#110 - Ünnep, ünnep hátán

 

Valószínűleg azon kevés emberek közé tartozom, akik tényleg élvezik, hogy végre sötét van, és hosszúak az éjszakák, és hideg van, meg köd, mert végre nem izzad le rólam az összes bőr, zsír, izom meg ideg, plusz amikor felgyúlnak a karácsonyi fények, hát az egész egyszerűen gyönyörű. Már majdnem kárpótolnak az éjszakai égbolt hiányáért. Ahogy beköszönt az első, valóban őszi nap, onnantól kezdve én is fellélegzem. 

A december meg nagyon hektikus időszak, mindenki rohan ide-oda, beköszönt az összes karácsonyi őrület, mindenki is megbolondul és arról se feledkezzünk meg, hogy az üzletek már novemberben kidobálták az összes karácsonyi cuccaikat, amik felett aztán mindenki jól megborul, köztük én is. 

Bár idén már a húsvéti cuccokat is kirakták decemberbe, úgyhogy úgy döntöttem, hogy igazából ezzel beköszöntött a kapitalizmus természetes rendje, és én nagyon élvezem ezt az egészet. Ezt hangoztattam már évek óta, hogy ha a halloweeni dekor épp csak kikerül október végén, és novemberben meg már bőven mikulásos és karácsonyi cuccok vannak kint, akkor az lenne a leglogikusabb, hogy decemberben meg már a húsvétra, de minimum a Valentin napra készülnének. 
Így hát én felnevettem, mikor lejelentették, hogy már csokinyuszit is láttak a polcokon. 
Plusz ha így folytatjuk, akkor meglehet, hogy előbb utóbb körbeérünk, és november végén rakják csak ki a karácsonyi díszeket, meg minden egyéb cuccokat. 
Bár, erre nem sok esélyt látok, elvégre mégiscsak kapitalizmusban élünk, de ettől függetlenül engem nagyon szórakoztat ez az egész. 

Ahogy igazából az egész karácsonyi őrületben is. Bár el kell ismernem, hogy főleg azért, mert már nem falun lakom, és így sokkal kevésbé érint az egész, illetve amikor falun is vagyok, akkor is el tudom magam zárni, többé-kevésbé az idegbajtól, amit a család jelent. 
Kezeletlen mentális betegségek, fel nem dolgozott generációs traumák, és még ki tudja mennyi probléma, amit ahelyett hogy elismernének és foglalkoznának vele, ahelyett csak a szőnyeg alá van söpörve és úgy van téve, mintha mindez teljesen természetes és normális lenne, illetve mi vagyunk azok - mármint én meg az öcsém -, akik buborékban élnek. 
Vidám egy társaság.

Szerencsére az öcsémmel tudunk ketten lenni a világ ellen, mert ugyanazok a traumák értek mindkettőnket, ugyanolyan stresszes és szorongásos környezetben nőttünk fel, fizikailag és verbálisan is abuzáltak minket, szóval az a tény, hogy mi ketten olyan messzire gurultunk a fáról, amennyire csak lehet, és mindezt saját erőnkből értük el, mindezek ellenére. Egészen hihetetlen, ami felett néha teljesen megállok a fejlődésben, nyilván abszolút pozitív értelemben.

Sajnos egyikünknek se sikerült levágni a rothadt részeket, pedig mindketten megpróbáltuk, öcsém igazából jóval hangsúlyosabban és erőteljesebben mint én, de nem járt sok sikerrel. Szomorúan vallom be, hogy ebbe nekem is részem volt, mert összetörtem a nyomás alatt, hogy anyánk engem használt postagalambként, és folyamatosan basztatott, én meg nem tudtam, hogyan kiszállni ebből.
Szóval ez így abszolút nem sikerült, amit nagyon sajnálok, de hogy sikerült egymásnak megbocsátanunk, és továbbra is ketten vagyunk a világ ellen. 

Főleg így karácsonykor, amikor alapvetően mindenki a szokásosnál jobban be van zizzenve, és falun is mindenkiből teljes gázzal jön elő az idióta, valami bizarr oknál fogva. 
Mondjuk idén készültem, mert hogy a Scippám mellé, írattam fel egy üveg Frontint is, mert másképp ezt nem lehet bírni! Igaz, eddig csak alváshoz kellett, de hát ezeket a sorokat szenteste napján írom, szóval ki tudja, hogy mi lesz még itt. 

Eddig meglepően nyugodt a hangulat, csak egy darab veszekedés volt, de hát ettől függetlenül az emberből kijön a PTSD mikor felemelik a hangjukat, mert hát ez veszélyt jelent. Meg apparently az öcsémnek is vannak ilyen PTSD által indukált rémálmai, mint nekem, ami nyilván nem jó hír, de egyáltalán nem lepődtem meg. 
Ami szomorúbb, hogy nem tudok neki mit mondani, mert én se tudok mit kezdeni velük. Nagyon profi vagyok az álmaim irányításában, tudok mágiát használni, és ha megunom az aktuális settinget, akkor egész egyszerűen csak egy másik helyszínt keresek magamnak. 
A sima rémálmok se zavarnak túlzottan, creepypastákra alszok el, és a horror a komfortműfajom, úgyhogy nincs semmi olyasmi, amit ne tudnék kezelni, vagy felkelés után bármilyen hatással lenne a napomra.
És aztán ott vannak ezek a PTSD nyomasztó álmok, amikből nem tudom magam felébreszteni, nem tudom irányítani, és amikor fel is ébredek, legalább három órán át nyomott és feszült vagyok.
Seriously, fuck this shit. 

Ja, és közben nyilvánvalóan voltak még veszekedések, mert hát ezt a posztot az alatt írom, miközben falun vagyok, úgyhogy még mindig történnek dolgok, amikre mi öcsémmel csak a szemünket tudjuk forgatni, mert, hogy most tényleg? Ezen kell üvöltözni? Hát ez nem hogy nem oldja meg, de hogy amennyi energiát belefektetsz abba, hogy kiabálj meg szidd mindenki kurvaanyját, annyi energiával már rég meg is oldhattad volna a fennálló problémát. 
Ez itt viszont nem szokás, úgyhogy amikor én otthon vagyok, és felmerül egy ilyesmi probléma, és nem így reagálok, hanem egyből a megoldásra ugrom, akkor mindig megdicsérem magam, hogy na, mennyivel civilizáltabb ember vagyok. 

Ha bárkinek az a benyomása, hogy lenézem az őseimet, akkor annak gratulálok, mert ez így van. Lehetséges, hogy rosszul kellene éreznem magam emiatt, de amennyi abuzálást elviseltem tőlük, és amennyit dolgoztam magamon, hogy funkcionáló felnőtt legyek, azt hiszem ennyit nyugodt szívvel érezhetek. 

A másik nagy veszekedés az volt, hogy barbacsi öreganyám nem öltözött fel ünnepibe a szentestére, de így: kilencvenkét éves és abszolút demens tüneteket mutat. El tudja látni magát, el tud menni a boltba, meg a szomszédba, meg ilyenek, de hogy egyre többször ismétli magát és nekünk is többet kell elismételni dolgokat, iszonyatosan nagyot hall, meg hajlamos úgy viselkedni, mint egy makacs gyerek, felügyelet nélkül nem is eszik úgy, mert hogy ő már evett, meg a gyógyszereit se biztos, hogy mindig beveszi, mert egész egyszerűen elfelejti. 
Szóval még a korai állapotban vagyunk, és vannak hónapok is akár, amikor teljesen normálisan van, és jobban tud gondoskodni magáról, de aztán elkerülhetetlenül jön egy lejtmenet az egészben, és akkor történnek ilyenek. És épp ezért nem szabadott volna rábízni, hogy akkor mibe jöjjön, mert hogy ő eleve a második világháborús generációhoz tartozik, és szegény is, szóval egyrészt ott van, hogy nem lehet elővenni bármi szépet, vagy értékesnek látszót, mert elviszik tőlük, másrészt meg nincs is meg benne az, hogy akkor ki lehet vagy ki kell öltözni, és ugyanúgy nem veszi fel a jobb ruháit. 
Szóval ha azt akarod, hogy felvegye ezeket, akkor ott kell lenned, és rá kell erőltetned, mint egy dackorszakban lévő ötévesre, vagy máskülönben csak azokat az elnyűtt dolgokat hordja, amit hétköznap is. De hát nyilván ez nem történt meg, és ennek az eredménye lett egy ordítozás, mert hogy miért nem öltözött ki. 
Viszont az, hogy akkor elismerjük, hogy hanyatlanak a mentális képességei, az így az nem egy járható út. Mert oké, hogy senki nem gazdag a családban, meg most érted, mi az istent kezdesz egy korai demenssel, de hogy közben ha elfogadnánk azt, hogy ez történik, akkor már elkezdhetnénk keresni a megoldásokat is rá!
De hát nem. 
És az a helyzet, hogy én meg nem vagyok hajlandó megoldásokat keresni egy olyan problémára, ami nem érint engem. Nem lakok falun, nem érintkezek barbacsi öreganyámmal rendszeresen és akármennyire is szeretem, nem az én dolgom ezt megoldani. 
Csak bassza a csőröm, hogy nyilvánvalóan romlik az állapota, és már megint én vagyok itt az, na meg öcsém, aki hajlandó lenne ezt megoldani, nem pedig azok, akiknek a feladata lenne. 

Eh, mindegy. 
Legalább annak a macinak örült, amit vettem neki, hogy akkor legyen valami, ami rám emlékezteti. A régi, gyerekkori, plüss jegesmedvémet is nagyon szereti, most meg kapott mellé egy barnamedvét is, úgyhogy most a felnőttkori énem is mellette lehet ily módon. 
Nagyon úgyse lehet neki ajándékot venni, de ez egy tökéletes választás volt, és elégedett is vagyok magammal. 

Meg úgy általában elégedett vagyok a többieknek szerzett dolgokkal is, oké, apámnak anyám mondta, hogy mit vegyek, mert amúgy szerintem nem érdemel meg semmit, meg aztán anyám se, de hogy ebbe aztán tényleg ne menjünk bele, mert hogy nem lesz jó vége. 
De azért legalább jók lettek, és fenn tudom tartani a látszatot, hogy bármiféle érzelmi kötődésem lenne hozzájuk. 

Kivéve öcsémhez, és neki is tetszenek a cuccok amiket vettem! 
Találtam neki egy "I cast fireball" pólót, mert bele van zúgva a DnD-be és nyilvánvalóan az összes karaktere valamiért iszonyatosan kaotikusra sikeredik és olyan agyfasz dolgokat csinál, hogy komolyan nem értem, hogy a mesélője hogy nem rúgta még ki.
De hát apparently mindenki nagyon élvezi az őrületet, én meg csak fogom a fejem, mikor elmeséli, hogy mégis miket csinál. 
Mondjuk, annyira nem ítélkezhetem, mert a szorongásosnak és emberkerülőnek induló elfem a Shadowrunban olyanokat csinál, hogy a kiszabadításra váró karaktereket simán elüti az autójával, mert nagyon jó ötlet volt, hogy a már létező bejárati ajtó helyet, inkább üssön egyet a falon a kocsival. 

A pólón kívül természetesen kapott még egy viking rúnás nyakláncot, amiről nem tudom, hogy van-e bármi jelentése, azon kívül, hogy viking rúnáknak hazudta magát. Persze az is lehet, hogy csak csirkehúslevest jelent, de legalább jól néz ki, és örül neki. Én meg örülök annak, hogy örül. 

Na meg kapott három szett kockát, és kicsit attól tartottam, hogy valamiért nem fog tetszeni neki, mikor már amúgy vannak kockái. Ez nem tudom, hogy honnan jött, amikor minden egyes asztali szerepjátékos ismerős egy kockagoblin, meg öcsém külön meg is jegyezte, hogy szeretné bővíteni a gyűjteményét. 
Tehát egész egyszerűen ezekkel nem nyúlhattam félre, és valóban, rohadtul tetszett neki! Azonnal ki is próbált néhányat, mert hát fel kell avatni őket! 

Amit viszont őszintén sajnálok, hogy nem sikerült neki szereznem egy trebuchet makettet. 
Mind a ketten nagyon odavagyunk azért a karácsonyi-dalokat-átdolgozó-mediaval-warmongering-mice csatornáért, és minden egyes karácsonykor végighallgatjuk az összes feldolgozást, mert hogy egyszerűen fantasztikus az, amit leraknak az asztalra, és öcsémmel együtt tettük a trebuchet a karácsony nem hivatalos jelképévé. 
Nekem pedig az a zseniális ötletem támadt, hogy akkor keresünk már egy makettet neki, amit összerakhat és akkor ő is háborút indíthat a gyíkok meg még ki tudja kik ellen. 

A Google-t meg is kérdeztem, hogy akkor mégis mi a véleménye ezzel kapcsolatban, és kiderült, hogy a LEGO-nak nincs ilyen szettje - vagy csak én nem találtam -, viszont voltak sima makettek, amik közül találtam egy olyat, ami volt raktáron, megfizethető volt, és volt rá esély, hogy ideér karácsonyra.
Na, le is csaptam rá, megrendeltem, és nagyon elégedett voltam magammal. 
Egészen addig, amíg nem jött egy email, vagy egy héttel később, hogy bocsi nincs raktáron, és nem is lesz, de hogy olyan szinten, hogy még a beszállítójuk se tudja, hogy egyáltalán valaha kap-e ezekből készletet. Én meg pislogtam, hogy de hát drága kicsi hópihécskéim, akkor mi a fenének írtad azt a honlapon, hogy raktáron? Mármint direkt ellenőriztem, legalább kétszer, pontosan emiatt, és akkor még csak nem is azon a napon, vagy a rákövetkezendőn írtok, hanem egy héttel később? Mi a fasz?
Mármint ha ennyire tudtátok, akkor a) miért jeleztétek, hogy van raktáron, és b) mi tartott egy hétig hogy rájöjjetek, hogy még sincs? Nem jelezte nektek a raktár, vagy mégis mi történt? 
Így aztán amikor visszajeleztek, hogy bocs, vissza minden, addigra máshonnan már nem tudtam volna megrendelni, merthogy nem ért volna ide időben, vagy annyira drága volt, amire már nem volt keretem. 
Úgyhogy végül le kellett mondanom arról, hogy egy trebuchet kapjon az öcsém, és helyette is nagyon szomorú voltam. Nem mondtam el neki, hogy mit nem sikerült beszereznem, mert fenntartom a lehetőséget, hogy mégis a birtokába jutok egy ilyen makettnek, de azért annyit mondtam neki, hogy sajnálatosan egy dolgot nem kapott, amit nagyon akartam volna neki adni. 
Mondjuk aztán ezzel le is lett zárva ez az egész, és csak én tudom, hogy mit vesztettünk. 
De hát lesz még karácsony jövőre is! Hacsak el nem üt a villamos. 

Én kaptam nagyon jó dolgokat! Öcsémtől egy Star Wars kötetet, mert pontosan tudja, hogy nincs olyan, hogy elég Star Wars könyv - és még véletlenül se hoztam le kettőt, hogy én azokat majd itt kiolvasom -, és nagyon elégedett vagyok, hogy így tovább növelhettem a gyűjteményemet. 
Majdnem megkaptam tőle a Silksongot, csak hát ő is budgetből dolgozott, és ez nem fért bele, szóval ezt majd én megveszem magamnak. 
Ezenkívül megkaptam könyvben a Temeraire második részét - aminek az első részét szintén elhoztam magammal, hogy azt majd jól kiolvasom -, és a tervem az, hogy szép lassan, az évek alatt, begyűjtöm az összeset, egységes borítóval, és nagyon boldog leszek neki. 
A másik angol könyv amit kaptam a Gideon Sable sorozat második része, amit audibookban hallgattam végig, és valami hibátlan a cast, akit összeszedtek rá, és nagyban hozzáad a hangulathoz. Gondolkodom is rajta, hogy a könyv mellé hallgatni fogom, de az a nagy helyzet, hogy gyorsabban olvasok, most már angolul is, mint ahogy a narráció történik. Azért így is hibátlan és abszolút szórakoztató, és egyre biztosabban látom, hogy írnom kell egy ficit a kedvenc párosommal, ha már egyszer a könyv bedobott egy nőt, és még csak nem is oldottuk meg polycule-ba. Örökké fájni fog, még úgy is, hogy ez a női karakter amúgy a későbbiekben redeemelte magát a szememben, de hogy annyira szerelem-első-látásra az egész, hogy nem tudom nektek elmondani. 
Nem queerbaiting, csak felesleges szerelmi szál, de olvastam eleget a szerzőtől ahhoz, hogy tudjam, erre igazán számíthattam volna. Szegény nagyon white ciszhet men, és bár sokat javult az évek során, azért az ember mégse várhat el mindent.
Mondjuk ez a sorozat így is hihetetlenül szórakoztató, and I have a great time with it, szóval nem sír annyira a szám. 

Ja, és hát a könyvek mellé könyvjelző is jár, és valami érdekes, általam nem ismert oknál fogva, egy Sherlock Holmes könyvjelzőt kaptam. Ami nem Sherlock Holmes tematikájú, ahogy azt hittem, hanem effektíve Sherlock Holmes alakú. Maga a detektív, a sapkával meg a pipával, egy fekete, de abszolút felismerhető sziluettként, amit egyáltalán nem láttam jönni. 
Nem panaszkodom, mert amióta rászoktam a könyvjelzőkre, azóta arra is rájöttem, hogy könyvjelzőből se lehet túl sok. 

Aztán kaptam egy horror tematikájú felnőtt színezőt, és kicsit tartottam attól, hogy genAi slopot sikerült választanom, mert Amazon, és nem voltak olyan jól láthatóan külön a lapok, ahogy szerettem volna, de szerencsére nem! Egész minőségit találtam, szép, vastag lapokkal, és jóféle rajzokkal, úgyhogy alig várom, hogy színezhessem őket! Ehhez hazahoztam a szinesceruzáimat is. (Meg az egyik rajzfüzetemet, mert szintén, azt hittem, hogy én itt majd aztán hatalmas alkotásokba leszek. Nem is értem minek hazudok magamnak ekkorákat.)

Ezenkívül pedig, ami a legnagyobb meglepetés volt mint közül: egy Amarantha jegy, a jövő évi budapesti koncertjükre! Megyek Amaranthét nézni! Alig várom srácok, hát ott fogok az első sorban tombolni!
Szerintem egy évtizede simán hallgatom a zenéjüket, és a go-to sci-fi inspiration, meg általánosan feel good zenekarom, nagyon szeretem őket, és végre láthatom őket! 
Annyira jó lesz, gyerekek, nem hiszitek el, hogy mennyire jó lesz! 

Úgyhogy abszolút tökéletes ajándékokat kaptam, és mondtam már, hogy megyek koncertre? Annyira jó lesz, hát végig fogom hallgatni az összes albumukat és még merchet is tervezek tőlük vásárolni. 
Azt hiszem összvissz két bandapólóm van, illetve már csak egy, mert mintha az Ossiánt kiselejteztem volna. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam koncertjükön amikor még nyakig bele voltam zúgva a bandába, mert hogy kitűnően hozzák azt a specifikus, not-like-the-other-girl, kitaszított, meggyötört tinédzser vibe-t, de hogy azóta ki tudja mi lett velük. Én pedig nem akarok rájönni, hogy amúgy eladták magukat a fidesznek, vagy simán betokosodtak, és általános white ciszhetero manként viselkednek. Néha bele-belehallgatok a számukba, ha éppen feldobja nekem a spoti, és akkor megnyugszom, hogy még mindig hozzák azt a specifikus hangulatot, de nem megyek oda, mert néhány rózsaszín buborékot jobb meghagyni rózsaszín buboréknak. 

A másik bandapólóm meg Alvin és a mókusok, akiknek szintén istentelen nagy rajongója voltam, aztán a lezárások alatt, vagy után, átmentek az egyik dalszövegükkel vírustagadóba, én meg ott álltam, hogy: fiaim, punkok legyetek, ne ostobák!
Azóta meg egyáltalán nem hallgattam őket, mert hogy ez egy nagy csalódás volt, ki is követtem őket, és roppant szomorú vagyok az egész ügynek, ha épp eszembe jut, mert istentelen nagyokat buliztam a koncertjeiken. De hát ha egyszer átmentek hülyébe? 

Úgyhogy egy Amaranthe póló nagyon érik. 

A másik aminek nagyon örülnék, ha egyszer a Shinedown-t is erre vetné valahogy az élet, mert hogy a Planet Zero albumjuk, holy fucking shit, hát arra én még ficit is akartam írni. Specifikusan egy Star Wars ficit, a GUARD-dal a főszerepben, egyébre már nem emlékszem, de hogy az összes hurt/comfort lett volna.
Az egy kurva jó album volt, és alig várom a következőt!

Visszatérve a családi karácsonyra: egész átlagos volt, kevesebb veszekedéssel mint amire számítottam, de hogy nyilván nem is éreztem magam olyan komfortosan, és néha olyan ostobaságokat kaptam a nyakamba, hogy a fal adta a másikat. De túléltem, csak ez számít, és azt hiszem legközelebb jövő ilyenkor látnak megint. 
Vagy legalábbis csak fél év múlva, mert hogy azért rohadtul lemerített ez az egész. Nem egyszerű állandóan fenntartani ezt a fajta hologramot, és alig várom, hogy hazaérjek, és egyetlen arcizmomat se mozdítsam legalább egy hétig. Én haza nem pihenni járok, és ne tudjátok, hogy mennyire bosszant, hogy hazahoztam egy csomó cuccot, amit ha mondjuk Vinniékhéz vinnék át, mert egy hétig vigyázok a cicáikra, akkor ott használnám is, de falun? Esély nincs rá. Nem tudom elengedni magam annyira, hogy akkor én itt kreatív legyek. 

Amíg itt laktam, akkor olyan szempontból egyszerűbb volt, hogy nem volt más választásom, plusz ott volt a suli, ahol az összes füzet margójára firkálhattam a sztorijaimat. 
Most, hogy máshol lakok van választásom, bár ennek ellenére kurvára nem látszik, hogy bármit is csinálnék. 

Ebben az évben szerintem csak a Szívküldis novellámat sikerült befejeznem, és még azt se osztottam meg így nagypublikummal, az egyik horrornovellámat meg ugyan elkezdtem, de aztán soha nem fejeztem be, a zónámmal meg abszolút bebuktam, és soha többet nem csinálom, hogy két hónapra húzom. 
Vagy egy marad, vagy semmi.
Fontolgatom, hogy jövőre nem is zónázok, mert szép hagyomány, de közben meg nem tudom. Ezt a novembert nem éreztem annyira, és nem is tudtam úgy haladni semmi mással, szóval lehet, hogy megnézzük, milyen, hogyha nem zónázok. 
De azért erre még alszok egyet. 

Ó, de írtam még egy sztorit, amit majdnem elfelejtettem beleszámolni, mert hogy annyira utolsó pillanatos volt, és literálisan négy óra alatt írtam meg, az utolsó pillanatban, mert hogy azt akartam ajándékba küldeni az egyik képeslaposomnak, és ezt sikerült is megugornom.
És tetszett neki! Abszolút élvezte, és folytatást is akar, meg minden! Úgyhogy az összes sikerélményem megvolt azzal kapcsolatban, még akkor is, ha a nyomtatósok nem látták azt a tényt, hogy én átváltoztattam színátmenetesre az oldal hátterét. Vagy az csak a LibreOffice sajátossága volt, hogy nem mentette el nekem rendesen, vagy éppen nem mutatta amikor megnyitották azzal a programmal, amit használnak a nyomtatósok. Ez már soha nem fog kiderülni. 
A lényeg úgyis, hogy sikerült kinyomtatni, és aztán feladni, és akinek írtam nagyon élvezte! 
Az összes siker, egyértelműen! 

És szeretne folytatást, hát mi ez te? 
Nem mintha nem lennének ötleteim, mert nyilvánvalóan sokkal többet terveztem, mint amit végül sikerült beleírnom, de hát ilyen ez a show-biznisz. Meg akkor most már tényleg rendbe rakhatnám a Tuanos zónámat, és akkor azzal egybeköthetném. Mondjuk Tuant bele akarom rakni egy cameóba a Csillagok útját keresvénbe - amit szintén komolyan terveznem kellene -, mert hogy miért is ne? I have free will. És akkor már beletehetném Tuannak írt karakteremet, mint mondjuk az egyik lovagot! Amihez viszont akkor át kéne írnom azt, amit Tuannak kitaláltam, és azt meg nem feltétlen akarom, mert jobb lenne, ha minden szépen összesimulna úgy, ahogy van. 

Igaz, nem is kéne feltétlenül beletennem, mert írhatnék egy teljesen külön sztorit, de az a helyzet, hogy beleraktam a saját fülembe a bogarat, és nem tudom kipiszkálni.
Tiszta hülyeség, ha engem kérdeztek. 

Ha meg már a Csillagok útját keresvén, elkezdtem rendesen nekiállni, tervezni, csak aztán valami miatt otthagytam és azóta se tudtam visszatérni hozzá az évben, de nincs elfelejtve, mert hogy ez, ha nem is éppen a magnum opusom, de egyértelműen mestermunkám, és ha valaha végigírom, akkor szeretném könyvként leszerkeszteni, és kinyomtatni és ott tartani a polcomon, mert hogy én erre az egészre indokolatlanul büszke vagyok, még így is, hogy még csak félérett ötletként van jelent. 
Az első regény nagyjából már megvan, hogy merre és hány méter, meg az egész trilógiának a lezárása is, de a közepén irtózatos hiányosságok vannak, és bezzeg ilyenkor a történet sem akar lábat növeszteni és sétálni egy kicsit, hogy segítsen nekem! 
Felháborító.

Ezen kívül amit szintén csak otthagytam, mert nem volt kedvem családneveket keresgetni az egészhez, de hogy most már azért illene nekiülnöm, mert olyan rendes a szeró, és olyan jól etetnek mindig ficikkel, hogy már csak ezért is viszonozni akarom. Na meg amúgy is meg akarom írni azt a sztorit, úgyhogy ideje lenne előkapni!
A helyzeten nem segít, hogy az is már duológiává nőtte magát, mert hogy így legalább azt megvárhatná, amíg az egyik résszel végzek, de őszintén: mikor hallgatott rám bármelyik történet valaha? 
Jó, igazából a családneveken túl magával a sztorival is van kicsi gondom, mert nem áll össze úgy, ahogy én szeretném, de aztán lehet, hogy igazából csak össze kéne szednem magam, leülni rendesen elé és addig ütni, amíg valami értelmeset nem sütünk ki belőle.

Úgyis igazából az idővel meg az energiával van a legnagyobb problémám. Mert kedvem mindig akkor támad írni, mikor dolgozom, de akkor nincs rá időm, amikor meg időm lenne, akkor energiám nincs, mert elvitte a munka!
Határozottan vissza kell szoknom arra, hogy vitamint szedek, mert ez így nem állapot. A depresszió csak nyáron talál meg, de attól még szeretném, ha így télen is lenne bennem valami életerő. 
Nehéz dolog a fizikai egészség, arról nem is beszélve, hogy mivel most már nem stresszelek a munkahely felett, újra kéne kezdeni azt, hogy akkor nézzük meg mi bajom van egész pontosan. (PCOS, többek között.)

Ez a poszt úgy érzem még a szokásosnál is kacskaringósabb, meglehet azért, mert folyamatosan írtam hozzá egy kicsit így az ünnepek alatt, amik nem szoktak túlságosan gyengédek lenni a lelkemhez, még úgy sem, hogy a szilvesztert barátoknál töltöm. 
Aztán most, hogy már visszajutottam az albiba, megpróbálom összeszedni újra magam, és közben azért ezzel a poszttal is haladni, mert hogy ez nem igényel annyi gondolkodást, és attól tartok, hogy ez látszik is. 

Azt hiszem le is zárom lassan, mert hogy nagyon nincs már mit mondanom azon kívül, hogy túléltem a családi karácsonyt, ahol a vártnál kevesebb beszólást kaptam, de azért az az utolsó nap győri öreganyámnál, azért megviselte az idegeimet. Meg az öcsémét is, aki belemegy ezekbe a csatákba, mert neki olyan a vérmérséklete, bár aztán mindig megbeszéljük utána, hogy ez aztán felesleges volt, mert nem hallgatnak meg minket. 

Bár azon aztán én is majdnem teljesen kiakadtam, hogy győri előadta nekem, hogy el kéne mennem másik orvoshoz, meg miért nem fogytam még le. Elmagyaráztam neki, hogy túlsúlyom egy tünet és nem az ok, mire ő: miért nem kezdenek valamit a tünettel? 
Én meg néztem, hogy óh, nice, szóval nem lenne baj, hogyha valami hormonális gondom lenne, amíg vékony lennék. Cool, cool. 
Nem mintha ez afféle újdonságként ért volna, elvégre csak azután kezdték forszírozni, illetve egyáltalán felhozni, hogy valami probléma lehet a testemmel, és azért nem fogyok, miután meghalt a nagyon túlsúlyos családi ismerősünk, és nála is megállapították, hogy valami egész másban szenvedett, aminél szintén tünet volt az elhízás. 
Addig eszükbe se jutott. 
Nagyon szívesen az arcukba vágnám, de közben meg egyáltalán nem érné meg, mert ahogy már oly sokszor elmondtam: nem értenék meg. 

Mondjuk ezt most azért hoztam fel, mert hogy miközben nekem a fülemet rágják amiatt, hogy akkor mikor mi lesz velem és egyáltalán, addig közbe győri öreganyánk az összes hattyú halálát és mártírkodást előadta, hogy ő amúgy milyen rosszul van, és nem tud kiszolgálni senkit, és nem tud kimenni a konyhába az ételszag miatt, de közben azért folyamatosan felugrált, meg pattogott, meg parancsolgatott, és kint volt szinte végig a konyhában. De ő nem megy el orvoshoz, mert úgyse csinálnak vele semmit. 
Meg ha véletlen kezelnék, akkor nem tudna felette haldokolni és sajnáltatni magát. 
Vagy legalábbis nem ilyen látványos problémával, mert amúgy biztos vagyok benne, hogy találna valamit, ami felett sírhat. Mindig is talált, de ez nem azt jelenti, hogy szívesen szabadulna ettől. 

Lenyűgöző, hogy a szorongásom meg az összes többi mentális deficitem ellenére is sikerült egy épkézláb személyiséget összehoznom. Ha valaha is unalmas vagy mártír lennék, csak lőjetek le, mert ilyen sanyarú sorsot én nem akarok öregkoromra. 
Bár elsősorban az Alzheimertől félek, és mivel eléggé rossz a memóriám, valószínűleg a traumák miatt, ezért nagyon is lehetségesnek találom, hogy ez valamiért kifejlődik. Aztán utána attól, hogy ilyen vállalhatatlan személyiséget gyűjtök be. 
De elsősorban az Alzheimertől. 
Néhanap eszembe jut, hogy újra elkezdek verseket tanulni, mert azt olvastam egyszer, hogy az lelassítja ezt a folyamatot. Nem tudom, hogy ez még megállja-e a helyét, de őszintén szólva én anno nagyon élveztem memoritereket tanulni, úgyhogy nem bánnám, ha ezzel két legyet üthetnék egy csapásra. 

A haláltól nem félek, jobban piszkál az, hogy esetleg újra leszületek ide, csak még kis hazánknál is rosszabb helyre. Nem mintha emlékeznék arra, hogy hol voltam ezelőtt, de na. Hülye egy viccnek tartanám, maradjunk ennyiben. 
Viszont ha létezik Mennyország, és odajutok, akkor szeretnék a Kapuknál szolgálatot ellátni és mindenkit elutasítani a belépéstől, aki életében ilyen turbómélyvallásos volt, és azt hitte, hogy a mások felett való ítélkezés, kirekesztés és utálkozás az valódi keresztény hit gyakorlása volt, és helye lesz emiatt a Mennyekben. De aztán ott állok én és közlöm vele a szomorú igazságot, mire ő eladja az összes Karent, de hát én csak nevetek rajta, mert: mégis mit képzeltél, mi fogsz történni? A fuck around rész után én leszek aki miatt find outolják a dolgokat. 
Aztán a shiftem végén leugrok a többiekhez partizni a Pokolba. 

Én már nagyon jól elképzeltem ezt az egészet, mint láthatjátok. 

Na, de most már lassan tényleg zárom a soraimat, mert hogy nem jut eszembe, amit még mondhatnék, és a szokásos, év végi visszanézést meg már egy másik posztba akarom, mert hogy az megérdemli a saját bejegyzését. 

Az, hogy aztán ki is jön akkor, amikor még nem kezdődőt el az új év úgy igazán, vagy legalábbis nem rúgtuk be az ajtót, az egy teljesen másik történet. Remélhetőleg sikerül, mert hogy azért fontos lenne, hogy megint üres legyen a dobozkám. 

Addig is legyetek rosszak és az Erő legyen veletek! 

Ui..: Remélem mindenki túlélte az ünnepeket, a családot, rokonokat, ha nem ünnepelt, akkor az összes gejlt ami ráfolyt!