#107 - Something (possibly) good this way comes

Még ha az a jó nem is több, mint az a tény, hogy végre ősz lesz és véget érnek az indokolatlan hőhullámok, ami azt jelenti, hogy végre tudok létezni! Nagyon szeretnék már létezni!

Persze, tudom, hogy szeptember elsejével nem ütnek be automatikusan a húsz fokok, a friss, hűvös időjárás és az összes pumpkin spice latte, de valamiért erősen tartja magát bennem ez az illúzió.
Érdekes, hogy bár mínuszokba hajlik az időérzékem, valamiért hajlamos vagyok dátumokat úgy kezelni, mint egy határt, ami élesen elválaszt két dolgot, amit ha átlépünk, akkor automatikusan valami teljesen más fogad minket. És minden egyes alkalommal meglepődök, mikor nem így működik, pedig tudom, hogy nem is logikus ezt elvárni.
Anyway, akárhogy is legyen, az ősz jön, megállíthatatlanul, és ennek én nagyon boldog vagyok.

Ahogy annak is, hogy kaptam némi béremelést melóba, mindenki mással együtt, és ismét megbizonyosodhattam arról, hogy tényleg határozatlan időre vagyok felvéve. A próbaidős pánik már elmúlt, de azért jólesett ez a kis megerősítés.
Nem volt olyan nagy emelés, mert tudjátok, kapitalizmus van, meg többé-kevésbé kis cég, de azért ez is több a semminél.
És amennyire tudom, ki fogom zárni az erre vonatkozó beszélgetéseket, mert tapasztalatból tudom, hogy úgyis mindenki csak panaszkodni fog. Ami teljesen jogos, mert mindig lehetne több, viszont én szeretném élvezni legalább az illúziót, és nem vagyok kíváncsi senki másra.

Oké, nem fenyeget az a veszély, hogy benne lennék ennek a beszélgetésnek a közepébe, mert szerintem a nyolc óra alatt ha látnak húsz percet fülhallgató nélkül, és a munkaállomások is elszeparáltak, úgyhogy nem jönnek hozzám oda beszélgetni. A kisfőnökök persze úgy köröznek mintha nem lenne holnap, legalábbis délelőttös műszakban, de az egy normális állapota a kisfőnököknek, és szerencsére nem zargatnak faszságokkal.
Kivéve Zsoltot, aki még továbbra is enyhén creepy, de szerencsére hozzá se kell túl sokszor hozzászólnom, mert már megtanultam, hogy mégis mikor érdemes keresni.

A lényeg, hogy tökéletesen elvagyok a saját kis világomban napi nyolc órában, senki nem barátkozik velem, nem vagyok bevonva a munkahelyi pletykákba és nem kell small talkot folytatnom, és hallgathatok azt, amit csak akarok. Bár amikor délutános műszak végén valaki úgy dönt, hogy most már minden főnökféle hazament, és senki nincs más, úgyhogy ideje berakni a rádiót/diszkót, akkor én annyira nem vagyok boldog. Nem az zavar, hogy nem fülesről hallgatja, hanem hogy olyan rohadt hangosan, hogy harminc méterrel hátrébb pontosan azon a hangmagasságon hallom, amitől teljesen megőrülök. Úgyhogy akkor én is átváltok arra, hogy mindkét fülessel hallgatom azt, amihez éppen kedvem van, és közben próbálok nem ideges lenni az egész világra.
Szerencsére ez ritkán van, és aki a leginkább kultiválja, azzal nem is vagyok egy műszakban úgy köbö soha, bár vele aztán bőven több baj van annál, hogy nem ismeri a fülhallgatót. Egyszerűen olyan savanyú és kelletlen kisugárzása van, hogy már messziről elszívja az összes életkedvem. Ráadásul még rikácsol is, és gyakorlatilag már a második mondata valami felháborodott karenkedés, mert hát soha semmi nem jó, én meg állok, hogy: ezzel én mit csináljak? Még csak nem is probléma, csak te csinálsz a hangyából elefántot teljesen feleslegesen.
Ilyenkor az a leggyorsabb és legfájdalommentesebb szabadulási mód, ha ímmel-ámmal egyetértesz vele, és csak kivárod, amíg te is mehetsz haza.
Mindenkit őszintén sajnálok, aki a műszakjába van, mert ritka kiállhatatlan egy perszóna. 

A legnagyobb izgalom ami mostanában történt velem melóba, hogy eltörtem egy széket.
Teljesen véletlenül és csak azért, mert hogy eleve olyan kényelmesek és stabilak mint egy törökpusztai bezárt általános iskola megmaradt utolsó székei, és elég volt annyi, hogy párszor hátradőltem, és megadta magát. Valószínűleg meg lehet szerelni, bár nem látom sok értelmét, inkább vennének egy újat, de hát pontosan tudom hogy megy ez a gyáraknál. Akármilyen gyárnál.
A lehető legostobább dolgokon spórolnak, de ebbe most igazából nincs se kedvem se energiám belemenni, már csak azért is, mert hogy ezeket leszámítva nincsen rossz dolgom.

Meg mostanában többször beosztanak délutánba, ami olyan szempontból rossz, hogy nem tudok menni write-inekre, de fizu szempontjából azért csak jobban esik. Meg nem kell hajnalok hajnalán felkelnem, és kevesebb hülyeség történik a délutános műszakban pl.: nem jönnek nézegetni a német részlegtől, hogy akkor mit és hogyan csinálunk.
Esküszöm kevesebb idegesítő dolog van, mint amikor ott lihegnek a nyakadba és nézik, hogy mit és hogyan csinálsz, és akkor még magyaráznak, meg félre is kell állnod, mert jobban meg akarják nézni, meg akkor még kérdezgetnek is téged, te meg ott állsz és azon filózol, hogy mégis miként lesz itt meg a darabszám, hogyha nem tudsz a megszokott ütembe dolgozni, mert akadályozva vagy.

Bár az a múltkor nagyon tetszett, hogy a német fejes beállt egy darabra dolgozni, hogy akkor lássa mégis milyen a folyamat, mikor dolgozol, ami őszintén szólva fehér holló ritkaságszámba megy. Meg is lepődtem, hogy talpig öltönyben végigcsinált egyet, hát én nem ehhez vagyok ám hozzászokva!
Meg engem is kérdezgetett, hogy mi miért van, amire hát nem feltétlenül tudtam válaszolni, mert hogy én csak dolgozom, az nem azt jelenti, hogy feltétlen értem is, hogy miért úgy van kialakítva ahogy!
Hogy ennek a látogatásnak meg nagy nézegetésnek mégis mi lett a vége, arról fogalmam sincs, mert nem igazán lett változás. Persze ha nem számítjuk azt, hogy a mérő úgy tönkrement, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Egy csomó csőnek sárgát meg pirosat mutatott, ami azt jelentette, hogy akkor újra kell mérni, mert valami nem jó, és voltak olyanok, amiknél háromszor-ötször is eljátszotta, és hát ha ugyanazt a darabot kell újra és újra méregetni, akkor rohadtul nem fogsz haladni semerre.
Persze próbálták "megoldani", hogy akkor rakjuk félre ami kiesett és akkor majd ők újramérik, de hát ezzel megint ott voltunk ahol a part szakad, mert oké, hogy a húszperces szünetben állnak neki, de hát a feléig se jutnak el, és akkor megint ott vagyunk ahol a part szakad: szerelve van, de mérve nincs.
Aztán kitalálták, hogy jó, akkor csak szerelve legyen, és azt külön gyűjtjük ládába, aki pedig mér az a legrégebben leszerelteket tartalmazó ládát méri mindig, ami nyilván megint nem segített, mert ugyanúgy le kellett mérni a felét háromszor-ötször mire rendes értéket mutatott, és csak jobban felgyűlt az egész.
Ez volt amúgy a legrosszabb rendszer, mert ketten nem értük el a négyszáz darabszámot, ami egész egyszerűen nevetséges.
Végül abban maradtunk, hogy semmit nem mérünk újra, ami elsőre pirosat mutat, azt rakjuk félre, aztán majd lesz kezdve velük valami.
És ez így ment, nem hazudok, vagy két hónapon át, mert nem tudom, valamiért nem hitték el, hogyha a tünetet kezelik az ok helyett, akkor minden rendben lesz. És hiába mondtuk mindenkinek, meg panaszkodtunk kórusban, le se szarták. És nem tudom, hogy azért mert nem volt semmi B megoldás, vagy tényleg azt hitték, hogy ez eredményre fog vezetni, de szerencsére múlt héten megtörtek, és hoztak egy másik agyat a mérőnek. Szóval most elméletileg jól működik, rendesen mér, és a magyarázat alapján mintha gyorsabb is lenne, bár én még nem voltam ott azóta a gépnél. (Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nem is nagyon vágyok vissza, örülnék ha ez a hét is afféle nyugdíjas-hét lenne.)
De hogy ehhez két hónap kellett, hát az egész egyszerűen lenyűgöző.
Ráadásul úgy, hogy ez így amúgy egy fő produktuma a cégnek, szóval azt hinnéd, hogy akkor a géphez vannak plusz dolgok, hogy elkerüljük az ilyesmiket.
Hinnéd.
De hát ezek ilyen általános gyári dolgok, amik szerintem mindenhol jelen vannak, úgyhogy nem is húzom fel magam rajta, mert egyáltalán nem éri meg.

Jaj, srácok, lettek változások, amiről eddig még nem volt tudomásom, mert nem voltam oda beosztva, de most odakerültem, és mindent visszavonok, egyáltalán nem lett megoldva, sőt, rosszabb lett.

Ugyanis az történt, hogy ugyan elvitték azt az agyat, ami nem működött, és hoztak egy másikat, csakhogy az az agy nincs rendesen összekötve a monitorral, amin ugye ki tudtad adni a parancsot egy gombnyomással, hogy ugyan legyen szíves indítsa el a szivárgás-ellenőrző programot. Meg láttad, hogy rendesen le van-e fogatva az alkatrész, meg egy csomó másik dolgot, amivel neked nem feltétlenül volt dolgod, de hogy azért hasznos volt az okosoknak. Ja meg ha jónak ítélte az alkatrészt, akkor automatikusan gravírozott is rá, ami egy fontos része a dolgoknak, mert hát úgy tudják, hogy valóban átment az ellenőrzésen.

Na, ez a gombnyomás megvan az új agyon, mert hát valahogy el kell indítani az ellenőrzést, de hogy ezen felül nem csinál olyan sok mindent. Ami önmagában még nem lenne nagy probléma, hogyha normálisan működne, de szerintem sejtitek, hogy ez koránt sincs így. A legnagyobb gondom az egésszel, hogy nem gravíroz automatikusan, hanem neked kell megnyomnod egy pedált.

Ami egész egyszerűen nevetséges, mert hogy beiktattak még egy mozdulatot, ami szintén időt vesz el, ráadásul ugyanúgy szar a jelzése! Csak most nem sárgát mutat egyfolytában, és kéri, hogy mérjük le újra, hanem pirosat. Amit szintén ugyanúgy le kell mérni, és szintén időt vesz el, de hogy elméletileg ez az egész csere azért történt volna, hogy tudjunk haladni, erre ugyanott vagyunk, ahol a part szakad.

Csak közbe még pedálozni is kell, és mivel butább, mint a másik, ezért aztán akkor is enged gravírozni, mikor nem ment át a mérésen.

Hadd ne mondjam el, hogy ez miért baj.

Meg alapjáraton is, honnan tudjuk, hogy tényleg jó-e a darab, ha háromszor-négyszer is újramérjük és az ötödikre átengedi? Őszintén nem értem, hogy miért fogadják el ezt, de hát elfogadják, szóval ki vagyok én, hogy ilyesmin törjem a fejem?

Főleg, hogy úgysincs semmi foganatja, mikor a dolgozó megemlíti, hogy srácok, ezt nem egészen így kéne csinálni, hiszen ő csak ott dolgozik, mit tudhatna arról, hogy miként mennek a dolgok?

Yepp, enyhén szarkasztikus vagyok az egésszel kapcsolatban, főleg mikor ugyanúgy elvárják, hogy termelj, de hát, hogy az istenbe legyen meg a háromszáz darab egy műszak alatt, hogyha plusz mozdulatokat raknak bele a folyamatba, és továbbra is szar a gép?

Persze, akkor vegyenek egy újat, vagy szánják rá az időt és pénzt, hogy szétkapják az egészet, de hát azt nem lehet, mert várja a megrendelő a darabokat. Viszont voltak olyan napok, amikor egyáltalán nem ment a gép, vagy amikor a megrendelő is nyári leálláson volt, szóval akkor meg lehetett volna szerelni, de hát ez nem történt meg, és akkor most megy a tűzoltás szikszalaggal.

Nevetséges.

De egyáltalán nem lep meg, és úgy vagyok vele, hogy igazából nincs tele még a hócipőm ezzel az egésszel. Ha ők nem hajlandóak belefektetni az időt, pénzt, energiát, hogy megjavítsák, akkor én se fogok nagyon panaszkodni.
Ha úgy adódik, hogy felmerül, és épp nincs bent a fülesem, akkor hozzászólok, mert azért nyilván bosszantó, de amúgy igyekszem nem kiakadni rajta.
Nem érdemes azt játszani, hogy okos vagyok és megváltom a világot, mert egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, és őszintén szólva nem is rám szabtak ilyen pozíciókat, de azért néha jólesne a lelkemnek, hogyha valahol tényleg hallgatnának a dolgozóra, és hatékonyan oldanák meg a problémát, de hát valszeg ez csak afféle vágyálom.

Addig is marad ez, és megpróbálunk nem megbolondulni felette, meg nem is játszani a megmentőt, mert hát bár a megoldás teljesen és tökéletesen egyszerű, valamiért nem szeretik alkalmazni, és az, hogy én nagyon okosnak hiszem magam, nem segít azon, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott maradjak.

Arra ott van az audiobook.
Jó, most megint kicsit beleestem abba, hogy nehéz elkezdenem könyveket, de hogy megtaláltam magamnak a John Dies At The End sorozatot, és srácok, nem tudom nektek eléggé hangsúlyozni, hogy menyire nem hiszem el azt, hogy John valóban meghal a végén.
Lehetséges, hogy meghal szituációkban, de nincs az az isten, hogy tényleg meghaljon a végén. A Tales From The Gas Stationból jövök és megtanultam, hogy semmilyen karakterhalált ne higgyek el, akármennyire is hangsúlyozzák, mert pontosan tudom, hogy van valami fuckery az egészben.

És oké, hogy a negyedik résszel kezdtem, teljesen véletlenül, mert csak megtetszett a címe, és nem tudom, hogy ez tényleg a sorozatzáró, vagy esetleg még érkeznek hozzá könyvek, de hogy önállóan is abszolút élvezhető volt, és nagyon megfogott az egész.
Simán látom, hogy ez legyen a felnőttkoromnak ugyanaz, mint ami a fiatalabb énemnek a Galaxis Útikalauz, de sajnos ahhoz egy kicsit túl sok benne az altesti humor. Nem annyira, hogy otthagyjam miatta az egészet, de épp elég ahhoz, hogy halálra idegesítsen. Sajnálom, én nem vagyok az a fajta aki tud nevetni azon, hogy pénisz, de elhiszem, hogy van az a demográfiai réteg az ötéveseken kívül, akiknek ez vicces, és én ebbe nem tartozom bele.
Pedig máskülönben olyan gondolatokat dob rám, meg olyan fejtegetései vannak, hogy az összes fejlődésben megállok, plusz rendkívül okosan ír, hát fizetnék azért, hogy elárulja a titkát, mert hogy ledobta az agyam az ékszíjat párszor.

Főleg az elején, amikor teljesen és tökéletesen elfelejtettem, hogy miért is osztja meg velünk ezt a sztorit, aztán visszacsatolta, majd úgy háromszáz oldallal később – oké, fogalmam sincs hány oldala, hallgattam, de hogy elég későn történt - visszacsatolta az egészet a fő szálba! Hát csak néztem, hogy aztakurva ezt meg hogy hoztad össze? Minden tiszteletem.

 A másik dolog ami megfogott az a kapitalista-elátkozott-játék cucc volt, és esküszöm, hogy három ilyen sztorit is kaptam a közelmúltban, de hogy mi a harmadik, az az istennek nem jut az eszembe. Nyilvánvalóan ott van Wiggly, meg most ez a magpie thing, de hogy volt még egy, én tudom, emlékszem rá, de konkrétan meg nem tudnám mondani, hogy mi, és ez ne tudjátok meg, hogy mennyire idegesít.

Remélem egyszer majd az eszembe jut.

Akárhogy is, a fejezetek elején lévő éhségindex nagyon szórakoztatott és az összes grimdark MLP AU sztorira emlékeztetett. Nagyon fun volt, és tetszett, hogy eleinte fogalmad se volt róla, hogy mégis mi a fenét jelent az egész, csak így bejelentette, aztán gondolj róla amit akarsz.
És amikor kiderült, hogy végül is mit jelent, onnantól kezdve meg átment aktív időmérőbe, hogy a hőseink mennyire állnak jól vagy rosszul. Abszolút éltem, nagyon jól volt megoldva és sokat hozzáad majd az újraolvasáshoz.

Néha nagyon szerettem volna megállni meló közben, hogy akkor ezt most meghallgatjuk még egyszer, mert nem hiszünk a fülünknek, de hát ez nyilvánvalóan nem volt lehetséges, rendkívül szomorú módon.

Aztán elkezdtem az első könyvet is, de nem értem a végére a munkanap végére és elfelejtettem feljegyezni, hogy hol tartok, és el nem mondhatom, hogy mennyire nincs kedvem megkeresni, hogy minél hagytam ott, meg hát ugye meló kezdeténél teszem be, és akkor már azt akarom, hogy csak elindítom és minden szép, minden jó, és nincs nagyon kedvem keresgetni, hogy akkor merre hány méter.

Persze csinálhatnám, hogy előtte megkeresem, de az meg nem tartozik bele a rutinomba, és nem csinálunk olyat, ami nem tartozik bele a rutinomba.

Hashtag worldfirstproblem.

Szóval elővettem a harmadik Bendy kötetet, és azt kell hogy mondjam, hogy továbbra is indokolatlanul superiornak érzem magam az FNAF fandomhoz képest, amiért ilyen munkák támogatnak minket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy egyik könyvnek sincs joga ennyire jónak lennie. Én nem tudom, hogy honnan akasztották le az írót, vagy mi történt, de nagyon hálás vagyok érte, mert abszolút hibátlanok a könyvei.

Sajnálom is, hogy nincs még több, főleg, hogy most így sikerült egy nagy játszóteret kinyitni a világban.

(Megfordult a fejemben, hogy írok egy modern folytatást az egészhez, de hamar lelőttem, mert hogy most van elég projektem.)

Ha pedig már játszótér, hát srácok, teljesen ráfüggtem a Hollow Knightra. Ha valami impulzusvásárlás volt, akkor az ez, de hogy egyetlen pillanatig nem bántam meg.

Vagy legalábbis tartósan nem, mert hogy egy-kétszer azért erős ingert éreztem arra, hogy kettéharapjam a Switchemet, mert meggyűlt a bajom a platformerrel. A bossokkal annyira nem is - kivéve a Grey Prince Zote, aminek semmi joga ennyire idegesítőnek lennie -, de hogy a platformer része. Az valamiért sokkal nehezebb nekem, de ha megvertek se jövök rá, hogy egész pontosan miért.

A White Palaceban volt egy olyan rész, ahol a fehér helikopter-bogarakon kellett még pluszba pogózni, és majdnem lelegeltem miatta a szemöldököm. Megnéztem vagy három videót, hogy mégis mit vár tőlem, de valahogy nem adta ki és már felkészültem arra, hogy vagy egy hónapig itt leszünk, amikor szerencsém lett, és túljutottam rajta. Az ott az egy undorító dolog volt, főleg hogy a pogózást se nagyon szeretem. Mindig elrontom az ütemet, és aztán meghalok a fenébe.

Arról nem beszélünk, hogy úgy két óra múlva az a zseniális ötletem támadt, hogy akkor visszamegyek egy jót Path of Painezni, de még nem léptem meg ezt.

Helyette Zote-val kínlódtam, aztán megtaláltam a Delicate Flower dolgot, és azon szenvelgek. Már majdnem megvolt, amikor nem kiderült, hogy a hülye szitakötők újraspannolnak? Hogy a fenébe kéne kikerülnöm őket, mikor repülnek meg még lőnek is? Hát lelegelem a szemöldököm, komolyan. 

Bármi ami repül és lő az szinte garantált halál, az elején még a gizda szúnyogok is folyamatosan megöltek, úgyhogy gondolhatjátok, hogy a szitakötők nem töltenek el végtelen örömmel. Nem olyan rosszak, mint a Kingdom's Edge-n lévő hármat köpő röpködő bizbaszok, de majdnem.

Nem tudom mit éreztek, amikor kitalálták őket, de hogy remélem egy héten át meleg lesz a párnájuk mindkét fele.

Jó, amúgy nem panaszkodom át komolyan, mert hogy nagyon élvezem az egészet! Ha nem így lenne, már rég otthagytam volna az egészet a fenébe, mert hogy kinek van ideje arra, hogy olyat játsszon, amit nem szeret? Hát nem nekem, az is biztos.

Egy abszolút addiktív játék ami jutalmazza az újrapróbálást meg az ismétlést, és ha egyszer rájöttél, hogy mit kell csinálni, akkor onnantól kezdve jó vagy, csak a kivitelezésen kell dolgoznod. Nincsenek benne abszolút lehetetlen dolgok, meg direkt szopatós helyek, csak szimplán nehezek, ami viszont hozzáad az egész játékélményhez. Őszintén szólva én tökéletesen boldog vagyok azzal, hogy így megyek helyekre és megölök ellenségeket, meg begyűjtöm a fejlesztéseket, anélkül hogy bármi komolyabb elképzelésem lenne arról, hogy mégis mi a fene történik itt amúgy.

Oké, ez így hazugság, mert egy ponton megnéztem egy lore videót, hogy akkor valami képet kapjak az egészről, de hogy így ennyi. Majd ha legyőztem a fő-fő bosst, akkor is megnézek egy másikat, hogy akkor tényleg képbe legyek rakva.
Nem mintha nem érteném az angolt, vagy nem figyelnék oda, vagy hogy rosszul lenne szétdarabolva a történet, mert egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy az agyam nem rakja össze a részleteket, és mellette sokkal jobban leköt az, hogy pretty helyekre menjek és idegesítő bogarakat öljek meg.
Nekem ez adja a nagyobb élményt, amin én is meg vagyok lepődve.

Amikor megkaptam a Switchemet, őszintén hittem abba, hogy akkor az összes lore heavy dolgot ki fogom játszani, mert hát nem vagyok túl jó ezekben a looter-shooter dolgokban, és azok még most se nagyon érdekelnek, de aztán belekezdtem a Hadesbe és megvilágosodtam.
Oké, hogy ott is annyiszor meghaltam amennyiszer csak lehetséges, és meg is kellett kérdeznem Maievet, hogy ez így amúgy normális, vagy mégis mi történik, és meg lettem nyugtatva, hogy igen, abszolút normális, ne aggódjak rajta.
Aztán elkapott a gépszíj, és rájöttem, hogy valóban, ez tényleg így van kialakítva, hogy az elején megszopat rendesen. Az, hogy később be kellett kapcsolnom a god mode-t, mert másképpen nem tudtam legyakni Hadest, az teljesen más kérdés. Néha kell egy kis segítség ahhoz, hogy megtudd, amúgy miért is csinálod ezt az egészet. Meg már nagyon ideges voltam, hogy nem jutok át rajta.

Az az elemi dühnek egy külön kategóriája, amikor legyakod a bosst, már épp örülnél magadnak, amikor jön a második phase full healthel, te meg ott állsz, hogy nekem erre már nincs elég, well, semmim.
Ott egy kicsit lekapartam az arcom.
(Igaz én a Pokémonba is hajlamos vagyok megsértődni ugyanezen, mert nyilvánvalóan csak én, mint játékos, csinálhatom azt, hogy visszahúzom teljes HP-ra a pokémonom.)

De hogy összességében nagyon tetszett, még úgy is, hogy én soha nem voltam görög mitológia görli, és amikor tudomást szereztem a Cult of the Lambról, hát úgy vettem meg, hogy csak úgy zubogott. Kicsit sajnálom, hogy nincs meg fizikai formában, de majd a második része! Merthogy lesz második része! Úgy örülök neki! És az is pontosan annyira cukinak néz ki, mint amilyen az első része, és tovább bővítjük a lore-t. Abszolút elégedett vagyok ennek a ténynek és remélem, hogy a stúdió még más játékokat is fog készíteni, mert hogy engem aztán abszolút megvettek kilóra.

Jó, az a helyzet, hogy engem aztán nem nehéz megvenni, mert hogy a Coca-Colának van ez a Star Warsos dolga, és eddig valamiért csak zérósokon láttam, úgyhogy úgy veszem őket, mintha kötelező lenne, pedig nem szeretem a zéró kólát, szerintem fura íze van, de hát Star Wars.
Úgyhogy megveszem, mert Star Wars and I love my Star Wars.

Aztán kicsit bűntudatom is van az egésztől, mert nyilvánvalóan ez is csak egy kapitalista húzás, hogy még több pénzt szedjenek ki a rajongókból, és mivel ez egy kibaszott nagy világ egy kibaszott nagy rajongótáborral, ezért aztán gyakorlatilag bármire rárakhatják a címkét és tuti, hogy lesz vásárlója.
Én meg ott állok, hogy igazából én pontosan tudom ezt, de mégis megveszem, mert szeretem, és ezzel támogatom az egész kapitalista machine-t. Mert hát nyilván én se tudok kitörni abból a közegből amibe beleszülettem, szóval csakis és kizárólag egy fogaskerék lehetek az egészben, de ettől még nem esik jól.
Ugyanez elő szokott jönni bármilyen másnál is, nyilván nem feltétlenül mindig, de hogy eszembe szokott jutni, hogy aztán én se vagyok feltétlenül jobb.

Persze, tudom, hogy nem rajtam múlik a világ dicsősége, de közben meg egyén nélkül nincs tömeg, úgyhogy mégis hozzáteszem a magamét ahhoz, hogy aztán ezzel azt jelezzem, hogy nyugodtan folytathatják ezt, hiszen van rá kereslet.
A következő kérdés meg az, hogy mi az istennek veszem, ha ilyen gondolataim támadnak tőle? A válasz tök egyszerű: több boldogságot ad az, hogy láthatom a kedvenceimet, mint az összes többi, ami itt felsoroltam. (A helyzeten nem segít, hogy hajnalok hajnalán gépelem ezt, mert épp délelőttös műszakban vagyok. A délelőttös műszak evil.)

Ehhez lazán kapcsolódik, hogy siettem és csak lekaptam egyet a polcról, és utána legalább három napon át ültem felette, hogy ez meg ki a fene?, mire rájöttem, hogy Han Solo.

Szegény karakter, akkor se vagyok hajlandó elfogadni, hogyha visszabámul rám, pedig most amúgy nem is vagyok rá kifejezzen mérges vagy bármi, simán csak ignorálom a fenébe.

Vissza a játékokhoz, mert hogy az volt a fő pont, mielőtt elkanyarodtam erre, és emlékeim szerint ott tartottam, hogy a Cult of the Lamb kap egy második részt! Mondjuk abba is úgy mentem bele, hogy a lehető legegyszerűbb fokozaton kezdtem, mert hát érdekelt, hogy mennyire tetszik nekem az egész, és halljátok, nagyon bejött.
Oké, nem a menedzselés része feltétlenül, mert bár elszórakoztatott és abszolút szerettem csinosítgatni a szektámat, az igazi kicker a dungeon része volt. Úgyhogy mihelyt befejeztem a lehető legegyszerűbb szinten, utána beszereztem az akkoriba létező DLC-ket, aztán újrakezdtem a legnehezebb módon.
Yepp, szó szerint vettem azt, hogy "no in between" és őszintén szólva egyáltalán nem bántam meg. Oké, hogy nyilvánvalóan minden megölt hacsak ránéztem és az összes kultistám hamarabb meghalt, mint ahogy fel tudtam volna nyitni a következő areát, de azért csak haladtam vele! Meg kipróbáltam olyan dolgokat, amiket a könnyűn nem mertem/akartam, és egyáltalán nem bántam meg a kísérletezést, még úgy se, hogy aztán akkor is kipicsáztak a fenébe.

Ha van valami tanulsága a történetnek az az, hogy nem kell jónak lenned egy játékban ahhoz, hogy élvezni tudd. (Oké, valszeg segít, ha nem öl meg minden egyes nyavalyás szúnyog, meg platformer szekció, de hogy nem is kell élgamernek lenned ahhoz, hogy szórakozz.)

Ó, és egy fontos adalék, ha bárki kételkedett volna esetleg: mindkettő szektámat Kálid Artúrnak szenteltem.

Teljesen és tökéletesen elfelejtettem, hogy merre is akarok kilyukadni ezzel az egésszel, úgyhogy lezárom ezt azzal, hogy játsszon mindenki mindent ami csak érdekli, és ne foglalkozzon a közösség idióta rétegével.

Gyerekek, egy kicsit vissza kell kanyarodnom a munkára, mert megtaláltam A Sztahanovistát, és nem tértem magamhoz még mindig a sokkból.
Műszak végén voltam, váltás beköszönt hozzám, hogy na, akkor meséljem el, történt-e bármi érdekes meló alatt. Az éppen nem, és ha megvertek se fogom tudni, hogy pontosan hogy terelődött oda a beszélgetés ahova, de így közli velem, hogy ő itt már letett valamit az asztalra. Én meg nézek rá, hogy mi van? Tudtommal nem vagy kisfőnök, vagy bármi más, csak egy pontosan ugyanolyan munkás, mint én, szóval mik lehetnek azok a fene nagy kiváltságok?
Ezt csak magamba, de a válasz így se késett sokáig, és mint kiderült az egyik az, hogy bármikor elmehet cigiszünetre, a másik meg az, hogyha lehozta a darabszámot, akkor már hajnali ötkor otthagyhatja a munkát, mikor éjszakásba dolgozik, a hajnali hat helyett.

Én meg álltam és néztem rá, hogy ezek után minimum valami plusz juttatást vártam, vagy szabadnapot, vagy bármit, de ez? Fiam, bárki bármikor kimehet egy cigire, ugyanúgy ahogy kimehetünk WC-re, ez nem az a flex aminek gondolja, és nem tudom, hogy kiről mit árul el, hogy azt hiszi, hogy igen.
Ami meg a munka otthagyását illeti, az nem derült ki, hogy akkor kicsekkolhat és hazamehet, vagy ugyanúgy meg kell várnia a műszak végét, csak nem kell dolgoznia, ami szintén nem érződik akkora nagy jutalomnak.

Nem is jutottam szóhoz, hogy valaki tényleg azt gondolja, hogy ezek kiváltságok, úgy, hogy végletekig meghajtja magát, és aztán csak az egyetemes igazságot közöltem vele, hogy a jó munka eredménye az, hogy még több munkát sóznak az ember nyakába, és aztán itt abbamaradt a beszélgetésünk, mert most erre mit mondjon az ember?
Még szerencse hogy nem az ő darabszáma az elvárás, bár szeretett volna megijeszteni azzal, hogy nagyobb lesz az elvárás, de hát a darabszám elvárás az mindig nő, mindegy mit csinál az ember, és hogy mennyire jogos, illetve, ő az egyetlen aki egyedül négyszázat produkál, de hogy ezt is amúgy minek?
Értem én, hogy vannak ilyen insane emberek, és én is hajlamos voltam arra, hogy a vállamon vigyem a céget, de erről most már leszoktam, főleg, hogy egyedül dolgozom, és nem kell másfél ember munkáját végeznem a szalag mellett, mert a másik úgy döntött, hogy a legnagyobb rushba szalad ki telefonálni egy gyorsat.

Valahol még sajnálnám is, hogy eladták neki azt, hogy pénz helyett ezek az igazi kiváltságok, de hát aki úgy kezdi, hogy ő letett valamit az asztalra, ott nem hiszem, hogy maradt még mit megmenteni, és nem is az én feladatköröm, de hogy abszolút weird volt, az is biztos.

Ezt leszámítva nincs vele semmi baj, normális arc, csak a munkásösztönei nincsenek rendesen kifejlődve.

Munkahelyi fronton jelenleg ez történik, nyilván egész délelőtt körbelihegték a Kühlwassert, amihez valamiért hozzá vagyok adva, és az összes öltönyös alak megtekintette, de hogy aztán lesz-e ebből valami értékelhető változás, azt meg nem tudom neked mondani. Igazából csak én éreztem magam végtelen kínosan, mert gyűlölöm, hogyha munka közben néznek, arról nem is beszélve, hogy haladni se tudok, mert hely híján az utamba állnak, úgyhogy folyamatosan bocsánatot kérek, meg manőverezni próbálok, hát nem a kedvencem.

Ráadásul valamiért aznap, meg az utána következő napokon is, indokolatlanul sokan kérdezgették, hogy jól vagyok-e, minden rendben? Én meg mondtam, hogy persze, mert nem volt semmi problémám, eltekintve, hogy hajnalok hajnalán kellett kelnem és ez nem olyasmi ami szépen mutatna rajtam, de hogy ezt még a műszak második felében is egyfolytában kérdezgették, amikor már abszolút eszemnél voltam, szóval idk mi a fene volt ez az egész. Meg egyáltalán miért kérdezték? Tudtommal nem voltam sápadtabb, kipirultabb, az átlagnál, nem húztam a végtagjaim, nem mozogtam furán, egyáltalán nem éreztem magam eltérően annál, mint ahogy általában vagyok, szóval hogy miért kérdezgették?

Ez nem derült ki, mert csak futtában tették fel, aztán mentek is tovább, és nekem is volt a saját munkám, meg amúgy se szeretek nagyon csacsogni, de hogy minden egyes alkalommal, mikor elment mellettem, megkérdezte. És máskor nem csinált ilyet! Így hát a hét azon felében egész végig abban a hitben éltem, hogy valami tényleg van velem, amit mindenki más észrevesz, csak én nem, mert hogy nem csak ez az egy darab arc kérdezte, hanem mások is. Nem az egész cég, de elegen ahhoz, hogy elkezdjem megkérdőjelezni a saját valóságérzékelésem.
Nagyon fura volt, remélem leszoknak róla, vagy ha nem, akkor legalább megmondják, hogy miért kérdezik. Mert tartom, hogy csak az első három alkalom tartozik bele az udvariasságba, utána már elkezdek gyanakodni, hogy oké, akkor mégis mi a baj velem?
Megadom az egésznek a lehetőséget, hogy csak túlgondolom, de ilyennel még nem volt tapasztalatom, és csak össze voltam zavarodva az egésztől.

Viszont ami a délelőttösnek a határozott előnye, hogy el tudok menni write-inra! Láthatok mindenkit is!
De hogy a különterem az még mindig botrányosan nincs felkészülve ránk, mert továbbra is hiányzik egy nagy asztal, de szerintem ezt meg fogjuk oldani magunk, tekintve, hogy egy-két éve már tuti állandó vendégek vagyunk, még akkor is ha a folyamatosan cserélődő staff nem is ismer fel minket feltétlenül. És jön a november, úgyhogy kelleni fog az a nagy asztal, hogy mindenki rendesen elférjen, mert jelenleg nevetséges az egész.
Meg ne kérdezzétek, hogy mi a fenének cserélték le, mert hát attól a kávézótól, amelyik genAI képeket lógat ki, attól nem várok el túl sok logikát.

Viszont egy kicsit kárpótolt, hogy volt nekik Pumpkin Spice Lattéjük! I'm basic Bitch, I love Pumpkin Spice, és egy ponton venni fogok magamnak szirupot, mert itthon is élvezni akarom. A CCC-s is finom volt, és a barista rajzolt rá nekem a habra egy tököt, úgyhogy abszolút megmosolyogtatott.
Szükségem is volt rá, mert odafele beütött az a tény, hogy nincs többé már NaNoWriMo.

 Lassan egy éve lesz, hogy kigyulladt az egész és most már csak búvárok találhatják meg a darabjait - bár nem keresik elegen, kérem szépen, hol vannak a többórás videóesszék a katasztrófáról? -, és végigmentem a gyász összes fázisán, de hogy ettől azért még fáj, hogy nincs többé. Oké, hogy nem használtam annyit a fórumot, meg ilyeneket, de maga a tény, hogy ez egy nemzetközi dolog, a rendszeres e-mailek, meg az általános összetartozás élménye az azért hiányzik. Mindenki szétszóródott különböző szerverekre, amik közül én egyiken se maradtam ott sokáig, és nincsenek meg azok az események, merch, meg minden más, amit úgy szerettem az egész szervezetben.

Az elemi düh most már nem az első reakció amit érzek, bár egész biztos, hogy fel tudnám húzni magam, hogyha két percnél többet gondolkodnék rajta, de most már csak simán szomorú vagyok, mert hogy azért sokat jelentett nekem, minden faszság ellenére, és hiányzik.
Gyakorlatilag megvan minden program, a GWIC is ugyanúgy történik, viszem a kalandzónát is és a 4thewords is kitesz magáért, de hogy maga a NaNo az nincs többé, és akármennyire is jók a rendezvények meg minden, azért nem ugyanaz. És soha nem is lesz, még akkor se, ha felemelkedik valaki a mélységekből és feltámasztja illetve a rendes vágányon tartja a szervezetet, mert hogy a múltat megváltoztatni nem lehet, és kétlem, hogy megadnák neki a kellő bizalmat, hogy talpon maradjon.
De hiába vagyok mindezzel logikusan tisztában, azért csak hiányzik az egész, és több, mint valószínű, hogy egyre jobban fog, ahogy beköszönt az október és elkezdődik a hivatalos preptober. Aztán majd túl leszek rajta, de hogy ettől még fáj az egész.
Ezzel persze nem vagyok egyedül, másnak is hiányzik, de könnyebb feldolgozni, hogyha leírom, mert akkor legalább abba nem csúszok bele, hogy megpróbálom elhessegetni. (Nem feltétlenül vagyok jó érzelmek megélésében, maradjunk ennyiben.)

Ami magát az írást illeti, tyúklépésekben ugyan, de haladok a Lábnyomok a hóban-nal, és végre megvan az a jelenet, ami ad némi támogatást a címnek. Ugyan nem kéne, de én is úgy vagyok a címekkel, mint a dalszövegírók, hogy a dalnak tartalmaznia kell a címet, vagy nem működik az egész.
Azt hiszem valamikor volt ennek valami metaforikus levezetése is bennem, de hogy ezt azóta elfelejtettem, az is biztos, és így kénytelen vagyok megmaradni egy szó szerinti változatnál, de őszintén szólva elégedett vagyok azzal, ahogy megoldottam.

És jelenleg most ez történik, délelőttös műszakban nem volt sok sikerem az írással, és a tervezés is kicsit elmaradt, de nem nagyon aggódom. Majd szépen haladni fogok mindennel, főleg, hogy most már beütöttek a hűvösebb időszakok, amikor a kreativitásom is jobban érzi magát, úgyhogy lehet még lesz év végére feltéve egy új novellám. Vagy legalábbis kész leszek vele.
Kicsit sajnálom, hogy csak állandó helyzetjelentéseim vannak ahelyett, hogy tényleg tudnám bizonyítani, hogy haladok valamivel, de hát egyelőre ennyivel kell beérni.

Érdekes módon az segített, hogyha az indokolatlan hosszú sprintek mellett még streameltem azt is, amit írok, akár a tervezést fázist, akár magát az írást. Ezt nyilván csak discordon csináltam, mert hol máshol, aztán elmaradt, de most újra beugrott, azzal együtt, hogy akár felmehetnék ezzel streamre is. És így hajnalok hajnalán csinálnék egy beszélgetős-írós cuccot, mert hogy amikor olyanom van, akkor szeretek beszélgetni, meg úgy csinálni, mintha rádióműsorban lennék. Nem mindig, de hogy amikor igen, akkor abszolút feldob.

Csak semmit nem értek a streameléshez, és nincs is megfelelő cuccom hozzá, bár tudom, hogy emberek egy krumplival is csinálnak felvételeket, de azért én egy kicsit jobb akarok lenni ebbe, még akkor is, hogyha egyelőre ez csak gondolat és semmi más. Mert hogy azért mekkora lenne így hajnalok hajnalán leülni a monitor elé, és csak beszélni, ami éppen az eszembe jut.
Nem hiszem, hogy felváltaná ezeket a blogposztokat, mert nem, de attól még érdekes lenne.
És akkor természetesen írnék is, mert tudom, hogy mások is tartanak írós sessionokat online, és hátha magyarul is lenne ilyenre igény.

Még forgatom egy kicsit a fejemben ezt az egészet, de ha egyszer úgy leszek, akkor meglépem, mert szórakoztatónak hangzik.

Pont, mint a podcastom. Amit nem felejtettem ám el, csak egy ponton összezavarodtam, hogy egész pontosan melyik vázlat tartozik hozzá, és hogy melyiket hogy tervezem újraírni és először azt kell kibogoznom. Mert hogy az egyik Szívküldis novellámban nagyon hasonló dolgokat léptem meg és most, ahogy nézem őket, nem tudom eldönteni, hogy melyiket milyen módon akartam fejleszteni. Mert vannak ötleteim mindkettőhöz, de valamiért összekeveredtek az agyamban, és az istennek nem tudom szétválasztani őket, holott pontosan tudom, hogy itt nem megoldás az, hogyha egybeolvasztom őket.

Így egyelőre azokat kiültettem a kispadra, aztán egyszer nekiállok és kibogozom az egészet, már csak azért is mert engem is zavar, hogy nem tudom mégis mi a fene történik itt.

De hogy most a fő szempont az a Lábnyomok a hóban, aztán a kalandzónám, amit most két hónapig vihetek - juhé! - illetve a két karácsonyi novellám. Az egyik egy mágikus zombiapokalipszis a helyi plázában a'la Anna és az Apokalipszis, ami szerintem az egyik legjobb zombifilm. Én nem szeretem a zombis filmeket, szóval ez nálam nagy szó, és valószínűleg sokat segít az is, hogy mellette még musical is, olyan számokkal amiknek nem kéne ennyire bangernek lennie. Plusz a tanárt játszó színész, ő végtelenül éli az egész szerepét, nem tudom kicsoda a fazon, de remélem, hogy sikeres karrierje van.
Az egy jó film, nézzétek meg. 

A másik meg egy sci-fi, ahol egy amerikai és magyar legénység egyszerre próbálja meg ünnepelni a karácsonyt, és kulturális különbségek teljes félreértése történik, és ezzel párhuzamosan a Mikulás és a kis Jézuska próbálja meg megoldani azt, hogy mindenki megkapja az ajándékát.

Mert nyilván nem mindegy! És az egész ilyen lighthearted, vicces sztori, happy enddel és az összes gejl karácsonyi dologgal, mert én szeretem a gejl karácsonyi dolgokat.

Úgyhogy ezeket jó lenne megírni, és mivel valamiért ilyen Karácsonyi Lidércnyomás hangulatba vagyok, lehetséges, hogy nem is lesz olyan nehéz. Bár ez egyszersmind zavar is, mert hogy mi van ha elfogy a hangulatom mikor valóban beköszönt az ünnep? Meg egyszerre csak egy ünnepre akarok fókuszálni, hiszen eleget sírtam amiatt, hogy már szeptemberben elkezdik kirakni a karácsonyi dolgokat, szóval ha most hirtelen elkezdek én is átmenni karácsonyiba, akkor mennyivel vagyok jobb? Meg az ünnepet nem az adott napokon szokás megtartani, és az lenne a normális, hogy akkor addig felkészülök?
Attól tartok fiaim, hogy nem nagyon értem én ezt az egész szociális normák dolgot és bár örülnék, hogyha valaki érthetően elmagyarázná nekem, de valószínűleg azután is lennének kérdéseim. Egyedül az vigasztal, hogy többnyire senki másnak nincs semmilyen terve, mert valamelyik random yt videó valahogy kigyomlálta belőlem ezt a mindsetet, de hogy továbbra is vannak olyan dolgok, amikről nem tudom biztosan hogy navigáljak.
Jelenleg, példának okáért ez a mikortól ünnepelhetek valami?

Bár az is igaz, hogy kevésbé zavarna, hogyha tudnám, hogy nem fogy el, mire odaérünk az aktuális ünnepre.

Van egy olyan érzésem, hogy nagyobb problémát csinálok belőle, mint amekkora problémát kéne, de hogy ez engem tényleg zavar és csak nagyon szeretném, hogyha valami megoldását találnék erre.

Addig is, befejezem ezt a posztot, mert úgyse nagyon van már mit hozzáfűznöm, és remélhetőleg hamarosan egy új novellával jelentkezhetek itt.
Legyetek rosszak és az Erő legyen veletek!

Ui.: Teó névnapját egy közös Foma–1 nézéssel ünnepeltük és az a sziklaszilárd meggyőződésem, hogyha benne lennék, akkor soha ki nem fogyó teát kaphatnék, mert az egész akkora bolhacirkusz, mint ide Mohács.