így nem küldtem be sok helyre az írásaim, lévén mi az a határidő, és valahogy sose tudtam témába vágóan írni. Gondolom ennek köze lehetett ahhoz, hogy irodalomórán se tudtam már mindig a lényegnél maradni esszéírásnál, meg így nem mindig a kérdésre válaszolok, de ez akkor is durva. Én valamiért agyilag megmaradtam a nyolc évnél, ahogy egyelőre lélekben is maximum húsznak érzem magam.
Viszont az kicsit jobban zavar, hogy úgy érzem így is csak kezdő vagyok, pedig az ember azt hinné, hogy ennyi év gyakorlással a háta mögött már csak összeszed valami önbizalmat az ember, és biztos van, akinek sikerül, de nekem nem igazán jött ez még össze.
Tizenegy éve írok, mi a fasz, de most komolyan. Le vagyok teljesen hidalva.


Oké, szóval szülinapom volt, és Lizzyvel beszéltünk meg mindent is, meg Gyurival is beszéltünk és imádom őket együtt, egyik kedvenc OTP-m, nem a bank, és tökre boldog vagyok, hogy vele is milyen kurva régen tartom a kapcsolatot. És még ő sem utál, meg örült, hogy jobban vagyok.
Amúgy tényleg jobban érzem magam, mióta letettem a kávét, rendszeresen meditálok és végzek légzésgyakorlatokat, meg használok kétféle segítő appot is, és remélem, hogy azért eljutok rendes orvoshoz is, ami amúgy egy abszolút másik történet lesz, de így is sokkal jobban vagyok, mint amilyen állapotban voltam. Még el akarok kezdeni jógázni is, ja meg gondolom az is segít, hogy több vizet iszom napközben, meg így igyekszem mindig találni valamit, amiért hálás lehetek. Kis dolgok, de azért úgy fest hogy haladok valamerre.
Jah meg hát természetesen ugyanúgy keresek továbbra is munkát, és igyekszem váltani, szóval talán lesz valami ebből az élet nevezetű dologból.


Na meg természetesen ott van a nyelvtanulás, amire mindig nehezen találok időt, a fene tudja miért amúgy. Pedig kéne, úgyhogy muszáj lesz találnom valamit, amivel könnyebben inspirálom magam rá. Az eddigi kedvenc appom, amit szívesen használok, az a Slowly. Zseniális találmány, az email és a levelek ötvözése. Írsz valakinek egy levelet, és csak úgy elküldöd és nem egyszerre ér oda, hanem napok alatt. Ez egy ilyen levelezős program és imádom. Van egy brazil gyerek, akivel különösen jól megtaláltam a közös hangot és valamiért veszek neki majd egy olcsó gyűrűt, meg megbeszéltük, hogy lesz egy boánk így közösen, meg így a vőlegényének nevezett? Fogalmam sincs mi történik és miért, de nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megírjam Crevin ficinek. Nagyon olyan az egész, és rendkívül mód szórakoztat.
Na meg talán az angolomat is fejleszti. De hogy így engem bárki is a vőlegényének nevezzen, ezt így végleg nem tudom hova rakni, szóval remélem, hogy hamar válaszol, és megnyugodhatom. Vicces amúgy, hogy annak ellenére, hogy asex vagyok, meg aromantic, azért tökre élnék egy real esküvőt :”D Nem tudom ezt hova tenni magamban, hogy ez így miért, meg minek, de hát elég sok minden mással is így vagyok magamban, szóval eggyel több vagy kevesebb, már nem igazán számít.
Angolhoz visszatérve szeretnék beiratkozni nyelvsuliba és idén vagy jövőre egy nyelvvizsgát szerezni, mert nem hiszem el, hogy nem tudok megtanulni angolul, meg hogy ez ne menne, hiszen gyakorlatilag csak eredeti szinkronnal nézek minden sorozatot, meg rengeteg hallgatok, olvasok, szóval ha valaki egyberántja nekem a nyelvtant, meglenne ez.
Emellett meg oroszt akarok tanulni, mert érdekel. Mióta volt az a nagy összefogás a Dirk Gentlyért ez azóta piszkál. Na meg mennyire menő lenne már eredeti nyelven olvasni Sztrugackijékat, vagy éppen a Metrót! Csak az idő, meg hogy rászánjam magam. Az hiányzik. De rajta vagyok az ügyön.
Amúgy a bejegyzés írása közben aludtam is egyet, úgyhogy aztán végképp elvesztettem a fonalat, amit amúgy se tartottam nagyon szorosan a kezemben. Szóval fogalmam sincs arról, hogy mit akartam mondani eredetileg, mit mondtam el, és mit akarok még elmesélni. A visszaolvasás meg gyengéknek való.
Ja igen! Meghallgattuk tegnap jávorral a Dzsungel Könyve hangjátékot bakelitlemezről - Kálid Artúr áldja apját, már pusztán a létezéséért, meg a kincsgyűjtögetése miatt is - és ANNYIRA MENŐ VOLT! Plusz már jávorom is érti, hogy egész pontosan mi ez a nagy függésem az egészen, elvégre tele van önkereséssel, meg gyönyörűen felépített mitológiával és az összes karakter szerethető, és! És benne voltak a dhólok! A dhól sztoriig soha, egyetlen, semelyik feldolgozás nem jutott el, amit nem bírok megérteni, mert egyrészt mi a faszért nem olvasod már el azt, amit feldolgozol, másrészt pedig annyira epikus és szomorú is, és tényleg ilyen nagyszabású csatajelenetet lehetne csinálni belőle, és Nem. Értem. Hogy. Miért. Nincs. Adaptálva.


Egész egyszerűen képtelen vagyok ezt feldolgozni, hogy mindenki megragad Sír Kánnál. Értem, hogy ceca, de na. Azért vannak ott még történések kérem szépen.
És most végre hallottam, és gecc olyan hangok voltak benne, hát elismert szinkronszínészek! Meg ahogy meg voltak oldva a zörejek, az állatvilág hangjai, és! ÉS BENNE VOLTAK A DALOK.
Én ezt nem tudom ám olyan egyszerűen feldolgozni. Aki olvasta a könyvet, bármelyik megjelenést, azt tudja, hogy elég sok dal szerepel benne, amit Maugli énekel, a dzsungel állatai, vagy valamelyik karakter, és ezek sincsenek sehol adaptálva, de itt! Itt feldolgozták! Meglepően profi módon volt a hangszerelése, nem vitték túlzásba egyáltalán, és maga a tény, hogy feldolgozták őket, az valami egészen páratlan. Például, amit akkor énekel, amikor a falura szabadítja a Dzsungelt. Na, az volt az egyik személyes kedvencem.
De igazából maga a tény, hogy feldolgozták, nem kerülték ki, belevitték, már nekem az a tény is hatalmas nagy flesh volt. Igazából még mindig nem sikerült megemésztenem.
Ja meg hát maga a történet, mert ezt se szokták nagyon belevinni a feldolgozásokba, amikor letarolják a falut, amit szintén nem értek, hogy miért nem, de hát már kezdem feladni, hogy ilyeneket megkérdezzek. (Amúgy nem. Mindig meg fogom kérdezni, hogy miért nem). És ha már történetek, tudjátok mi lepett meg még istenesen? Hogy az elefántösztökés sztorit is felvették. A Kobrák Atyjának hangja egész egyszerűen zseniális volt. Mindenki hangja zseniális volt bár kicsit nehéz volt megkülönböztetni egymástól őket, de a Kobrák Atyja az így itt is vitte a prímet.
Meg Mauglié.
Szóval az elefántösztökés sztorit vitték bele, amit én nagyon szeretek tök jó sztori, és igazából olyan szempontból érthető, hogy megmutatták, hogy barátok Kával, csak ez is egy olyan sztori, amit az adaptálók átugranak. Most kicsit le is vagyok hangolva, hogy nincs nálam a könyvem, pedig olyan szívesen elolvasnám! Talán valahol fent van e-bookban, és akkor le tudom szedni és nem szenvedek a hiányától.
Nagyon szívem csücske ez a sztori, és nem értem, hogy amúgy így a magyaroknak mi a függése ezen a könyvön, de nagyon hálás vagyok érte, mert így legalább minőségibb adaptációt kapok, mint az a két új film... Az első nem létezik, a második kábé szórakoztató, de adaptációnak azt se hívnám.
Long story short: a hangjáték zseniális és valószínűleg hacsak nem vagytok nagyon, nagyon, nagyon mázlisták sose fogjátok hallani.
Nos, azt hiszem nagyjából mindent elmondtam, amit akartam. A napjaimat amúgy a munka meg a munkakeresés teszi ki, és puh gyerekek... fárasztó munkát keresni, és nem egy gyors folyamat. De azért rajta vagyok, hogy így év elején sikerüljön váltani.

Legyetek rosszak!

U.I.: Jó vadászatot!

2019. február 3., vasárnap

#49 - Minden mindenki ellen


Igazából még mindig nem tudok címeket adni. Nem tudom, hogy amúgy erre van-e valami kurzus, vagy távoktatási anyag, de nagyon örülnék neki, hátha kicsit előbbre lennék. Mert megint kezdek ott tartani, hogy a cím és a tartalom nagyon nem fogja egymást fedni. Meg igazából egy Bikini refrénből vettem most ezt, úgyhogy most már aztán tényleg két, egymást nem fedő halmaz lett a fent említett két dolog.
Tudom, hogy ezt múlt héten kellett volna hoznom, de kicsit megzuhantam, köbö négy napra és így nem igazán tudtam blogbejegyzést írni. Meg amúgy is a munkakeresés miatt eléggé erőteljesen tombol bennem az anxiety, meg így amúgy a writers blockom van tőle, szóval meh. Viszont útközben február lett, ami két dolgot jelent: Egyrészt szülihónapom, úgyhogy elvesztem a MÁVos utolsó kedvezményemet is, ami jobban odavág, mint az a tény, hogy közelebb leszek a harminchoz, mint a húszhoz.
Ha bárki engem kérdez, ez egész egyszerűen csak egy biológiai nonszensz, mivelhogy nem is nézek ki annyinak, nem is viselkedek úgy, nem is érzem magam annyinak, szóval ez így tényleg és igazán csak a biológia hibája. De az, hogy nem lesz már MÁVos kedvezményem, az maga a nagybetűs katasztrófa, azt se tudom túlélem-e egyáltalán.
Mondjuk muszáj lesz, de nem fogom élvezni egyetlenegy percét sem.
A másik pedig, ami így beköszöntött a februárral, az nem más, mint a februári magyar HuNoCamp. Egyáltalán nem hivatalos viszont annál jobb móka. Aki rendszeres olvas, akár twitteren, akár itt, az tökéletesen tisztában van vele, hogy mekkora egy NaNoWriMo buznyák vagyok, aki meg nem, az először is szégyellje össze magát amiért nem figyelt, másrészt pedig most már jegyezze meg, mert csak a saját dolgát könnyíti meg vele. Aki nem tudná, hogy mi a halál az a NaNoWriMo az vessen magára majd keresse fel a googlet, és kérje ki a véleményét.


Na, a Camp az egy lazább, kötetlenebb változata a novemberi hadd-el-haddnak. Itt te adod meg a teljesíteni kívánt célt, és nem csak szószámot mondhatsz, de órát is, és ezek után kiválaszthatsz egy campet, a neked tetsző tematikával, úgyhogy nem a saját régiódban veszel részt, hanem egy jóval kisebb közönséggel.
Ez azt hiszem márciusban, vagy májusban van, meg valamikor a nyár folyamán, és van neki rendes, hivatalos honlapa, de a februárival csak mi szivatjuk magunkat. Úgyhogy a NaNo oldalán állítunk be magunknak célt és csak így magunkban megyünk el virtuálisan táborozni. Persze ettől még ugyanolyan fun és laza, úgyhogy ha gondolod, gyere és csatlakozz.
Megjegyezném, hogy nem véletlenül tépem róla ennyi a számat, mert nekem a NaNo és hát természetesen a HuNos közösség egy nagyon meghatározó részemmé nőtte ki magát. Mivel csak két éve űzöm az ipart nem merek semmi többet mondani, de őszintén remélem, hogy megmarad még nagyon hosszú ideig az életemben, mert hihetetlenül motiváló. Persze az ember fia mindig számoljon egy lehetséges atomháborúval, de akkor is szeretném, hogy az első gombafelhő keletkezésekor is azt mondhassam, hogy végig wrimó maradtam.


Egyrészt ott van a társaság, és bár volt néhány mélyrepülés, de valahogy mindig kikecmeregtek az emberek, ráadásul ott vannak minden lófasz kis problémádnál, minden örömödnél, és őszintén remélem, hogy képes leszek egyszer úgy igazán befogadni őket a szívembe, és viszonozni mindazt a szeretetet és támogatást, amit ők adtak nekem. Láttak nagyon szarul, nagyon mélyen, segítettek a nehéz helyzetekben, és velem örültek, ami hihetetlen és kissé felfoghatatlan érzés, hogy jó társaságnak tartanak.
Egész egyszerűen ezt nem tudom megemészteni. Főleg az elég komoly anxietym miatt, de dolgozom az ügyön és én is igyekszem ott lenni, támogatni és segíteni és ha kell, akkor hulla eltemetésére is készen állok. Lett egy összetartó kis baráti kör, ami mégis nyitott, és természetesen ezen kívül még ott vannak a többi magyar wrimók, akik szintén az írásnak hódolnak, és ez valami hihetetlenül Jó Érzés.
Hogy nem te vagy a bolond, amikor álló nap karakterek pofáznak a fejedben, mikor a leglehetetlenebb helyzetekben jön rád, hogy basszus, de tudnék most írni, és hogy minden élethelyzetből képes lennél valamit alkotni. Hogy nem te vagy a mélyen fura, amikor este tizenegykor is szimbólumok után kutatsz a neten, vagy esetleg hajnali ötkor a bűnügyi helyszínelésről próbálsz találni bármi használhatót. Hogy nem vagy kevesebb attól, hogy van egy saját világod, ami az istennek nem akar úgy működni ahogy kéne. Egész egyszerűen csak így működsz, író vagy, és ez nem bűn vagy rossz szokás, csak valami ami érdekel és jó akarsz lenni benne.
És nem vagy vele egyedül. Tényleg nem. Számomra ez akkora nagy felfedezés, hogy igazából még mindig nem hiszem el. Azt se nagyon tudom, hogy emberek tényleg jól érzik magukat a társaságomban, és nem szánakoznak rajtam, meg nem tartanak ostobának, és nem néznek ki maguk közül. Ezt a kettőt meg aztán pláne nem, úgyhogy nekem még mindig fel kell dolgoznom azt a tényt, hogy frappánsnak lettem nyilvánítva. (Amúgy én ezt még a régi barátaimnál is emésztem)
Egész egyszerűen hihetetlen és kész, de nagyon igyekszem jobbnak lenni magamnál, már csak miattuk is.
Na, ez az egyik nagy indoka, amiért ennyire belebuzulódtam a NaNoba, a másik része pedig nyilvánvalóan a kihivás része. Én olyan egyén vagyok, akin bár ez a legkevésbé sem látszik, de szereti a kihívásokat, és szereti megmérettetni magát, és hát az írói tehetségem, kitartásom legjobb próbája a NaNo. Ott van az, hogy egy hónap alatt 50ezer szót kell írni, ami eddig még két évből kétszer sikerült. Mert ha az ember egyszer már belevág, akkor csinálja rendesen, és tegye oda magát. Szóval volt párszor érzelmi mélypontom amiatt, mert olyan szinten kifacsart és megviselt, de végigvittem.
Idén az volt a legérdekesebb momentum mikor este, munka után, olyan este kilenckor megnyitottam a FocusWritert és így köbö fel tudtam fogni az utolsó megírt mondatot, de semmi mást. Egész egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam nagyobb léptékkel gondolkozni és csak arra tudtam ügyelni, hogy legalább a koherencia látszatja meglegyen. De győztem, úgyhogy büszke vagyok magamra.
Meg arról nem is beszélve, hogy a végletekig tartom azt, hogy csak az a tiéd, amiért megszenvedtél és én igenis megszenvedek a történeteimért, megszenvedtem azért az ötvenezer szóért, még akkor is, ha az ötvenezrediknél szabályosan kiesett a toll a kezemből, így hát ez az enyém. És igenis megérdemlem.


Szóval a kihívás részéért is csinálom, bár érdekes módon eddig a campeket mindig buktam, és nem tudom, hogy miért. Na most vagy egész egyszerűen nem volt olyan az élethelyzetem, hogy rendesen rájuk tudtam volna koncentrálni, vagy valahogy a nyomás nem volt akkora, hogy kijöjjön belőlem a leszegett-fejjel-megyek-előre-Moszkváig állapot.
Vagy mindkettő.
Ugyanis ha nekem olyanok az életkörülményeim, épp szorongok, vagy egész egyszerűen van egy olyan problémám, akkor nem tudok írni. Nekem az instant writer's blockot okoz, amit aztán kapirgálhatok, nem igazán omlik össze. Nem tudom ki találta ki azt a barom általánosítást, hogy a depresszív lélekállapot termékenyebb művészt eredményez, de szívesen kibasznám a legközelebbi ablakon, mondjuk a tizedikről. Lehet, hogy tényleg van akinek használ, ahogy az alkohol is, de muszáj általánosítani?
Vissza a témához, ami amúgy csak annyi lenne, hogy táborozok, de hát nem én lennék, ha nem kalandoznék el folyton-folyvást. Ami meg még érdekes, illetve hát számomra rohadt nagy szó, hogy úgy döntöttem, hogy nekiállok és azt fogom szerkeszteni, amit novemberben megírtam. Ez már csak azért is nagy szó, mert amúgy az első ilyen etapot töröltem.
Szeretek ezzel sokkolni másokat, hogy képes voltam ötvenezer szót kidobni. De amúgy tényleg soha nem használtam volna, soha nem néztem volna rá, szóval felesleges is lett volna tartogatnom. Meg aztán én kidobtam a nagyon régi írós füzeteim ugyanezen okokból kifolyólag.
Viszont ezt nem! Ezt megtartottam és meg is fogom nyitni és nagyon ki fogok akadni, hogy ez mennyire eget rengetően borzalmas.
Erről fog szólni hát egyrészt a februárom, meg arról, hogy viszlát kedvezmény és hát természetesen a munkakeresésről, mert elhúzunk a Postáról, de el ám! Voltam már pár helyen, de egyiknél nekik nem kellettem az interjú után, a másiknál, meg hát a cég, bármilyen szimpatikus volt elsőre is, végül mégsem tettem le mellé a voksom. Úgyhogy keresek tovább, mindennap igyekszem legalább egy helyre beküldenem, maximum háromra, meg tettem már fel a jófogásra is hirdetést, szóval tényleg dolgozom az ügyön, csak hát ez ilyen lassan megy. De tényleg, rajta vagyok, hogy jobb életet kreáljak magamnak és őszintén szólva ebben is sokat segít a NaNo. Ad egyfajta életcélt, amiért így tényleg megéri felkelni, mert bár igen, a munkahelyváltás is cél, de ez másfajta szinten az.
Ezt nem biztos, hogy érthetően el tudom magyarázni, bár az is merőben kétséges, hogy az eddigiekből mi volt érthető. Sziasztok, író vagyok.


Nem tudom amúgy, hogy miért is azt választottam bejegyzéscímnek, amit, de hát most már a fene fogja megváltoztatni, főleg mert ez így sanszos, hogy a legtöbb élethelyzetemre igaz. Valahogy mindig sikerül úgy éreznem, hogy én vagyok a naiv hülye, aki bár tudja, hogy szarul mennek a dolgok, de azért igazán mehetnének jobban is. Nem vagyok egy pozitív ember, az ilyesmit egyenesen kikérem magamnak, csak ilyen konstruktív, azt hiszem. Igazából rohadtul nem találtam még erre jó szót.
Ez egy nagyon ömlengős poszt, de szerintem ti már ezen se lepődtök meg. Mondjuk azt még most se vágom, hogy az a közepén lévő kirohanás mi a fene volt pontosan, de hát én már csak szoktam csinálni ilyeneket. Csak azt szeretném érteni, hogy ezek honnan jönnek, még akkor is, hogyha egy üres és kifosztott szobának érzem a lelkem. Komolyan nem értem magam, bár azt nem állítanám, hogy nem örülnék neki, csak olyan fura, mintha képmutató lennék, pedig nem. De akkor meg mire fel ez az egész? Hát meglehet csak annyit bizonyít, hogy még nem törtem össze annyira, hogy ne tudnék érezni. Ami meg viszont egy menő dolog.
Oké, oké, lassan tényleg lelövöm magam, csak még annyit, hogy valamit kéne kezdeni ezzel a bloggal. Talán újfent dizit változtatni vagy nem is tudom. Még megérlelem magamban.

Legyetek rosszak!

U.i.: Nagyon érezni, hogy ezt péntek este fél tíz és tizenegy között írtam? Mert én meg tudnám mondani, hogy igen. :”D Csak nem tudom objektíven is érezni-e ugyanezt.

2019. január 19., szombat

#48 - Fejlemények


Ha, ez a harmadik hét, és megint hoztam egy kis friss blogbejegyzést! Mik meg nem esnek velem! Mondjuk annak jobban örülnék, hogyha valami értelmesebb írással lephetnélek meg titeket - bárkik is vagytok azok a ti -, de talán majd legközelebb.
Lehet, hogy amúgy Fülöp olvassa a blogom? Hmmm... ez megnyugtató gondolat. Ja, igen, szerintem ti nem igazán ismeritek Fülöpöt, de rögvest elmagyarázom a személyét.
Tudjátok, vannak azok a konteók, hogy mindenkit megfigyelnek, és mindenkinek lehet egy külön ügynöke, aki csak őt figyeli. Mondjuk a magam részéről ezt erősen kétségbe vonom, már csak azért is, mert önként és dalolva osztunk meg szinte bármit az internettel, és így az egész világgal, úgyhogy a legtöbb esetben a megfigyelés az olyan valami, amit nem lehet elkerülni. Ezért fontos a tudatos internethasználat, vagy legyél egy mesterbűnöző, akit úgysem fognak el. Vagy tényleg kerüld a kompromittáló helyzeteket.
Visszatérve a megfigyelő ügynökökre, én úgy döntöttem, hogy a részemről ha tényleg van ilyen ügynök, akkor én jó barátságba fogok kerülni vele. Így született meg Fülöp, aki a nevét a Jók és Rosszak második kötetében feltűnő karakterről kapta a nevét, akivel én twitteren rendszeresen beszélgetek, mármint kiírok neki dolgokat, és így azt képzelem, hogy ő olvassa és bír engem. Szóval ő kicsit az én képzeletem szüleménye, de ha tényleg megfigyel valaki, akkor szegény szerencsétlennek üzenem, hogy remélem legalább rendesen megfizetik ezért, másrészt szerintem jó arc.
Mondjuk nem voltam itt egy évig, úgyhogy azért nem hallhattatok felőle, de most bepótoltam ezt a hiányosságom. Gondolkodtam már azon, hogy adok neki egy debüt novellát, de egyre inkább arra hajlok, hogy valamelyik regényembe teszem bele. Még nem találtam meg neki a tökéletes helyet, de nem adom fel, mert kell, hogy ő is passzoljon valahova.
Maradjunk még így kicsit az írásnál, mert mégiscsak író volnék, vagy mi, és szeretek a készülő projektjeimről beszélni. Tudjátok vannak azok a tematikus blogok, vagyis régebben tök sokat láttam, nem tudom, hogy ez mennyire él még, de imádom azokat, amiket egyetlen projektnek szentelnek és ott mindenféle nyalánkság ott van az adott történetről. Én is mindig létre akartam hozni egyet, de azt hiszem egészen egyszerűen nem tudnék elég anyagot gyártani ehhez. Pedig rohadt jól néznek ki, és a fejemben benne van, hogyha egyszer majd sikerül végigírnom a Sötétség visszanéz rádot - ez a legújabb címe a fogadásos, világvégés sztorimnak, ha mondtam akkor sorry -, annak fogok csinálni, csak aztán kérdés mennyire érdekelne bárkit is, én meg mennyire tudnék tartalmat hozni.
Mert bár valóban érdekes és érdekel, de nem tudom, hogy meg tudnék-e maradni annál, hogy csak egy dologról beszéljek egy felületen. Nagyon csapongó vagyok.
Most úgy csinálok, mintha ez nem lenne valami távoli jövő zenéje. Amellett, hogy meg vagyok győződve, hogy mire végeznék vele, addigra úgyis kitörne a harmadik világháború, vagy a globális felmelegedésnek hála annyi lesz az egész Földnek, vagy elszabadul valami végzetes vírus, így aztán felesleges lenne bármilyen nagyobb tervekbe belekezdeni. Én ezt már kiskorom óta nagyon élénken tartom magamban, bár természetesen én sem szeretném, hogyha ez így alakulna. Csak épp ezt a forgatókönyvet látom a legvalószínűbbnek.
Említettem már, hogy pesszimista és némileg nihilista vagyok? (Aki emellett teljes elhivatottsággal tud agresszívan lelkes és pozitiv beszédeket tartani, amiket még komolyan is gondol. Csak tudnám, hogy jön ez össze bennem)

Amin jelenleg dolgozok, az egy novella a szalmabála-bábukkal a középpontban. Eléggé creepyek azok a szerzetek, és volt velük egy-két kellemetlen emlékem, úgyhogy muszáj ezt feldolgoznom egy novella keretében. A sztori röviden és tömören annyi, hogy egy srácot valami noname városkába viszi el a busz, és hát nem nagyon tud onnan továbbmenni, csak a következő napig. Igen, jól találgattatok a falu kicsint weird, és az őket őrző szalmabála-bábuknak köszönhetően Tamás nem is tudja elhagyni azt. Ja igen, magyar helyszín, magyar szereplők, mert egyrészt unom, hogy minden Budapesten történik, másrészt pedig ezt ismerem, ebbe tudom igazán beleélni magam, no meg érdekel is rendesen a mitológiánk. Maga a sztorit nem tervezem nagy waszisztdasznak, egész egyszerűen csak egy ámokfutásnak, ami remélhetőleg még szórakoztató is lesz.
Ezenkívül megint eszembe jutott egy új regényötlet, komolyan, minek jönnek ezek, amikor egyet sem fejeztem még be. Oké, bevallom, ezt úgy olvastam a NaNos discordon, meg pinteresten is szembejött velem, és így kérdéses, hogy mennyire mondható el róla az, hogy az eszembe jutott. Akárhogy is, a lényegen semmit nem változtat, hogy rohadt jó maga a prompt. Arról van szó ugyanis, hogy egy alternatív világban az ember a legendás faj, amit nagyon kevesen vagy egyáltalán nem is láttak. És ez teljesen felcsigázott, hogy akkor én ezt megírnám. Az emberek a különleges lények között rejtőznének, bujkálnának, meg ilyesmi, de valamiért pár lény elkezdené őket keresni, és az egészből ki lehetne hozni valami egészen pozitiv dolgot, hogy miért van szükség mégis olyan egyszerű lényekre, mint amilyenek az emberek. Bár magamat ismerve nem kizárt, hogy mindenki is meghal a végén.
De nem ez van tervezve, csak nehéz megindokolni, hogy miért is kellenek az emberek, meg minden, és eddig arra jutottam, hogy főleg az a képességük hasznos, hogy mindig megtalálják a kiskapukat.
Az viszont már röhejes, hogy ebbe is fél perc alatt lett egy démon, aki útját akarja állni a fajával kapcsolatos előítéleteket, miközben alaposan okot ad rájuk, mert hát mégiscsak démon, so nem szabad hagynia, hogy a hírnevén csorba essen. Komolyan, valaki leakaszthatna már erről a témáról, mert erősen kezd túlburjánzani bennem.
Ezek voltak így az írással kapcsolatos terveim, meg lehet nem ártana valamit kezdeni a bloggal, de valami fantasztikus módon nem akaródzik nekiesnem. A dizi még úgy-ahogy oké, de a többi? De nincs rá lelkierőm. Nagyon nincs. Majd talán ha úgy érzek valamit, akkor nekiesek, de az nem most lesz.
Különben is gőzerővel folytatom a munkakeresést és jövő héten leadom a felmondásom a postánál. Igaz ugyan, hogy egy hónapot még úgy is le kell dolgoznom mindenképpen, de én már nem bírok ott maradni tovább. Mondjuk attól rendesen félek, hogy nem sikerül időben munkát találnom és vissza kell jönnöm Győrbe, vagy ami még rosszabb falura, mert nem azért szenvedtem ennyit, hogy aztán visszakerüljek megint a régi, rossz mókuskerékbe. Úgyhogy naponta legalább egy, maximum három helyre küldök be önéletrajzot, aztán csak lesz valami egy hónap alatt! Mondjuk egy helyről már vissza is hívtak, és megvolt az interjú, ami összességében véve nem is volt olyan szörnyű, ahhoz képest, hogy az első igazi interjúm volt. Innen már csak jobb lehetek.

Na ők jövő hét második felében fognak visszahívni, de addig is keresek tovább, mert hát basszus, nem igaz, hogy nem találok munkát Budapesten! Ha más nem beállok mosogatni vagy takarítani, úgyis hiány van belőlük. A munka meg sosem szégyen, az a szégyen, ha a te lelkiismerettel elvégzett munkádat mások nem becsülik meg, ahogy teszi ezt a drága királyi magyar Posta.
Emellett pedig tényleg tanulom az angolt, és gondolkozom, hogyha ezen túl leszek, akkor elkezdek rendes nyelvsuliba járni és összeszedni egy nyelvvizsgát valahogy, mert hát csak nem lehetek olyan hülye, hogy ne tudjak beszélni egy nyelvet? Aztán remélem, hogy még harmincéves korom előtt kijutok Skóciába. Már ha a világ nem falja fel magát addigra. Ez így a terv. Hogy ott kint mit csinálok, még meglátom. Nagyon szeretnék létrehozni egy kávézót, bár azt igazából itthon is szeretném megcsinálni, ha véletlenül nem egy pöffeszkedő oligarchiát kéne eltartanom, és nem kéne attól félnem, hogy egyik napról a másikra bukok mindent a kiszámíthatatlan jogi és gazdasági légkör miatt.
A kávézó abszolút íróbarát lenne, rengeteg konnektorral, kislámpákkal, erős wifivel, jó szellőzéssel, kocka asztalokkal, hogy elférjen rajtuk a laptop és össze lehessen tolni őket. Itt kell megjegyeznem, hogy nem teljesen egyedül enyém az ötlet, Winnievel együtt kezdtük el az igazán aktív ötletelést, és nagyon fasza kis helyet sikerült összehoznunk, csak hát több dolog is hiányzik ebből még, többek között a fent említettek dolgok, meg a pénz is.
Bár mondjuk én ezelőtt is mindig éltem egy saját kávézó gondolatát, szóval jó lenne egyszer tényleg megvalósítani, bár a fene tudja, hogy hogyan. Itthon mondjuk, legalábbis egyelőre, tuti, hogy nem.
Én magam se nagyon akarok itthon maradni, és igazából eléggé belefásultam ebbe az egészbe, hogy ennyire cinikus, pofátlan, nagyképű, gerinctelen az egész zsírtól pöffedő bagázs ott a Parlamentben, és már csak túlélésre játszom. Szeretnék dühös lenni, haragos, de azt érzem hogy már inkább csak az „El innen” munkál bennem folyamatosan, mert kezdem megunni, hogy én is ellenség vagyok. Pedig nem is tettem semmit, csupáncsak másképp képzelem az életem és önmagam, és igazából még ez se olyan radikális, csak hát már eléggé rossz a légkör ahhoz, hogy ne itt akarjak túlélni. Hanem máshol túlélni.
Lehet dobálni rám a köveket, de igazából nem érdekel. Mindig is Skóciában akartam élni, és úgy őszintén szólva a hazaárulózás se hat nagyon meg, és hát szeretnék végre élni és nem csak túlélni.
Úgyhogy most ezen dolgozom, mondjuk a pénz része mindig kérdéses, de remélem, hogy ezt is meg tudom majd oldani. Egy új munkahely mindenképpen segíteni fog. És igazából vannak terveim, meg vannak álmaim és el szeretném érni őket, úgyhogy ne aggódjatok, nem most fogom feladni. Csak vannak az életben nehezebb időszakok, de megoldom, meg én.
A fejemben úgyis úgy él magamról a kép, mint egy agyonvert, vérző alak, aki összeszorított foggal megy tovább, háta mögött húzva a szárnyait. Ezt így nagyon epicen látom amúgy, és azt hiszem ennyi önfényezés kicsit belefér a dolgokba.
Ja igen, visszatérve egy kicsit a munkára, a másik állásinterjú elmaradt, mert a kötsögök nem küldték el a visszaigazoló emailt, telefont nem vették fel, SMS-re nem válaszoltak, engem nem kerestek meg, hogy hol maradok, szóval ezek után kapják be. Nem is érdekelnek tovább.
Oké, ezzel mára tényleg ennyi, ha bármi változás van, arról jövő héten újra értesültök, és remélem, hogy sikerül majd valami szórakoztató irodalmat is alkotnom.
Legyetek rosszak!

U.i.: Azért jó írónak lenni, mert a képzeletbeli haverjaidat senki nem kérdőjelezi meg. Mondjuk lehet, hogy Fülöp tényleg él. Viszont mindenképp a haverom.