#103 - A daruk alszanak az építési területen

Bár még mindig velem van a próbaidős pánik, és továbbra is csak külső segítséggel tudtam kifizetni a májusi albimat, azért vannak jó oldalai is a helyzetemnek. Például az, hogy a melóhelyem előtt van valami építési terület és indokolatlan sok daru egy helyen, amik olyan békésen álldogálnak a helyükön! Van valami mélyen megnyugtató abban, ahogy hajnalban elsétálok az elkerített terület mellett, és ott vannak: a daruk. Némán, mozdulatlanul, csak egy piros fény világít, ahogy várják, hogy nekik is elkezdődjön a nap. They're fellow workers to me, és egyszer le fogom fényképezni őket a liminal bliss jeligével.

Csak hogy világos legyen: nem a madarakról van szó.
Nem titeket nézlek hülyéket, csak magamból indulok ki, aki indokolatlanul sokáig hitte azt, hogy a tarhonya egy növény. És valójában targoncának hívják, mert azt a szót ismerte, a tarhonyát meg nem.
Remélem ezzel mindent tisztáztam, amit tisztázni kellett.

Meg amúgy maga a munka is nagyon nekem való. Megfelelően monoton és könnyen megtanulható, és nyilván az egyetlen kifogásom, hogy teljesíteni kell a normát, bár őszintén szólva egynél tudom, hogy mennyi, és azt is sikerül hoznom, mert már ráállt a kezem. Oké, a ritmust még ki kell alakítanom, mint ahogy a többi gépnél is, de haladok benne.
Meg amúgy is: először használom ezeket, nyilván lassú vagyok!

Mondjuk amin ki szoktam akadni, mikor egymásnak ellentmondó utasításokat adnak.
Beállítottak sorjázni, mondták, hogy miként kell kinézni sorjázás után, oké, minden szép, minden jó, a nagyját úgyis a gép végzi, nekem csak utána le kell szednem a maradékot egy dörzspapírral. Két-három mozdulat elég is rá, mondta a gépbeállító, de hát nyilván a műszakvezető két-három óra után odajött, hogy hé, elég csak egy, csináljam úgy. A mozdulat meg nyilván több lett, mert hát az volt bennem, meg láttam rajta a sorját, de hát azért ott maradt mögöttem, hogy akkor nézi hogy csinálom, és kicsit ideges lett, hogy nem úgy csinálom, mire mutatta neki, hogy de hát még sorjás!

Aztán megnézte, és mondta, hogy azokat le kell szedni, mire magamban pislogtam, hogy yeah, szerinted miért csiszolom? 

Aztán nagy kegyesen hozzátette, hogy amúgy nem szabad annyira dörzsölni, mert lecsiszolom, és akkor már a szerelésnél se lesz feltétlenül megfelelő, én meg álltam, hogy well, ha ezzel kezdted volna, akkor kevésbé érzem magam szarul.

A sztorihoz hozzátartozik hogy nem viselem túl jól, mikor így viselkednek velem a főnökök, mert betriggerel az egész, és nem feltétlenül tudok mit kezdeni a szituval, mert hirtelen visszaránt a gyerekkori önmagamba, mikor anyám is hasonlóképpen viselkedett velem, és amikor hasonló viselkedéssel találkozom, akkor automatikusan ugyanúgy reagálok.
És ki nem állhatom.
Arról nem is beszélve, hogy új vagyok, szóval nyilván nem fogok nekiállni pattogni, de hogy ilyenkor még normálisan kifejteni se sikerül feltétlen magamat, mert mondom, teljesen leblokkolok, és nem igazán tudok mit mondani.

Aztán arra jutott, hogy jó, akkor ezt ő elviszi és megmutatja a gépbeállítónak, és mit ad isten, hát nem kiderült, hogy valamit igazítani kell a gépen, mert túl nagy sorját hagy?
Jó, nem veszélyes amúgy a műszakvezető, nem köcsög direktbe, nem érzem azt, hogy direkt kavarná a szart, egész egyszerűen idegesebb fajta, valószínűleg a lokális faszságok miatt, amikre én még nem látok rá, de műszakvezetőként ő meg kitűnően tud mindenről és ettől frusztráltnak hat nulla-huszonnégy.
Szóval igyekszem én se magamra venni, csak nem könnyű, amikor épp felkapcsolja magát a mental illnes, plusz ott van az autizmusom és nem értem, hogy akkor most tulajdonképpen mi van? Meg egyáltalán miért kapok két, egymásnak ellentmondó utasítást, hogy miként kéne elvégezni egy feladatot? Nem beszélhetnétek meg magatok között, hogy melyikhez tartsa magát a dolgozó?

Jó, ez se olyan veszélyes ám, és biztosra veszem, hogy továbbra is a próbaidős pánik dolgozik bennem, amivel meg amúgy se tudok mit kezdeni, amíg le nem telik az idő, és meg nem tartanak. Addig ez ott lesz bennem, és az egyetlen amit tehetek, hogyha azt érzem, hogyha nagyon kicsúszna a kezem közül, akkor veszek be egy Frontint.

Majd iratok is fel még egy üveggel, mert ez már kezd kifogyni. Igaz, nem is kellett rendszeresen szednem jó ideje, és ez is ilyen vészhelyzeti üveg volt, szóval nem árt ha van pótlás. Meg alapvetően ez az év eddig nagyon stresszes, annak ellenére, hogy azt ígérte a kínai horoszkóp, hogy végre egyenesbe jövök, de hát az ember úgy fest már semminek se hihet.
(Nem vagyok nagy asztrológia görli, mert rángani kezd a szemem attól a ténytől, hogy a Vízöntő légjegyű, csak a kínai horoszkóppal szoktam szórakozni, mert az, hogy Kakas jegyű vagyok, az tökéletesen leír, és szeretem átböngészni az éves nagy horoszkópját a jegyemnek. )

Anyway, az élet sokkal könnyebb lenne, ha az emberek előre mondanák el, hogy miért csinálj úgy, ahogy valamit és nem csak idegesek lennének miatta.
A másik ilyen tapasztalatom egy kolléganővel volt, teljesen mással kapcsolatban, és szerintem még most is hülyeség az egész, csak azóta nem hoztam fel, mert a) úgy fest nincs igazán jelentősége és b) az ebédlőben másvalaki is az én álláspontommal értett egyet az ügyben, így hát úgy döntöttem, hogy ebben én győztem.

Maga a sztori az, hogy a munkahelyem egy ipari parkban van, és nevezett ipari parkba nagy portáját/kapuját felújították, amikor elkezdtem ott dolgozni, és az egyik újítás az lett, hogy ahhoz, hogy bejuss a parkba, fel kell hívnod egy telefonszámot xy időpont között és akkor úgy nyitják ki neked az ajtót.

A telefonszámot nyilván csak azok kapják meg, akik az ipari park területén dolgoznak, és így akarják megakadályozni azt, hogy illetéktelenek is bejussanak oda.

Nyilván én ilyennel még nem találkoztam, és őszintén szólva még most se értem igazán, de hogy megkérdeztem, hogy miért nem PIN-kódot használnak, de ezt legalább háromszor-négyszer, mert hogy kvázi azzal is ugyanott volnánk, mint a telefonszámmal. De hát clearly nem jól kommunikáltam, mert felcsattant, hogy: Nem érted amit mondok?  

Én meg magamban ez a: jó, oké, értem, nem akarod elmondani, keep your fucking secrets, inkább úgy csinálok, mint aki érti a dolgot. Hangosan meg csak annyit tettem hozzá, hogy bocsi, csak még nem hallottam ilyesmiről, és aztán végig erősen bólogattam.
Ami igaz is, mert még tényleg nem hallottam ilyet, és elképzelésem sincs hogy működik. Az én fejemben úgy van meg, hogy akkor ül a recepciónál egy emberke, aki a megadott időpontok között válaszol a telefonokra? Vagy ha automatikus rendszer, akkor mi garantálja, hogy ne jusson be olyan, akinek nem kéne? Mármint ha az az idea az egész mögött, hogy megakadályozzák az illetéktelenek bejutását, akkor sztem rosszul csinálják, mert egy telefonszámot is bárki odaadhat bárkinek és onnantól kezdve annyi az egésznek.
Ha meg valaki tényleg ül a recepciónál, ahova befutnak a hívások, akkor neki manuálisan ellenőriznie kell az adatbázisban, hogy az illető tényleg ott dolgozik? Meg ha csak bizonyos órák között van ez, akkor máskor még bemehet olyan is, akinek nem kéne, és fényes nappal nyilván nem fognak kirabolni semmit, de hogy mi akadálya van annak, hogy elbújjon vagy bármi ilyesmi? Meg inkább bentről kifelé szoktak vinni cuccokat ilyen esetben, és azt meg szintén nem ellenőrzi ez a telefonos történet. Úgyhogy őszintén szólva tényleg nem értem, hogy miről beszélt, és még most se értem, egy héttel később.
Meg azt az érvet se, hogy egy PIN kódot nem tudnának körbeadni az egész parknak, de közben egy telefonszámot igen? És akár az is lehetne, hogy akkor cégenként változó PIN kód?
Nem tudom, nem értem, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom, de ha valakinek van ezzel kapcsolatban tapasztalata, és vágja, hogy miként működik, akkor legyen jó hozzám, és magyarázza el, mert amúgy meg tényleg jó lenne tudni, hogy ez miért jó.
Addig is simán besétálok a munkahelyemre.

Na, de leszámítva az idegeskedő műszakvezetőt, meg a próbaidős pánikot és egyéb mildly annoying szorongásos és depressziós tüneteket, ez egy jó hely. Tetszik, hogy megfelelően monoton, könnyű betanulni és nem érzem azt, hogy tele lenne minden felesleges munkahelyi drámákkal. Ez csak a kollégákra vonatkozik, a gépekre nem, mert jó magyar leánycéghez méltóan itt is vannak olyan gépek, amik állandóan félig elromlás alatt állnak, mert egy készült belőlük az egész bolygón, és a hozzájuk legyártott pótalkatrészek sem olyanok, amik tökéletesen illeszkednének a gépbe. 

És természetesen az egyik ilyen gép volt az, amihez odatettek az első héten, hogy akkor dolgozzá rajta.
Nem nagyon jött össze, egész héten többet szerelték, mint amit én dolgoztam rajta, bár úgy fest, hogy sikerült addig basztatni, amíg nagyjából jó nem lett. Cserébe a nyomásellenörző kezdett el cseszekedni, mert hát olyan nem lehet, hogy akkor minden működik! Hova vezetne ez?
Ha meg rendbe is van, akkor meg alapanyag nincs, ezért történt hogy múlt héten nem csak sorjáztam, hanem valami teljesen mást csináltam. Hogy mit, meg ne kérdezzétek, mert halványlila fogalmam sincs róla.
Mármint, azt tudom, hogy mit és hogyan, de hogy annak mi a neve, hova való, kinek szállítjuk? Mit tudom én! És sajnos, vagy nem sajnos, nem is nagyon érdekel, mert én tökéletesen elégedett vagyok azzal, hogy nekiállok és csinálom, és közben a kutya nem zargat.
Csak néha a meós, de hát neki meg az a dolga, hogy ellenőrizzen, és amúgy nagyon kedves csaj.

Meg általában, itt egész normálisnak és kedvesnek néznek ki az emberek. Biztos vagyok benne, hogy megvannak a helybéli drámák, de hozzám nem jutottak el, szóval én nyugodtnak érzékelem az egészet. Na meg nyilván ami a legfontosabb, hogy hallgathatok audibookot!
My audibook era is back!

Tökéletesen boldog és elégedett vagyok azzal, hogy dolgozom és közben pedig hallgatok valami könyvet. Na meg nagyon örülök, hogy a munkahely is elismeri, hogy ez egy monoton munka és engedélyezi, hogy akkor hallgassunk, amit akarunk. Persze megkötésekkel, de azok legalább reálisak, úgyhogy nem panaszkodom.  

Az első két hétben nyilván nem csináltam ilyet, mert akkor még a betanítási időszak volt, de aztán felbátorodtam, és találtam is egy újabb Gideon Sable kötetet. Valószínűleg az utolsót a sorozatból, ami ugyan nem lett kerek-perec kimondva, de hogy erősen úgy lett vége az egésznek, hogy nem lenne sok értelme folytatni.
Mondjuk egy ponton nagyon veszélyes jégen járt, és komolyan fontolgattam, hogy otthagyom, mert nem lehet egy hűséges olvasóval így bánni! De aztán megmentette magát, és úgy döntöttem, hogy jó, oké, végül is maradhat.
Meg nagyon büszke voltam arra, hogy félig kitaláltam a csavart, pedig általában nagyon rossz vagyok ebben, és valószínűleg sok köze volt ennek ahhoz is, hogy az elején kaptunk egy nagyon jó fülest.
De hogy nagyon tetszett, akárcsak az a tény, hogy full castes volt, ami sokat hozzá tud adni az egész élményhez. Meg fogom szerezni majd fizikai példányban is, bár nem tudom hogy miként, tekintve, hogy az Amazonról rendelték meg nekem az első részét, és hát az éppen ki tudja milyen haldoklásokban és/vagy észszerűtlen szállítási árakban van.

Viszont mivel egyértelműen kedvenc szerzőm lett, ezért aztán úgy döntöttem, hogy felhajtom a többi könyvét is, és nagy örömömre szolgált rájönni, hogy a csávó valami három-négy könyvsorozatot írt már életében, szóval egyhamar nem fogyok ki a bibliográfiájából.
Jelenleg a Nightside-t és a Forest Kingdomot hallgatom felváltva, mert hogy a Nightside apparently sötétebb hangvételű, horrorba hajló, amit nyilván nem vetek meg, de azért egy kis változatosság sose árt. A Forest Kingdom meg fantasy, és annyira látom, hogy az első munkái közé tartozik! De az egyetlen őszinte kifogásom, hogy akárki is tartotta jó ötletnek azt a specifikus akcentust választani az unikornisnak, azt megkeresem és megkérdezem, hogy miért. Hát vannak dolgok, amikről csak találgatom, hogy mégis mit mondd, bár valószínűleg ez annak is betudható, hogy maga a felvétel se a legjobb minőségű.
Nem katasztrofális, csak érezni rajta itt-ott a korát.
Amúgy fantasztikus ez is, és tessék követni goodreadsen, ott kommentálva meg értékelve is van minden.

Persze voltak kevésbé szerencsés választásaim, főleg a horror témában, mert ugyan leírás alapján jónak tűntek, de aztán maga a sztori? Meh.
Csak meh.
Nem kifejezetten rossz, de hogy egyértelműen nem is jó, csak meh.

Egynek elmentek, de határozottan nem érzek késztetést arra, hogy mást is olvassak az írótól. Nem azzal van a baj, hogy klisések lennének, mert hogy én szeretem a klisés sztorikat, a klisé fontosak és nem hiába alakultak ki, és ad egy ismeretség érzést, csak amikor ilyen semmiből jött csavarok vannak a végén, meg a karakterek minden tudás birtokában hülyék, na azt nem szeretem.
Kifejezetten nem szeretem.
Valószínűleg bármilyen más inkonzisztenciát és hülye döntést jobban viselek ennél, és ki is tudok akadni az egészen. A legrosszabb, vagy a legjobb, attól függ, hogy honnan nézzük, az a Longlegs. A Longlegs önmagában is egy feleslegesen túlértékelt film, aminek egyetlen értéke Nicholas Cage unhinged alakítása.
De hogy a vége.
A vége.
Iskolapéldája lehetne a Hülye Karakter Hülye Döntéseinek. Oké, igazából nem-döntéseinek, mert mi az, hogy egy sikertelen kísérlet után feladod az egészet, és végignézed, ahogy megölik egymást, mert képtelen vagy elintézni egy retkes babát? Hát dobd ki az ablakon, gyújtsd fel, hajts át rajta az autóval, verd szét egy kalapáccsal, de nem, de nem, neki le kellett ülnie és feladnia az egészet, holott pontosan tudta mi fog történni!
Hogy lehet ennyire ostobának lenni?
Az nem kifejezés, hogy felhúzott.

Specifikusan a Children of the Red Peek vége volt ugyanilyen ostoba, és még mindig nem bocsátottam meg az egésznek. Az első háromnegyed része tetszett, bár jólesett volna valami figyelmeztetés, hogy ez egy szektás történet lesz, de megengedem, hogy én siklottam át efelett.  

Akárhogy is az utolsó negyede volt az, ami istenesen felbaszott. Mert hogy így mit értesz azalatt, hogy bedőltök annak az entitásnak az egyetlen trükkjének, ami miatt a szektátokban mindenki megcsonkította és megölte magát? Miért hiszed, hogy elfogadom reális döntésként, hogy feláldozzák magukat, miután évtizedeken át cipelték ezeket a soha be nem gyógyuló sebeket? Ennél nagyobb faszságot még nem hallottam!
Végig ott volt, hogy ez az entitás nem olyasmi, amiben meg lehet bízni, ami testi-lelki békéteket tartaná szem előtt, hogy ez az egész egy veszélyes és eléggé kegyetlen dolog, de először találkoztok vele szemtől szembe, és máris odadobjátok magatokat, mert megígérte a túlvilágot? Hagyjuk már!
Ehhez hozzájött két másik, nagyon utált klisém, a szenvedő művész, meg a nem-működő-pszichológus, akik aztán fel is áldozták magukat, mert hogy nem találták meg azt az életben amit kerestek. A pszichológust még úgy, ahogy megértem, mert aztán neki olyan volt a személyisége, hogy semmilyen, viszont a zenésznél? Akitől volt egy tök jó üzenet, hogy a zenéje pont azért van, hogy a túlélésre inspiráljon? Ő mi az istennek csinálta ezt? Mert hogy jaj hát soha nem lehet együtt igazából a pszichológussal, mert mit tudom én. I guess the pussy was not strong enough, or something.

El se hiszitek, de az egyetlen karakter, akinek valóban volt esze, az a rendőr volt. És aki alig volt jelen az egész sztoriba, de ő legalább megpróbálta lelőni az entitást. Aztán a többi hülye az ő pisztolyával lőtte le magát, amit nagyon szerettem volna látni, hogy mégis miként magyaráz meg, de mivel nem maradtak testek, és alapból is Amerikáról beszélünk, azt hiszem, hogy ez egy nagyon hülye kérdés volt részemről.
Akárhogy is, ő legalább harcolt.

A másik, aki életben maradt, a családos csávó volt, és azt hiszem itt volt elrejtve egy olyan üzenet, hogy a jelen számít igazán, de tartom, hogyha nincs ott a rendőr karakter, ő is holtan végezte volna. Na meg akármi is volt ebből az üzenet, elment a fejem felett, mert el voltam foglalva azzal, hogy felbasszam magam azon, hogy mennyire ostoba lett itt mindenki.
De ha mondjuk ez lett volna az első találkozásuk vele, és nem töltöttünk volna legalább négy órát annak ecsetelésével, hogy mennyi borzalmas dolgot elkövettek ennek a lénynek a nevében, akkor akár még el is hittem volna, de így? Mégis mit gondolt, mi fog történni?
Fú-ha.

És nem az, mintha nem szeretném a tragikus véget, meg a drámát, vagy nem lett volna egy olyan korszakom, amikor nálam is minden sad enddel végződött volna, pont ellenkezőleg! Az egyik kedvencem mikor színházba megyek, és a darab kitépi a szívem, majd meg is eteti velem, hogy érezzem. Viszont abban a pillanatban mikor ezt az egészet a szereplők ostobasága és az előzőleg felvázolt dolgoknak való ellentmondás támogatja engem elvesztett az egész.

És mondom, nem azzal van a baj amikor a karakterek hibáznak, vagy nem gondolkodnak, vagy egyszerűen doomed-by-the-narrative, hanem az, amikor ez nincs rendesen felépítve, és az egész csak olcsó sokkhatás és/vagy semmiből előrángatott csavar. Vagy egyszerűen a karakter cselekvőképtelensége.
Még jó ideig haragudni fogok a Longlegsre is, igen.

Akárhogy is, nagyon örülök, hogy tudok hallgatni hangoskönyvet munka közbe, nagyon hiányzott már. Mert hogyha itthon vagyok, akkor nem tudok csak úgy hallgatni, mert hát ott van a yt, meg a többi streaming services - fel kéne zárkóznom az új SW sorikból most már tényleg -, plusz az írás mellé se tudok hallgatni, mert vagy az egyikre figyelek, vagy a másikra. Viszont a munka erre tökéletes, mert hogy senki nem zargat, nem akarnak tőlem hülyeségeket, a kezemet, szememet leköti, na meg a figyelmem egy részét, a munka, az agyamat meg a fülemet pedig az audibook, és így teljes egyensúlyba vagyok. Szóval ez egy jó hely, és mint már mondtam: a legtöbb pánikot a próbaidő ténye rakja rám, mert hát mit tudom én, hogy tényleg annyira jól dolgozok, amennyire ők elvárják?

Nagyon rossz vagyok ennek a felmérésében, ami azt eredményezi, hogy egyedül akarom elvinni a hátamon az egész gyárat, ami nyilván nem jó döntés, mert hogy az embernek a jó munkáját hajlamosak még több munkával jutalmazni, plusz ha bármi miatt nem tudom hozni azt a szintet, akkor megint számon leszek kérve.  

Úgyhogy ez még jelen lesz pár hónapig a posztjaimban, amíg meg nem nyugszom, hogy jó, tényleg megtartanak.

Anyway, ha már könyvek, akkor mi a helyzet írásfronton?
Hát, még mindig az, hogy nagyon lassú író vagyok, amin nem segít az se, hogy a világ összes munkavázlata kell ahhoz, hogy igazán belevágjak írni, mert máskülönben még annyi se lesz, amennyit most nem láttok.
Na meg a Szívküldi után tartottam egy kisebb szünetet, mert hát az mégiscsak egy nagyobb lélegzetvételű dolog volt, és kellett egy kis pihenés az egészre, még úgy is, hogy nyilván nem jött össze úgy, ahogy azt szerettem volna, de lassan ez nem bug hanem feature.
Mondanám, hogyha vége lesz az eseménynek, akkor felteszem úgy, ahogy van, de nem vagyok megelégedve vele, szóval egyelőre még nem kapjátok meg. Majd ha sikerült átdolgoznom, ami szintén tudjuk, hogy mennyire gyorsan szokott menni.

Ami miatt ez viszont jelenleg egy nagyobb problémám, mármint, hogy nem tudok gyorsabban írni, az az, hogy van egy pályázat, amire nagyon szeretnék jelentkezni, mert olyasminek hangzik, ahol még lehet is esélyem, viszont semmi, de tényleg semmi ötletem nincs.
A pályázat témája a reciprok, ami szép és jó, bár nyilván már itt bennem van, hogy nem nagyon tudok témánál maradni, de szerencsére ennél több nincs kikötve, ami azt jelenti, hogy bátran keverhetek műfajokat, meg csinálhatom azt, ami éppen jön, és nem kell odafigyelnem, hogy akkor keretek között maradjak. Úgyhogy legalább ez nem akadály, viszont van egy másik probléma: a hossz.
Tíz és húsz oldal között kell lennie, de hogy én nagyon rossz vagyok rövid sztorik írásában.
Bár valószínűleg ezen egy jó béta sokat tud segíteni, szóval annyira nem esz emiatt a fene.
És akkor még ott van az is, hogy május vége a határidő, ami meg aztán végképp nem segít ebben az egészben. Mert jelenleg csak annyi ötletem van, hogy cyberpunk dragon, amit rá tudok fogni a jelenlegi olvasmányaim behatásaira, de hogy ez lássuk be édeskevés, még egy ötletnek is, épp, hogy csak egy ötletkezdemény.
Mert hogy mit csináljak ezzel? Mit kezdjek vele? Elvihetném valamiféle mese retellingnek, de hát ebben a felhozatalban, már az összes létező klisét úgy össze-visszacsavargatták, hogy lassan visszatér az eredeti medrébe.

Mert hogy bennem is az van, hogyha már van sárkány, akkor lennie lovagoknak, és mivel nem szeretek a hagyományos középkori fantasy settinggel dolgozni - ahogy szerintem ezt már kismilliószor megismételtem -, legyen mondjuk cyberpunk, vagy valami hasonló. De ennél tovább nem jutottam, és lehetséges, hogy nem is fogok, mert nem ez a sztori, ami ide passzolna, vagy meg akarna születni.
Nem feltétlen én befolyásolom, hogy mikor és milyen történet születik meg bennem, de most nagyon jó lenne, hogyha erre képes lennék. 

Meg amúgy én nem vagyok nagyon sárkányos alak. Persze, pontosan ugyanannyira szeretem őket, mint bárki más, de hogy én inkább az unikornisokkal vagyok megszállott. Szóval akkor akár dolgozhatnék unikornisokkal is, ha már egyszer úgyis jobban szeretem őket! (Ez így mellékes, de őszintén remélem, hogy nem hagyják abba a Skandar sorozat fordítását, mert itt akkor nagy problémáink lesznek egymással.)

És jobban szeretem, amikor unhinged szörnyetegek, mert a lovaknak megvan ez a tulajdonságuk, hogy nem teljesen épek, és ha békéset akarnék írni, akkor a tradicionálisabb, kecskeszerűbb, Az Utolsó Egyszarvú-s megközelítést választanám. De jelenleg az unhinged megközelítés a jobb.

Az a helyzet, hogy a fejemben ilyen Nimonás, Attack on Titanos megközelítés él a helyszínt illetően, hogy van egy elzárt város, amit ilyen-olyan hazugságokkal kontroll alatt tartanak, de aztán kiderül, hogy rohadtul más a helyzet, és aztán a végén megtanulnak nyitni a világra. Tudom, hogy az Attack on Titan máshova ment el, nem néztem végig, de vágom a sztorit, és amúgy is csak a kiindulási állapot az, ami miatt elővettem.

De hogy aztán ezzel mit lehetne kezdeni? Mert hát meg kell csavarni a dolgot, és nem tudom, hogy az, hogy kiderül, hogy yeah, mégiscsak okkal voltak elzárkózva, csak éppen nem vált előnyükre, nem segített senkin, az mennyire felel meg a pályázat feltételének. Meg ez így kicsit elcsépelt is, nem?
Jó, ebbe NEM fogok belemenni, mert a) akkor soha nem lesz kész sztorim és b) mindent megírtak már, úgyhogy felesleges azon pattogni, hogy mennyire lesz eredeti. A stílusom és a humorom megvan hozzá, és ez számít jelenleg így sztorikeresés közben.
Igen, titeket használlak most brainstorminghoz, mind tudjátok merre van az x gomb.

Jó, egyértelműen ezt a settinget fogom használni, hogy elzárt település az egész, és a kinti világ veszélyes, vagy érdektelen, vagy érdektelen és veszélyes, és csak azok mennek ki, akik valamiféle kalandot és trófeát keresnek, mert hát be kell bizonyítani hogy ők a faszagyerekek.
Na mármost az unikornisok lehetnének a legveszélyesebbek mind közül, és ennek megfelelően ők érnének a legtöbbet, ami azt jelenti, hogy mindenki őket intézi el, aki igazán nagy név akar lenni. Ez azonban azt eredményezte, hogy az unikornisok szinte teljesen kihaltak, egy kivételével, és hát a csapatunk ezt az egyet akarja levadászni, mert azt akarják hogy észrevegyék őket is. Nyilván egy csapat lúzerről van szó, mert hogy akkor nem lenne vicces a sztori, meg egyáltalán sztori se lenne.
De hát ez a tény őket nem akadályozza meg, hogy akkor nekieredjenek annak a szörnyek, ami kvázi instant belépőjegy nekik bárhova. 

Egyelőre ott tartunk, hogy a csapatunk elmegy unikornist vadászni, akikről azt tartják, hogy pontosan ugyanolyan ostoba és vérengző lények, mint az összes többi szörny a várost körülvevő erdőkben, éppen csak sokkal erősebbek. És már csak egy, vagy nagyon kevés maradt belőlük, de hogy így is kihívást jelentenek.
Az egész helyzeten meg nem segít az, hogy amíg az unikornisok elfogytak, addig a többi kreatúrából több lett, úgyhogy azokat is szemmel kell tartaniuk, ha nem akarják csúnyán végezni az egész kalandot.
Természetesen az fog kiderülni, hogy az unikornisok voltak azok, akik kordában tartották az összes többi szörnyet, és a kiirtásuk azzal járt, hogy akkor minden veszélyesebb lett, de hát ez nyilván valamiért megérte a vezetőségnek. És az, hogy a srácok megtalálják az unikornist, meg rájönnek erre az egészre, rohadtul nem.
De hogy miért? Ezt még nem tudom, ahogy azt se, hogy ez a Földön játszódik, vagy valahol máshol és egyáltalán, de abban megegyezek magammal, hogy ez egy stabil alap, ahonnan el lehet indulni. Több, mint valószínű, hogy elviszem az ötletet a hunósok elé, aztán velük is tartok egy gumikacsázást.

Bár először még kell egy cím, mert nálam addig nem projekt a projekt amíg nincs egy normális címem. Valamit a lézerfénnyel szeretnék, mert hát van egy olyan érzésem, hogy megmarad a cyberpunk, de legalábbis a sci-fisebb setting. 

Hogy miért alakult ez ki, meg hogy egyáltalán mi a szociális berendezkedése a sztorinak? Egyelőre még fogalmam sincs, de majd rá fogunk térni arra is.

Egyelőre ott tartunk, hogy a csapatunk elmegy unikornist vadászni, akikről azt tartják, hogy pontosan ugyanolyan ostoba és vérengző lények, mint az összes többi szörny a várost körülvevő erdőkben, éppen csak sokkal erősebbek. És már csak egy, vagy nagyon kevés maradt belőlük, de hogy így is kihívást jelentenek.
Az egész helyzeten meg nem segít az, hogy amíg az unikornisok elfogytak, addig a többi kreatúrából több lett, úgyhogy azokat is szemmel kell tartaniuk, ha nem akarják csúnyán végezni az egész kalandot.
Természetesen az fog kiderülni, hogy az unikornisok voltak azok, akik kordában tartották az összes többi szörnyet, és a kiirtásuk azzal járt, hogy akkor minden veszélyesebb lett, de hát ez nyilván valamiért megérte a vezetőségnek. És az, hogy a srácok megtalálják az unikornist, meg rájönnek erre az egészre, rohadtul nem.
De hogy miért? Ezt még nem tudom, ahogy azt se, hogy ez a Földön játszódik, vagy valahol máshol és egyáltalán, de abban megegyezek magammal, hogy ez egy stabil alap, ahonnan el lehet indulni. Több, mint valószínű, hogy elviszem az ötletet a hunósok elé, aztán velük is tartok egy gumikacsázást.

Bár először még kell egy cím, mert nálam addig nem projekt a projekt amíg nincs egy normális címem. Valamit a lézerfénnyel szeretnék, mert hát van egy olyan érzésem, hogy megmarad a cyberpunk, de legalábbis a sci-fisebb setting.
Valamiért az összes sztorim sci-fi köntösben végzi, fogalmam sincs hogy miért, és nem is most fogom ezt megfejteni.
A siker, pénz, csillogás mintájára gondoltam először, hogy lézerfény, kén és something, something, de ez nem az igaz.
Lézerfény az éjszakában.

Oké, ez egész jól hangzik, és mivel egész jól hangzik, ez marad és soha többet nem lesz megváltoztatva.  

Nos, köszönöm a segítségeteket srácok, most megyek másokhoz tanácsot meg ötletet kérni, aztán majd mindenkit tájékoztatok, hogy végül is mi lett ebből.
Ha más nem is, akkor egy újabb sztori, amit majd egyszer elolvashattok.

Eskü dolgozom a sztorijaimon! Most leginkább a Star Wars/Utódok crossoveren, mert van egy darab Olvasóm, aki ezt így várja, úgyhogy már csak miatta is igyekszem meghajtani magam. Hogy ez aztán mennyire sikerül, az kérdéses, de tényleg építem a csontvázát a történetnek.
Még nagyon az elején vagyunk, de a háttérmunka egész stabil, és elkezdtem egy timelinet is összeállítani. Kálid Artúr áldja az Obsidian nevű dolgot, pontosan azt adja nekem, amit kerestem. Nyilván idővel majd sikerül teljesen kiaknáznom, de valószínűleg úgy is huszonháromezer helyre lesznek elszórva a vázlataim, mert egyszerűen nem tudok rendszerezni. Nincs benne a véremben.

Anyway, most már Luke és Migs eljutott Auradonba, meg az iskolába, és hamarosan találkoznak a VK-vel. Migs eddig kicsit olyan, hogy csak azért van itt, mert nem nem volt jobb ötlete, de aztán majd szépen invesztálódik ő is a plotba, meg megkedveli a srácokat, csak az elején van ilyen: jó, és én itt most mit is csinálok tulajdonképpen? hozzáállása.
De cserébe legalább senki más se tudja, hogy mit csinál ott, kivéve Luke-t, aki segíteni akar rajta, de hogy nyilván ezt titokban tartja, és Migs meg szintén nem olyan hülye, hogy leleplezze magát, de ez nem azt jelenti, hogy ne morogna magában az egész miatt.
Úgyhogy jelenleg még mindennek az elején tartok, és úgy érzem, hogy az egész íztelen és unalmas, szóval folyamatosan mantrázom, hogy ezeknek a lépéseknek nem az a lényege, hogy tökéletesen legyen, hanem az, hogy létezzen, mert hát a semmit nem lehet javítani!
A másik meg, hogy teljesen bevezetem magam az erdőbe azzal kapcsolatban, hogy vajon jól értelmezem-e a témát, vagy megint benézek valamit, és nem ezt akarják, és ennek a vége az lesz, hogy teljesen felhúzom magam.

Higgyétek el, hogy az a kitétel, hogy "nem tudod száz százalékig eltalálni, hogy mi az amit a bírák keresnek, és teljesen rendben van, mert az olvasóidat se tudod kontrollálni, hogy mit lássanak be a sztoridba" illetve "szükségem van egy világos, minden részletre kiterjedő magyarázatra, hogy mit várnak el tőlem, mert máskülönben nem tudom teljesíteni azt, amit elvárnak tőlem" nagyon ügyesen tud egymás mellett létezni a fejemben.
Valószínűleg köze lesz ahhoz, hogy rajta vagyok a spektrumon, és nem feltétlenül tudom értelmezni az élet kimondatlan szabályait, és bármikor sírni tudok afelett, hogy mindenki más kapott egy kézikönyvet, csak nekem felejtették el kiküldeni. Szóval vannak problémáim ilyenekkel, és kifejezetten utálom, mikor nem kapok rendes utasítást és aztán néznek rám, hogy miért nem sikerült megcsinálni. Mondjuk ha nem érted volna be valami homályos és általános megfogalmazással, akkor talán nem itt tartanánk, de hát mit tudok én?
Így belegondolva lehet, hogy ezért vagyok rossz a szóban adott irányok követésében, mert a "menj egyenesen és ott lesz" számomra tényleg azt jelenti, hogy egyenesen megyek, előre, abba az irányba, amerre mutattak, míg lehet, hogy ez mindenki másnak, beleértve, az útmutatót is, azt jelenti, hogy menj egyenesen aztán fordulj be egy átjáróba, és ott lesz. És az átjáró tényleg egyenesen van, de mondjuk pont nincs kiírva nagy, neon betűkkel hogy hé itt van, amit keresel, vagy akármi, szóval én nem veszem észre. De mindenki más, aki képes ezeket az indokolatlan homályos útmutatásokat értelmezni, az meg simán megtalálja.
Oké, alapjáraton is nagyon rossz a tájékozódási képességem, de valószínűleg ez se segít az egészen.  

Szóval srácok, neurotipikus követőim - nem hiszem, hogy ez a szó, amit keresek, de ezzel kell beérnünk -, adjatok rendes, részletes útmutatást, bármiről. Sose tudhatjátok kinek az életét könnyítitek meg vele.

És még mindig nem tudom, hogy vajon a sztoriötletem megállja-e a helyét a téma fényében, szóval ezt most engedem el, legalábbis itt a bejegyzésben, mert azért a háttérben dolgozom ám rajta! Nem hagyom, hogy ennyi megállítson, elvégre ha más nem is: lesz egy sztorim.

Oké, útközben erre kaptam egy választ, hogy nem ezt keresi, szóval elrakom talonba, vagy begyúrom valahová, mert ötletet nem dobunk el. Aztán hogy sikerül-e kitalálnom valami megfelelőt, vagy hagyom az egészet, mert időszűkében lennénk, az még kiderül.

És hát megint dolgozok egy terapeutikus íráson, mert egy este eszembe jutott, hogy igazából senki nem állít meg ebben, és oké, hogy ez eleinte egy jedi!Maul fici akart lenni, amit azóta félretettem, de most egy angyal!Migs ficiötletnél ugrott be megint ennek a kivitelezése.
Egyrészt mert hihetetlen vicces, hogy a fiatal Anakin egyszer megemlítette az angyalokat, és soha, semmilyen kánon vagy legenda történetben nem találkoztam velük még egyszer. Úgyhogy már csak ezért is fel akarom használni ezt a fajt, a másik meg egy fanart, amit hülye voltam, és nem mentettem el, de Migsnek adott szárnyakat az alkotó, és az egyik egy steampunk szárny volt, afféle protézis, és hát ezzel én azóta kezdeni akarok valamit.
Na meg az is nagyon vicces, mert Anakin elmondása szerint az angyalok gyönyörű lények, Migs meg minden, csak nem konvencionálisan attraktív, szóval az, hogy angyal csak hozzáad a személyes, na meg családi drámájához. És ez tökéletesen megfelel arra, hogy a saját problémáimat is kivetítsem rá, és ha már lúd, akkor legyen kövér, szóval beledobhatok egy self-indulgent OC-t, amikkel nagyon rossz vagyok, és különböző szögekből közelítem meg a saját problémáimat, és ha ügyes vagyok, akkor ennek vagy nagyon katartikus, vagy nagyon katasztrofális, vagy mindkettő egyszerre, vége lesz.
A pszichológusom is áldását adta erre már a Maulos dolognál, meg szerinte is tök jó ötlet, úgyhogy a szorongásom ezzel kapcsolatban nem szólhat egy szót se.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogok nyígni és szenvedni felette, mert nem szoktam hozzá, hogy szembenézzek magammal. Ó, persze, a hibáimat elsőként ismerem el, meg van egy csomó önértékelési problémám, és egyéb dolgaim, amik megakadályozzák, hogy meglássam a jót magamban. Mert apparently ez egy dolog!
(És valószínű, hogy közrejátszik abban, hogy miért lepődök meg őszintén valahányszor ajándékot kapok. Az, hogy emberek azért adnak nekem dolgokat, mert szeretnek, és nem adott ünnephez kapcsolódó kötelesség, ezt valamiért nem bírom megemészteni.)

Yeah, mindenki felkészít arra, hogy szembe kell nézned a problémáiddal, a hibáiddal, meg megtanulni hogyan kérj rendesen bocsánatot, meg változtatni a viselkedésen és magadon a jobbik irányba, de valahogy azt elfelejtették közölni, hogy amúgy azt se egyszerű elfogadni, hogy vannak jó tulajdonságaid, és érdemes vagy a feltétel nélküli szeretetre.
Nekem meg ez utóbbival vannak még mindig nagy problémáim.
És egy sztori tökéletes arra, hogy ezen dolgozzam.
Úgyhogy megpróbálkozunk ezzel, aztán lesz, ami lesz belőle. Címe már van, ami azt jelenti, hogy kész vagyok dolgozni rajta.

Na lássuk, akartam-e még valamiről beszélni?
Ó yeah, voltam ballagáson is, templomin, ami azt jelentette, hogy nem úsztuk meg a misét, és kivételesen nem akartam megverni a papot.
Annyira.
Főleg azért, mert rövidre fogta magát, és nem bontakoztatta ki a hülyeségeit, bár így is minden mondatába bele tudtam kötni, vagy a szememet forgatni rá. Hogy az istenbe van az, hogy ez az egész kereszténység dolog valami végtelenül szomorú és nyomorú, amit még etet is, én nem tudom. Lehet köze van hozzá, hogy egy kínokkal teli haláleset az egyik ünnepe. De nem megyünk bele filozófiai vitába, amikor amúgy a fő problémám azzal volt, hogy boomer az egész.

Na meg az ősök.
Kálid Artúr gyere le, az egy dolog, hogy valamiért automatikusan visszapasszíroz a jelenlétük egy kamasz stádiumba, de hogy közben meg ők maguk azok, akik valami végtelenül gyerekesek. 

Mondjuk legalább abban segít, hogy realizáljam megint, én ehhez képest mennyire érett vagyok és hogy mennyire érettek a barátaim is, és hogy mennyire egészséges közösségek tagja vagyok. Nem mintha nem tudnám ezt alapból, de újra és újra ráébreszt, hogy mi inkább a kivételek lehetünk, semmint az átlag, ami szomorú, de ez van.
Apám első mondata, nem hazudok, literálisan az első mondata volt, mikor meglátott, hogy: Mi az a barna a szádon?
Nem köszönés, nem egy különösebb súly nélküli megjegyzés az utazásomra, vagy bármi hasonló, nem, konkrétan egy lenéző, sértő megjegyzés az amúgy lila árnyalatú rúzsomra.
Én meg álltam, hogy helló neked is, örülök, hogy találkoztunk, igen, jól utaztam, köszi a kérdést. Illetve, hogy akármennyire is szar érzés, hogy gyakorlatilag apa nélkül nőttem fel, és a saját szülőmnek kellett lennem, igazából nem vesztettem semmit. Az pedig, hogy ivott előtte se nem kifogás, se nem mentség, még csak magyarázatnak se mondanám.

Aztán persze győri öreganyám is belém kötött, hogy minek viselek sminket, meg miért ilyet, én meg: azért mert ez tetszik, és ezt szeretem.
Fontos megjegyeznem, hogy nem a szokásos, már-már harci festéknek beillő sminkem volt rajtam, hanem egy tényleg visszafogott dolog, és a lila rúzsom se élénk lila volt. Az, hogy eddig nem láttak sminkkel, az egy dolog, de hogy akkor se így kell reagálni a változásra.
Bár igazából nem is számítottam semmi másra, inkább csak az ütött meg, hogy gyakorlatilag az első mondataik hozzám csakis és kizárólag arra vonatkoztak, hogy miként nézek ki.
És akkor csodálkozok rajta, hogy miért vannak önbizalom problémáim, annak ellenére is, hogy most már bátran választok olyan ruhát amiben jól érzem magam és ami tetszik, meg elmúlt az is, hogy letakarjam a tükröket a lakásban. Voltak nagyon rossz időszakaim na.

És most bele se megyek a kódszavas dologba, amibe kvázi bele lettem erőltetve, és ami igazából csak az ő komfortjukról szól, nem pedig arról, amivel megvezettek, hogy miattam akkora szégyen éri őket a faluban, amit nem bírnak elviselni. És nem a viselkedésem miatt, hanem ahogy öltözöm. És hogy akkor legyek szíves letompítani magam, és másnak mutatkozni ami vagyok, mert így nem fog kibeszélni a falu, és nem kell szembenézniük a nyomással.
És ebbe én belementem, de csak azért mert nagy volt rajtam a nyomás - rendkívül jól értenek ahhoz, hogy miként passzírozzanak be a saját kereteik közé -, és valahol bennem volt az is, hogy jó, vannak fura emberek, és benefit of the doubt.
Aztán.
Aztán megkaptam a kódszót.
Amikor anyám jött fel Pestre, és nem értettem, mert hogy amúgy is az volt a megállapodás, hogy Pesten úgy öltözködök ahogy akarok, és tudomásom szerint nem hozott magával senkit, aki miatt esetleg erre oda kellett volna figyelnem.
És amikor ezt felhoztam, kiderült, hogy őt zavarja.

Az hogy dühös, átvert és csalódott voltam, az nem kifejezés.
Megegyeztünk egy dologban, lefektettük a szabályokat, és erre az első adandó alkalommal kiderül, hogy valójában csak ő szégyell engem.
Akkor legalább mondd azt baszdmeg, hogy nem kedvelsz! I get it, mother suppossed to love their child, but if you didn't like me, or my style just say it, for fucks sake!
Hosszútávon kevésbé fog fájni mint ez az egész játszma, és hogy azóta is használja ezt a kódszót, mert safewordnek ordas nagy hazugság lenne hívni, az egyszerűen hihetetlen.
És nehogy azt higgyétek, hogyha ezt elmondom neki, azt felfogná, vagy megértené, hogy miért mondom, és hárítaná, és összességében borsót dobálni a kulcslyukon is több haszonnal jár, mint beszélni vele.

Sikerrel fel is basztam magam.

Yeah, szóval az egyetlen napsugár az egészben az öcsém volt, akivel szenzációsan jól kijövünk, ketten a világ ellen, szó szerint is mikor a szülőkkel vagyunk.
Bár bevallom beleesek abba a hibába, hogy megpróbálom letompítani a módszereit, mert hogy utálom a konfrontációt, de azért igyekszek kiállni mellette. Már csak azért is, mert ő az egyetlen rokonom, barbacsi öreganyám mellett, akit tényleg szeretek, akivel lehet beszélgetni, és az egyetlen aki tudja rólam, hogy agender és aroace vagyok. 

Jött velem Pride-ra is, meg minden, szóval ő faszagyerek.
Arról nem is beszélve, hogy ugyanannak a hülyeségtípusnak a két oldala vagyunk, ami főleg conokon szokott kiütközni, de egy cseppet se bánom, mert nagyon jól szórakozom.

Yeah, abba is hagyom ezt az egész ballagásos témát, mert úgyse történt semmi említésére méltó azon kívül, hogy kurva jót ettem, és kiderült számomra, hogy a vaníliának tényleg van íze.
Én nem tudtam, hogy ennek van íze. Mármint rendes, értékelhető, észrevehető, íze. Teljesen ki voltam, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam megenni, de így is nagyon közel voltam ahhoz, hogy rosszul legyek, mert sokat ettem és hirtelen.
De hogy a vaníliának van íze, nagyon durva, dolgok amikre nem számítottam.
És biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fogom ezt megtapasztalni.
Az élet apró szomorúságai.

Na jól van, azt hiszem, hogy ennyi életjelentés elég is lesz, utatokra engedlek titeket.
Legyetek rosszak és az Erő legyen veletek!

Ui: Annyira jó sztorikat kaptam a Szívküldim, és amúgy is annyira jó sztorik születtek, annyira zseniális ez az eseményünk! Úgy szeretem.