Szigorúan Nyilvános

Na, az a nagy helyzet kölkök, hogy tegnap lettem huszonöt éves és ennek annyira tudok örülni, mint még egyik születésnapnak soha. A tizennyolc se töltött el semmilyen különösebb eufóriával, inkább úgy voltam vele, hogy jó akkor most ezt is letudtuk, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Ellenben a huszonötöt egész héten vártam, holott ez nem igazán egy olyan szám, ami bármi különlegeset jelentene, egész egyszerűen nyugodtsággal tölt el az az érzés, hogy huszonöt vagyok. Leginkább ahhoz tudom hasonlítani az érzést, amikor annyi összegyűrt és elpazarolt lap után rájössz, hogy tulajdonképpen mit és hogyan akarsz és ki és mi akarsz lenni és rájössz, hogy valóban meg tudod csinálni. Nem állítom, hogy akkor most varázsütésre több tartalom lesz a blogon, vagy azt, hogy nem követek el hibákat, vagy azt, hogy a rossz szokásaim kalapot és kabátot véve távoznak, csak annyit, hogy valahogy jobban érzem azt, hogy ennyi idős vagyok és hogy nem csak létezem ebben a világban. Jó, valószínű...

Helló kölkök! Remélem mindenkinek hiányzott már a komolyabb összefüggés nélküli csevejem. Helyes, mert még van talonban, legalább egy hónapja, ha nem több, egy díjas poszt, szóval megkímélem az életeteket, és inkább egy külön posztban pofázok mindenről.  Is.  Hu , hun is hagytuk el a dolgok állását? Valahol november környékén, amikor is nekifeküdtem a  NaNoWriMonak és végigvittem.  Ötvenvalahányezer szót sajtoltam ki magamból, utána vagy tíz napig még papírra se tudtam nézni, nemhogy megnyitni egy dokumentumot, aztán jött a karácsonyi őrület, meg az újév, de jobb lesz, ha sorba megyek.  NaNoWriMo azaz National Novel Writing Month, amiben én a Novelt mindig Novembernek mondom, mert valahogy így jegyeztem meg. Ne kérdezzétek miért, én se értem magamat néha. Olykor. Gyakran.  Igazából azzal a szent küldetéstudattal szálltam ebbe bele, hogy egyrészt végre írjak valamit a regényemből, másrészt, hogy lássam végig tudom-e vinni. Én lepő...

Hát helló kölykök! Ismét eltelt egy év, remélem mindenki a neki megfelelő módon tudta ünnepelni a szilvesztert, valamint a karácsonyt is, és a család senkinek nem ment különösképpen az agyára, plusz még jóságokat is kapott! Vagy legalábbis megúszta különösebb lelki törés nélkül.  Óh, igen, megint elhanyagoltam a blogom, erre ott van egyrészt mentségnek a NaNo, amit amúgy sikerrel kivittem, aztán a karácsonyi hajtás, de ezek lényegtelenek. Nem, ezután a mondat után nem az fog következni, hogy megfogadtam, hogy idén többet fogok foglalkozni a bloggal, mert ez úgysem jönne össze.  Ami azt illeti nem is fogadtam meg semmit, mert a fogadalmakat úgys tartják be nagy többségben, én meg még egy szimpla igérettel is el tudok csúszni.  Helyette inkább elégettük mindazokat a dolgokat, amiket már nem akarunk magunkkal cipelni, amik már túlontól terhesek és amiken egyszerűen csak szeretnék végre túljutni és változtatni rajtuk.  Sokkal badasabb és hatékony...

”Én gyorsan kimentem/ Felbaszott, amit mondott és nekimentem” Az is a jó az Alvin és a mókusokban, hogy minden élethelyzetre van egy daluk. Főleg így a felnőttség, meg a felnőtt, felelősségteljes élet témakörben.  Szerintem GIF-ek helyett az ő számaikkal fogom telerakni ezt a bejegyzést. Főleg, ha már voltam koncertjükön is!  De kezdjük az elejétől.  Mondjuk, először azt kéne tisztázni, hogy pontosan hol is van az eleje, mert én már nem tudom. Így talán kezdjük ott, hogy nagyon sajnálom, hogy egyszerűen fizikailag képtelen vagyok normálisan és rendszeresen frissíteni. Hol van energiám, de nincs időm, hol van időm, de nincs energiám, máskor meg szimplán csak ellustulom az egészet. Úgyhogy fel kéne már hagynom azzal, hogy mindig megígérem, hogy hozok valamit, mert úgyse tudok.  Mondjuk nekem az ígéretek betartása se erős oldalam, mármint megcsinálom, csak soha nem akkorra, amikorra mondom.  Nem tudom miért van ez így, de legalább tudom magamról é...

Lassan bele kéne már törődnöm, hogy úgyse tudom magam tartani semmilyen tervhez, még ahhoz se, amit csak magamban döntöttem el, hogy márpedig hozom és megcsinálom és izé.  Mondjuk hetek óta ülök a crossover felett és csak egy oldalnyit sikerült haladnom. Én nem értem mi van vele.  És ez már nem is a pihentetés kategória, ez a kőkemény megakadás, meg talán még a kedvem is elment tőle, mert ennyi hibát csesszétek meg! Én nem is tudom, hogy képzeltem ezt, mármint, hogy publikálom. De egyszer úgyis befejezem, nem érdekes, hogy senki se olvassa. Én se olvasnám, de mivel én írom, így muszáj.  Ebben csak az vigasztal, hogy a kezdetek kezdetén írt cuccaimat is túlélték az olvasói, meg én is, szóval van még remény. Csak nem sok.  Arra is gondoltam, hogy mellette elkezdek hozni valami mást, mert ez már így is a végitéletig húzódik. Pedig gyakorlatilag már csak két fejezet van hátra és ebből az utolsó inkább egy epilógus, és nem is kéne átrágnotok magatok tízezer k...