#50 - Utószülinap és egyéb hobóságok

Eredetileg azt akartam írni, hogy bohóságok, csak aztán elgépeltem és úgy döntöttem, hogy így is elég fasza, tulajdonképpen még találóbb is, és hát így hagytam.
Amúgy múlt héten huszonhat éves lettem és ezt még mindig fizikai nonszensznek érzem, meg nem igazán tudom hova tenni így magamban. Nem tudom pontosan, hogy milyen szabályok szerint kéne játszanom most, hogy így ennyi éves lettem, de megnyugtat a tudat, hogy valószínűleg mindenki másnak is csak ködös elképzelése van erről, valamint, hogy csak az számít, hogy elkezdtem rendbe tenni az életem. Meg aztán eddig se nagyon tudtam, hogy miként illik viselkedni ha az ember tizenhat, tizennyolc, huszonöt éves szóval igazából én már fel is adtam ezt az egészet, és egész egyszerűen csak megpróbálok rendesebb ember lenni magamnál.
Az egyetlen ami tényleg fáj, és ami szíven ütött, hogy lejárt az utolsó kedvezményem is a MÁV-nál, és most már kénytelen vagyok drágán utazni. Ha esetlegesen tömegközlekedéssel utaztok, akkor most pontosan tudjátok, hogy mit érzek. Amúgy lassan már egy hete, hogy siratom, de hát ez nem egy olyan fordulat, amit az ember máról-holnapra fel tudna dolgozni. Amúgy is eléggé nehéz a megélhetés, és hát senki nem örül, hogyha ilyen, abszolút rajta kívül eső dolog miatt, megnehezedik. Igen, az idő múlását én egy külső tényezőnek tartom, fogadjátok el.
És nagyon, nagyon, nagyon fáj, hogy most már nekem is teljes áru jegyet kell vennem. Nincs igazság a Földön, én mondom nektek. Mondjuk majd még annak a MÁV Start kártyának utána kell néznem, hátha megérné tartanom egyet.
Maga a szülinapom nagyon nyugisan telt, bár azért reménykedem abban, hogy egyszer szerveznek nekem meglepetésbulit, de amúgy nincsenek elvárásaim, meg Lizzyvel és Gyurival töltöttem, úgyhogy Tényleg nagyon jó volt. Lizzyvel kibeszéltünk mindent és mindenkit is és nagyon tündér volt, mert nemcsak fánkot hoztak nekem, hanem Lizzy megvette visszafelé az utolsó kedvezményes jegyemet. Gyuri meg amúgy a barátja, és őt is nagyon bírom. Felajánlkozott nekem szigorú kritikusnak, úgyhogy mikor már úgy érzem, hogy olyan állapotban van, elküldöm neki is a regényem, hogy ugyan már legyen kegyetlen hozzám.
Az embernek nem lehet elég szigorú bétája, lássátok be. Mert ugyan fáj, hogyne fájna, amikor kiemeli a hibákat, de miután az ember letörölte a könnyeit és felhörpintette az utolsó kortyot is, utána be kell hogy lássa, hogy igen, ezeket ki kell javítania.
És én mindig nagyon értékelem, ha valaki őszintén, higgadtan megmondja, hogy ez a baj, ezen kéne változtatni és bár akkor és ott ezt nem nagyon tudom a helyén kezelni, de összességében mindig örülök ennek, mert ez azt jelenti, hogy a másik ember őszintén foglalkozik velem, és nem csak úgy baszogat jókedvében. Plusz tudom, hogy mind a jávorom, mind Gyuri azért javít, hogy én fejlődjek és ezért én a végletekig hálás vagyok nekik.

Mondjuk az kurva cuki volt, mikor Gyuri így lazán közölte, hogyha megjelenek, akkor igényt tart egy dedikált példányra. Hát így oké. Attól még messze vagyok, de elkezdtem szerkeszteni.
Szerkeszteni amúgy nagyon nehéz feladat, tudtátok ti ezt? Mert én eddig nem, lévén eddig nem igazán alkalmaztam ilyet, szerintem látszik is, úgyhogy ezt is meg kell tanulnom, de én nyitott vagyok rá, és biztos, hogy ki fogom tapasztalni, hogy mi merre hány méter, elvégre mégiscsak író lennék vagy mi a fasz. És van stílusom is, ami nagyon fontos. Ezt nem én mondom, ezt mások mondják, én csak igyekszem elfogadni és feldolgozni, hogy yepp, létezik ilyen. Mondjuk szépen néznék ki, hogyha hány év is? Na, ezt mos ki kell számolnom, várjatok.
Márk kerít egy számológépet, és kiszámolja
Oké. az jött ki, hogy tizenegy.
Így tizenegy éve írok.
Tizenegy.
Nope. Ez is csak nonszensz. Pont annyira nonszensz, mint a szülinapom, hogy huszonhat éves lettem. Ki vagyok ezektől a számoktól.
Nem teszem fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem jelentem meg gyakrabban, mert így nem küldtem be sok helyre az írásaim, lévén mi az a határidő, és valahogy sose tudtam témába vágóan írni. Gondolom ennek köze lehetett ahhoz, hogy irodalomórán se tudtam már mindig a lényegnél maradni esszéírásnál, meg így nem mindig a kérdésre válaszolok, de ez akkor is durva. Én valamiért agyilag megmaradtam a nyolc évnél, ahogy egyelőre lélekben is maximum húsznak érzem magam.
Viszont az kicsit jobban zavar, hogy úgy érzem így is csak kezdő vagyok, pedig az ember azt hinné, hogy ennyi év gyakorlással a háta mögött már csak összeszed valami önbizalmat az ember, és biztos van, akinek sikerül, de nekem nem igazán jött ez még össze.
Tizenegy éve írok, mi a fasz, de most komolyan. Le vagyok teljesen hidalva.

Oké, szóval szülinapom volt, és Lizzyvel beszéltünk meg mindent is, meg Gyurival is beszéltünk és imádom őket együtt, egyik kedvenc OTP-m, nem a bank, és tökre boldog vagyok, hogy vele is milyen kurva régen tartom a kapcsolatot. És még ő sem utál, meg örült, hogy jobban vagyok.
Amúgy tényleg jobban érzem magam, mióta letettem a kávét, rendszeresen meditálok és végzek légzésgyakorlatokat, meg használok kétféle segítő appot is, és remélem, hogy azért eljutok rendes orvoshoz is, ami amúgy egy abszolút másik történet lesz, de így is sokkal jobban vagyok, mint amilyen állapotban voltam. Még el akarok kezdeni jógázni is, ja meg gondolom az is segít, hogy több vizet iszom napközben, meg így igyekszem mindig találni valamit, amiért hálás lehetek. Kis dolgok, de azért úgy fest hogy haladok valamerre.
Jah meg hát természetesen ugyanúgy keresek továbbra is munkát, és igyekszem váltani, szóval talán lesz valami ebből az élet nevezetű dologból.

Na meg természetesen ott van a nyelvtanulás, amire mindig nehezen találok időt, a fene tudja miért amúgy. Pedig kéne, úgyhogy muszáj lesz találnom valamit, amivel könnyebben inspirálom magam rá. Az eddigi kedvenc appom, amit szívesen használok, az a Slowly. Zseniális találmány, az email és a levelek ötvözése. Írsz valakinek egy levelet, és csak úgy elküldöd és nem egyszerre ér oda, hanem napok alatt. Ez egy ilyen levelezős program és imádom. Van egy brazil gyerek, akivel különösen jól megtaláltam a közös hangot és valamiért veszek neki majd egy olcsó gyűrűt, meg megbeszéltük, hogy lesz egy boánk így közösen, meg így a vőlegényének nevezett? Fogalmam sincs mi történik és miért, de nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megírjam Crevin ficinek. Nagyon olyan az egész, és rendkívül mód szórakoztat.
Na meg talán az angolomat is fejleszti. De hogy így engem bárki is a vőlegényének nevezzen, ezt így végleg nem tudom hova rakni, szóval remélem, hogy hamar válaszol, és megnyugodhatom. Vicces amúgy, hogy annak ellenére, hogy asex vagyok, meg aromantic, azért tökre élnék egy real esküvőt :”D Nem tudom ezt hova tenni magamban, hogy ez így miért, meg minek, de hát elég sok minden mással is így vagyok magamban, szóval eggyel több vagy kevesebb, már nem igazán számít.
Angolhoz visszatérve szeretnék beiratkozni nyelvsuliba és idén vagy jövőre egy nyelvvizsgát szerezni, mert nem hiszem el, hogy nem tudok megtanulni angolul, meg hogy ez ne menne, hiszen gyakorlatilag csak eredeti szinkronnal nézek minden sorozatot, meg rengeteg hallgatok, olvasok, szóval ha valaki egyberántja nekem a nyelvtant, meglenne ez.
Emellett meg oroszt akarok tanulni, mert érdekel. Mióta volt az a nagy összefogás a Dirk Gentlyért ez azóta piszkál. Na meg mennyire menő lenne már eredeti nyelven olvasni Sztrugackijékat, vagy éppen a Metrót! Csak az idő, meg hogy rászánjam magam. Az hiányzik. De rajta vagyok az ügyön.
Amúgy a bejegyzés írása közben aludtam is egyet, úgyhogy aztán végképp elvesztettem a fonalat, amit amúgy se tartottam nagyon szorosan a kezemben. Szóval fogalmam sincs arról, hogy mit akartam mondani eredetileg, mit mondtam el, és mit akarok még elmesélni. A visszaolvasás meg gyengéknek való.
Ja igen! Meghallgattuk tegnap jávorral a Dzsungel Könyve hangjátékot bakelitlemezről - Kálid Artúr áldja apját, már pusztán a létezéséért, meg a kincsgyűjtögetése miatt is - és ANNYIRA MENŐ VOLT! Plusz már jávorom is érti, hogy egész pontosan mi ez a nagy függésem az egészen, elvégre tele van önkereséssel, meg gyönyörűen felépített mitológiával és az összes karakter szerethető, és! És benne voltak a dhólok! A dhól sztoriig soha, egyetlen, semelyik feldolgozás nem jutott el, amit nem bírok megérteni, mert egyrészt mi a faszért nem olvasod már el azt, amit feldolgozol, másrészt pedig annyira epikus és szomorú is, és tényleg ilyen nagyszabású csatajelenetet lehetne csinálni belőle, és Nem. Értem. Hogy. Miért. Nincs. Adaptálva.

Egész egyszerűen képtelen vagyok ezt feldolgozni, hogy mindenki megragad Sír Kánnál. Értem, hogy ceca, de na. Azért vannak ott még történések kérem szépen.
És most végre hallottam, és gecc olyan hangok voltak benne, hát elismert szinkronszínészek! Meg ahogy meg voltak oldva a zörejek, az állatvilág hangjai, és! ÉS BENNE VOLTAK A DALOK.
Én ezt nem tudom ám olyan egyszerűen feldolgozni. Aki olvasta a könyvet, bármelyik megjelenést, azt tudja, hogy elég sok dal szerepel benne, amit Maugli énekel, a dzsungel állatai, vagy valamelyik karakter, és ezek sincsenek sehol adaptálva, de itt! Itt feldolgozták! Meglepően profi módon volt a hangszerelése, nem vitték túlzásba egyáltalán, és maga a tény, hogy feldolgozták őket, az valami egészen páratlan. Például, amit akkor énekel, amikor a falura szabadítja a Dzsungelt. Na, az volt az egyik személyes kedvencem.
De igazából maga a tény, hogy feldolgozták, nem kerülték ki, belevitték, már nekem az a tény is hatalmas nagy flesh volt. Igazából még mindig nem sikerült megemésztenem.
Ja meg hát maga a történet, mert ezt se szokták nagyon belevinni a feldolgozásokba, amikor letarolják a falut, amit szintén nem értek, hogy miért nem, de hát már kezdem feladni, hogy ilyeneket megkérdezzek. (Amúgy nem. Mindig meg fogom kérdezni, hogy miért nem). És ha már történetek, tudjátok mi lepett meg még istenesen? Hogy az elefántösztökés sztorit is felvették. A Kobrák Atyjának hangja egész egyszerűen zseniális volt. Mindenki hangja zseniális volt bár kicsit nehéz volt megkülönböztetni egymástól őket, de a Kobrák Atyja az így itt is vitte a prímet.
Meg Mauglié.
Szóval az elefántösztökés sztorit vitték bele, amit én nagyon szeretek tök jó sztori, és igazából olyan szempontból érthető, hogy megmutatták, hogy barátok Kával, csak ez is egy olyan sztori, amit az adaptálók átugranak. Most kicsit le is vagyok hangolva, hogy nincs nálam a könyvem, pedig olyan szívesen elolvasnám! Talán valahol fent van e-bookban, és akkor le tudom szedni és nem szenvedek a hiányától.
Nagyon szívem csücske ez a sztori, és nem értem, hogy amúgy így a magyaroknak mi a függése ezen a könyvön, de nagyon hálás vagyok érte, mert így legalább minőségibb adaptációt kapok, mint az a két új film... Az első nem létezik, a második kábé szórakoztató, de adaptációnak azt se hívnám.
Long story short: a hangjáték zseniális és valószínűleg hacsak nem vagytok nagyon, nagyon, nagyon mázlisták sose fogjátok hallani.
Nos, azt hiszem nagyjából mindent elmondtam, amit akartam. A napjaimat amúgy a munka meg a munkakeresés teszi ki, és puh gyerekek... fárasztó munkát keresni, és nem egy gyors folyamat. De azért rajta vagyok, hogy így év elején sikerüljön váltani.

Legyetek rosszak!

U.I.: Jó vadászatot!

#49 - Minden mindenki ellen

Igazából még mindig nem tudok címeket adni. Nem tudom, hogy amúgy erre van-e valami kurzus, vagy távoktatási anyag, de nagyon örülnék neki, hátha kicsit előbbre lennék. Mert megint kezdek ott tartani, hogy a cím és a tartalom nagyon nem fogja egymást fedni. Meg igazából egy Bikini refrénből vettem most ezt, úgyhogy most már aztán tényleg két, egymást nem fedő halmaz lett a fent említett két dolog.
Tudom, hogy ezt múlt héten kellett volna hoznom, de kicsit megzuhantam, köbö négy napra és így nem igazán tudtam blogbejegyzést írni. Meg amúgy is a munkakeresés miatt eléggé erőteljesen tombol bennem az anxiety, meg így amúgy a writers blockom van tőle, szóval meh. Viszont útközben február lett, ami két dolgot jelent: Egyrészt szülihónapom, úgyhogy elvesztem a MÁVos utolsó kedvezményemet is, ami jobban odavág, mint az a tény, hogy közelebb leszek a harminchoz, mint a húszhoz.
Ha bárki engem kérdez, ez egész egyszerűen csak egy biológiai nonszensz, mivelhogy nem is nézek ki annyinak, nem is viselkedek úgy, nem is érzem magam annyinak, szóval ez így tényleg és igazán csak a biológia hibája. De az, hogy nem lesz már MÁVos kedvezményem, az maga a nagybetűs katasztrófa, azt se tudom túlélem-e egyáltalán.
Mondjuk muszáj lesz, de nem fogom élvezni egyetlenegy percét sem.
A másik pedig, ami így beköszöntött a februárral, az nem más, mint a februári magyar HuNoCamp. Egyáltalán nem hivatalos viszont annál jobb móka. Aki rendszeres olvas, akár twitteren, akár itt, az tökéletesen tisztában van vele, hogy mekkora egy NaNoWriMo buznyák vagyok, aki meg nem, az először is szégyellje össze magát amiért nem figyelt, másrészt pedig most már jegyezze meg, mert csak a saját dolgát könnyíti meg vele. Aki nem tudná, hogy mi a halál az a NaNoWriMo az vessen magára majd keresse fel a googlet, és kérje ki a véleményét.

Na, a Camp az egy lazább, kötetlenebb változata a novemberi hadd-el-haddnak. Itt te adod meg a teljesíteni kívánt célt, és nem csak szószámot mondhatsz, de órát is, és ezek után kiválaszthatsz egy campet, a neked tetsző tematikával, úgyhogy nem a saját régiódban veszel részt, hanem egy jóval kisebb közönséggel.
Ez azt hiszem márciusban, vagy májusban van, meg valamikor a nyár folyamán, és van neki rendes, hivatalos honlapa, de a februárival csak mi szivatjuk magunkat. Úgyhogy a NaNo oldalán állítunk be magunknak célt és csak így magunkban megyünk el virtuálisan táborozni. Persze ettől még ugyanolyan fun és laza, úgyhogy ha gondolod, gyere és csatlakozz.
Megjegyezném, hogy nem véletlenül tépem róla ennyi a számat, mert nekem a NaNo és hát természetesen a HuNos közösség egy nagyon meghatározó részemmé nőtte ki magát. Mivel csak két éve űzöm az ipart nem merek semmi többet mondani, de őszintén remélem, hogy megmarad még nagyon hosszú ideig az életemben, mert hihetetlenül motiváló. Persze az ember fia mindig számoljon egy lehetséges atomháborúval, de akkor is szeretném, hogy az első gombafelhő keletkezésekor is azt mondhassam, hogy végig wrimó maradtam.

Egyrészt ott van a társaság, és bár volt néhány mélyrepülés, de valahogy mindig kikecmeregtek az emberek, ráadásul ott vannak minden lófasz kis problémádnál, minden örömödnél, és őszintén remélem, hogy képes leszek egyszer úgy igazán befogadni őket a szívembe, és viszonozni mindazt a szeretetet és támogatást, amit ők adtak nekem. Láttak nagyon szarul, nagyon mélyen, segítettek a nehéz helyzetekben, és velem örültek, ami hihetetlen és kissé felfoghatatlan érzés, hogy jó társaságnak tartanak.
Egész egyszerűen ezt nem tudom megemészteni. Főleg az elég komoly anxietym miatt, de dolgozom az ügyön és én is igyekszem ott lenni, támogatni és segíteni és ha kell, akkor hulla eltemetésére is készen állok. Lett egy összetartó kis baráti kör, ami mégis nyitott, és természetesen ezen kívül még ott vannak a többi magyar wrimók, akik szintén az írásnak hódolnak, és ez valami hihetetlenül Jó Érzés.
Hogy nem te vagy a bolond, amikor álló nap karakterek pofáznak a fejedben, mikor a leglehetetlenebb helyzetekben jön rád, hogy basszus, de tudnék most írni, és hogy minden élethelyzetből képes lennél valamit alkotni. Hogy nem te vagy a mélyen fura, amikor este tizenegykor is szimbólumok után kutatsz a neten, vagy esetleg hajnali ötkor a bűnügyi helyszínelésről próbálsz találni bármi használhatót. Hogy nem vagy kevesebb attól, hogy van egy saját világod, ami az istennek nem akar úgy működni ahogy kéne. Egész egyszerűen csak így működsz, író vagy, és ez nem bűn vagy rossz szokás, csak valami ami érdekel és jó akarsz lenni benne.
És nem vagy vele egyedül. Tényleg nem. Számomra ez akkora nagy felfedezés, hogy igazából még mindig nem hiszem el. Azt se nagyon tudom, hogy emberek tényleg jól érzik magukat a társaságomban, és nem szánakoznak rajtam, meg nem tartanak ostobának, és nem néznek ki maguk közül. Ezt a kettőt meg aztán pláne nem, úgyhogy nekem még mindig fel kell dolgoznom azt a tényt, hogy frappánsnak lettem nyilvánítva. (Amúgy én ezt még a régi barátaimnál is emésztem)
Egész egyszerűen hihetetlen és kész, de nagyon igyekszem jobbnak lenni magamnál, már csak miattuk is.
Na, ez az egyik nagy indoka, amiért ennyire belebuzulódtam a NaNoba, a másik része pedig nyilvánvalóan a kihivás része. Én olyan egyén vagyok, akin bár ez a legkevésbé sem látszik, de szereti a kihívásokat, és szereti megmérettetni magát, és hát az írói tehetségem, kitartásom legjobb próbája a NaNo. Ott van az, hogy egy hónap alatt 50ezer szót kell írni, ami eddig még két évből kétszer sikerült. Mert ha az ember egyszer már belevág, akkor csinálja rendesen, és tegye oda magát. Szóval volt párszor érzelmi mélypontom amiatt, mert olyan szinten kifacsart és megviselt, de végigvittem.
Idén az volt a legérdekesebb momentum mikor este, munka után, olyan este kilenckor megnyitottam a FocusWritert és így köbö fel tudtam fogni az utolsó megírt mondatot, de semmi mást. Egész egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam nagyobb léptékkel gondolkozni és csak arra tudtam ügyelni, hogy legalább a koherencia látszatja meglegyen. De győztem, úgyhogy büszke vagyok magamra.
Meg arról nem is beszélve, hogy a végletekig tartom azt, hogy csak az a tiéd, amiért megszenvedtél és én igenis megszenvedek a történeteimért, megszenvedtem azért az ötvenezer szóért, még akkor is, ha az ötvenezrediknél szabályosan kiesett a toll a kezemből, így hát ez az enyém. És igenis megérdemlem.

Szóval a kihívás részéért is csinálom, bár érdekes módon eddig a campeket mindig buktam, és nem tudom, hogy miért. Na most vagy egész egyszerűen nem volt olyan az élethelyzetem, hogy rendesen rájuk tudtam volna koncentrálni, vagy valahogy a nyomás nem volt akkora, hogy kijöjjön belőlem a leszegett-fejjel-megyek-előre-Moszkváig állapot.
Vagy mindkettő.
Ugyanis ha nekem olyanok az életkörülményeim, épp szorongok, vagy egész egyszerűen van egy olyan problémám, akkor nem tudok írni. Nekem az instant writer's blockot okoz, amit aztán kapirgálhatok, nem igazán omlik össze. Nem tudom ki találta ki azt a barom általánosítást, hogy a depresszív lélekállapot termékenyebb művészt eredményez, de szívesen kibasznám a legközelebbi ablakon, mondjuk a tizedikről. Lehet, hogy tényleg van akinek használ, ahogy az alkohol is, de muszáj általánosítani?
Vissza a témához, ami amúgy csak annyi lenne, hogy táborozok, de hát nem én lennék, ha nem kalandoznék el folyton-folyvást. Ami meg még érdekes, illetve hát számomra rohadt nagy szó, hogy úgy döntöttem, hogy nekiállok és azt fogom szerkeszteni, amit novemberben megírtam. Ez már csak azért is nagy szó, mert amúgy az első ilyen etapot töröltem.
Szeretek ezzel sokkolni másokat, hogy képes voltam ötvenezer szót kidobni. De amúgy tényleg soha nem használtam volna, soha nem néztem volna rá, szóval felesleges is lett volna tartogatnom. Meg aztán én kidobtam a nagyon régi írós füzeteim ugyanezen okokból kifolyólag.
Viszont ezt nem! Ezt megtartottam és meg is fogom nyitni és nagyon ki fogok akadni, hogy ez mennyire eget rengetően borzalmas.
Erről fog szólni hát egyrészt a februárom, meg arról, hogy viszlát kedvezmény és hát természetesen a munkakeresésről, mert elhúzunk a Postáról, de el ám! Voltam már pár helyen, de egyiknél nekik nem kellettem az interjú után, a másiknál, meg hát a cég, bármilyen szimpatikus volt elsőre is, végül mégsem tettem le mellé a voksom. Úgyhogy keresek tovább, mindennap igyekszem legalább egy helyre beküldenem, maximum háromra, meg tettem már fel a jófogásra is hirdetést, szóval tényleg dolgozom az ügyön, csak hát ez ilyen lassan megy. De tényleg, rajta vagyok, hogy jobb életet kreáljak magamnak és őszintén szólva ebben is sokat segít a NaNo. Ad egyfajta életcélt, amiért így tényleg megéri felkelni, mert bár igen, a munkahelyváltás is cél, de ez másfajta szinten az.
Ezt nem biztos, hogy érthetően el tudom magyarázni, bár az is merőben kétséges, hogy az eddigiekből mi volt érthető. Sziasztok, író vagyok.

Nem tudom amúgy, hogy miért is azt választottam bejegyzéscímnek, amit, de hát most már a fene fogja megváltoztatni, főleg mert ez így sanszos, hogy a legtöbb élethelyzetemre igaz. Valahogy mindig sikerül úgy éreznem, hogy én vagyok a naiv hülye, aki bár tudja, hogy szarul mennek a dolgok, de azért igazán mehetnének jobban is. Nem vagyok egy pozitív ember, az ilyesmit egyenesen kikérem magamnak, csak ilyen konstruktív, azt hiszem. Igazából rohadtul nem találtam még erre jó szót.
Ez egy nagyon ömlengős poszt, de szerintem ti már ezen se lepődtök meg. Mondjuk azt még most se vágom, hogy az a közepén lévő kirohanás mi a fene volt pontosan, de hát én már csak szoktam csinálni ilyeneket. Csak azt szeretném érteni, hogy ezek honnan jönnek, még akkor is, hogyha egy üres és kifosztott szobának érzem a lelkem. Komolyan nem értem magam, bár azt nem állítanám, hogy nem örülnék neki, csak olyan fura, mintha képmutató lennék, pedig nem. De akkor meg mire fel ez az egész? Hát meglehet csak annyit bizonyít, hogy még nem törtem össze annyira, hogy ne tudnék érezni. Ami meg viszont egy menő dolog.
Oké, oké, lassan tényleg lelövöm magam, csak még annyit, hogy valamit kéne kezdeni ezzel a bloggal. Talán újfent dizit változtatni vagy nem is tudom. Még megérlelem magamban.

Legyetek rosszak!

U.i.: Nagyon érezni, hogy ezt péntek este fél tíz és tizenegy között írtam? Mert én meg tudnám mondani, hogy igen. :”D Csak nem tudom objektíven is érezni-e ugyanezt.