#51 - Meg a zombik

Alapvetően nem szeretem a zombis témát, mert igazából elég klisés és nem könnyen megújítható dolog, ráadásul ha választani lehet a világvégék közül, akkor már inkább a hagyományos, kilovagolnak a Lovasok opciót támogatom teljes mellszélességgel, mert azért annak mégiscsak van valami stílusa.
Meg egész egyszerűen nem tudom megunni, mindegy hány feldolgozásban olvasok róluk.
De! Visszatérve a zombis témára, bármelyik történelmi esemény automatikusan izgalmasabbá tehető, ha hozzávágunk néhány zombit a képlethez. Meg fogyaszthatóbbá teszi, és attól mert belevágunk néhány nyáladzó, félig rothadt mozgó hullát a csatához nem kell megváltozni a történelmi tényekhez.
Most valljátok be őszintén, hogy ti mire ülnétek be szívesebben: A sima Egri csillagokra, vagy az Egri csillagok meg a zombikra?
Na ugye, hogy ugye.
Meg ugyanígy lehetne a Szigeti veszedelemmel is, akár. De mondom gyakorlatilag bármilyen történelmi eseményhez hozzá lehetne csapni, és az elsők között lennék, aki beülne rájuk a moziba.
Mondjuk kicsit elfogult vagyok, mert elsősorban magyarokkal nézném meg, mert egy utolsó elfogult rohadék vagyok azért. Most random eszembe jutott, hogy nem szereztem meg a Nyugat és a zombikat, és most tökre sajnálom, pedig pontosan olyannak nézett ki, mint amit nagyon élnék, csak hát mit tudom én mi volt akkor velem. Mondjuk azt, hogy csóró voltam, mint mindig. Remélem, hogy ezek után tényleg híres író lesz belőlem, mert hát adott a zűrös családi háttér és a csóróság ahhoz, hogy elismert legyek. Olyan csekélységek, mint hogy kitartó munka, meg kész kézirat nem igazán lényegesek.
Pedig most dolgozom a regényemen, tudom, hogy nem látszik, mert annyira baby stepsekkel haladok, pedig attól még igaz. Nem is nagyon írok mást, mert ezt tűztem ki magamnak februári camp célul, hogy haladok a regényemmel, és nos, annak ellenére, hogy úgy fest, hogy soha nem leszek kész, feleslegesen bonyolítom az életem és hogy egyáltalán nem tudok írni, haladok.
Mondjuk rohadtul nem egyszerű összeegyeztetni a munkát, a munkakeresést meg az írást egyszerre, de azért valahogy megvagyok. Nem vagyok egy nagy superhuman, csak egy démon, aki valamiért nehezített pályán tolja az életet, úgyhogy csak a magam ütemében tudok haladni. Néha fáj, oké elég gyakran, hogy másoknak mire nincs ereje és ideje, de leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam a tempómat. Ha én úgy érzem, hogy hasznos és produktív voltam, akkor hasznos és produktív voltam, és mindegy, hogy két vagy huszonkét dolgot csináltam, az már haszon és produktivitás.
Nem vagyunk egyformák, nagyon nem vagyunk semmilyen szinten és nincs semmi baj a saját tempóddal, amíg tudod, hogy amerre haladsz az az irány az jó.
Az egy dolog, hogy nem bírok egy témánál maradni, de hogy honnan a viharból vagyok ilyen szerencsesütis szöveggel rendelkező démon, na arra továbbra se tudok magyarázatot adni. De ez egy érdekes jelenségem, amire már egy ideje keresem a választ, hogyha magamat egy üres és kifosztott szobának is érzem, amiben nincs semmi érdekes, vagy vállalható, de az egyik barátomnak épp tudok segítséget adni,vagy támogatni, megyek és támogatom. Nagyon eltökélten tudok hinni és bízni a barátaimban.
Tényleg egy kibaszott tank vagyok az a nagy helyzet :”D Meg big, damn hero :”D És démon.

Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert szombaton előkapartam az egyetlen szándékosan elkövetett Mary-Sue ficimet, és kis híján kitéptem a hajam, hogy volt pofám nephilimnek írni magam. Az önismeret majdnem teljes és tökéletes hiánya, mert azért a beszólogatások a helyükön voltak, csak így... miért hittem én azt, hogy angyali leszármazott lennék. Nonszensz. Pedig ez még a nagy SPN-s korszakomba volt, de úgy fest, hogy még nem fedeztem fel magamnak Mark Sheppardot, ami szintén nem értem, hogy létezhet, de úgy fest, hogy volt ilyen időm is.
De akkor is, mi az hogy angyal. Mi. Az. Az én fekete-vörös megtépázott lelkem kikéri magának az ilyen gyanúsítgatásokat. Lehet, hogy decent person vagyok, de nem angyal.
Zombik. Igen, tudom ám, hogy volt egy témám, de még mindig felzaklat ez a tény, hogy ennyire nem voltam tisztában magammal. Az, hogy nőként írtam bele magam, meg barna hajjal egész egyszerűen egy kezdeti baklövés, meg ennek a jelenségnek a nem értése, hogy mi a jó abba, ha magadat is beleteszed a ficibe, meg hát akkor még nem szerepeztem szerintem. Sőt, biztos, hogy nem. Az 2015-ben jött, és utána kezdtem el megismerni magam.
Mondjuk, ha nagyon mazochista lennék, és éppen ennyire unatkoznék simán megírhatnám, hogy miként buktam el, mert hát mindig imádtam, ha egy internetes avatárnak van egy szép, kidolgozott sztorija, csak nem vagyok elég egoista ehhez, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Szóval ez maximum a saját szórakoztatásomra fog megszületni, ha valaha is leszek ennyire részeg, hogy ilyet írjak.
Amúgy tök szívesen beszélnék közelebbről a regényemről, hogy mi várható benne, de nem tehetem, mert nem akarom lelőni a spoilert - mondjuk az se biztos, hogy bárki is olvasná ezt a blogot, de hát sose lehet tudni. Szóval az igazán izgalmas részeket kerülnöm kell, hogy elég megrázó legyen az élmény, mert szándékomban áll olyan könyvet írni, amit heves káromkodások között tesz le az ember és azon frissiben nyílt levelet ír az írónak, hogy mégis hogy képzelte ezt.
Ehhez pedig az kell, hogy csak a beavatottak tudják teljes egészében a várható végkifejletet. Aki most úgy érzi, hogy ezeket a sorokat széles vigyorral gépelem, gratulálhat magának, mert igaza van. Én egy nagyon vidám író vagyok by the way.
De azt elárulhatom, hogy behoztam egy kis csoportot, akik bár első ránézésre csak megbonyolították az életem, meg az egész sztorit, valójában azonban pont azt a szükséges bonyodalmat hozták be, ami még hiányzott az egészből. Imre elég rendesen konfrontálódni fog velük és hát a végén ugye segíteni is fognak neki, bár ne aggódjatok, nem éppen a saját akaratukból.
Amúgy szegény Imrének majd rendesen tolnom kell a szart a nyakába, hogyha azt akarom, hogy rendesen átérezhető legyen az, hogy tulajdonképpen miért csinálja azt, amit. Meg nem árt majd rendesen feltápolnom ahhoz, hogy hiteles is legyen a világvége felhozatala. Meg most jöttem rá, hogy ez igazából nem csak két barát széttöréséről szól, meg arról, hogy miként kell sikeres apokalipszist csinálni, hanem arról is, hogy valójában mire nem vagyunk képesek a szabad akaratunkkal. Mondjuk ezt már rendesen bebizonyítottuk a bolygónak is, ami pár évtizeden belül szépen fel fog perzselődni, ha nem állunk tenni valamit kibebaszott gyorsan. De lehet, hogy amúgy már így is késő, és ilyenkor szoktam megkérdőjelezni magamban mindent, hogy egyáltalán mi a fenének fektetek bármiféle energiát a jövőmbe, hogyha egyszer úgyis annyi lesz. Hát, azért mert addig is boldogulni kéne valahogy az életben, mert a szörnyű és keserves vég ellenére még azért addig valahogy ki kéne bírni, és nem lenne rossz, hogyha viszonylag normális körülmények között tudná kihúzni, szóval nem lehet csak úgy elbújni a szobába, bármennyire is jólesne.
Azonban, ennél a kötetnél valahogy azt is akarom bemutatni, hogy mire képes úgy igazán az ember, ha komolyan rászánja magát, és mivel amúgy is mindig össze akartam hozni egy sikeres világvégét, így aztán ötvöztem a kellemest a hasznossal. Aztán majd még meglátjuk, hogy ebből mit sikerül átültetnem a gyakorlatba és mit nem, mert bár tartom, hogy az ember akkor írjon, ha van is mondanivalója, attól függetlenül még erősen kérdéses, hogy az olvasónak hogy jön át, miről is szólt ez az egész, amit olvasott. Mondjuk én már azzal is abszolút boldog leszek, ha valaki anyázva a sarokba hajítja, majd melléül sírni.
Nem tudom, hogy kit akarok még becsapni, amikor tényleg ennyi a célom.
Mondjuk ehhez nem ártana valamit haladnom is, de fuh, nem könnyű dolog a szerkesztés, én mondom nektek. Ki kell dolgoznom szinte az egész világot, Győrt át kell alakítanom - mert Győrben játszódik, ha még nem tudtátok volna -, plusz ott vannak a különböző mágiák, azok keveredése, fajok és varázsigék, aztán a karakterek, nekik a kapcsolataik és háttereik, aztán ugye az eszközök és egyéb helyszínek, ja és hát persze magát a cselekményt, de hát ez olyan nyilvánvaló, hogy nem is mondom. Nem kicsi munka na, és azt se tudom, hogy hol kezdjem, mert még sose csináltam semmi ilyesmit eddig. Vagy legalábbis nem ennyire nagyszabásút, úgyhogy abszolút teljesen és tökéletesen meg vagyok lőve, hogy mi is lenne a hatékony.
Zombik.
Mondjuk lassan már itt én leszek a nulladik beteg, annyit kell hülyékkel foglalkoznom, ráadásul ott van Timike, és nincs elég erős jelző arra, ami kifejezné azt a mértékű ostobaságot és sötétséget ami ebbe az ember alakú csótányba beleszorult. Komolyan, pusztán attól jobb lesz bármelyik munkahely, hogy nincs ott Timike.
Egy hete írom ezt a posztot, komolyan, úgyhogy legyetek szívesek és ne várjatok el semmilyen koherenciát ebben a szövegben. Meg úgy egyik blogposztomnál se, de ezt mindig elmondom, miért ismétlem magam? Mert olyan hosszú ideig írok, hogy elfelejtem mit írtam már le.
Na mindegy skacok az van, hogy a jövő hetem egész egyszerűen brutális lesz. Kedden két állásinterjú, csütörtökön még egy, pénteken pedig üzemorvos, plusz végig dolgozom, úgyhogy nem tudom mi lesz, de valószínűleg párszor meg fogok szakadni. Hétvégén megpróbálok jelentkezni, hogy élek-e még vagy mi van.
Amúgy kurva nehéz meló ez az álláskeresősdi, főleg úgy, hogy még dolgozol is mellette, de remélem, hogy lassan már lesz valami.
Oké, azt hiszem most már befejezem ezt a se füle, se farka posztot. Amúgy posztoltam a héten verset is, szóval mégiscsak produktív vagyok.

Legyetek rosszak!

U.I: Jövő hétre várható ezen kívül a kiakadásom, hogy én még nem olvashatom a Jók és Rosszak iskolájának utolsó kötetét, valamint rajongásom, hogy Mark Sheppard új szerepben. Húzós hetünk lesz guys.