Szigorúan Nyilvános

                                                                                                    Alapvetően nem akarok egyetérteni azokkal, akik szerint minden hónap egy-egy külön év, de úgy fest, hogy kénytelen leszek felülvizsgálni ezt az álláspontomat. Nem pont azért, mert egy-egy hónap olyan lassan telik el, egyedül az április volt nagyon káromkodós rohadalom, de a többi egész jól vánszorog. 

2020 igazán kezdhetne már magával valamit, mert ez már kezd kurvára nem vicces lenni. Mondjuk elméletileg én nem panaszkodhatnék, de ha már másoknak azt magyarázom, hogy minden probléma számit, és nem kell összeméregetni, akkor az enyém is számít. Lassan kezdek agyfaszt kapni, hogy a barátaimat nem láttam vagy két hónapja, színházba, moziba se mehetek, csak dolgozom és boltba megyek. Ami meg messze nem elég a lelki feltöltődéshez, mert a munka az csak munka. Sose hittem ebben az egész álommeló dologban, és bőven elégedett vagyok azzal, hogy fix munkaidőm van és nem kell vele itthon foglalkoznom, meg így fizetnek érte, de nem ez az amiből feltöltődöm. Az a Szerelmem. A barátaim. A rendezvények. És kezdek becsavarodni, hogy egyik se áll rendelkezésemre.

Na srácok, éltek még? Remélem igen, és aki teheti az most otthon marad. Én nem, bár mondjuk rohadtul élnék két nyugis hetet, amit nem a szabinapjaimból vonnak le és még fizetnek is érte, de hát sajnos ez tipikusan a bilibe-lóg-a-kezem eset. Meg mondjuk amúgy nincs bajom azzal, hogy dolgozni kell, legalább van pénz, és nem esz itthon az anxiety, de hát tudjátok milyen ez. Az ember elképzel magának valami ideális állapotot, a valóság meg szemberöhögi.

Bevallom, azt hittem, hogy egy kicsit előbb hozok híreket, de nagyon megviselt az a háromezer szó veszteség, amibe annyi munkát, meg mindent öltem, aztán egész egyszerűen a január történt. Irgalmatlan hosszú volt az a hónap, pedig az is csak egy hónap, eskü, nem tudom, hogy miként csinálta. Na meg aztán nekem is volt néhány nehéz napom, meg hetem, de hát ez már csak így megy, hogyha az ember szorongással és egyéb mentális bajokkal él együtt. Van amikor ő van felül és van amikor nem. Hullámvasút az egész, de nem a jobbik fajtából.

Első és legfontosabb bejelentenivalóm, hogy: MEGNYERTEM A NANOT! HARMADSZORRA IS! RÁADÁSUL LETT EGY KÉSZ SZTORIM, AMIRE MÉG NEM NÉZTEM RÁ, DE KÉSZEN VAN! ÉS OLVASTÁK! SZÓVAL ROHADT MENŐ VAGYOK! Igen, ez a Kalandzónámra vonatkozik, ami amúgy szerintem messze nem lett olyan, amilyennek szerettem volna, de hát nem nagyon volt időm szerkeszteni, mert jóformán csak írni volt időm. Mondjuk ennek kicsit ellentmondott, hogy a TGIO-n Mena leült és egybe végigolvasta az egészet. És így többen is mondták, hogy van stílusom, amit megint igencsak nehéz elhinnem, de dolgozom rajta. Mármint azon, hogy elhiggyem, a stílusom az így, az nem tudom, hogy történik, csak leírok szavakat egymás után.

Nem tudom, hogy mennyire állja meg a helyét ez a mondat, amikor mindjárt itt van a nyakunkon, de már csak ez marad. A héten már kitör a november, azaz a NaNoWriMo, és már alig várom! Még az izgatottság dolgozik bennem és nem a teljes pánik, hogy az egész hónapot elbasztam a lelkivilágom hímezgetésére, és alig van plotom. Jó, nincs annyira okom nyavalyogni, mert a Kalandzónám az rendben van, és a buzi  táltosaimnak is vágom, hogy mit akarok, meg merre, szóval ha véletlen ki is fogynék az előre megírt plotból, akkor is tudom, hogy merre és hogyan akarom továbbvinni, úgyhogy ez annyira nem lesz gond.

El se hiszitek, hogy mennyire vártam már ezt az évszakot. Végre tudok aludni, lélegezni, létezni anélkül, hogy egy sütőben sercegő szalonnára emlékeztetném magam és mindenki mást is. Plusz hordhatok hosszúnadrágot, meg bakancsot anélkül, hogy megsülnék bennük, és egyáltalán sokkal komfortosabban érzem magam ilyen időben. Meg az életemben is kezd kialakulni végre valami. Sikerült eljönnöm az ingatlanos cégtől, egy hónap után, ami gyakorlatilag a próbaidő volt, és most egy gyárnál dolgozom. Amitől természetesen az összes létező rokonom kiakadt, az öcsémet kivéve, én meg hallgathattam a sopánkodó kórust. Főleg az „Ezért tanultál?” hangzott el nagyon sokszor, de már nem megyek bele ebbe a vitákba, mert felesleges. Annál is inkább, mert én elég energiát áldoztam arra, hogy megértsem őket, és elfogadjam, és megpróbáljam elfogadtatni magam, szóval most csinálom azt, amit már eddig is kellett volna: Ignorálom őket. Huszonhat év azt hiszem elég lehetett volna elfogadni ezt, de ha nem megy ...