#99 - Családok és állatfajták

 

Pénteken voltam egy temetésen, és nagyon tanulságos volt, már ha szabad ezt mondani egy temetésre. Meg nyilván nagyon ünnepélyes és szomorú is, de számomra azért legfőképpen tanulságos. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt vele semmilyen kapcsolatom, sem laza, sem szoros, csak náluk laktam az első pár hónapban, amikor felköltöztem Pestre. 

Aztán ahogy kitettem onnan a lábam, egy-két éven belül újra teljesen elvesztettem velük a kapcsolatot. Amit annyira nem bántam, mert bár hálás voltam, hogy ezt megtették értem, de mégiscsak a semmiből jött az egész, és olyan ideákkal bírtak, amikkel én nem kívántam közösködni. Fideszes volt, na. 

De mivel mégiscsak engedte, hogy nála csövezzek, ezért aztán úgy voltam vele, hogy ennyi tiszteletadást azért megérdemel az öreg, és így aztán elkísértem anyámmal együtt. 

Ezt a részét egyáltalán nem vártam, mert hogy anyám előszeretettel köt bele mindenbe, amit csak viselek, meg választok, és így egy temetésre összeválogatni a megfelelő ruhadarabokat, hát az egy külön torture, már csak azért is, mert nekem nagyon nincsenek fekete cuccaim. Oké, ez így nem feltétlenül igaz, mert rengeteg fekete ruhám van, csak éppen olyan nincs, ami elég előkelő lenne egy temetéshez. Amióta nem járok színházba, azóta az ilyen típusú ruháim kicsit megritkultak, szóval nem vagyok nagyon naprakész, és hát le is vagyok égve pénzügyileg, szóval ez így nem öntött belém nagy reménységet. 

Szerencsére nem hisztizett se felsőn, se a nadrágon, és még egy kabátot meg egy sálat is kaptam, ez utóbbi több szőrt engedett magából, mint Vinniék négy macskája összesen, de cserébe legalább meleg is volt. Az átfagyástól ugyan nem mentett meg, de arra jó volt, hogy ne kapjak torokfájást. 

Az alkalmi kabát szintén nem volt olyan vékony, mint amilyenre gondolnál, bár nyilvánvalóan nem segített abban, hogy egy bizonyos pont után ne fagyjak át teljesen, mert hát mégiscsak alkalmi az az alkalmi kabát. Viszont nem lettem beteg, aminek nagyon örülök, mert így is alapjáraton nagyon rajtam van a barlangi medve élet, mert hosszú órákon át csak aludnék, amihez nem egy jó kombó a nátha. Így se vagyok olyan kreatív, amennyire szeretnék, mert hogy híján vagyok a megfelelő szintű energiának. Igyekszem rendesen enni, meg szedem a vitaminokat is, de valahogy nem az igazi. 

Mindenképpen szeretnék majd tovább menni az egészségem ügyében, meg kivizsgáltatni magam, hogy akkor ezzel kapcsolatban is tisztábban lássak, meg akkor pontosan tudjam, hogy mégis mi bajom, és lehet-e bármit kezdeni vele. Mondjuk nagyobb reményeim lennének, hogyha a) akárcsak húsz százalékkal is jobb lenne az általános egészségügy Magyarországon, b) nem döbbentem volna rá arra a tényre, hogy mennyire semmibe vették a nők egészségi állapotát, úgy globálisan. Oké, nonbinary vagyok, de értitek hogy értem. 

Nem repdesek az örömtől, hogy ezek kezére kell adnom magam a továbbiakban, de magánra nincs pénzem, szóval csak imádkozom, hogy egy rendes helyet sikerüljön találnom. 

Bár először a munkakeresés, aminek remélem, hogy lassan beérik a gyümölcse, mert egy csomó helyre beküldtem az önéletrajzomat, szóval várom azokat a visszahívásokat, és közben nem pánikolni azon, hogy mi van, ha senkinek nem kellek, mint munkaerő, mert a szorongás nem a barátom, bármennyire is megtanultam együtt élni vele, plusz én se látok a jövőbe, úgyhogy teljesen felesleges cirkuszolni, meg minden egyéb. A munkakeresés amúgy se könnyű dolog, meg nem is sprint, és még egy hónapja se művelem, szóval nem szabad túlságosan felizgatnom magam. 

Oké, vissza a temetésre. 

Pénteken volt, délelőtt, Tóalmáson, amiről azt hittem, hogy ilyen indokolatlan távolságokba van, de igazából csak kvázi egy órás út volt, és! És emeletes vonattal mentünk! Tök jó buli volt, nagyon tetszett, kár, hogy Győr felé nem járnak ilyenek, pedig igazán megtehetnék. 

Előtte meg a Keletinél bementünk egy pékségbe, és olyan jót reggeliztem, hogy ihaj. Azt hiszem, ha valaha úgy alakul, akkor mindenképpen be fogok térni még egyszer, mert nagyon jó péksüteményeik voltak, meg a kávé is adta, és nem is volt annyira eszméletlen drága, mint amilyenre számítottam. 

Vettem, oké, anyámmal vetettem, egy nagyon fancy csigát is, nem a sima kakaósat, hanem ilyen mártottat, amilyet egy időbe a Lipótinál is lehetett kapni. A Lipóti amúgy nagyot süllyedt, ha engem kérdeztek, messze nincsenek már olyan jó cuccaik, mint amikor belekezdtek a bizniszbe. 

A lényeg az, hogy nagyon jót reggeliztem ott hirtelen, és azt is sikerült elfelejtenem kicsit, hogy szorít a cipőm. A lábam elszokott tőle, meg nincs kényelmesre kitaposva, lett lévén alkalmi cipő, és inkább csak színházba jártam benne. Az se segített, hogy vastag zoknit vettem fel, ami miatt aztán eleve nyomta a lábamat, de vékonyabban meg megfagyott volna a lábam. Így is teljesen szétfagytam az egész alatt, és a végére úgy, de úgy fájt a lábam, hogy őszintén nem tudom, mégis hogy sikerült hazajutnom. Mondjuk nem is nagyon mentem sehová a hétvégén aztán, mert a puszta gondolattól is megsajdult a lábfejem. Pedig a cipőm azért normális, úgyhogy semmi joga nem lett volna erre, de hát hosszú volt az a nap, még ha maga a temetés nem is. 

Nem volt ilyen rendes szentmise, amiért nagyon hálás vagyok, mert bár, hogy nem kötelező elmennem, ki vagyok békülve a tudattal, hogy egy évben párszor beugorjak egyre kíváncsiságból, hogy meggyőzödjek vajon még mindig okkal kerülöm-e az egészet. És természetesen mindig rájövök, hogy yepp, még mindig nagy faszság az egész, meg az egész önhibáztatás és "bocsáss meg ezért, könyörülj azért" cucc egyáltalán nem nekem való. 

Úgyhogy egyáltalán nem bántam, hogy ezt most így skippeltük, és csak egy rövid megemlékezést tartott, ami kvázi fél-háromnegyed órás volt, összességében szépen beszélt, de azon a ponton, amikor elkanyarodtunk oda, hogy something something jézus meghalt értünk, something something mind bűnösök vagyunk. Én meg minden erőmmel azon voltam, hogy ne forgassam a szemeim, mert hogy még egy ilyen élvezettel mártírkodó álszent bagázst, mint a keresztények! Nem emlékszem rá pontosan mit mondott, de az egésznek olyan hatása volt, mint amikor az aktuális Karen nem tudja megállni és hirtelen saját magát kell a Leginkább Meggyötört Ember piedesztáljára állítani, mert hát nyilvánvalóan neki itt a legrosszabb. 

Szerencsére ez nem tartott sokáig, és visszatértünk az elhunythoz, de bizarr egy elkanyarodás volt, nem is nagyon értettem. Viszont legalább össze tudta kötni egy viszonylag koherens cuccá, ami az eddigi tapasztalataim szerint ritka madár papoknál. 

Nem volt rossz, mondjuk azt nem értettem, hogy miért nem ül le senki a kihozott, kényelmes székekre. Én leültem volna, de hát én csak huszadrangú rokon vagyok, nem nekem kéne ott ülnöm az első sorokba, úgymond, pedig hideg is volt, meg fájt is a lábam, meg minden. 

Urnás temetés volt, és én nem tudtam, hogy az urnát is el szokták temetni! Teljesen abba a hitbe voltam, hogy akkor csak odaadják valakinek, hogy nesze, mostantól a tiéd. Mentségemre legyen mondva, csakis és kizárólag ebben a formában futottam bele a médiákban, úgyhogy most csak néztem, hogy na, eltemetik ezt is, de érdekes.

Bár helyspórolóbb, mint egy rendes koporsó, ez tény. 

Amit viszont egyáltalán nem értettem, hogy miért kellett a szertartás helyszínén átemelni az autóba, aztán az autó vezetésével elbandukolni a sír helyszínére. A temetőben volt maga a szertartás is, és a sír literálisan kétszáz méterre volt, szóval minek kellett az autó? Nem hiszem, hogy annyit hozzáadott volna az ünnepélyességhez, vagy hogy nem tudták volna más módon megközelíteni, elvégre ez egy temető. A temetőn belül gyalog járnak. Az autó csak akadályozott mindenkit, és még lassan is vánszorgott, zene sem szólt belőle, szóval teljes értetlenséggel álltam, illetve gyalogoltam mögötte. Nem lett volna sokkal ünnepélyesebb ha a négy sírásó viszi a kezében?

Nem értem, és van egy olyan sejtésem, hogy igazából soha nem is tudom meg az indokát.

Engem itt már a lábam meg az átfagyásom kötött le teljesen, de szerencsére nem volt hosszú, csak leeresztették a sírba, aztán betemették, rápakolták a virágokat meg koszorúkat, a pap meg időközönként szenteltvízzel hintette meg a jelenetet. Aztán a négy sírásó felsorakozott, lekapták a kalapjukat, majd meghajoltak és részvétet nyilvánítottak. Roppant udvarias és figyelmes gesztus volt, ha engem kérdeztek.

Aztán következett az, hogy még egyszer mindenki tett egy részvétnyilvánításos kört, majd anyám akkor körbejárta azokat a sírokat is, akikre kíváncsi volt, én meg nagyon engedelmesen bólogattam. Az mondjuk nagyon tetszett, hogy az egyetlen sír, ami külön volt a többitől, egy ház tövében, szintén rokon volt, és hát gyakorlatilag hivatalosan a kert hátsó felébe lett eltemetve. Mert a telekhatár belelógott a temetőbe, és valaki meglátta ebben a lehetőséget. Good for them. Én is ezt csináltam volna a helyében.

Aztán valamikor meghívtak minket a torra is, ami nem tudom mikor történt, de a melegnek és a kajának nagyon örültem. Kétszer is szedtem, mert éhes voltam, és általában úgyis mindenki indokolatlanul udvarias, és alig eszik, ami, ha engem kérdezel, roppant hülyeség, mert ha már ott van, akkor miért ne? Nyilván ésszerű körülmények között, hogy mindenkinek jusson, de úgyis mindenki más is így játszik, szóval némi töprengés után úgy döntöttem, hogy hell with it, ha már itt van, akkor ne menjen romlandóba. Szóval én ott hirtelen megebédeltem, főleg mert hidegtál volt, és a hidegtál az egyik kedvenc kajám.

Közben meg be lettem mutogatva további rokonoknak, mondanom se kell, hogy azonnal elfelejtettem, hogy ki kicsoda, milyen fokon állunk rokonságban, de nem volt nagyon overwhelming. Igazából kicsit élveztem, hogy akkor nekem is van tágas rokonságom, mert hát én huszonöt évemet úgy töltöttem le, hogy csak nagyanyákig vannak élő rokonaink, és senki más nincs, és kis család vagyunk - bár meglepően sok toxikus vonás fér bele -, erre tessék. Vagy húsz rokon a semmiből, ha nem több. Nem mintha nagyon akarnám bármelyikükkel is tartani a kapcsolatot, mert a barátaimmal is nehezemre esik, nem hogy akkor egy kvázi idegennel! De azért ha lennének ilyen nagy rokoni összeröffenések annak nem mondanék ellen.

Nézzétek, a saját családom faszságait már ismerem, kíváncsi vagyok más családok faszságaira! Meg tömegben könnyebb elveszni, és csal a háttérből figyelni, meg eltűnni, ha túlterhelne az egész. Meg soha nem volt ilyen nagy családi bármim, főleg mert nem tudtam, hogy léteznek élő rokonaim, szóval naná, hogy ki akarom próbálni!

Meg mindenki más is ott sírt, hogy jaj, hát olyan rossz, hogy ilyen szomorú körülmények között kell találkoznunk, bárcsak máskor is látnánk egymást, én meg ez a: Ó, hát miért nem dobjuk össze a pénzt, és megyünk le a Balatonra - akkor is, ha nem létezik -, egy nyaralóba, és bulizunk?

Amire az volt az általános reakció, hogy mindenki úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, én meg néztem vissza, hogy de hát ha ennyire találkozni akartok, akkor tessék, itt van egy megoldás. Csakhogy én olyan problémára kínáltam megoldást, amit igazából senki nem akart megoldani. De ha nem akarnak találkozni, akkor miért mondogatták ilyen fenenagy csalódottsággal? Mármint értem, temetésen összefutni szomorú dolog, főleg, hogyha csak akkor jönnek össze a rokonok, de közben meg azért nem kell rájátszani arra a fenenagy sajnálkozásra.

Komolyan, neurotipikusok.

Aztán szerencsére hazavittek minket autóval, ami nagyon jó volt, már csak azért is, mert így nem kellett átszállogatnunk, viszont a fenenagy Mrs. GPS olyan hülye helyén rakott ki Zuglónak! Megkérdezték hol lakom, elmondtam, azt is hogy melyik villamosnak melyik megállójához esik közel, erre vagy öt villamosmegállónál távolabb rakott ki minket. Gondolom az Egressy ÚT és az Egressy TÉR zavart be nála, ami miatt nem problémáznák, meg hát én a saját szobámban is hajlamos vagyok eltévedni, de ő annyira előadta, hogy jaj ismer mindent, meg a GPS-t azért használja, hogy legyen mitől eltérni, hogy feljogosítva érzem magam a piszkálódásra. Meg közölte, hogy ő ez az őszinte típus, amit nem szeretnek a többiek, én meg ültem a kocsi hátuljában, hogy hmm... nem lehet, hogy csak összekevered az őszinteséget a bunkósággal? Nem te lennél az első, akivel ez előfordul.

Persze, nem mondtam ki hangosan, mert végső soron csak visszahozott Pestre, meg nem is ismerem, és hát temetésen találkoztunk, szóval nem engedünk az efféle impulzusoknak, de így hetekkel később a kis eldugott blogomon úgy érzem, hogy kipanaszkodhatom ezt végre magamból.

Aztán visszajöttünk hozzám, mert itt voltak anyám cuccai, aki szerencsére szintén hamar lelépett, úgyhogy utána feltekertem a fűtést, begubóztam és aludtam hirtelen vagy öt órát. Jó is volt, annak ellenére is, hogy ezzel aztán elment az egész nap, de legalább sikerült kipihennem az egészet. Oké, másnap is csak lötyögtem ide-oda, mert azért a talpamat rendesen megviselte az egész. Még azóta se takarítottam le a cipőm sarkát, de talán majd egyszer csak sikerül összeszednem magam annyira, hogy akkor lekaparom a ráragadt sárt, aztán majd visszatelepítem a szekrénybe, ahova tartozik.

Érzelmileg nem viselt meg, bár szerintem erre már mindenkire rájött, mert hogy nem álltam hozzá érzelmileg közel, és csak tisztességből mentem el, de nem bántam meg, mert egész jól sikerült, amit nem tudom, hogy illik-e így mondani. Mármint szép és normális volt a temetés, nem voltak anyámnak se idióta pillanatai - bár nagyon nehezen emészti meg, hogy nem a saját akaratomból nem fogyok, és nem számít, hogy mennyit eszek, a súlyom nem változik, maximum csak felfele, mert hát fuck me, I guess. De hogy nagyjából sikerült magyaráznom neki, és actually meg is hallgatott. Azt nem tudom, hogy mennyire sikerült megértenie, meg meddig tart ki nála, de hogy én nagyon higgadtan mondtam el. Nem fogok hirtelen jóban lenni vele, és nem fogok mindent elmesélni magamról, mert hogy így nem fogja tudni elfogadni, tapasztalatból tudom, elég régóta hányom már erre a falra a borsót.

A másik, amivel nem tudok nagyon mit kezdeni, hogy még mindig csak a halálesetek miatt jön fel ebbe az egész, csak sért és bánt, amikor realizálom valami random pillanatban, hogy baszki. Ha nem halt volna meg még tavalyelőtt - legalábbis azt hiszem -, a család egyik régi barátja, akkor soha eszébe nem jutott volna, hogy talán valami betegség áll a külsőm hátterében. Eh, boomer, plusz az összes generációs traumával megspékelve, így csodálkozni nem csodálkozom csak bosszant. Még mérgesnek se különösebben érzem magam, inkább csak afféle csalódott beletörődéssel fogadom ezt az egészet.

Jaj, fiaim! El is felejtettem nektek mesélni a legjobb részt az egész temetős cuccból! Végre megtudtam, hogy miért nem tudtam, hogy léteznek, meg miért nem tartottuk a kapcsolatot!

Úgyhogy nyilván egyből továbbadom, mert megfelelően drámai és kisstílű. Szóval ez az egész rokoni alakulat az apai ága a családfának, az anyai ágról tényleg nem sokan maradtak, ha maradtak egyáltalán. Ott kevesen is voltak alapból testvérek, és aztán meg is haltak néhányan a háborúban, szóval ha akartam is volna bárkivel kapcsolatot tartani abból a részből, akkor se nagyon tehettem volna meg, mert hogy a föld alatt voltak már.

Nem úgy az apai ág, ahol vagy nyolcan voltak testvérek? Nem vagyok biztos a számokban, de az a lényeg, hogy voltak jópáran, és jobban is sikerült evickélniük az élet sodrában, amiből akár arra is kifuthatna a történet, hogy valami volt az örökséggel, de nem. Apparently az egész dráma érzelmi okokból fakadt.

Győri öreganyám feleségül ment az egyik testvérhez - meg ne kérdezzétek a nevét, nem fog eszembe jutni a férfi neve -, de ez nem vezetett hosszútávon boldogsághoz, főleg azért, mert mindketten elég komoly mentális dolgokkal küzdöttek, meg a férfi ivott is, győri öreganyámnak meg alapjáraton se volt soha könnyű személyisége. Szóval az egész ilyen Coke meg Mentos szitu lehetett, ami oda vezetett, hogy akkor elváltak.

És ezt vetette zokon a tisztelt rokoni család! Mert mihelyt rájöttek, hogy ez nem fog működni, és elváltak, azonnal megindult a vádaskodás, sározás, meg a haragtartás, mert hát nyilván akkor győri öreganyám volt a hibás, és bár elismerem, hogy a személyisége körülbelül annyira kedvelhető, mint a negyvenfokos napon kint hagyott félig megrágott velőscsont, azért ez elég aljas húzás volt a nagyapai ágról. Na meg az elvált férfi is hozzátette a magáért, mert hát miért is ne, mind tudjuk, hogy ez milyen. 

Nem tudok ennél több részletet, de igazából nem is kell, mert ahhoz vezetett, hogy megszüntettek minden kapcsolatot győri öreganyámmal. Akit meg úgy-ahogy hajlandóak voltak eltűrni, az anyám volt, mert hogy ő hasonlított az apjára külsőleg, szóval az I guess felmentést adott neki az általános haragtartással, és akkor meglátogathatta őket, meg ilyenek. 

De nyilván ez se tartott sokáig, és az évtizedek során ez az egész elválás-miatti-kiátkozás eljutott odáig, hogy akkor az egész rokonság megszűnt létezni egymás számára. És valószínűleg ez mindörökre így maradt volna, hogyha valamelyik rokonon - meg ne kérdezzétek milyen fokon és azt hogy hívják, mert úgyse fogom tudni -, úrrá nem lesz a halálközi pánik és megbánás és fel nem veszi a kapcsolatot anyámmal. Gondolom az, hogy úgy nézett ki, mint az apja, továbbra is működő privilégiumot adott neki. 

Szóval a rokon megkereste, anyám meg elfogadta, és hát valahogy ebből lett az is, hogy annak ellenére, hogy életemben nem hallottam róluk, és ők se hallottak rólam, mégis felajánlották, hogy csövezzek náluk pár hónapot, amíg nem találok albit Pesten. Ami nyilván nagyon rendes volt tőlük, de azért még egész hülyének találom ezt az egész kiátkozás sztorit, amikor egy párkapcsolat végső soron csak a benne résztvevőkre vonatkozik. Aztán meg nyilvánvalóan mindenki roppant egyöntetűen elnézi a testvérnek az összes addigi hibáját, hogy előszeretettel pocskondiázza a volt feleségét.

Na, nem mintha olyan ártatlannak tartanám győri öreganyámat, sőt, épp ellenkezőleg, egyszerűen csak arról van szó, hogy elég igazságtalannak tartom, hogy a többi testvér azonnal és minden kérdés nélkül beállt a férfi mögé, holott tisztában voltak azzal, hogy iszákos, meg egyéb problémái vannak, és hogy egy kapcsolat akkor is azokra tartozik, akik között megtörtént, még ha válás is lett a vége. 

Azért szeretnék erről többet tudni, hogy pontosabban tudjam, hogy mégis mi történt, de hát sajnos nem ismerek senkit, és sajna nem voltak vevők a rokonok a közös balatoni partira se, pedig akkor egész biztosan ki tudtam volna faggatni másokat is! Mert biztos vagyok benne, hogy van több dolog is, mindig van több, főleg mert Krisztinek is volt valami megjegyzése az egész temetéssel kapcsolatban. Nem emlékszem, hogy pontosan mit mondott, de az egyértelmű volt, hogy akadnak még itt egyéb tüskék is, amiket senki nem mondd el nekem. 

Jó, én se nagyon kérdeztem, mert hát annyira azért nem érdekel a rokonsági dráma, meg a végén még bele akarnának vonni az egészbe, amiből én köszönöm szépen nem kérek, engem csak a pletyka meg a tea érdekel, az összes pártfoglalásból hagyjanak ki. Erősen bennem van, hogy ki tudnám bontakoztatni a vine aunt énemet, hogyha lehetőséget teremtenének rá, de egyelőre csak egy temetésig jutottunk. 

Kicsit bízom anyámban, akinek alapjáraton is jobban megy ez az egész kapcsolattartásdi meg jópofiskodási a rokonokkal, hogy akkor ő majd megtudja, hogyha lesz valami összejövetel, és leadja nekem is a drótot. Mert hát elég jól viselkedtem én is, interaktáltam meg minden, és hát érdekelnek dolgok! Teljesen új családi shitshowkra láthatok rá, hát hagyjátok már, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat! 

Ja, szóval összegezve, egy Mentos és Cola párkapcsolat miatt, ami válásban végződött, kiátkozták az összes többi családtagot is, és ezért nem tudtam egészen idáig a létezésükről. 

Fantasztikusan hülye szituáció ha engem kérdezel, de nem nagyon lepődtem meg az egészen. Meg legalább tudom, hogy akkor miért nem volt győri öregapám soha, illetve azt is, hogy apparently ő meghalt. Valamiért az volt bennem, hogy valahol vígan éli életét, ami akár igaz is lehetett volna, mert a hiányos és megtépázott emlékeim szerint nem nagyon emlegették soha. 

Bár lehet, hogy jobb is hogy soha nem ismertem, mert így is jutott egy alkoholista nagyapa a családba, akinek a temetésén egyetlen könnycseppet nem hullattam, csak örültem, hogy végre eltakarodott a képből. Nem is csodálom, hogy az öreglány elégedetten szokta nyugtázni, hogy nincs senkim, aminek én meg teljesen más okokból szoktam örülni, elvégre olyan aroace vagyok, amilyen a nagykönyvben meg van írva, szóval általa legalább validálva érzem magam. 

A másik ally a családban meg az öcsém, akinek coming outolva is vagyok minden téren, de hát nyilván senki másnak nem lehet, mert agyérgörcsöt kapnának, és mert én még túl jól emlékszem az ostoba vitákra meg a megszégyenítésre, amikor az anyám azt hitte hogy leszbikus vagyok, mert nehezemre esett felhozni valami problémát, de hát nyilván nem várta meg, amíg magam bököm ki, hogy mi a bajom, hanem egész egyszerűen csak erre a következtetésre jutott és teljesen kiakadt. 

Az általános homofóbiáról meg úgy az összes többi fóbiáról és általános beszűkültségről meg nem is beszélve. Apámról meg nem is érdemes beszélni, mert hogy van, de minek. 

Jaj, ha már az érzelmileg távol álló apám, akkor el kell mesélnem, hogy olyan, de olyan validálásokban voltam a Tales from the Gas Station miatt! Én komolyan nem számítottam erre, pedig amúgy a sorozat bebizonyította már előzőleg is, hogy képes érzelmileg alaposan megríkatni, de hogy egy olyan személyes és érzékeny pontomra tapintott rá, hogyha nem munkába hallgattam volna, egész biztosan elbőgöm magam rajta. 

Itt egy SPOILER jelzés a Tales From the Gas Station, Volume 4-ra, úgyhogy ha nem olvastad, de szeretnéd, és nem olyan vagy, mint én, aki nem bánja, hogyha lelőnek neki dolgokat, akkor most egy ideig ne nézz ide. Majd szólok, hogyha megint biztonságos lesz.
Update: természetesen tökre elfelejtettem, hogy ezt így ide írtam, és most már fogalmam nincs, hogy hol lesz vége, szóval: good luck.

A főszereplő, Jack Townsend, elég viharos gyerekkort szenvedett át, és a negyedik kötetben találkoztunk a vér szerinti apjával, aki akkora idióta seggfej volt, amerikai kiadásban természetesen, hogy én azt hittem a jelenlévők nevében és helyett is agyonverem. De Jack jól kezelte a helyzetet, és annyira jólesett, hogy NEM BOCSÁTOTTUNK MEG AZ APÁNAK! Nem volt könnyes összeborulás, nem volt megbocsátás, nem volt újraértékelés, sem más hasonló jelenet, amiben ezek a részek általában végződni szoktak. De itt nem! Itt végre el volt ismerve, hogy teljesen jogosan nem kereste annyi időn át, és hogy nem kell megbocsátani annak, aki pokollá tette az életed amikor a legnagyobb szükséged lett volna a védelemre! 

És, és volt egy jelenet, amikor felidéztünk egy jó emléket, amikor Jack meg a vér szerinti apja jól érezték magukat együtt, de hogy mikor vége volt annak a tevékenységnek, a vér szerinti apa minden hezitálás nélkül visszatért az alkoholizmushoz, meg a bántalmazáshoz. És hogy attól a jó emléktől minden még bonyolultabb lett, mert megmutatta, hogy képes lett volna arra, hogy akkor jó apa legyen, de nem azt választotta. 

Annyira örültem, hogy végre ilyen szemszögből közelítettük meg ezt a kérdést, és nem adtunk felmentést, nem volt semmi igazolva, hanem az egész ilyen abszolút mess maradt, amit nem kell megbocsátania. 

Én meg ott álltam, hogy mint olyan ember, akit szintén bántalmaztak gyerekként, szintén alkoholista volt az apja, és szintén elég távol került tőle érzelmileg, gyakorlatilag mintha nem is létezne, ezért aztán annyira felszabadító volt az egész végkifejlete! Nem tudom nektek elmondani, hogy mennyire validálva éreztem magam. Hogy végre valaki elismerte, hogy nem kell és nem is szükséges a könnyes megbocsátás és egymás nyakába borulás, és teljesen rendben van, hogy vegyesek az érzelmeid, és hogy az egész egy elbaszott szituáció, de nem kell neked a bigger personnak lenned, és megbocsátani.

Nem tudom, hogy találkoztam-e bárhol ezzel a megközelítéssel, ahol az abuziv szülőnek kifejezetten nem lett megbocsátva, mert mégiscsak egy bántalmazó rohadék volt, és mellé még hozzátették, hogy ez a gyereknek is nehéz, mert hát mégiscsak voltak ott jó pillanatok, amikor el lehetett hinni, hogy ez működőképes kapcsolat lehet.

Egyetlen ilyen példát se tudok hirtelen most felsorolni, mert általában mindig könnyes összeborulás, napfény meg szivárvány szokott lenni az ügy vége, amit szintén megértek, de. De nem azokban az esetekben szoktam úgy érezni, hogy én is meg vagyok értve.

A Ted Lasso jut eszembe, ami talán a legközelebb állt ehhez, az egész "Thank you, but fuck you" filozófiájával, ami szintén megbocsátásban végződött, de nem rovom fel neki, mert hogy az a sorozat alapvetően is a pozitív irányokra koncentrált, gyógyulásra, fejlődésre, önismeretre, csapatmunkára, ilyenekre. De hogy még így is elismerte, hogy bizony a szülő elbaszott dolgokat, hiába is akart annyira segíteni. 

Viszont az, amit a Tales from the Gas Station előadott, az teljesen egyedi volt számomra. 

Srácok, az a nagy helyzet, hogy a múlt elengedéséhez, meg a továbblépéshez az is kell, hogy az ember belássa és kimondja, hogy yepp, a szülőm egy vadparaszt volt velem, és nem tartozok neki semmivel, és sokkal jobb az életem nélküle. 

Mindezt egy olyan könyvsorozattól, amit Mr. Creepypasta narrált, és ahol mosómedveszitakötősárkány mutánsok, meg Kiefer-növények, meg Bathroom Cowboyok és egyéb általános agyfaszok vannak. Oké, belengettek már az elejétől kezdve nehezebb lelki témákat, de akkor is! Teljesen váratlanul ért. De nagyon, nagyon hálás vagyok neki, hogyha ez esetleg még nem tűnt volna fel mindenkinek. 

A sorozatnak van még pár spin-off része, nyilván egy halloweeni meg egy karácsonyi, mert az ünnepi kiadások azok szinte kimondatlan szabályai az efféle sorozatoknak, meg még kettő, azt hiszem legalábbis kettő, másik könyve a szerzőnek, amiket szintén mindenképpen be fogok szerezni, mert hogy zseniális a stílusa, és a szervezetem igényel még. 

Nem tudom, hogy aktív-e még, alkot bármit, vagy csak ennyi volt és kész - ami szintén egy teljesen megérthető álláspont -, de őszintén remélem, hogy akárhol is van, akármit is csinál, abban örömét leli. És talán, valamikor a jövőben, újra írásra adja a fejét, mert na, önző egy lelkem van, és némileg book hangoverben is szenvedek, mert ugyanilyet szeretnék olvasni, csak pepitában. 

Szerintem mind ismeritek ezt az érzést. 

Valszeg majd meg is rendelem magamnak fizikai példányban, ha egyszer valaha úgy állok majd pénzügyileg és egyáltalán létezik fizikai könyvben. Meg postáznak ide is, ami szintén egy elég fontos tényezője ennek az egésznek. 

Ha pedig már könyvgyűjtés, mint hobbi, akkor képzeljétek, az Amazonon találtam egy szép és egységes borítókkal ellátott kiadását a Temeraire-nek, úgyhogy az első részét be is kértem magamnak karácsonyi ajiba, és ami még jobb: meg is kaptam! Nagyon szép, nagyon friss, nagyon ropogós, de ahogy belenéztem, azt se tudtam, hogy mik ezek a szavak. 

Mármint hallgatva is feltűnt, hogy nem éppen a legmodernebb angolt használja, ami elég fura lenne, tekintve hogy a napóleoni háborúkról beszélünk csak éppen sárkányokkal, szóval régebbi nyelvezet van, de teljesen más dolog ezt hallgatni, és aztán papír alapon szembesülni magukkal a szavakkal. 

Így álltam felette, hogy ezt én tényleg olvastam? Ezt? 

Azonnal megértettem, hogy Vinnie miért dicsért meg, hogy követni tudom a történetet, és tudom, hogy mi történik és miért. Akkor csak néztem rá, hogy hát oké, tény, hogy nem a legegyszerűbb, a szakszavaknál meg a kontextusba kapaszkodtam, de hogy na, nem olyan nagy dolog ez! 

Aha, aha, teljeséggel nagy dolog. 

És akkor a francia kifejezésekről még nem is beszéltem! Amiket csak odavág, én meg bólogatok, hogy oké főnök, biztos igazad volt, én nem vitatkozom veled, de sajnos ez kezd eldurvulni, így a nyolcadik kötet tájékán. Csak reménykedni tudok, hogy a kinyomtatott formátumban kapunk majd valami lábjegyzetes magyarázatot, vagy valamit, mert nagyon magamra hagyatva érzem magam. 

Bár, ha nem is kapunk, akkor is látom, hogy miként van leírva, és könnyedén rákereshetek a guglival, szóval még mindig jobb a helyzetem, mint a hangoskönyvvel. 

Na, de ezt tervezem összegyűjteni, mert this is cool, imádom, hibátlan, csodálatos könyvsorozat, abszolút kell az életembe, még úgy is, hogy valamiért nagyon lassan haladok vele. Mármint nem tudom miért akadályoz a saját agyam, hogy csak leüljek és meghallgassam, de hát a saját agyam más dolgokban is szeret ugyanígy akadályozni, úgyhogy igazából mindegy is, nem nagyon keresünk válaszokat. 

Általában az van, hogy akkor sikerül átverekednem magam ezen a mentális blokkon, és utána hirtelen meghallgatok vagy másfél könyvet, és annyira élvezem! Mert hát hibátlan a humora, a setting, a karakterek, a dinamikák, a kapcsolatok, és még a háborús jelenetek is, amik természetesen mindig egy külön kis sarkot foglalnak el a lelkemben. Én nem tartom magam annyira sárkányosnak, mármint nyilván abszolút adom őket, rohadt epikus lények, de hogy nem rágom a küszöböt értük, és jelenleg amúgy is épp egy unikornisos korszakot forgácsolok ki magamnak, de hogy a Temeraire. Mármint maga Temeraire, akit mostantól Tem-nek fogok hívni, mert nagyon hosszú és némiképp bonyolult neve van ahhoz, hogy állandóan leírjam. Meg Maximus és Lilly, és Iskierka, uramég, Iskierka a lélekállatom az egész bagázsból, de hogy az összes sárkány akkora karakter! És ugyanúgy megvannak a különféle országokból meg kontinensről származó sárkányok közötti kulturális különbségek, mint az emberek között, ami teljesen érthető, tekintve, hogy intelligens, érzelmes és értelmes lények, még akkor is ha az angolok faszok és nem jönnek erre rá maguktól. 

Meg nem csak a napóleoni háborúkkal van benne foglalkozva, hanem a sárkányok helyzetével, mint kisebbségi csoporttal - ami tudom, eléggé meglepő, tekintve, hogy sárkányokról van szó -, aztán a nők helyzetével, rabszolgasággal, gyarmatosítással, és mind, mind kitűnően és organikusan bele van ágyazva a történetbe magába. Minden van ebbe srácok, m i n d e n. 

Fogalmam nincs, hogy miként lesz lezárva, vagy hogy mit hoznak ki belőle, de már nem sok van hátra, hogy megtudjam, csak nyilván: át kell küzdenem magam az indokolatlan mentális blokkon. 

Ha pedig már könyvek gyűjtése, elég erőteljesen gondolkodom, hogy beszerzem a Jók és Rosszak Iskoláját az új borítókkal, amik nagyon szépek lettek és a gerincük együtt kiadja a könyvsorozat címét is, de hát nekem eleve csak három kötet van meg fizikailag, a többi e-book, de hogy nagyon szeretném ha meglenne mindegyik teljesen, mert nagyon, nagyon, nagyon szeretem, az összes rajongó vagyok, az írónak magának is, és azon gondolkodom, hogy eladom azt a kettőt, ami még a régi borítóval van, és aztán szépen lassan beszerezni mindegyiket az új borítóval. Helyet, na azt nem tudom, hogy miként kerítek neki, de hát venni kell az Ikeába könyvespolcokat. 

És akkor lenne szép gyűjteményem. 

Az Óramágusokat is be akarom gyűjteni, mert annak az első részét olvastam, de hogy nagyon bejött, na meg a Gideon Sable sorozatot is, aminek lassan az ötödik részét várom. Ami remélhetőleg szintén teljes castos lesz, mert hogy az első kettő az volt és tökéletesre sikerült, nagyon imádtam, rengeteg hozzáadott az alapvetően is elvetemült sztorihoz. 

Egyetlen problémám az volt, hogy a második kötetben behoztak egy hetero szerelmi szálat, amiről én általában szívesen lemondok, mert hát minek van az? Főleg hogyha egy másik karakterrel sokkal jobb volt a dinamikája, legalábbis szerintem, de hát nyilvánvalóan nem hagyhatjuk, hogy valaki gay legyen! Hova vezetne ez? 

Na meg a női karakter önmagában is végtelen zavaró volt, a stílusa úgy, de úgy kihúzta nála a gyufát, hogy sajnáltam, hogy nem hagytuk sorsára az első adandó alkalommal, de hát a könyvben csak a rosszfiúkat büntetjük meg. 

Mármint tényleg, az egész sorozatnak az a kiindulópontja, hogy megbüntetik azokat, akik kibasztak velük és amúgy is egy utolsó rohadékok, és közben ők maguk is meggazdagodnak. 

Ez az utolsó kitétel azonban egy ordas hazugság, mert Gideon Sable és kicsiny rablócsapata soha, semmikor nem les gazdag miközben megbüntetik az aktuális vadbarmot. De hogy egyszer nem találnak olyan zsákmányt, ami tényleg megérné, és elképzelni nem tudom, hogy miért ragaszkodik még Gideon ehhez a téveszméhez. 

Jó, van amikor találnak valamit, ami segít egyikőjüknek-másikuknak továbblépni, vagy valami hasonló, de materiális gazdagságot nem sikerül elérniük. Kíváncsi vagyok, hogy valaha leesik-e ez a főszereplőknek, bár van egy olyan érzésem, hogy akkor se fogja őket különösebben érdekelni, mert összességében nagyon chill fazonok. 

Én meg nagyon élvezem az egész természetfeletti rablóbandás cuccot, ami teljesen elengedi magát. Leginkább a Pesti balhéra hasonlít hangulatban, csak urban-fantasyval, és urnát még nem loptak el. Meg kihozzák a dolgokat, ahelyett, hogy bevinnék, de pontosan ugyanolyan idiótán kaotikus és egyéniség mindenki. 

Nyilván E/1, mert valamiért az angol nyelvű irodalom erős nyolcvan százalékát egyes szám első személyben írták, ami végtelenül irritál, mert a legtöbb esetben semmi nem indokolja, és nem, nem fog érzelmileg közelebb hozni, mert nem attól függ, hogy valamit átérzek-e vagy sem, hanem attól, hogy miként írod meg. És sokszor még csak formailag se adja ki, mert pont hogy több értelme lenne annak, hogy E/3-ba írná, mint E/1-be. 

Eddig az a végső konklúzióm, hogy az emberek csak nem szeretnek ragozni, és kész. Vagy a kiadóknak valami indokolatlan gyűlölete van az E/3-s szemszög felé. De az is lehet, hogy valami ismeretlen kulturális dolog ez, amire még nem jöttem rá, és mivel ennyire elutasítom, ezért aztán örökre kizárnak azok közül, akik megkaphatják ezt a tudást. 

De hogy néhanap annyira elegem van az egészből, hogy amikor meghallom azt, hogy "I" már nyomom is ki a hangoskönyvet, mert én azt nem. Csak nem. 

Ami tök szomorú, mert lehetséges, hogy az lenne a következő kedvenc könyvem, csak éppen annyira elegem van az első személyből, hogy nem tudom hallgatni. Egyszerűen csak nem megy, és utána meg állok, hogy jó, és akkor most mi legyen? Mert mondjuk meg lehet, hogy ahhoz a történethez lett volna kedvem, de hát nem tudom hallgatni, mert nem megfelelő a szemszöge. 

Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy ez az összes firstworldproblem, de az én világomnak igenis problémája, és nagyon bosszant, hogy ez így egyáltalán probléma. Felháborító. 

De ezen a ponton úgy érzem, hogy mindenki más is megtanulhatna harmadik személyben írni, főleg, hogy a fanfiction íróknak meg minden probléma nélkül megy, szóval nem érzem, hogy nekem lennének irreális elvárásaim. 

Oké, oké, lezártam az ezen való nyafogást. 

De a könyvsorozatokat még nem egészen! Mert ott van még a Morrigan Crow sorozat, aminek a negyedik kötetére várok - bár addig lehet, hogy újra kéne olvasnom az első hármat -, mert hogy olyan fordulattal ért véget! De olyannal! Teljesen le vagyok nyűgözve. Na meg az egész világa olyan szép, színes, szagos, annyira élő, van amikor szó szerint is, és a karakterek! Holy fucking shit! A mágiarendszerről nem is beszélve. 

Én nagyon szeretek horrort olvasni, de a másik gyengém meg az ifjúsági fantasy, mert hogy annyira kreatív dolgokat találok és úgy, de úgy leköt, meg nagyon okosan tudják belerejteni a tanulságot. Kicsit fújok is a booktokra, mert tökre úgy néz ki, hogy csak ezeket az átlagon aluli romantasykat nyomatják orrba-szájba, és nyilván az egész átmegy egy loopba, mert ezeket lehet eladni, ezeket keresik, és aztán a yt-re is ezeknek az ekézése érkezik. Amit aztán én is azonnal megnézek, mert a katasztrófaturista énemet én is ki akarom élni valahol. Így hát nem állíthatom, hogy nem részesülök szórakoztató tartalomban én is, a romantasyknak hála, és nem is akarom elítélni magát a műfajt, mert értitek: minek tegyem? 

Csak valahogy mintha olyan lenne, hogy csak ez létezik, és semmi más, és nem találok tartalmat azokról a könyvekről, amiket meg én szeretek olvasni, vagy legalábbis nem akkora mennyiségben. 

Meg most őszintén: ha valaki pornót akar olvasni szabadidejében, olvassa, az Ao3 nekem is az egyik legjobb barátom. Persze, rá lehet mutatni, hogy íróilag nem éppen egy tudományos értekezések, és ha valaki fejlődni is akar ebben az egészben, meg tényleg az a célja, hogy jobb legyen, akkor igenis érdemes a kritikákra hallgatni. Amiket szintén érdemes megválogatni, mert hogy vannak akik csak flexelni akarnak azzal, hogy tudnak nagy szavakat és hogy annyi életkedvük van, amivel a világ legkisebb kávéscsészéjét se lehetne megtölteni. Azokra meg megint minek hallgasson az ember? 

Ez az egész téma messze összetettebb és nem kéne megmaradni annál, hogy uramisten ponyvaregény ilyen: rósz, mert nem csak erről van szó, és nem ennyiből áll az egész problémakör, ami a romantasyt jellemzi. 

Bár az a kitétel, hogy mEgÖli Az IrOdAlMaT éS aZ oLvAsÁsT több, mint faszság, és nagyon szeretik előrángatni mindegyik ilyen aktuális jelenségnél, mert nem tudom, god forbid women have anything fun in their life, i guess. Meg ha valami személyesen nekik nem tetszik, akkor az egyenlő azzal, hogy az irodalom véres halált hal.

Csak épp azt felejtik el, hogy az irodalmat az emberek írásai adják ki, szóval amíg az emberek írnak, addig lesz irodalom is, és teljesen felesleges előadni az ötven hattyú halálát. 

Én csak simán személyes preferenciák miatt ki nem állhatom őket, mert a romantika se a műfajom, finoman szólva, ezek a hetero pornók meg aztán végképp nem. Az Ao3 olvasólistámat tekintve az ember azt hinné, hogy az ilyen pornóponyvát ezerrel eszem, de az a helyzet, hogy a ficiknél már ismerem a karaktereket, a dinamikájukat, és a figyelmeztetéseknek köszönhetően pontosan tudom, hogy mire számítsak, illetve el akarom-e olvasni, vagy sem. 

És nem ciszheterok. 

Ez egy nagyon fontos kitétel. 

Meg a ficik komfortot adnak, ezek a ponyvák meg cringét. 

De legalább tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindezek a személyes preferenciáim és nem verem a nyálamat, hogy "bezzeg az én időmben!" 

Úgyhogy azért is keresek olyan csatornákat, ahol írói szempontból szedik ezeket szét, mert abból legalább én is tudok tanulni és még szórakoztat is. Mások agyvérzését nézni egy átlag tiktokker regény felett nagyon szórakoztató dolog. Főleg, hogyha az olyan négy órán át történik. 

Az egyik kedvenc ilyenem, ami ugyan nem romantasy, de hogy istentelenül rossz, az az Empress Theresa. Crimson Rouge kollégának van róla vagy hat videója, mindegyik gyönyörű, és mindegyik unhingebb, mint az előző. Így látod, ahogy a szerencsétlen veszti el az IQ pontjait. 

Nagyon vicces, imádom. 

Lássuk, várok-e még valami más könyvsorozatot? Nem, nem hiszem, jelenleg csak ennyit, meg a Skandart, hogyha azt még nem mondtam volna. Szerencsére ezek most mind olyanok, amiket már megírtak, illetve folyamatosan fordítanak. Legalábbis remélem, hogy állnak úgy az eladási ráták, hogy megérje őket fordítani!

Ha meg már könyvek, akkor talán illene mindenki mást is tájékoztatni arról, hogy én miként állok az írással. Jelentem, hogy jól. A Lábnyomok a hóban-nak sikerült feltörni azt a részét, ami miatt teljesen megakadtam, és nem állt össze a sztori, úgyhogy most jelenleg aktív munkavázlatolásokba vagyok. Persze, kell még némi finomítás, meg lesznek még problémáink egymással, de hogy az, ami a fő problémakört adta, és ami miatt megakadtam, azt sikerült megoldanom. 

Nem kevés szenvedéssel és fejvakarással járt, de megoldottam. Fogalmam nincs, hogy mért volt annyira problémás, de hát néha az írói szakma az ilyen. 

Úgyhogy az aktív írás alatt áll, főleg amikor van rá energiám, fizikailag. Nem könnyíti meg a helyzetet ez az egész munkakeresősdi, meg a testem állapota, de igyekszünk, amennyire tudunk. Meg mondom, most már megtaláltuk a helyes utat, és dolgozunk rajta, szóval megéri rá várni. 

És most nem, nem megyünk bele abba, hogy lassú író vagyok, mert az a sírás aztán végképp nem vezet sehová. 

Aztán, a másik, amit indokolatlanul elővettem, az a Megszólít a mélyből, csábít a magasból, ami szintén egy Szívküldis, Star Wars ficim, és kvázi az első Erőhasználók születését, a Leánynak és a Fiúnak a keletkezését vette alapul, amin még én is teljesen meglepődtem, de hát akkor éppen nyakig benne voltam a Star Warsba. 

Ez nem azt jelenti, hogy kijöttem volna belőle, csak most kicsit kevesebb kontentet fogyasztok belőle, mert hát a Neurodivergencia istenei úgy döntöttek, hogy egyelőre kicsit passzívabban élvezem. Bánt is valahol az egész, mert hát hogy mondhatom így rajongónak magam? Nem, erre nem kell válaszolni, én is tudom, hogy nem hangzik éppen józanul, de hát sajna a fejem se éppen egy józan holmi. 

A lényeg az, hogy elővettem egy régebbi Star Wars ficimet, átpofozom és felrakom Wattpadra. Gondolkodom, hogy vajon Ao3-ra megérné, mert fogalmam nincs olvas-e bárki ilyen speciális kontentet ott. Magyarul vannak dolgok, azt tudom, de hogy nekem valamiért ilyen közönségbarátlan ötleteim vannak, amit maximum három ember olvas, meg az öcsém. 

De sajnos nekem tetszik, szerintem nagyon kreatív voltam, meg olyan témához nyúltam hozzá, amit nagyon szerettem a Clone Warsban, és hát így: miért is ne? 

De van annak már vagy három éve, hogy megírtam, szóval egy kis frissítés nem fog ártani neki, na meg majd egy normális borító. Az meg mindenképpen előny, hogy igazából már meg van írva. 

Ami meg szintén meg van írva, de hogy messze több munkát igényel, az a Star Warsos kalandzónám, ami gyakorlatilag készen van, mind a három része, de mivel kalandzóna, ezért aztán gyakorlatilag egy gerincfájdalmas csontváz az, ami létezik belőle. De kedvem támadt ahhoz, hogy azt is rendbe hozzam, bár az bőven nagyobb munka lesz. És nem csak azért, mert E/2-be van írva, és azt átműteni E/3-ba, hanem mert össze-vissza van az egész sztori, és benne vannak olyan dolgok, amik definitly kill-your-darling, mert látszik, hogy csak a magam szórakoztatására írtam bele, és én ugyan nagyon jól szórakoztam, de hogy közben meg üvölt az egészről, hogy csak a magam szórakoztatására tettem bele, és így vagy ki kell kíméletlenül kapálnom, vagy megoldani, hogy akkor szépen belesimuljon az egészbe.

De hát erre a kérdésre csak akkor fogok választ kapni, hogyha végre előveszem és átrágom magam mind a három sztorin, kijegyzetelem, veszek egy nagy levegőt és nekiállok dolgozni. Az egyetlen problémám, mármint a nyilvánvaló időtényezőn kívül, hogy nyakig benne leszek majd a cringébe. Mert hát amiket magamnak írtam részeket, azokról üvölt, hogy magamnak írtam, és erősen fejfogós részek, hogy jesszusmaris, mikbe volt itt a költő! Nehéz szembenézni a saját kínosságunkkal, annak ellenére, hogyha bárki másnál látnám, akkor jóízűen mosolyognék az egészen, mert hát ezekről látszik igazán, hogy a szerző mennyire bele van szerelmesedbe a fandomba. De magamnál? Oh boi, az egy egészen más tészta.

Őszintén szeretném, hogyha nem lenne ennyire kettős mércém magam felé, mert semmi, de semmi értelme, csak éppen fogalmam nincs, hogy mégis miként iktassam ki.

Ami működik, hogy akkor a saját szerveren osztom meg a részletet, és akkor, ha mást nem, de egy emojit kapok vissza jelzésnek, ami szintén segít abban, hogy rájöjjek, hogy minden csak a fejemben létezik, és teljesen feleslegesen akadok ki olyanokon, amiken egyáltalán nem kellene.

Aztán természetesen jön az is, hogy akkor egyetlen, koherens formát gyúrni a káoszból, de az igazából már csak idő kérdése, mint bármi másé, mert mondom, igazából készen van, úgyhogy nem kell arra számítanom, hogy belefutok olyan dolgokba, hogy nem tudom merre tovább, meg mit is kezdjek ezzel az egésszel, ami egy nagy megkönnyebbülés, nekem higgyétek el.

A nagyregényeimet, meg maximum csak képzeletben szeretgetem jelenleg, mert hogy éppen nincs most hozzá úgy kedvem, szóval hagyom, hogy csak érjen a háttérben, aztán majd nekifekszek nekik egy hétvége alatt és megépítem az összes világot is. Aztán közben nyilván sztorit is kovácsolok, mert a kettő egymás nélkül nem megy, de az egyik steampunk, a másik meg egy fantasy és sci-fi egyveleg, méghozzá úgy, hogy urban-fantasyval indítunk, aztán a második kötetben átmegyünk light sci-fibe, ami akár még űropera is lehet, majd a harmadik kötetben ez a kettő összeér, és hirtelen a két kaotikus csapat összefog azért, hogy megmentsék a galaxist. A közös nevező az ellenség lesz, természetesen, méghozzá a tündérek. 

Eredetileg a leviatánokat akartam, de minél többet gondolkoztam az egészen, meg ahogy elkezdtem kidolgozni a fajt, annál inkább tisztábbá vált, hogy itten nem ők lesznek a gonoszok, hiába is mit akarok ilyen névvel. De hát a sztori jobban tudja, én meg nem vitatkozom, csak bosszankodom, hogy nem hajlandó annyira együttműködő lenni, mint amennyire nekem az jó lenne. 

Aztán amivel még nagyon szeretnék foglalkozni, csak valamiért megtorpantam a Luke Skywalker/Migs Mayfeld ficim, de fogalmam sincs, hogy egész pontosan miért. Benne van a lutriban, hogy megpillantottam valami más, csillogó dolgot, ami miatt teljesen elfelejtettem, hogy nekem ezzel még dolgom van. Remélem, hogy nem amiatt ragadtam le, mert megijedtem attól, hogy angolul kell írnom, holott van kihez fordulnom, hogy segítsen. Plusz teljesen unexpected módon kaptam munkahelyen egy kis önbizalom boostot, mert jöttek hozzánk diákok és velük beszélgetek angolul, és nagyon sokat segít abban, hogy akkor bízzak a saját képességeimben. Szóval bármi is akasztott meg ott a tervezésben, őszintén remélem, hogy nem ez volt az, mert hazamegyek. 

Na meg már beköszöntött a Szívküldi ideje is! 
A kedvenc novellaírós megmozdulásom! A stabil egy novellám az évre! 
Még csak a jelentkezési fázis indult el, de természetesen már az agyam ott tart, hogy: prompt? Hol a prompt? Merre dugtátok el? Idekérem az összeset! 
Mindezt úgy, hogy teljesen tisztában vagyok a különböző időpontokkal, hogy mikor mi fog történni, és bármikor lecsekkolhatom, tehát még csak el sincs dugva, viszont a lelkesedés az nem szívesen hallgat a józan ész szavára. Pontosan ugyanez szokott lenni, amikor bármit feltöltök bárhová, és aztán tizedmásodpercenként frissítgetem, hogy na, van már valami? 
Aztán nyilván nincs. 
Kevesebb az, amikor van bármi, mert hát valamiért mindig nieche dolgokat sikerül írni, és sajnos nem találja meg azokat a nieche embereket akiket kéne. Amin lehet, hogy javítana, ha megtanulnék rendesen reklámozni, de sajnos ahhoz, hogy ezt megtanuljam szabadidőmben, az is kéne, hogy érdekeljen is, de hát nem érdekel, szóval nem reklámozom magam, és így aztán nem olvas senki, én meg ülök, hogy jóvanakkor, értem én, hogy "írás nélkül mit érek én", de hogy néminemű visszajelzés azért jólesne. 
És nem mondjuk ugyanattól az öt embertől, akik mindig odajönnek, és bíztatnak, meg minden, és természetesen nagyon hálás vagyok nekik, meg minden, csak jó lenne ha valaki más is odajönne néha. 

Bár aztán igazából maguk a publikációs helyek is tökre elfogytak. A gportálos időszakban volt egy rakat oldal, ahova elküldted emailbe, és akkor feltették neked, meg ott volt a fanfiction.net, meg a blogspot is jobban ment, szóval voltak helyek, ahol jelen tudtál lenni, és sokkal több mindenkihez eljutott, mint most, és nem is kellett reklámmenedzsernek lenned, hogyha azt akartad, hogy kapjál kommenteket.
Jól mondták a Karib-tenger kalózaiban: "A világ nem lett kisebb, csak egyre kevesebb"

Aztán az is igaz, hogy az se tett nagyon jót az internetnek, hogy ezek a techdudebrok tech-oligarchiává híztak rajta, és most aztán a hozzánk hasonló nyomorult felhasználókon növekednek még nagyobbra. Mert nyilvánvalóan nincs elég bajunk a politikusokkal meg az általános természeti és emberi katasztrófákkal, még azt a helyet is meg kellett fertőzniük, ahova elbújnánk a hozzájuk hasonló faszkalapok elől.
És a genAI-ba bele se megyek, mert akkor aztán végképp nem nem megyünk haza, és még idegesek is leszünk, mert nyilván, mi ezekkel nem tudunk nagyon sok mindent kezdeni. 

Szívküldi. 
Ott tartottam. Mondjuk, hogy miként jutottam át egyik mondatból a publikációs problémákba, azt akkor biztos tudtam, mikor legépeltem, de utólag? Fogalmam nincs. 
Lehetséges, hogy ilyen érzés velem beszélgetni. Bár igyekszek odafigyelni, meg minden, de én leszek az első aki elismeri, hogy a logikai láncolatok inkább logikai ugrások, amik fejben végigmennek, de aztán valahogy nem jutnak el a kiejtett mondatokba, és hát úgy fest, hogy a leírtakba se nagyon. 

Ha jól dereng, akkor több, mint valószínű, hogy egy összehasonlítási alap maradt ki. Mert úgy várom, hogy legyen bármi friss a programmal kapcsolatban - annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy mikor mi fog történni -, mint amikor az ember vár egy csomagot, vagy bármit, amiről szintén tudja, hogy mikor fog megérkezni. Meg hát amikor feltölt az ember egy sztorit, és utána szintén üti a frissítés gombot, mintha nem lenne holnap, mert hát nyilvánvalóan mindenki azonnal olvasni fogja! 

Yepp, egészen biztosan ez maradt ki. 
Most már minden világos, csak ez az alagút sötét, aminek a végéről lekapcsolt lámpákkal robog felénk a déli gyors. 

Nagyon pozitív vagyok, nagyon pozitív, de hát nem segít, hogy még mindig nem találtam jobb helyet, és a mid life crisis helyett a financial crisis jutott. Bár, ezzel aztán rohadtul nem vagyok egyedül, csak nem tetszik hogy én is a tagja vagyok. 
De aztán ez is el fog múlni. 
Egyszer olvastam valahol ezt a facebook tanmesét, és azóta indokolatlanul velem maradt, mert hát attól még tényleg tanulságos és nagy igazsága van abban, hogy egyszer tényleg elmúlik, és csak túl kell élni valahogy. 
Viszont közben jönnek azért olyan dolgok, amik miatt megéri az egész, vagy legalábbis egy része, és ilyen a Szívküldi is. Nagyon kíváncsi leszek, hogy most milyen tematikája lesz a csoportoknak, amikbe besorolnak majd minket, meg hányan jelentkeznek végül, és a promptok. A promptok nagyon fontosak fiaim. 

Mondjuk a jelentkezésnél ott ültem, hogy hmm, hát én kitaláltam menet közben párat, de hogy mik voltak azok? Fogalmam nincs, még csak abba se vagyok biztos, hogy egyáltalán a szavak jelentését tudom! Nem írtam történeteket egész életemben, nem tudom, hogy mégis miről beszélsz, mert nyilvánvaló, hogy semmi nem jut az eszembe!
A profik nyilván leírják maguknak, amik eszükbe jutnak menet közbe, de hát én nem vagyok profi! Soha nem is voltam! 

Aztán persze csak kitaláltam ötöt, mert kevesebbel nem érjük be, ki kell maxolni a lehetőségeket! És mert ennyit lehet maximum beküldeni. 
Meg mint mindig, most is bedobtam a fandomjaim, meg a párosaim, igaz most jutott eszembe, hogy a Fireflyt kihagytam! Azt is újra kellene néznem, de képzeljétek találtam könyvet hozzá! Én nem tudtam, hogy vannak hozzá könyvek! A képregényekről igen, de könyvek? Nem bánnám, mert az volt az egyik nagy hátrányom, amiért nem tudtam ficit írni hozzá, hogy mire kinyílhatott volna a világa, addigra lett vége annak az egyetlenegy évadnak. 

Hallottam híreket még régebben, hogy csinálnak egy rebootot, amiért anno küszöböt rágtam, de most már azon vagyok, hogy remélem soha senki még csak rá se pillant, és ha valaha lennének ilyen tervek, akkor egy hősi lélek felgyújtja a terveket. A világban már épp elég balfasz feldolgozás meg újragondolás meg ilyenek léteznek, egy megmenekülhet!
Inkább fájjon örökké az az egy évad, mintsem végig kelljen néznem, ahogy szépen, szisztematikusan lemészárolják. Illetve akkor bújtassuk már el a Kincses bolygót és az Atlantiszt is. 
Bár tekintve, hogy inkább a Moanát meg nyomorult Stitchet csinálják meg live actionbe, azt hiszem nagyon nincs mitől tartanom. 

A Star Warst meg ilyen szempontból nem féltem, mert élvezem az új kontenteket, és amúgy is olyan hihetetlenül nagy univerzum, hogy mindegy mit csinálnak vele, akkor is marad olyasmi, amit élvezhetsz. Ott inkább a begyöpösödött fanokkal van a baj, akik még mindig ott tartanak, hogy képtelenek értelmezni, hogy miért tilos a jediknek a ragaszkodás.
Aztán persze a helyzeten az se segít, hogy én pontosan Az A Rajongó vagyok, aki először nagyon jót nevet az aktuális mémen, aztán közli, hogy Actually... és mielőtt még kettőt pisloghatnál, rád zúdít két liter információt. És bár igyekszem visszafogni magam, mert nyilvánvalóan nem mindenki vevő ezekre, de nekem meg ott duzzadnak a homlokomon az erek, hogy el akarom mondani! És aztán van amikor nem is sikerül visszafognom magamat, de szerencsére eddig még egész jól elviseltek, meg hát a saját kuckómba csinálom, úgyhogy még az se, hogy szétspammelnék bármi mást is. 

Na, de azt hiszem lassan zárom magam, mert hogy elfogy a mondanivalóm, és amúgy is csak indokolt depressziós epizódokba vagyok, mert ha nem lenne elég a saját helyzetem, akkor ott van egész Amerika, ahol éppen nagy nácimosdatásokba vannak, amiken csak hisztérikusan röhögnék legszívesebben, mert ki bírja ezt ép ésszel? 

Az meg, hogy ki akarják, vagy ki fogják erőszakkal telepíteni a bevándorlókat, és attól hirtelen majd olcsóbb lesz a tojás? Azokat, akik amúgy így dolgoznak a földeken, meg a nehéz fizikai munkákban, amik nélkül széthullik a társadalom, de azért tűnjenek csak el? De akkor ki fogja összeszedni neked a narancsot, te féleszű idióta, kicsoda? 
Oké, ez így túl nagy és összetett probléma nekik, amin nem is csodálkozok, mert itthon is hasonlóan ostobák a fidesz szavazók, meg a nagy átlag, és hát nem segít az AI, meg a deepfake, meg az összes tech-oligarchia, akik dalolva terjesztenek mindenféle faszságot, mert hát nekik az éri meg. 

Meg aztán az egy dolog, hogy sikeresen megszavaztak maguknak egy fideszt, és idáig látom, hogy nekik is a nyakukon marad legalább tíz évre, mert ha egyszer beindul a gépezet, akkor az legyalul bármiféle tüntetősdit, de hogy közben meg Amerika. Ami kihatással van MINDENRE. Nincs olyan szeglete a világnak, ahova ne lenne valami ráhatása valamilyen közvetett módon. Mert akár tetszik, akár nem, össze vagyunk kapcsolódva, jobban, mint bármikor, és ami a világ egyik sarkán történik, az hatással van rád is. És ha Amerika dönt úgy, hogy igazából neki a legjobb rendszer az agyfasz diktatúra, akkor ott már csak egy jól irányzott orgyilkos segíthet. 

Sose fogom megérteni, hogy mi lett ezzel a szép hagyománnyal. 

Oké, azt hiszem hogy ennek a posztnak nem lesz nagyon pozitív lezárása, pedig közben elmentem vizet is inni, mert a hidratáció segít, de sajnos nem sikerült valami jóban megkapaszkodni, mert hát a világ az továbbra is csak omlik össze, nekem meg ugyanúgy szükség van egy fizető munkára, mint mondjuk három évvel ezelőtt. Meg lehet hogy három év múlva is ugyanúgy szükségem lesz, ha nem jobban, miközben lassan tényleg össze kéne rakni egy Mad Max outfitet. Bár, én ezzel igy amúgy csak viccelek, de hát az univerzumnak meg nem úgy tűnik, hogy lenne humorérzéke és tudna az irónia létezéséről. 
Eh, mindegy srácok, lassan befejezem ezt, aztán remélhetőleg mikor következőleg jelentkezem, akkor már egy új munkahelyről számolok be, meg arról, hogy miként haladok a Szívküldivel és a többi projektemmel. Nem mintha a Szívküldiről amúgy beszélhetnék itt, hiszen annak az a lényege, hogy titokban tartsuk, és majd jó kis meglepi legyen a prompt gazdájának. De a sikoltozást és az általános szemöldökbefonást azt nem kell eltitkolni. 
Azt nem kockáztatom, hogy kétezer-huszonöt egy kegyes év lenne hozzánk, mert húszas évek azok nem ilyenekről akarnak híresek lenni, és sajna nem is az ezerkilencszázhúszas évekről beszélek. Ha megérjük az év végét, már jók vagyunk. 
Addig is: Az Erő legyen veletek!