#98 - Lets get started

 

Őszintén örülök, hogy elkezdtem új helyet nézegetni, mert hogy a melóhely megint kimutatta a foga fehérjét. Na, nem annyira, mint az "elvesszük a karácsonyi jutalmatokat, mert nem dolgoztatok elég jól, annak ellenére, hogy nem mondtuk meg, mit takar a jó fogalma, és a beigért jutalomnál se mondtuk, hogy nézni fogjuk a teljesítményt, ja és meg se mondtuk azoknak, akik mondvacsinált oknál fogva nem kapnak, mert fuck you, thats why" incidens, de hogy azért megálltam kicsinkét a fejlődésben. Persze jobban örülnék ha nem kéne, és ellehetnék itt még pár évig, mert maga a munka nem nagy szám, és közben hallgathatok audibookot. Ez egy nagyon fontos kitétel, mert hogy belém annyi ambíció se szorult, amivel egy hangya jóllakna, úgyhogy az, hogy kvázi zavartalanul működhetek, nekem tökéletesen megfelel. Csak hát sajnos a melóhely úgy döntött, hogy nincs szüksége olyan hülyékre, akik boldogan csinálják ugyanazt napi nyolc órában, a hét öt napján. 

Kicsit engem is meglep az, hogy mennyire tudom szabotálni magamban az egészet. Persze, elvégzem a munkámat, de egy centivel se többet, és tízkor, amikor vége van a munkaidőnek, úgy kiesik minden a kezemből, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és nem csak azért, mert el akarom érni a buszomat. Meg hirtelen sokkal lassabb lettem, és ha elküldenek valahova máshová, mert éppen rájuk jön az ötperc, akkor ott is csak tengek-lengek meg mobilozom, mert fuck them. Ha ők ne fizetik meg a munkámat, akkor én vajon miért is dolgozzam nekik? 

Szóval megy ezerrel az önéletrajz beadás, meg munkavadászat, mert én innen minél hamarabb szabadulni szeretnék, köszönöm szépen. Egyet sajnálok, hogy az irodai munkába való átálláshoz nincs elég tapasztalatom - legalábbis papíron, amúgy dolgozni dolgoztam már olyan helyen -, és harmincegy évesen valszeg nem fogadnak olyan szívesen egy teljesen másféle munkakörnyezetben. 
Persze, azért megpróbálom, mert vesztenivalóm nincs, de el nem tudjátok képzelni, hogy mennyire utálok motivációs levelet írni. Rosszabb, mint a foghúzás, mert ahhoz legalább adnak fájdalomcsillapítót, de ehhez?  Nem tudom ki találta ki, de szeretnék elbeszélgetni vele egy sötét sikátorban. 

A másik problémám, hogy én az irodai munkában is csak azt a részt élvezném igazából, ahol leraknak egy sarokba, és csak háttérmunkát csinálok, és mindenki békén hagy. 
Be kell látnom, hogy sokkal jobban illik a természetemhez a gyári monoton munka, amivel csak akkor van bajom, mikor eszembe jut, hogy hát ezek nem éppen ilyen Hasznos TM melók, mert hogy könnyen megtanulhatók, és tényleg nulla befektetést kívánnak tőlem, plusz ha jön az apokalipszis, akkor hogy fogom ezeket hasznosítani? 

Meg ne kérdezzétek, de valamiért nagyon bennem van, hogy én meg fogom érni a társadalom összeomlását, és akkor rohadtul nem fog rajtam segíteni, hogy nagyon jó vagyok teljesen monoton munkavégzésben, mert egyszerűen nem lesz monoton munka, amit el tudnák végezni. Az, hogy erre reálisan mennyi esély van, sosem zavart igazából, mert hiába tudom logikusan, hogy ez nem feltétlen fog megtörténni, mert nyilvánvalóan azért összetettebb és nagyobb annál a világ, hogy tíz év alatt átmenjünk teljesen Mad Maxbe, arról nem is beszélve, hogy még mindig vannak olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy tényleg ne történjen ez meg, de hát ki mondta, hogy én ezt logikusan szemlélem? 
Aztán az is lehet, hogy csak simán valami általános haszontalanság érzés van bennem, miközben amúgy meg semmi kedvem meg motivációm, hogy akkor Hasznos TM melót csináljak, legalábbis ami szerintem beletartozik. Meg ne kérdezzétek, hogy akkor mi tartozik ide, mert nem fogok tudni nektek válaszolni. 
Nézzétek, egy szóval nem mondtam, hogy van ennek bármiféle értelme. 

És tudjátok minek nincs még értelme? 
Annak amit mostanában csinálnak velünk, legalábbis Mónival meg velem. Egyértelmű szopatás, de nem csak velünk basznak ki, hanem körülbelül mindenki mással is, akinek csak egy kicsit is köze van a csomagoláshoz. 
Bár nem úgy vettem észre, hogy ez különösebben érdekelné őket, de engem igenis zavar, mert hogy semmi értelme nincs, még úgy se, ha azt veszem, hogy semmi más, csak szopatás. Mert értitek, ha kibasznak velünk, akkor legalább az csak ránk irányuljon. 

Az a nagy helyzet, hogy az egyik "indoklás" az volt, hogy miért nem kaptunk karácsonyi jutalmat, hogy nem segítünk be másoknak. Hadd ne mondjam el, hogy ez mennyire nagy hülyeség. Oké, hazudtam, nyilvánvalóan elmondom, hogy miért irdatlan nagy hülyeség. Kezdem azzal, hogy szalag mellett dolgozunk, és ezer örömmel szeretik hajtogatni, hogy ha lehet, ne álljon meg a pálya. Bár igazából, ezt is csak akkor mondják, mikor éppen rájuk jön az öt perc, mert ezek a műszakvezetők/kisfőnökök/anyám-se-tudja-mik, úgy működnek, hogy nem konzisztensen várnak el dolgokat, hanem amikor lejön a nagyfőnök és/vagy amikor éppen olyanjuk van. 

Ez egy fontos kitétel, jegyezzétek meg, hogy általában akkor zaklatnak minket, amikor éppen leeszi a nagyobb urakat a fene. 

Szóval, egyrészt szalagmunka, másrészt meg sok. Nem nehéz, de monoton és sok, főleg hétfőnként, meg bármilyen ünnephez kötődő szabadnap esetén, mert hát ha nincsen bót, akkor nincsen bót! Jelen esetben nem lesznek összekészítve az online küldemények és nem lesznek kiküldve, szóval rendesen felgyűlik a munka, amihez kell legalább három ember, plusz egy, aki szelektál és szortíroz, mert mi nyilván nem tudunk elszakadni csak úgy a szalagtól. Aztán amikor rákezdenek, hogy ne álljon meg a pálya, akkor meg pluszba kapkodni kell, a ládákat is le a szalagról, hogy legalább a haladás illúziója meglegyen. 

Ez az egyik része a dolgoknak. A másik része meg az, hogy bármennyire is egyszerű és monoton, azért mégiscsak kell egy bemutatása annak, hogy mit merre hány méter, mert senki nem úgy születik, hogy tud bármit, lett légyen az bármennyire is egyszerű. Ez duplán nehéz, hogyha nem beszéltek egy nyelvet, mert most hirtelen multikulti lettünk, és kaptunk fekete bőrű diákokat, ami abszolút awesome ha engem kérdeztek, de hogy az ottlévőkből én beszélek egyedül folyékonyan, és még én is elég limitált szóhasználattal, ahhoz képest, hogy mennyi könyvet meg videót hallgatok. 
Anyway. 
A lényeg az, hogy még a legegyszerűbb munkáknál is számítanak olyan dolgok, mint hogy tapasztalat, és ha két tapasztalt embert kicserélsz két újoncra, akkor nem teszel sok jót magadnak. Bár, igaz ami igaz, nekem is le kéne szoknom arról, hogy logikát keresek a nagy cégeknél, meg úgy általában a kapitalizmusban, de hát sajnos egész egyszerűen nem megy. Nem tudom teljesen levetkőzni azt, hogy megpróbáljam megoldani a problémákat, amiket egy kis józan ésszel, átgondolással és egy-két normális szakemberrel könnyedén meg lehetne oldani, de hát basznak rá, mert az pénzbe kerül, és isten mentsen attól, hogy bármire is pénzt kelljen kiadni, amire tényleg kellene. 

És nyilván itt jön be az is, hogy ha az adott területen tapasztalt munkást kiveszed a tapasztalt területéről, és berakod egy másik területre, akkor automatikusan ő lesz a tapasztalatlan, főleg ha nem is oda jelentkezett, és semmi kedve nincs oda menni - mint például nekem, aki egyre jobban belátja, hogy a raktári munka nem neki való -, mert nem fog igazán dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel láb alatt leszünk a többieknek, akik amúgy meg tényleg értik és csinálják ezerrel.
Ez meg minden, csak nem hatékony. Mert hogy akkor nem csak a két hatékony munkást cseréltétek le az eredeti helyükön két kevésbé hatékonyra, hanem átküldtétek őket oda, ahol meg ők nem lesznek hatékonyak és simán lehet, hogy másokat is akadályoznak. Mindezt azért, hogy akkor besegítsenek. 
This is insane. 

Magyarán azt történt, hogy Mónit meg engem elvittek betárolni, akkor amikor elkezdett beindulni a munka, és szükség lett volna ránk is, hogy tartva legyen a lépés, de hát apparently az a két szem diák akit beraktak, és akik közül az egyik most látott ilyet először, majd nagyon jól fogja csinálni. Arról nem is beszélve, hogy nem mindent csomagolunk be, hiába fut ki hozzánk, mert olyan van benne, ami a) túl nehéz a zacskónak, b) megtörik, és utána nem tudják már használni. 
De hát ha nincs ott senki, hogy felhívja rá a figyelmüket, mert az egyik a szortírozó, aki nem azt fogja nézni, hogy mit csinálnak a szalagnál, hanem csinálja a saját munkáját, a másik meg Lacika, aki meg inkább játssza a főnököt, semmint valóban hatékony segítség legyen. 

Arról nem is beszélve, hogy az is volt a bajuk, hogy túl sok hibát vétünk, természetesen nem bontották le ennél jobban, hogy mi is az a hiba, de ezen nem fog segíteni, hogyha olyanok csinálják, akiknek senki nem mondta meg, hogy mire figyeljen! Én őszintén nem értem, hogy ez az egész mire jó. 

Ráadásul ha nem bírják ketten, amire nagy esély van, akkor be kell állítani máshonnan embereket, akiknek meg szintén megvan a maguk feladatköre, ahonnan elhozzák őket, és akkor ott szintén fel fog gyűlni a munka, úgyhogy vissza kell rohanniuk oda, és az lesz a vége, hogy akkor két helyen gyűlik fel a tennivaló. Mindezt azért, mert ha véletlenül öt percet álldogálsz munka híján, akkor személyesen te felelsz azért, hogy összeomlik az egész gyártás és nem lesz profit. 

Fejfájdítóan ostoba gondolkodás. 
Mert nem ezen fog múlni, főleg, mert nem minden területen egyszerre vannak ilyen üresjáratok, kivéve az áramszünetet, de az meg egy teljesen másik sztori, és ha valaki nem akar dolgozni, akkor nem akkor fog eltűnni, mikor alapvetően nincs semmi, hanem épp akkor, amikor a legtöbb van. 
Ha valaki megmondja mi mögött ez a logika, mármint értelmes, matematikailag is levezethető, logika, olyasmi, ami nem annyiból áll, hogy "pénz" vagy valami hasonló, általános kijelentés, annak nagyon örülnék. 

De azért menjünk át segíteni olyan területre, ahol még azelőtt soha nem jártunk, nem is olyan munkakörbe jelentkeztünk, nem is tudjuk, mi merre hány méter, csak azért, mert véletlenül öt-tíz percet álldogált, mert éppen nem jött munka. És azon a területen, meg mi leszünk láb alatt, és nem tudunk sok mindenhez hozzászólni. 
Ha pedig ehhez hozzáveszed, hogy elvették a karácsonyi jutalmat, akkor mégis mit hisznek, mi fog történni? Csoda? Megtáltosodunk? Hirtelen elönt minket a corporation love, hogy megmutassuk, igenis érdemesek vagyunk a pénzre? 
Segítek: a felsoroltak közül egyik sem. 

Én például aktívan kerültem a munkát, és inkább az önéletrajzomat adtam be helyekre, mert hát értitek, mikor máskor? Pedig alapjáraton én nagyon olyan vagyok, aki megszakad a melóba, és elviszi a hátán az egészet, és kifejezetten utálom, mikor csak imitálni kell a munkát, vagy kerülni, mert az idő is lassabban telik, unatkozom, meg minden ilyen szar. Még úgy is, hogy közben audibookot hallgatok, ami eddig az egyetlen valódi előnye ennek az egész shitshownak. 

Szóval amikor felküldenek, mert épp lejöttek a fejesek, és uramisten, azt látják, hogy éppen a saját helyünkön állunk és várjuk a munkát, mi lesz itt, hát összedől az egész Hungaropharma! Gyerünk, gyorsan, tüntessük el őket! 
Nos, szóval mikor felküldenek, akkor megcsinálok pár ládát, de csak így mutatóba, mert hát néha kell, hogy lássák, hogy amúgy még életben vagyok, csak éppen kurvára leszarom. Ahogy azt is, hogyha szólnak, hogy gyorsabban, vagy bármi, mert nem én jöttem fel a saját akaratomból, nem erre a munkára szerződtem, és alapjáraton is, már keresem a kijáratot, szóval mi lehet a legrosszabb, amit tesznek velem? Kirúgtok? 

Úgyhogy azt szoktam csinálni, hogy csak tessék-lássék csinálok valamit, majd elbújok egy megfelelő helyre, és csak szörfözök a neten, mert hogy engem aztán hagyjanak békén a fenébe! 
Aztán meg amikor szünetünk van, akkor lemegyek, és nem töröm magam, hogy pontosan visszaérkezzem. 
Ez történik, hogyha az embert nem fizetik meg. 

A másik, ami nagyon tetszik, hogy nem ám akkor küldenek fel, amikor tényleg nincsen semmi, meg nem ám csak az egyikünket, hogy akkor a másik ott maradjon, segíteni, nem, dehogy, mert az logikus lenne. Hanem akkor mikor lejön Mr. Pufidzseki, vagy mindkettő nagyfőnök, mert hát uramisten, lejöttek a nagyfőnökök, és mi meg a munkákat csináljuk, és/vagy várunk a hamarosan megérkező munkánkra, micsoda skandalum, vajon valahogy túl fogja-e ezt élni a cég?

Szóval ezért mondom, hogy nagyon ilyen szivatás szaga van az egésznek, de közben meg nem mondanám teljesen annak, mert hogy ahhoz valamiféle figyelem is társul, de ez csak ilyen odavetett agyfasz, hogy akkor menjetek máshová, mert itt most nem lehettek. Őszintén szeretném megérteni, hogy ez most mi a fene, és miért, de tartok tőle, hogy soha nem fogom, mert ehhez én túl neurodivergens vagyok, és a kicsi gülü szürke agysejtjeim nem kompatibilisek az efféle hétköznapi faszságokkal, amiknek se füle, se farka. 

Jaj, eszembe jutott, hogy mi volt a másik, amiért a héten megálltam a fejlődésben. 
Említettem, hogy jöttek hozzánk fekete bőrű diákok, akik angolul beszélnek. (Olyan hülyén hangzik ez, hogy fekete bőrű diák, de sajnos nem tudom, hogy honnan származnak, így az kilőve, ráadásul tudom, hogy ez a nem sértő és rasszista változat, de hát attól még némileg cringelek magamon, mikor így hivatkozom rájuk.) 

A harmadik ami ma ütött szöget a fejembe, hogy elképzelni nem tudom, hogy miként lehetünk így "hasznosabbak", mintha lent csomagolnánk. Mert ha érdekelne a betárolás - vagy bármilyen raktári munka -, akkor is maximum húsz ládát tudnánk betárolni óránként, pusztán azért, mert annyi érkezik fel. Ha felérkezik egyáltalán. És nem lehet gyorsabban csinálni, akármennyire is akarnád, mert hogy ha nincs, akkor nincs. 
Míg lent ugyanennyi idő alatt százat is megcsinálok, mert amikor felküldenek minket, akkor szokott úgy igazán beindulni az élet, szóval simán tudom hozni azt, hogy akkor öt perc alatt tízet becsomagolok. 
Tehát, ha azt akarják, hogy hatékonyak legyünk, akkor miért küldenek fel oda, ahol objektíven is kevesebbet dolgozunk? Egyszerűen nem értem, pedig nagyon szeretném. Vagy legalább azt tudni, hogy akkor ez most nekik jó, vagy mi van? Most akkor már jól dolgozunk, hogy átraknak minket oda, ahol szignifikánsan kevesebb dolgot csinálunk? 
Annyira szeretném én ezt érteni, de mondom, ilyen matematikailag levezethető logikával, amit megért a kicsi gülü agyam is, mert jelenleg nagyon nem tudom, hogy ezt így most mégis miért. 

Arról nem is beszélve, hogy én aztán szó szerint kerülöm a munkát. Sikerült találnom néhány jól bejáratott fedezéket, ahol nem vesznek észre, és ahol vígan elnyomkodom a telefonom, de hogy én ezt annyira nem élvezem, bármennyire is hihetetlen. Az alapbeállításom ugyanis a hátamon-viszem-az-egész-gyárat hozzáállás, mert hülye vagyok azért, és azon vagyok, hogy gyerünk, csináljuk, mert nyilván ha előbb végzünk, akkor előbb mehetünk haza. Tudom, hogy ez nem így van, akármennyire is szeretném, de ez van bennem, próbáld megmagyarázni a falnak az atomfizikát. 
És az a tény, hogy passzív-agresszív módon bujkálok, meg direkt lassú vagyok, és egyszerűen csak nem vagyok ott helyeken, ahol elméletileg lennem kéne, nagyon zavar, és nagyon nem szeretem csinálni, csakhogy azért nem vagyok annyira hülye, hogy megszakadjak egy ilyen hálátlan és vadparaszt főnökségnek. Az embernek néha fel kell adnia a hozzáállását ahhoz, hogy az elveit életben tartsa. Mert ha engem nem kezelnek munkaerőként, akkor én miért kezeljem őket munkaadóként? 

Mondanám, hogy felbasz, de igazából most már csak simán értetlenül állok az egész előtt. Ó, és eszembe jutott mit akartam még mondani, mielőtt még végleg elterelődtem volna. 
Kicsit visszatérve a diákjainkhoz, ők ugye angolul beszélnek, illetve Sandiról tudom, hogy tanul magyarul, a többiekről fogalmam nincs. A jelenlévők közül én beszélek úgy-ahogy angolul, bár így is ilyen kézzel-lábbal mutogatok néha, mert a beszélgetési skilljeim nem éppen a legjobbak. Erre fel, erre fel, erre fel nem kiderül, hogy mindkét műszakvezetőnk tud angolul??? És ők így el tudnák magyarázni nekik, hogy mi merre hány méter??? Ha mondjuk érdekelné is őket, hogy mi az istent csinálnak azok, akik a műszakjukban vannak, egész pontosan??? De ehelyett lepasszolják nekünk, mert nem tudom, lemaradnak a számokról a képernyőn??? 
Lefosom a bokám, de komolyan. 
Nem azért, mert nem akarok segíteni, vagy bármi bajom van, de a tény, hogy csak így odahozzák őket, hogy kezdjük velük amit akarunk, miközben tudnának kommunikálni velük? És akkor még csak egy légyszivest se tesznek hozzá, semmit, csak így otthagyják őket is, meg minket is, ebek harmincadjára. 
És erre soha nem jövök rá, hogyha Móni nem hívja fel rá a figyelmem. 

Mert hogy amikor jött egy új gyerek, akkor Melindácska megkérdezte, hogy ki tud angolul, mire Móni rávágta, hogy senki. Én meg megköszöntem, hogy fedezett, mert hát én és a szociális energiáim azok nem feltétlenül járnak kéz-a-kézben, mire mondta, hogy nincs mit, meg amúgy Melindácska tud angolul. Ja meg a másik szóvivő is. Én meg álltam, hogy na baszdmeg, ne szivasson, de mondta, hogy mindkettőt hallotta már folyékonyan angolul beszélni. 
Tehát igazából tudnának segíteni a szerencsétlen jövevényeinknek, csak éppenséggel rohadtul nem akarnak. 
Szeretnék rá mit mondani, de nem tudok mit. 
És mondom, nem azzal van a bajom, hogy akkor útközben segítenem kell nekik, vagy esetleg beszélgetni, vagy bármi, hanem azzal, hogy az amúgy angolul beszélő főnök, akinek az lenne a dolga, hogy akkor irányba állítsa őket, lepasszolja az egészet egy odavetett félmondattal, és még csak annyit se tesz hozzá, hogy kösz baszdmeg. 
Teljesen kivagyok. 

Ez önmagában nem olyan nagy dolog, de tekintve az összes többi red flaget, amit sikerült összehozniuk, csak hozzátesz az eleve tele lévő pohárhoz. 

Nagyon örülök, hogy elkezdtem munkát keresni, mert hogy szerintem azért ennél jóval többet érek, mint munkás, meg mint ember. Persze, csak egy hete kezdtem el bedobálni az életrajzaim, és eddig még csak egy interjúm lett, de hogy remélem ez azért majd növekedni fog. Mindenhova bedobom, ami egy kicsit is tetszik, meg hozzám illőnek érzem, aztán majd csak lesz valami! Tapasztalataim szerint ez a fajta halászat sikerrel szokott járni, csak értitek, nehéz bízni a processzben, miközben szorongásos depresszióval küzd az ember, meg egy szar pénzügyi helyzettel.  

De hát ha elég helyre bedobod, akkor csak vissza fognak hívni! Mondjuk megvan az a pár hely, ahova semmi esetre nem adom be, mert már voltam náluk a) interjún, b) próbanapon és egyáltalán nem az volt, amire számítottam, vagy amit kerestem, úgyhogy nem is érdemes megint megpróbálni. Ahol meg már voltam dolgozni, oda elvből nem megyek vissza, mert azt még személyes fejlődésemben is visszalépésnek érezném. Oka volt annak, hogy nem dolgozom ott, szóval minek visszamenni és megnézni, hogy miért is jöttem el onnan? Oké, hogy alapjáraton az a fajta ember vagyok, aki legalább ötször elköveti ugyanazt a hibát, hogy lássa valóban hülye ötlet-e, de a munkakeresésnél ezt nagyon komolyan veszem, hogy csakis új helyre megyek. 

Kicsit aggaszt a 2024-s évem, mert most hogy fogják elhinni, hogy én tényleg hosszú távra tervezek? Mert én tényleg hosszú távra tervezek mindig, legalább három évre - az már hosszútáv, csend legyen -, de hát annyira nem jött össze a tavalyi év, hogy az valami hihetetlen. Meg igazából ha nem lett volna ez az egész átbaszás a karácsonyi jutalommal, akkor itt is itt maradnék még legalább egy évet, mert a csomagolást tényleg szeretem, de így? Hogyan? 

És mi van ha azért nem hívnak majd vissza a cégek, mert látják ezt a kiesést? És egyből elkönyvelnek olyasvalakinek, aki nem veszi komolyan a munkát? 
Ó, faszom, miért kell ennek ilyen nehéznek és szorongást kiváltónak lennie? 
Lehetséges ha ezen a ponton csak elmennék aludni, akkor ez így nem végződne pánikrohamban, de jelenleg szeretnék még egy szörnyet megölni, úgyhogy egy kicsit még gyűrőm a billentyűzetet így hajnalban. 

A 4theWords továbbra is egy nagy függőségem, és idén tényleg szeretnék összespórolni arra, hogy megvehessem rá a lifetime pro-t, mert hogy én ezt az oldalt tényleg iszonyatos mértékben használom, és ki is használom, meg mindenkinek reklámozom, és amíg össze nem omlik a társadalom, addig én ezt bizony használni fogom, és annyira jó lenne egy lifetime pro! De hogy nyilvánvalóan megvan az ára, és nekem jelenleg a saját alap szükségleteimet se sikerül úgy támogatnom, ahogy illene, nem hogy félreraknom! Ez a január különösen gyilkos lesz, de talán a február kicsit kegyesebb lesz hozzám, és az új munkahely meg aztán tényleg normális lesz. 

És akkor az ember álljon talpra valahogy mentálisan. 
Nagyon jó vicc. 
Pedig a híreket egyáltalán nem nézem, az egyetlen hírforrásom a tumbliren a Destiel mém, és néha még az is sok tud lenni. 

Tényleg el kéne mennem aludni srácok, az a nagy helyzet. 

Ami meg is történt, és bár nyilvánvalóan a problémák nem szűntek meg - ami egy felettébb rude szokás -, de hogy legalább kicsit kialudtam magam, és az általános doom and gloom is némileg visszahúzódott. Azt hiszem, hogy nem is pocsékolom erre tovább a szót, mert csak indokolatlanul felhúzom magam még kaja előtt, aztán megint ott tartok, ahol a part szakad. 
De majd elmúlik. 
Azt hiszem igazából ez vezet át a legnyomorultabb időszakokon, mert végül úgy is elmúlik. Aztán persze jönnek újfajta nehézségek, de hogy azok is elmúlnak egyszer. 

Erről az jut eszembe, hogy kiskoromban nem igazán féltem a haláltól, és mindig úgy képzeltem, hogy majd eljön az az idő, amikor majd elkezdek félni tőle, de immáron harmincegy éves vagyok, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy már nem is fog ez megtörténni. Amitől tartok az a fájdalom, illetve az Alzheimer. Oké, az Alzheimertől jobban. De maga a halál ténye? Az elé maximum csak kíváncsisággal állok. De ha újra leszületek ide, isten bizony patáliát csapok, mert hát ki a fenének van kedve még egyszer még ezt az egész hülyeséget végigcsinálni? Ha meg már muszáj, akkor legalább valami sci-fi környezetbe dobjon, vagy adjon szupererőt, értitek. 

Eh, mindegy is, valahogy majd csak megleszünk! A héten is bedobtam vagy tíz helyre bedobtam az önéletrajzomat, aztán majd csak érkeznek már azok a hívások! Persze, türelemmel kell lenni, mert nyilván míg átnézik, meg elbírálják, meg egyáltalán, addig eltelik némi idő, aztán meg ki tudja, hogy egyáltalán visszajeleznek-e. A munkakeresés szokott körei, bár legalább most van mellette melóm, ami akkor is jelent valamennyi bevételt, hogyha nem hajlandóak megfizetni az ember munkáját.

Aminek jobban örülnék, hogyha bujdoklás közben tudnék írni is, de sajnos telefonon nem igazán tudok jegyzetelni, egyszerűen nem kényelmes meg nem tud úgy ráállni az agyam, így ez ki van lőve. Pedig most épp kezdek visszarázódni a horrorba, és épp a Lábnyomok a hóban-nal kínlódok. Némileg üresnek éreztem az egészet, meg nem is állt össze, annak ellenére, hogy amúgy megvolt nagyjából a fél munkavázlat, meg azt is tudtam, hogy mi történik és miért, de hogy azért még nem volt az igazi. Aztán rájöttem, hogy az hiányzik belőle, hogy mégis miként végződik az egész. Mert hát itt egy egész faluról beszélünk, amit sikeresen túszul ejtett a saját elbaszott építkezésük, meg egy eldritch istenség, aki szintén nem tud amúgy ebből kijutni, mert hogy az ő nézőpontjából is alaposan el van baszódva az egész, és nem tud kiszabadulni, de visszajutni sem a saját létsíkjára. 

Senkinek nem jó abban a falucskában, senkinek :D Vikinek se nagyon, mert hát az eldritch lény le akarja nyúlni Viki lelkét, mert something something energia, amit még szintén ki kell dolgoznom, hogy vajon mit akar egyetlen drága kiégett horror írómtól. 
Ezenkívül azt is ki kell találnom, hogy mégis miként történik majd a nagy leszámolás, és Viki hogyan menekül meg a faluból, meg egyáltalán mi lesz azzal a faluval. Eddig a legnagyobb esély arra van, hogy megsemmisül az egész, úgy ahogy van, mert úgyse emberek lakják, meg csak a baj van vele, szóval miért is kéne meghagyni? Hogy egy random túrázó ott lelje a halálát? Nem, nem, köszönöm szépen, nem játszunk ilyesmit, Viki mindennek véget fog ott vetni. 

Csak tudnám hogy nézzen ki a csata. A falusiakkal megvan, hogy miként számol le, és az nyilvánvalóan hatással lesz az eldritch entityre is, mert belőlük nyeri az erejét, mert hát bízik abban, hogy azért csak sikerül innen kitörnie. 

Erről eszembe jutott most a legnagyobb írós tragédiám: valahova kidobtam a horrorantológiámhoz tartozó füzetet, és fogalmam nincs, hogy hova, mikor, és egyáltalán miért? Mármint miért tettem ilyet? Ahhoz sajnos nem fér kétség, hogy megtettem, mert nem találom sehol. Pedig benne volt már teljesen kidolgozva az Ajtók köztes terekre, meg a Lábnyomok a hóban-nak is legalább a fele, és oké, hogy ez utóbbinak megvannak részletei online, és az előbbinek is egész biztosan van egy munkavázlata online, mert mint mondtam, a 4theWordsot használom a mindenre is, de kérdés, hogy akkor az mennyire ömlesztett, és mennyi ideig tart, amíg kibogarászom belőle, ami nekem kell. 

Tisztán előttem van, hogy egy kockás füzetbe írtam, de csak egy üres kockás füzetet találtam, mert hogy még mindig nem adtam fel az álmaim, hogy akkor én majd jól megtanulok matekul, de hogyha nem vált be a kockás füzet vázlatoláshoz se, akkor miért dobtam ki? És ha ki is dobtam, akkor is, miért nem másoltam le? Oké, hogy alapvetően nem vagyok tartogatós típus, és bármitől kérdés és kérés nélkül megszabadulok, hogyha úgy érzem már nincs rá szükségem, és nem is fogom használni, de ez nyilvánvalóan olyasmi volt, amire szükségem lenne. Hogy az istenbe dobhattam ki mégis? 
Halványlila elképzelésem sincs, és ez zavar az egészben a leginkább. 

Meg az, hogy akkor kezdhetem előröl. 
Nem mintha nem lenne minden egyes projektemhez egy külön A/5-s füzet, mert nyilvánvalóan van, meg természetesen üres is, mert mégiscsak egy íróról beszélünk, szóval meg tudom ezt oldani, hogy akkor nyitok egy újat neki, de így: miért dobtam ki olyasmit, amiről tudtam, hogy még kelleni fog? 
Van egy olyan érzésem, hogy erre soha nem fogok választ kapni, de legalább sokáig bosszantani is fog. Vagyis egészen addig, amíg a kis aranyhal memóriám eltárolja ezt a problémát. Bár, az is igaz, hogy problémák eltárolásában nagyon jó, hogy rohadna el, míg a jó emlékeket meg az ásó, kapa, nagyharang is alig akarja felhozni. 
Erről jut eszembe, hogy amúgy vennem kell egy kis dobozkát, mert így hogy fogom eltárolni a jó emlékeimet? Illetve addig meg kell győzni magamat arról is, hogy a kicsi örömeket is simán beleírhatom, nem kell feltétlenül ilyen nagy dolognak lennie, mert hogyha örömet szerez, akkor örömet szerez. Nem fogja senki rám hívni a Naplórendőrséget, hogy uramisten, miként merészeltem leírni. 

Ugyanez a szokásokkal, hogy attól, mert azt láttam, hogy valamit A módon csinálnak, én attól még csinálhatom B módon. Vagy C módon. Most például reggel zuhanyzom, mert hogy így könnyebben szánom rá magam. Időről-időre rájövök arra, hogy a szociális szabályok nem éppen kőbe írt dolgok, maximum homokba vannak karcolva, csak hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rájuk, mintha az előzőek lennének érvényesek rájuk. 

Oké, ez a kanyar egyértelműen egy zsákutcába vezetett, szóval azt hiszem ezt itt annyiban is hagyom, mert nem vagyok éppen most filozofálgató hangulatomban. 
Viszont tuti volt még valami, amit el akartam mesélni!
Oh megvan! Kitaláltam, hogy miként szeretném tölteni a nyaralásom! Ami nem feltétlen nyáron következik be, mert őszintén és teljes szívből utálom a nyarat és őszintén szólva inkább dolgozom végig, mint hogy akkor bárhova menjek, ahol szintén kiállhatatlan a hőség, még az emberekről is több van, mert hogy mindenki más is nyaral. 
Fúj. 
Szóval nem biztos, hogy nyáron akarom megcsinálni, de hogy eljutni így a közeli országokban egy kísértetjárta helyre. Meg ott van Szegeden a Boszorkánysziget, amiről írtam is egy novellát, ott van Wattpadon, meg ao3-n is, el lehet olvasni, szerintem nagyon jó lett! Meg mások szerint is. 
És amikor írtam, már akkor is megfordult bennem az, hogy leutazok és megnézem személyesen, mert hogy az mégis mekkora lett volna? 

De hogy azt hiszem valamelyik közeli országban van egy bizarr, elátkozottnak mondott erdő, amit szeretnék megnézni, és tuti, hogy vannak még helyek itt, számomra is elérhető közelségben! 
Egy időben Bandival volt az a tervünk, hogy csinálunk ilyen körutat, ahol körbejárjuk a kis hazánkban fellelhető kísértetjárta helyeket, mikor még mindketten nagyon benne voltunk a Supernaturalban, mint TV showban, és mint jelenségben egyaránt. Csak aztán ez valahol elmaradt, és igazából most jutott eszembe, hogy terveztünk egy ilyet, hogy én is el akarok menni egy darab fura helyre. 

Meg őszintén szólva jobb szeretek egyedül menni ilyen helyekre, mert bár szeretem a barátaimat, meg időt tölteni velük, meg ilyenek, de nyaralásokkor meg ilyenekkor az egyedüllétet preferálom. Simán lehetséges, hogy ez abból fakad, mert csakis és kizárólag katasztrofális tapasztalataim vannak a közös nyaralásokkal, hála a cshaládnak, és azóta nem is volt nagyon lehetőségem és alkalmam felülírni ezeket a rossz emlékeket. Úgyhogy inkább egyedül megyek helyekre, biztos ami biztos. 

Meg az is lehet, hogy csak simán szeretek egyedül lenni. Nem igazán zavar, hogy ilyenkor nincs körülöttem senki ismerős, mert tökéletesen jól feltalálom magam, és csak magamhoz kell alkalmazkodnom, máshoz nem, és nincs bennem szorongásféle, ami mondom, még a cshaládi nyaralásokból maradt rám. 

A barátaim közelében már megtanultam, hogy miként engedhetem el magam, és nem okoz semmiféle nehézséget, hogy akkor több napot is együtt töltsünk, mert ünnep, meg ilyesmik, viszont az, hogy effektíve nyaralásra is elmenjek velük, az nem tudom, hogy miként működne. Lehetséges, hogy jobb is, hogy akkor nem sikerült leszerveznünk azt az országkörüli utat, mert még nem volt kezelve a szorongásos depresszióm, és nem is tudtam, hogy pontosan mi is a baj velem, úgyhogy lehet, hogy valami katasztrófában végződött volna. 

Most már nyilvánvalóan jobb a helyzet, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy meg akarok-e egy ilyen játszani, arról nem is beszélve, hogy még magam se tudom, hogy egyáltalán lesz-e pénzem eljutni bárhová, így hát kissé felesleges belevonnom egy vagy több embert, egy olyan projektbe, ami ennyire bizonytalan. 
Főleg, hogy az az egy vagy több ember szintén felnőtt, dolgozik és/vagy tanul, szóval egy helyre és egy időre szervezni kisebb logisztikai clusterfuck. 

Meg különben is, ha egyedül akarok menni valahova, akkor egyedül megyek és kész. A Művészetek Völgyén is egyedül voltam, és az is működött, tök jól éreztem magam, úgyhogy igazából nincs bajom az egyedül nyaralás koncepciójával, csak hát futnom kellett egy kört, hogy vajon a többekkel való nyaralás mennyire lenne működőképes, és mennyire nem. Lehet egyszer majd ki lesz próbálva érdemi körülmények között, de szerintem az nem idén lesz. 

Ez egy nagyon olyan poszt, ahol újra és újra zsákutcákba megyek, mert hogy ilyen félálomba írom és/vagy nem figyelek oda eléggé. De nem fogok visszatörölni, legalábbis ennyit már egészen biztos, úgyhogy csak fogjuk rá az egészet a januárra, meg az általános stresszre, amit a munkakeresés meg a pénzügyi helyzet okoz. 
A világ állapotához már nagyjából hozzászoktam, és most már csak akkor lepődők meg, hogyha tényleg felbukkannak a kaijuk. Az legalább érdekes lenne és valami új, nem pedig a szokott politikai agyfaszok, klímakatasztrófák és háborúk. Lehet, hogy ránézek néhány hírre, csak hogy lássam miért is akarok inkább visszamászni a szépen belakott és kényelmes kis kövem alá. 
Főleg ami a nemzetközi állapotokat illeti, mert hamarosan a hazai helyzettel kénytelen leszek szembenézni, mert teljesen ad hoc jelleggel jelentkeztem passzivistának a Kutyapártosokhoz.
Egyrészt azért, mert már gondolkodok rajta egy ideje, és éppen nem volt energiám lebeszélni magamat az egészről, másrészt meg azért, mert jót fog tenni, hogyha valamit tehetek a közösségért, aminek tudom, hogy tényleg van haszna. Na meg rengeteg százalékos valószínűséggel bosszantja fel a politikai rendszert, és így én is tökéletes körülmények között élhetem ki a rendszerellenes érzéseim. 

Fogalmam nincs hogy fog ez kinézni a gyakorlatban, és hogy milyen feladatkörben és beosztásban fogok dolgozni, és egyáltalán milyen lesz az általános energiaszintem, de egy próbát mindenesetre megér. Fizetni nem kell érte, és lehet, hogy segíteni fog abban is, hogy legyűrjem azt az új és meglehetősen idegesítő tikkemet, hogy nehéz elindulnom helyekre, még akkor is, hogyha tudom, hogy jól fogom érezni magam, meg ez az érzés is el fog múlni, csak eljutni odáig! Az okoz problémát, és fogalmam nincs, hogy egész egyszerűen miért. De talán az a tudat, hogy megyek kibaszni a rendszerrel, még akkor is ha az a kibaszás gyakorlatilag közösségileg munkát jelent. Ha hülyeség, de működik, akkor nem hülyeség, és hát az ember agya eléggé érdekesen működik, az enyém meg nehezített pályán érdekes, szóval ha az kell, hogy legyőzzem ezt a "nem tudok kimozdulni otthonról" dolgot, hogy azt képzeljem, hogy a rendszert rúgom seggbe, akkor azt képzelem. 

Kaptam is vissza már egy levelet, amiben leírták, hogy lesz egy live is, amire pont nem tudok majd eljutni, mert hogy így állandó délutános vagyok, és esélyem sincs jelen lenni online. Hacsak el nem bújok valahová, és meg nem nézem úgy, de ki tudja, hogy mit fogok akkor csinálni. Remélem csomagolni, mert őszintén szólva a raktári munkából eléggé elegem van. Én nem oda jelentkeztem, és nem is szeretem csinálni. Persze, a targoncázás továbbra is érdekel, de minél többet látok rá a raktári munkakörökre, annál jobban úgy érzem, hogy a targoncázással együtt se nekem találták ezt ki. 

Annak meg, hogy csak úgy letegyem a targoncásvizsgát, és aztán később ne használjam, nem látom semmi értelmét. Mert ha már egyszer fizettem érte, akkor úgy helyes, hogy csináljam is. 
Aztán lehet, hogy van itt valahol Budapesten egy olyan hely, ahol normális a főnökség, meg érdekel annyira a raktáros munka, hogy ne akarjam lekaparni a saját arcomat, de jelenleg nem látok erre lehetőséget, ahogy arra se, hogy akkor engem hirtelen elkezd érdekelni a raktári munka, főleg, hogy most rákényszerítenek, és mind tudjuk, hogy mennyi esélyed van megszeretni valamit, amit egyáltalán nem akarsz csinálni. 

A szalagmunka meg így általában a gyári környezet továbbra se zavar, nincs vele semmi bajom, meg őszintén szólva már kiismertem a szakmát annyira, hogy csak egy sóhajjal vegyem tudomásul, hogyha találkozom egy általános gazsággal, ami mindenhol ott van, csak éppen pepitába. Ismerős már a popszakma, van benne gyakorlatom, bár néha elgondolkozom azon, hogy jobb lenne mégiscsak egy irodai munkát keresni. De hát oda hogy az istenbe vesznek fel, mikor harmincegy vagyok és nagyon kevés tapasztalatom van irodai munkával, meg legalább ugyanennyi ingerenciám emberekkel dolgozni. Ami pedig az irodai munka egyik alapköve. 
Nem, azt hiszem, hogy az irodai munkát nem nekem találták ki, de nagyon szeretnék egy olyat találni, ahol ülve lehet dolgozni, és rendes az a szék, amit kapunk. Nem tudom, hogy mi az isten bajuk van azzal a kapitalizmusnak, hogyha az ember dolgozik miközben ül, vagy éppen hangoskönyvet hallgat, főleg hogyha ellátja a munkáját, sőt, jobban is, mert hogy olyan körülményeket teremt magának, ahogy a leginkább produktív tud lenni. 

Erről eszembe jutott a The Room című könyv, ami szerintem hands down a legjobb autista reprezentációt hozza, amivel valaha is dolgom volt, és mindenkinek őszintén ajánlom. 
Abban volt, hogy a főszereplő talált egy szobát az irodában, ahova ha bement, önmaga jobbik változata lett, jobban tudott gondolkodni, és teljesíteni is, viszont az a tény, hogy bemegy a szobába, mindenki mást iszonyatosan zavart, holott semmilyen fizikai vagy mentális kihatással nem volt rájuk, csak a tény, hogy a főszereplő másként viselkedik, és az, hogy hozzáfér ahhoz a szobához, egyszerűen kikezdte őket. 
Nem lövöm le a poént, mert nagyon szeretném, hogy mind megtapasztaljátok, hogy mégis miről van szó, mert ez egy nagyon jó könyv, és nagyon ajánlom, és ahogy hallgattam, nagyon látva éreztem magam, és az a tény, hogy tényleg mert a szerző hibákat adni a karakternek, és ez olyan jólesett, mert hát az autista emberek se istenke tökéletes angyalkái, hanem ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak éppen nem úgy működnek mentálisan, mint a többség. 

Ezzel azt akarom mondani, hogyha megengeded valakinek, hogy reális keretek között olyan körülményeket teremtsen magának, amik között hatékony lehet, akkor hatékony is fog lenni. Nekem ez az, hogy leülhessek, ne zavarjanak faszságokkal és hallgathassak audibookot, mert így tényleg arra tudok koncentrálni, amit csinálok. 
A kezeim és a szemem el van foglalva azzal, ami előttem van és amit éppen csinálok, szerelek, csomagolok, bármi mást csinálok, míg a fülem és az agyam egy része elvan azzal, hogy akkor könyvet olvas. Nyilván az agyam nagyobb részét így is feltartok a munkának, de az a lényeg, hogy megvan egy egyensúly, ami tökéletes számomra, nem zavarok vele senki mást, és őszintén szólva: én másnak is megadom szívesen ugyanezt, nyilvánvalóan: ésszerű keretek között és az aktuális munkához viszonyítva. 

A legtöbbször pedig ezek nem is jelentének nagy dolgokat, hogy a dolgozó úgy érezze, hogy megbecsülik, nyilvánvalóan fizetéssel együtt, de hát isten mentse meg az igazgatókat, hogy véletlenül gondoljanak a munkásaik kényelmére. 
Yepp, én nem nagyon hiszek abban, hogy túl sok normális munkáltató maradt, legalábbis abban a világban, amire én rálátok, nem nagyon. Persze, megadom a lehetőséget, hogy a tapasztalati és minden egyéb körömön túl ott vannak a tökéletes munkaadók, mert ez aztán nekem nem kerül semmibe, de ez nem is jelenti azt, hogy feltétlen bíznék is ebben a lehetőségben. 

Yeah, úgy érzem, hogy meglátszik, hogy már megint benne vagyok a munkakeresés poklában, és egyáltalán nem vagyok lelkes neki, de talán ezúttal sikerül egy normálisabbat kifogni, ahol ottmaradhatok jó ideig, és nem kell ezzel a faszsággal foglalkoznom.
A motivációs levélre nem is térek ki, mert a motivációs levél egy külön érdekes kis pokla a nagy átfogó egésznek, és szerintem nincs olyan ember, aki szívesen írná ezeket. 
Nem csak ez a poszt, de hogy én is úgy érzem, hogy kicsit köröket járok. Bár aztán ki tudja, lehet, hogy nem is egy kör, hanem spirál, és talán, de csak talán, felfelé haladok benne. 

Útközben az audibookról eszembe jutott, hogy gyerekek olyan elrugaszkodott agyfasz sztorit sikerült olvasnom! A Temeraire sorozattal is sikerült haladnom, csakhogy úgy, de úgy a gyomromba vágott, hogy kénytelen voltam félretenni, és valami teljesen mást hallgatni, hogy talpra álljak, és tudjam folytatni, mert hogy amúgy a Temeraire sorozat egy olyan kitűnő cucc, amilyet az ember csak kívánhat magának, és nagyon örülök, hogy haladok vele, de hogy éppen bántott.
Szóval úgy döntöttem, hogy akkor előveszem a másik sorozatot, amit szintén félreraktam, holott azt is nagyon szeretem, és gyerekek, én nem tudom szavakkal leírni, hogy milyen gyönyörű mindfuckot kaptam. 

Tales from the Gas Station, kifejezetten a harmadik kötete, amit nem tudom, hogy miért raktam félre egészen pontosan, amikor meg már rájöttem, akkor meg túl is léptem rajta, és teljesen újfajta mindfuckban találtam magam. Aztán egy újabban. Aztán egy újabban. 
Nagyon szeretném elmagyarázni azt a fajta teljesen elborult, korlátot és határt egyaránt nem ismerő őrületet, amit én ott megtapasztaltam, de az a nagy helyzet, hogy ezt nem lehet. Ezt meg kell tapasztalni. 
Vinninek természetesen végig narráltam az egészet, mert hogyha én azt nem mondhattam el volna valakinek, egész biztosan megbolondulok. Nem az, hogy a történet lement a sínekről, de hogy néha csak azért vetett egy pillantást a gyomokkal benőtt, elrozsdásodott sínekre, hogy tudja, merre nem kell mennie, majd minden figyelmeztetés nélkül Föld körüli pályára állt, és távozott a világűrbe. 
Az alapvetően se éppen normális és beszámítható horrorkomédia olyan szintekre lépett, amikről eddig én még csak nem is álmodtam. Higgyétek el, hogy nagyon szeretném elmondani, hogy mégis mi történt, mert nyilvánvalóan végig tudtam követni, hogy mi van, csak éppen teljesen és tökéletesen elvesztettem azt is amit már addig elvesztettem és elengedtem. 

Az emberek azt hinnék, hogy ilyen abszolút őrületet csakis és kizárólag valami tudatmódosító szer hatására ír az ember, de hadd cáfoljam meg ezt az elméletet, mert, hogy a tudatmodósítóknak pont az a lényege, hogy nem vágod mégis mi történik, márpedig ahhoz, hogy hatásosan vezesd végig a sztorit, és elérd azt a hatást, amit el akarsz érni, és minden konzisztens maradjon, ahhoz hideg és számító fej kell. Az embernek végig kell gondolnia, hogy mi történik, miért, és miközben történik az ereszd-el-a-hajamat, aközben is szem előtt kell tartani, hogy mire akar kilyukadni. 
Nem lehet egy ennyire hatékonyan elvetemült történetet írni, ha az ember azt se tudja, hogy melyik bolygón van. Nem is értem, hogy egyáltalán miért létezik ez az elképzelés, amikor semmi alapja nincsen. 

Koherens sztorit írni nem egyszerű, koherens és közben abszolút unhinged sztorit írni meg főleg nem. De azért nagyon szeretnék beköltözni Jack Townsend fejébe, hogy megtudjam mégis miként működik az agya, mert hogy ilyen könyvet megírni! Koherensen, karakterívekkel, elborultan összetett világépítéssel, meg minden egyébbel együtt, úgy, hogy a legvadabb lázálmot is lepipálja. Aztán persze a végére kicsit lecsillapodott, de hogy jézusisten, Kálid Artúr gyere le és vidd magával kicsi gülü füleimet. 

És még van egy könyv hátra! Én nem tudom, hogy mégis hogy fogjuk emelni a téteket, majd lezárni ezt az egészet. Tartok attól, hogy valaki megint meg fog halni, mármint tényleg and for real, vagy hogy milyen elvetemült agyfasszal fogjuk megoldani. Semmi elképzelésem nincs, egyszerűen olyan váratlan dolgokat húz elő, amik amúgy olyan természetesen belesimulnak a világba, hogy azt tanítani lehetne, és így még egy szemernyi előrelátásom sincs, hogy akkor mit fogunk előhúzni, mit fogunk felhasználni, meg ilyenek. 
Halványlila elképzelésem sincs, és amennyire izgatottan várom, legalább annyira rettegek is, mert a harmadik kötet azért bebizonyította, hogy itt bizony nem ismerjük a kegyelmet.
Na meg az a tény, hogy a megbízhatatlan narrátort is olyan szintekre emeli, amit én eddig még nem tapasztaltam meg. 

Én komolyan szeretnék beköltözni az író agyába legalább egy napra, vagy kivallatni, hogy mégis miként csinálta ezt az egészet. Na meg utánanézni, hogy írt-e még bármi mást, mert hogy én abszolút függője lettem. Csak ajánlani merem, főleg, hogyha olyan horrorrajongó vagy, mint én, mert ez egy nagyon páratlan része az egész zsánernek. 
Annyira, hogy fennmaradtam hajnali kettőig, munkaidőben, csak azért, hogy befejezhessem a harmadik kötetet. Hangsúlyozom: munkaidőben. Egyszerűen nem bírtam letenni. 
Meg kéne nézni, hogy vajon van-e fizikai kiadásban, meg esetleg merch hozzá, mert én támogatni szeretném ezt az embert. Igazán zseniális. 

De ha már horror, vissza kéne térnem a Malevolenthez is, mert ott is teljesen elfelejtettem, hogy mégis hol tartottunk, és mi a sztori, meg éppen kik, mik akarják megölni és merrefelé tartunk. Nagyon elhanyagoltam szegényt, pedig annak az alkotója is a saját módján unhinged. Meg általában a podcastokat. 

Jaj, azt meséltem, hogy rájöttem, hogy mi hiányzik a saját podcastemből? Úgy rémlik, hogy igen, ha nem is ebben a posztban, akkor az előzőben, úgyhogy nem ismétlem meg magam.
Meg azt hiszem ezt a posztot is lassan lezárom, mindent kipanaszkodtam, amit csak akartam és épp elég zsákutcába vezettem be mindenkit ahhoz, hogy lassan búcsút intsek nektek. Elég hosszú poszt lett ez így is. felesleges tovább szaporítanom a szót, bármennyire is kezdek belejönni a fecsegésbe. Valószínűleg a cukor teszi, meg az a tény, hogy most már felébredtem az egész nap tartó álmosságból. Pont akkorra, amikor már megint lefekvéshez kéne készülődni, de hát ez van. A biológiai órám is pontosan ugyanolyan hülyén működik, mint az időérzékem.

És még nincs is idei naptáram, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mégis milyen válna be leginkább. Egy ideig sima asztali naptárt használtam, de nem igazán vált be, aztán próbálkoztam ilyen zsebnaptárral, de azt is hasonló sikerrel forgattam, szóval nem tudom, hogy mégis milyet kéne vennem. Vagy egyáltalán kéne venni?
Eddig az egyetlen, ami érdekel, az a 4theWordsnek az eseménynaptára, amit ki akarok majd nyomtatni ilyen nagy, rendes naptári méretben, mert hogy az szép, színes, szagos, meg vannak rajta dolgok, amik érdekelnek, szóval egyértelműen olyasmi, amit érdemes megcsinálni. Minden másra meg ott van a Master-Card, izé a Google naptár, ami még emlékeztet is, hogyha történik valami. 
Hmm, lehetséges, hogy ennyivel meg is elégszem, mert pontosan tudom, hogy ezek azok amik beváltak, szóval minek is kísérletezzek? Na majd februárba, remélhetőleg lesz rá keretem. 

Meg ha már 4theWords, azon kívül, hogy nagyon szeretnék rá egy lifetime pro-t, igazán örülnék, ha szállítanának merchet ide, kis hazánkba is, de sajnos gatekeepelnek. Pedig vennék tőlük matricát, jegyzetfüzetet, pólót, bögrét még pulóvert is! Olyan szomorú, hogy nincs rendes keretem és nem támogathatom a kedvenc előadóimat és alkotóimat azzal, hogy merchet veszek tőlük. 
Pedig annyi mindent vennék, és ezzel mindenki olyan boldog lenne! De hát ezzel a fizetéssel? Eh, reménytelen. 
A szülinap meg a karácsony persze mindig ott van, de mit csináljak, hogyha ők pont nem szállítanak Magyarországra? Fel lennék háborodva jobban is, de egyrészt túl késő van, és túlságosan kényelmesen vagyok ahhoz, hogy emiatt felháborodjak, meg egyáltalán nem ér annyit, hogy tenger legyek miatta, meg amúgy is: vannak fontosabb dolgok, amik miatt aztán tényleg ideges lehetek. 
De ettől függetlenül nagyon élnék egy bögrét. 

Ha pedig már bögre, akkor képzeljétek el, de nincs semmi hír Kilby (not her real name) felőle. Ez abból jutott eszembe, hogy van egy NaNoWriMos bögrém, amit használok, mert steampunk design, és nagyon szeretem, és nem vagyok hajlandó kidobni egy használati tárgyat csak azért, mert a vezetőség éppen fejjel lefelé ássa magát a Föld központja felé. 
De hogy így lement a november, ami közben azt hiszem a legnagyobb zajt a pénzt kunyeráló levelek jelentették, de decemberben, meg így január elején se híre, se hamva. Nagyon furcsa, mert amúgy meg a kedvenc szabadidős programjai közé tartozott a többiek vegzálása a facebookon, meg az általános dráma keltése, de másfél hónapja teljes rádiószünet. 

Valószínűleg nincs olyan szerencsénk, hogy teljesen elveszítsük, mondjuk elvigye egy skinwalker, vagy egy UFO, vagy a maffia, és akkor valaki normálisat és hozzáértőt kapjunk, aki mind az írói részéhez, mind a szervezetek vezetéséhez ért, meg van annyi esze, hogy összetoborozzon egy normális PR csapatot, mert kisebb csoda kell ahhoz, hogy kihúzzák ezt a szervezetet abból a szarból, amibe Kilby (not her real name) belelökte és még meg is hempergette. 

Bár, az is lehet, hogy rájött, hogy ebből a kőből már nem lehet vizet fakasztani, és otthagyta a Titanic roncsait a jéghegyen és nem szólt senkinek semmit. Mondjuk én reménykedem abban, hogy elkapta a Covidot, és épp nagyon betegen fetreng az ágyán, mert van bennem egy szép adag rosszindulat iránta, bár azt hiszem ez eléggé érthető, tekintve, amit művelt az egyik legkedvesebb szervezetemmel. 
De közben meg, ki tudja? Hát nem mi, az is biztos. 
Mindenesetre elég gyanús ez a rádiócsend, de lehet majd beírok az idevágó redditre, hátha valaki tud valamit, és akkor továbbítom a hunósoknak. Nem tudom, hogy mit lehetne még jobban elrontani, de ha valamit tudok, akkor az az, hogy mindig lehet lejjebb. Főleg ha erről a nőről van szó. 
Akárhogy is ez az egész ügy furcsa. Gyanús, furcsa és egyáltalán nem tetszik nekem, de mivel úgysem tudok vele különösebben mit kezdeni, ezért aztán csak hátradőlök és várok. Mint mindenki más. 

Uh, eszembe jutott, hogy esetleg még meg is szüntetheti az egész szervezetet, úgy ahogy van, minekután rájön, hogy mégse jöttek be úgy a dolgok, ahogy azt gondolta. Remélem most nem hallgatózott egyik sorsisten se, mert nem tippnek szántam, csak éppen hangosan gondolkodtam. 

Azt hiszem jobb is ha most gyorsan lezárom ezt a posztot, még mielőtt további ehhez hasonló gondolatok csúsznak ki a számon. 
Az Erő legyen veletek! 

Ui.: Ha esetleg elővenném egy régebbi, már-már AU-nak minősülő Star Wars ficimet, az vajon érdekelne valakit? Erősen gondolkodom, hogy kicsit gatyába rázom az első Erőhasználókról szóló kisregényemet, és felteszem Wattpadra.