#66 - I born to rune

 

Lassan vége az évnek, a karácsonyt pedig már letudtuk, legalábbis amikor kimegy ez a poszt, akkor egészen biztosan. Idén iszonyatosan keveset irtam, és még kevesebbet posztoltam, és tudom, hogy ez ilyen nyilvános naplós blog, amit már elengedtem és igazából nem zavar, még akkor se, hogyha a háromnegyed része igérgetés. Mert nem igérgetek, annyira, igyekszem legalábbis kevésbe, és inkább csak mondani, hogy min dolgozom, min szeretnék, meg közbe panaszkodom, meg dolgok. 
Mondjuk most már a blogom kinézete olyan, amivel ki vagyok békülve. Az, hogy a blogspot meg hülye, az nem új probléma. Mondjuk ezekkel a betüméretekkel kezdhetnének valamit, meg hogy lehessen a tabot használni. De ezek csak szolid kívánságok. 
Oké, 2020 egy messze undorító év volt, és mind tudjuk, hogy 2021 se lesz feltétlen unikornishányás meg pillangószárny simogatás, de azért az ember hadd bizzon már abba, hogy tanult a dolgokból, fejlődik és valahogy jobb lesz.  Nem biztos, hogy világszinten is javulni fog a helyzet, de ha az ember saját magában kicsit jobban össze tudja tenni a dolgokat, akkor már csakis nyert helyzetben lehet. 

#64 - Itt van az ősz

2020 egy undoritó, és vég nélküli érzelmi hullámvasút, és nem segít az egészen, hogy ezt megint én csináltam magamnak.Bár sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz, meg láttam is jönni, de nem nagyon volt eszköz a kezemben, aztán meg el is felejtettem, hogy vannak barátaim, akikkel ezt igy kibeszélhetem. Mental illness te csodás. 

#62 - 2020 még mindig tart

                                                                                

Alapvetően nem akarok egyetérteni azokkal, akik szerint minden hónap egy-egy külön év, de úgy fest, hogy kénytelen leszek felülvizsgálni ezt az álláspontomat. Nem pont azért, mert egy-egy hónap olyan lassan telik el, egyedül az április volt nagyon káromkodós rohadalom, de a többi egész jól vánszorog. 

#61 - Az élet megy tovább. Valószínűleg

2020 igazán kezdhetne már magával valamit, mert ez már kezd kurvára nem vicces lenni. Mondjuk elméletileg én nem panaszkodhatnék, de ha már másoknak azt magyarázom, hogy minden probléma számit, és nem kell összeméregetni, akkor az enyém is számít. Lassan kezdek agyfaszt kapni, hogy a barátaimat nem láttam vagy két hónapja, színházba, moziba se mehetek, csak dolgozom és boltba megyek. Ami meg messze nem elég a lelki feltöltődéshez, mert a munka az csak munka. Sose hittem ebben az egész álommeló dologban, és bőven elégedett vagyok azzal, hogy fix munkaidőm van és nem kell vele itthon foglalkoznom, meg így fizetnek érte, de nem ez az amiből feltöltődöm. Az a Szerelmem. A barátaim. A rendezvények. És kezdek becsavarodni, hogy egyik se áll rendelkezésemre.

#60 - Válságos helyzetek

Na srácok, éltek még? Remélem igen, és aki teheti az most otthon marad. Én nem, bár mondjuk rohadtul élnék két nyugis hetet, amit nem a szabinapjaimból vonnak le és még fizetnek is érte, de hát sajnos ez tipikusan a bilibe-lóg-a-kezem eset. Meg mondjuk amúgy nincs bajom azzal, hogy dolgozni kell, legalább van pénz, és nem esz itthon az anxiety, de hát tudjátok milyen ez. Az ember elképzel magának valami ideális állapotot, a valóság meg szemberöhögi.

#59 - Februári ez meg az

Bevallom, azt hittem, hogy egy kicsit előbb hozok híreket, de nagyon megviselt az a háromezer szó veszteség, amibe annyi munkát, meg mindent öltem, aztán egész egyszerűen a január történt. Irgalmatlan hosszú volt az a hónap, pedig az is csak egy hónap, eskü, nem tudom, hogy miként csinálta. Na meg aztán nekem is volt néhány nehéz napom, meg hetem, de hát ez már csak így megy, hogyha az ember szorongással és egyéb mentális bajokkal él együtt. Van amikor ő van felül és van amikor nem. Hullámvasút az egész, de nem a jobbik fajtából.