#101 - Tavaszi remények

 

Március van, aminek egyrészt örülök, mert tavasz, és a tavasz a kedvenc évszakom az ősz után, másrészt meg el vagyok keseredve, mert még mindig a munkakeresési limbóba vagyok, és ez kiszopkodja belőlem az összes életet, pedig gyerekek, ezen a ponton már a nemlétező elvárásaimat is feladtam. Elmegyek én takarítónak is, csak adjanak érte pénzt!

Nem mintha bármi baj lenne azzal, hogyha valaki takarító, mert hogy minden munka munka, és a társadalom működését és fennmaradását szolgálja, csak én nem ezt kerestem elsősorban. Oké, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy nyilván nekem is megvannak a belém nevelt előítéleteket, meg azok is, amiket a társadalomban való létezésem miatt ozmózissal szívtam magamba, mert hát én se vagyok immunis a propagandára. 
De hát én nyilván máshol keresgettem elsősorban, amiben van tapasztalatom, és olyannak tűnik, ami nem rak rám sok stresszt, mert abból alapjáraton is jut elég, köszönöm. 
Mindjárt ott van az a tény, hogy nincs munkám, és kezdek komolyan kétségbe esni, hogy nem tudom kifizetni az albit, úgyhogy már csak innen is jön az, hogy akkor csak vegyenek fel! Légyszi!

Amin valahogy nem segítenek az interjúk, mert hogy már van benne rutinom, de hogy így is belefutok olyanokba, hogy csak nézek, hogy: és te mit is akarsz tőlem egész pontosan? Mármint hidd el, hogy többet megtudsz rólam, hogyha beraksz a gép mellé, és látod, hogy szorult belém munkavágy, mint abból, hogy tíz percen át pislogás nélkül nézek a lehetséges munkáltató szemébe, mert a neurotipikus emberek szeretik a szemkontaktust. 
A másik amit nem értek, amikor tesztet iratnak. Nem maga a teszt, annak ellenére, hogy valszeg nulla köze van az aktuális munkához, amit majd csináltatni fognak velünk, és valamiért mindegyik az általános iskolás matektanár kedvenc idézetével jön, miszerint: nEm LeSz MiNdIg NáLaToK sZáMoLóGéP!
És valószínűleg arra akarnak kilyukadni, hogy nem vihetjük be a telefont, amin van számológép, de hogy úgyis mindig mindenkinél nála van a telefon! Ennyi erővel miért is korlátozzuk ezt be? Nyilván az ember dolgozzon, de hogy minek ez a fenenagy tettetés? Soha nem fogom megérteni. 
Főleg, hogy most aztán beütni két számot, meg egy műveletet, hogy akkor meggyőződj arról, hogy tényleg jól tudod-e, nem éppen az intellektualitás halála! Szóval nem értem, hogy ez kinek jó és miért, mert hogy nekem biztos nem. 

Szóval nem tudok normálisan teljesíteni az állásinterjúkon, mert hogy minden felkészülés ellenére is tudnak jönni olyanokkal, hogy megállok a fejlődésben. 
De hát ha csak így lehet, akkor csak így lehet. 

Mondjuk most voltam egy próbanapom, egyáltalán nem volt rossz, sőt, meg tudtam volna szokni, de nettó kétszázhússzal akarták kiszúrni a szemem, úgy, hogy akkor még betanulok egy gépre is. Ami egész egyszerűen nevetséges.
És értem én, hogy állandó délelőttös műszak, meg hogy alkalmaznak megváltozott munkaképességű embereket, ami biztosan teljesen más fizetési eljárásokat igényel, amikről fogalmam sincs, de hogy nettó kétszázhúsz? Most komolyan? Hát abból teljesen nyugodtan éhen halhatok, köszönöm szépen!
Meg még az is oké, hogy kis cég, de tekintve, hogy mindennek máról holnapra emelkedik kétszáz százalékkal az ára, és egész biztosan ők is drágábban adják el a termékeiket, és hogy speckó csomagolóanyagot is gyártanak, azért csak megengedhetnének maguknak azt, hogy rendesen megfizetik a munkásaikat! 
Arról nem is beszélve, hogy dolgoztam kis cégnek, ahol alig voltak többen, mint itt, de hogy ott azért mégse alamizsnát szórtak elénk! És akkor értitek, ők bővülnek, de mégis ki fog nekik ennyiért dolgozni? 
Mert mondom magával a munkával, bejárással nem volt semmi bajom, de ez azért lesokkolt egy kicsit. 

Én vagyok az első aki elismeri, hogy egyáltalán nem értek semmiféle felsővezetési vagy HR dologhoz, de azt hinnéd, hogyha azt akarod, hogy valaki dolgozzon nálad, akkor pont hogy minél magasabb fizetést, meg jutalmakat adjál meg, hogy minél többen akarjanak nálad dolgozni. 
Vagy ha kifejezetten nyugdíjasokat meg megváltozott munkaképességűeket keresel, az is teljesen rendben van, csak akkor ne add már el úgy, hogy ez mindenki számára megfelelő lehetőség. 

Most mindenesetre ott tartok, hogy rohadtul elegem lett az egészből, és megpróbálkozom külföldi munkával. Menával megbeszélem, hogy segítsen összeállítani egy angol nyelvű CV-t, és aztán körülnézek, hogy merre és hogyan biztonságos kijutni, meg mik azok a szervezetek, amik tényleg segítenek, meg hogy miként működik ez az egész. Mert ugyan ezen a ponton úgy érzem, hogy csak vesztenivalóm van, de ez olyan útnak látszik, aminél még nyerhetek is valamit. 
Nyilvánvalóan pontosan tudom, hogy egyik országban sincs kolbászból a kerítés, és hogy veszélyek mindenhol vannak, de közben meg nem érzem úgy, hogy nagyon rosszabb lenne ennél az országnál. 

Az egyik probléma, a nyelvi kérdés mellett, hogy ugye Scippát kell szednem rendszeresen, de valószínűleg ez is olyasmi, ami megoldható, hogy mondjuk több hónapra való gyógyszert viszek ki, elvégre úgyis vagy négy dobozzal szokott mindig felírni. 
A nyelvi kérdés meg: szerintem sokat fejlődtem, hallás után nagyon jól megértek mindent, még ha kifejezni nem is feltétlen tudom magam, mert túlgondolom a nyelvtani dolgokat, amiket nem vágok annyira, mert hát autodidakta módon szedtem magamra azt a szintet, ahol jelenleg állok, és hogy szépen el tudok kommunikálni. Aztán gyakorlással ez nyilván csak fejlődni fog, főleg hogyha anyanyelvi környezetben lennék. 
Szóval nem érzem úgy, hogy ez nagyon megoldhatatlan dolog lenne, csak simán ijesztő, mert hát nincs külföldi ismerősöm, aki ebben segíteni tudna, de hogy kezd elegem lenni abból, hogy itthon meg csak vergődök, és nem az, hogy nem viszem egyről a kettőre, de hogy folyamatosan szinteket süllyedek. 
Azt meg tudnám egy olyan országban is, ahol nyugodtabban felvállalhatom a queerségemet. És talán kevésbé dől rá az economy a lakosaira. 

A legjobb lenne valami nordic országba eljutni, mert hogy azt élvezném a legjobban, időjárásilag, meg mindenhogy máshogy is. Plusz nem érzem magam olyan embernek, akit elkapna a szezonális depresszió, lett lévén a depresszió egy kicsit mindig jelen van és nem az időjárás befolyásolja, szóval engem az ilyen végtelen éjszakák nem nagyon kezdenének ki. Ha meg igen, akkor is szeretném megtapasztalni, hogy ezt teszik! Mert ott legalább az esztétika is jobban rendben van!
Bár, valószínűleg, a tömegközlekedés annyira nem, mert világot járt ismerőseim szerint a budapesti tömegközlekedés megdöbbentően superior, ami nyilvánvalóan mindig egy kicsit megdöbbent, mert hát közben meg Magyarországon élek, és itt általában nem szoktak működni a dolgok! Bár kezdem elfogadni, mert az éjszakai járatok már alapjáraton is egy fantasztikus dolgok, az egyik legnagyobb előnye annak, hogy itt élek, szóval akkor a nappali járatok is hasonlóképpen lehetnek hibátlanok. Meg igazából simán el tudok jutni a város egyik végéből a másikba, úgyhogy annyira nem sírhat a szám, csak az lep meg, hogy ez ennyire jól működő rendszer, hogy még a fejlettebb és gazdagabb országoknak is van mit tanulnia tőlünk. 

Meg igazából rengeteg jó dolog van itt, csak annyira életképtelen, kapzsi, ostoba és önző az ország irányítása, meg az általános menedzsment, hogy semmi nem virágozhat meg fejlődhet igazán, mert basznak energiát meg pénzt belefektetni. 
Ezért is lettem passzivista, és ha minden igaz, akkor tizenötödikén megyek is ki segíteni a mindenféle dolgokban, már ha visszajeleznek, hogy szia, tudomásul vettük a jelentkezésedet, tessék, ide meg ide gyere. De ha nem, akkor is kimegyek, mert jót fog tenni a közérzetemnek meg a depressziómnak. 

Aminek tudjátok még mi tett jót? Hogy megkaptam a fizetésem, és hirtelen kiderült, hogy ki tudom fizetni az albimat, meg a számláimat, tudok venni magamnak ruhát meg cipőt, és öcsémmel el is tudunk menni a szombati galaxy conra! 
Ne tudjátok meg, hogy mennyit levett a depressziómból! Majdnem elsírtam magam, annyit. 
Hihetetlen, hogy mennyi problémámat megoldja az, hogy legalább egy kis ideig nem kell aggódnom az anyagi helyzetem miatt. Boldogságot igenis lehet pénzen venni, ne higgyétek el az ellenkezőjét, az csak kapitalista hazugság, egy újabb trükk, hogy megosszák az alsóbb rétegeket. 
Egy ponton ki fogom találni hogy miként lehet felégetni a kapitalizmust, meg a billionare embereket, akik amúgy se csinálnak semmit a károkozáson kívül. 

Holnap, csütörtökön meg megyek egy interjúra és utána egyből lesz egy próbanap is, amire nagyon kíváncsi leszek, de remélem, hogy összejön, mert akkor jövő héten tudnék is kezdeni. 

Megvolt csütörtökön az interjú meg a próbanap is, vagyis hát egy kis körbevezetés meg megmutogatása annak, hogy végül is mi a fene történik itt és miért, de aztán abba maradtunk, hogy akkor hétfőn visszajövünk és tartunk egy rendes, nyolc órás napot. A többesszám nem királyi többes, hanem tényleg volt ott egy másik emberke is, akivel ugyanúgy elbeszélgettek, és aztán mindkettőnknek megmutogatták a gyárat meg mindent. 

Jó, gyárnak túlzás lenne nevezni, inkább csak gyártóépület, mert hogy kicsi cég ez is. Nem tudom mi van velem, vagy az önéletrajzommal, hogy csak ilyen kis cégekbe futok bele, de hát szükségben lévő ember ne válogasson. 
A nagyobb problémám az az volt, hogy ugyan odamentem, meg némileg utána is olvastam annak, hogy mégis mit gyártanak és miért, de hogy amúgy én milyen pozícióra jelentkeztem? És ami még fontosabb: mennyi fizetésért? Meg milyen beosztásban? I had no fucking clue, és őszintén szólva, hogy lement ma ez az egész, nem lettem sokkal okosabb. 

Mondjuk maga a hely tetszett, a feladatkör se tűnt ördöngösségnek és ami az egyik nagy előnye az egésznek, hogy nem szól alatta a rádió, mert hogy nagyon oda kell figyelni, így nem fogok az őrületbe kergetődni a konzumdaloktól. Igaz, olyat se hallgathatok, amit én viszek, de hát ezt talán valahogy túl fogom élni, csak vegyenek fel, mert annyira nem buli a munkanélküliség. Főleg, hogy még fizetésből se nagyon lehet megélni, nem hogy segélyből!
Mondjuk természetesen azonnal elfogott az idegesség, amikor először kellett utánozni azt, amit bemutattak és ami majd a feladatom lesz, mert ilyen az idegrendszerem, meg azt hiszem, hogy az alapvető beállítottságom, amin nem segít az, hogy folyton mondogatják, hogy ne izguljak, mert az nem így működik!

És nem úgy izgulok, hogy akkor teljesen izgulok, hanem csak egy fizikai reakció, mint amikor mondjuk ásítasz egyet akkor is, hogyha éppen nem vagy fáradt, vagy kiráz a hideg, meg ezek. Elméletben nem izgulok, nem vagyok ideges, tudok gondolkozni, meg tisztában vagyok azzal, hogy először csinálom, nem kell úgy teljesítenem, mintha öt éve lennék ott és minden a kisujjamban lenne, mert senki nem is várja ezt el tőlem. 
Csak hát egyszerűen az idegrendszerem úgy dönt, hogy úristen, új feladat, pánik módot aktiválni! Amin egyáltalán nem segít, hogy mások folyamatosan mondogatják, hogy ne legyek ideges, mert hát a végén meg pont ettől leszek tényleg ideges, hogy mindenáron meg akarnak nyugtatni. 
Mondjuk őszintén szeretném tudni, hogy ez bevált-e valaha bárkinél, vagy így a társadalom eldöntötte, hogy ez a megfelelő reakció amikor valaki ideges. 

Nem baj, majd ha már ott leszek egy ideje, vagy hétfőn, amikor teljes, egész napot töltök ott, akkor ez el fog múlni, csak az ahogy hirtelen kiadták nekem a feladatot, kihozta belőlem ezt a reakciót. Ami meg majd el fog múlni idővel, csak addig is meg kéne majd valahogy győzni őket, hogy ne akarjanak megnyugtatni.
Amiről meg szintén meg kéne őket győzni, és jóval fontosabb is, hogy képes vagyok ellátni a rám bízott feladatokat, és így felvesznek majd dolgozni állandóra. Mert oké, hogy nem adom fel azt, hogy a harmincas éveimben csak kipróbálom ezt a külföldre való költözést mert azért a megélhetés egy nagyon vonzó dolog tud lenni. Persze mondogatják, hogy nem kolbászból van a kerítés, de nem értem, hogy miért hiszik azt, hogy én ilyenekre számítanék. Oké, hogy én és a valóság nem feltétlenül járunk kéz a kézben de ez nem azt jelenti, hogy akkor rózsaszín buborékban dédelgetném ezeket az elképzeléseket. Mert az a Star Wars.

Meg nyilván mindenhol megvan a specifikus, arra az országra jellemző hülyeség, de ha már nem pszeudo orosz gyarmat, már előrébb járunk valamivel. Amit meg annyira nem nehéz megugorni, lássuk be. 

De először vegyenek fel, egy normális fizetéssel, amiről még mindig nem tudok semmit, és annyira meg voltam illetődve, meg annyira próbáltam rájönni, hogy mire is jelentkeztem meg miért vagyok itt, hogy elfelejtettem megkérdezni. Aztán meg a feladatkörre meg a gyár körbejárására koncentráltam, hogy szintén kiment a fejemből. De majd hétfőn, amikor visszamentünk próbanapra, akkor megpróbálom valakiből kiszedni. 
Mondjuk annyival nem szúrhatják ki a szemünket, mint amennyivel az előző munkanapnál! Az egy ritka pofátlan dolog volt, arról nem is beszélve, hogy az még a magasabb ajánlat volt, mert hajlandó lettem volna betanulni egy gépre. Eszem megáll. 
A férfinak, aki velem együtt volt ott próbanapon természetesen magasabbat adtak, de hogy az se érte el a kettőszáz-ötvenet. Ezt nem onnan tudom, mert egyszerre beszéltek volna velünk, hanem onnan, hogy mi, egymás között megbeszéltük. 

Ha meg már megbeszélés: kíváncsi vagyok, hogy ennél a helynél van-e szakszervezet, vagy tényleg nekem kell kitanulni, hogy mégis miként kell egy ilyet létrehozni, mert mostanság nem sikerült találkoznom ezzel a melóhelyeken, pedig nagyon nagy szükség lenne rájuk. Én meg fogalmam nincs hogy kezdjek hozzá, amin nem segít az, hogy nem szeretek feltétlenül emberekkel beszélgetni, meg drámákat és hasonlókat elhárítani, mert hogy nagyon gyorsan elfogy a türelmem, a hülyeség mérőm meg minél idősebb leszek, annál alacsonyabb értékeknél akad ki. Arról nem is beszélve, hogy az autista énem nem feltétlenül tudja értelmezni a neurotipikus embereket. 
Van egy olyan érzésem, hogy nem ez a kifejezés az, amit keresek, de ez is leírja azt, amit gondolok, úgyhogy maradunk ennél. 

Szóval nagyon szeretnék egy munkásszövetség tagja lenni, és akár elkezdeni egyet létrehozni, amíg ki nem csalogatom a rejtekhelyéről azt, aki ért a szervezéshez meg az emberekhez, és utána átadni a gyeplőt, és csak az anyósülésről fontoskodni, meg szervezkedni. 
A munkásszövetség se az a szó amit keresek, de hogy a szakszervezet meg valamiért nem hajlandó megragadni a fejemben. 
Vajon a kinti munkahelyeken ezeknek nagyobb divatja van? Ezt is érdekes lenne kideríteni, mert akkor akár ott is csatlakozhatnék egy ilyenhez. 
A bennem élő kommunista nagyon szeretné kibontakoztatni azokat a vörös szárnyait egy megfelelő környezetben. 

De mondom: egyelőre vegyenek fel. 
Aztán jöhet majd szépen lassan a többi. 

Köztük az, hogy visszaállok arra is, hogy kivizsgáltassam magam, mert ezekben a munkaügyi hercehurcákban ez is elmaradt, de hogyha végre lesz egy normális beosztásom, akkor megint el fogok járni, és ami mindenképpen előny, hogy nem a nulláról kell elkezdenem, mert nagyjából tudom, hogy mi is az, amiben defektes a szervezetem, csak hát valahogy azt kezeltetni is kéne. 
Igaz, az nem tölt el nagy örömmel, hogy az orvostudomány korántsem kutatta úgy a női szervezetet és az ehhez kapcsolódó specifikus betegségeket meg azoknak a gyógymódjait, mert fuck you womenkind ugyebár. 
És oké, hogy én nonbinary vagyok, de mint tudjuk, hogy a gender nem csak egyetlen dolog áll, de hogy méhem van, és ebből kifolyólag valószínűleg PCOS-m van, több minden más mellett. 

Update: felvettek! 
Újra van munkám, és az a helyzet, hogy nagyon elszoktam attól, hogy korán kell kelni és nyolc órát eltölteni egy olyan helyen, ahol csak azért vagyok, hogy kevesebb esélyem legyen éhen halni, és nehéz lesz visszaállni. Bár valószínűleg hamar menni fog, a rutin meg az évek egész biztosan segíteni fog benne, de hogy közben azért csak jobb lenne, ha mondjuk csak négy napot kéne dolgozni egy héten, ugyanannyi pénzért, de hát ebbe most bele se megyek. 
A lényeg, hogy van újra munkahelyem, de közben azért jó lenne az a fajta anyagi szabadság, hogy maximum négy órát kell dolgozni és kész is vagyunk arra a napra. 

Úgyhogy ezért nem adom fel teljesen a külföldi munkát, mert hogy azért rohadtul elegem van ebből az egészből, és eljutottam arra a szintre, ahol már igazából nem is tűnik annyira rémisztőnek, mert hogy az angolom sokat fejlődött, vannak barátaim akikhez fordulhatok segítségért, és egyáltalán: ha egyszer úgyis albérletben fogok élni életem végéig, legalább a kormány ne utáljon a létezésemért. 
Gondolkodom, hogy megvárom a jövőbeli választást, mert hátha történik valami, ami miatt megéri itt maradni, de őszintén szólva nincs nagy reményem ehhez az országhoz, egészen addig, amíg nem törnek fel a Kutyáék, mint a talajvíz, mert hogy ők az egyetlen párt, akik tényleg csinálnak is valamit. És átláthatóak meg általában tényleg úgy viselkednek, ahogy egy normális politikai pártnak kell.
Úgyhogy jelenleg ez történik, aztán majd csak lesz velem valami! Remélhetőleg valami jó, mert hát ránk fér az is már lassan.
Bár van munkám, szóval ez is valami, és őszintén hálás vagyok érte, mert mégse segély, szóval meg tudok valahogy élni. 

És ha már dolgok, amiért hálás vagyok: öcsémmel voltunk hétvégén a galaxy conon, és nagyon jól éreztük magunkat! És ismét megállapítottam, hogy az öcsémmel ugyanazon a hülyeségskálán mozgunk, csak ő inkább extrovertáltabb vonalon mozog, meg nyilván a személyisége is másabb, úgyhogy ő ki is mondja azt, amit mondjuk én csak szeretnék, és ebből nagyon vicces helyzetek születnek. 

Nem tiszteletlen, nem durva, semmi ilyesmi, csak nerd és hülye, és megkérdezte az egyik darth Vadertől, hogy amúgy mit gondol a Halálcsillag elpusztításáról és hogy tényleg lázadók okozták-e? 
Ilyesmiket csinál, és nagyon vicces, én meg ott állok a háttérben és igyekszem nem megfulladni a saját röhögésemtől. Be kell valljam, hogy kicsit irigylem ezért, mert van, hogy én még fényképet kérni se merek, mert idk, something in my head, in my head, ijáhé, they’re fighting!
Khrm, elnézést, de remélem mindenki másnak is elindult ez most a fejében. 

Ami mondjuk végtelenül bosszant, hogy sokkal jobb képe lett Anakinnal és Padméval, mint nekem, mert ő Palpatine-nek hitte magát, és úgy pózolt be, én meg simán csak voltam. Bosszantó, pedig én rajongok jobban azért a párosért! 
Ezt leszámítva nagyon örültem nekik és nagyon jó, hogy lett velük képem :3 
Amin viszont meglepődtem, hogy kevés klón cosplayes volt, bár a mandalóriak ellensúlyozták ezt a hiányt. Igaz, ők se voltak túl sokan, mint ahogy általában a páncélt viselő cosplayesek, bár az is lehet, hogy ők csak simán másik eseményre tartogatják ezt az egészet, vagy egyszerűen egy páncél sok idő. Őszintén szólva nem tudom, de igazából így is nagyon sok szeretett karaktert láttam, valamint minden harmadik ember fénykarddal rohangászott, és mindegyikre nagyon irigy voltam. Én is kérek egy fénykardot! 
Oké, nekem van egy igazi kardom, de hogy miért érném be csak eggyel, mikor lehetne kettő is? 
Na ugye, kikezdhetetlen a logikám. 

Mondjuk az őszinte kedvencem az az arc volt, aki felvette a bézs színű fürdőköntösét, meg hozta a fénykardját, és akkor ő jedi volt. Ő így ezt megoldotta. Minden tiszteletem neki. Én nagyon éltem. Kicsit sajnálom, így utólag belegondolva, hogy nem kértem vele fényképet, de hát most ültem le ezen gondolkodni. 

Én is szeretnék egyszer összehozni egy Kylo Ren cosplayt, mert ezt egyszer eldöntötte az agyam, valszeg, mikor elkezdtem ötletelni a sequel trilogy újraírásán, és azóta is remek ötletnek tartom. Mondjuk abszolút Köztársaság-párti, meg jedi rajongó vagyok, úgyhogy a fene tudja, hogy miért akarok egy wannabe-stihet cosplayelni.
Jó, igazából tudom.
A keresztvassal rendelkező fénykard miatt. 
Mikor először láttam a trailert, meg a filmet is, én is mentem az általános véleménnyel, hogy abszolút nevetségesen néz ki, de aztán ahogy pörgettem magamban a koncepciót, rájöttem, hogy én ezt igazából nagyon adom, már csak azért is, mert legalább öt éven át tanultam középkori kardvívást, és hát a keresztvas jó barátod volt a vívások során. Úgyhogy hozzácsapni a fénykardhoz egy olyan dolgot, amiről effektíve tudom, hogy működik, sokat segített abban, hogy elkezdjem kedvelni. 
Mert egy fénykard és egy hagyományos kard azért eltér másban is, mint a külsejük, és kicsit az agyamra megy, hogy nem tudom rendesen megfigyelni a filmekben meg a rajzfilmekben a különféle vívóstílusokat, amikről tudjuk, hogy kánon. Egyedül Obi-Wan jellegzetes pózát tudom, hogy melyikhez tartozik, és semmi mást. Szóval nagyon örülök, hogy lett végre egy stabil pontom az egész káoszban. 

Ha pedig már fénykard vívás, srácok, el kell nektek mesélnem a galaxy conon történt dolgot, ami gyakorlatilag az egész évemet megmentette, pedig még csak március van, és a fuckery vonaton nincs megállás. 
Öcsémmel beültünk a Hérosz útja című bemutatóra, és még mindig nem tudom, hogy ez csak az előadás címe volt, vagy az egész egyesület neve, de hogy nem is az a lényeg, hanem az, hogy fénykard bemutatót tartottak nekünk, és! És a végén ketten előadtak egy részt a mustafari párbajból, és holy fucking shit, csak úgy zubogott a színpad, olyat esett Anakin. Képkockáról-képkockára stimmeltek a mozdulataik, ami egész egyszerűen lenyűgöző volt. 
Persze eddig is tisztában voltam azzal, hogy a párbajok az így végtelenül kigyakorolt dolgok, meg minden, na de látni! A két kicsi gülü szememmel! Ott előttem! Na, az valami egészen más dimenzió. 
És itt szeretném megjegyezni, hogy tökéletes gyereket találtak Obi-Wannak, megszólalásig hasonlított. ( A gyerek jelző meg nem a korára vonatkozik, csak nem szeretem a férfi szót használni így casual language-be, csak ha effektíve írok, nem tudom miért, ne kérdezzétek)

És ezután, ezután közölték, hogy akkor páran feljöhetnek a színpadra és impromptu fénykardoktatást tartanak nekik! Kapnak kardot is meg mindent, és képzelhetitek, hogy öcsémmel majdnem kiestünk a székből, úgy jelentkeztünk, és meg is lett az eredménye, mert felszólítottak minket is! 
Csak hogy tudjátok, miközben gépelek, csendben sikoltozok magamban, mert fénykard vívás! Kaptam belőle ízelítőt! Mennyire istenkirály volt már ez? 
És arra kellett rájönnöm, hogy teljesen más, mint amit tanultam, de hogy közben vannak ismerős részei, és nem is lenne annyira elveszve a jedi personám. 

Kaptunk kölcsönbe fénykardot is, azok is, akiknek volt, mert hogy ne azt csépeljék, meg tegyék véletlenül tönkre, ami csak megerősít abban, hogy akkor az ifjoncoknak is volt gyakorlókardjuk. 
Remélem nem kell mondanom, hogy az egész élményt felhasználom a jövőbeli vívójeleneteimhez! 

Miután mindenkinél volt kard, utána párba állítottak minket, bár sajnos nem lehettem az öcsémmel, főleg mert én is, meg szerintem ő is, elfelejtette ezt jelezni, de igazából így is teljesen jó volt, mindketten nagyon jól éreztük magunkat. 
Az impromtu edzést meg Anakin tartotta, Obi-Wan segítségével, és igen, még mindig sikítozok neki, ahogy gépelem. Ott is, nyilvánvalóan magamban, de aztán ahogy magyaráztak, meg csináltuk azt a néhány alapállást, szépen lassan megnyugodtam, mert hát hasonlót már csináltam, és jólesett megint ezen az ismerős terepen lenni. Még akkor is, hogyha teljesen másként épül fel, és teljesen máshogy kell gondolkodni, mert hát ez mégiscsak filmes dolog. 
Amúgy Anakin hét évnyi kaszkadőrködést tudhat maga mögött, ami szintén egy nagyon érdekes adalék volt, instant tisztelet. 

Ami talán a legjobban tetszett, hogy egyszerre volt meg benne az előadói vonal, hogy jól kell kinéznie a vásznon, a vívói vonal, hogy akkor mégiscsak arról van szó, hogy ártani akarsz a másiknak, meg a fandom iránti tisztelet, hogy akkor a mozdulatok a fegyverhez vannak szabva. 
Mondjuk valószínűleg ez is olyan dolog, ami másnak már leesett, de nekem meg jelentős részét kiteszi a személyiségemnek, hogy "tudtam én, de nem sejtettem" ami annyit jelent, hogy hiába vagyok tisztában valamivel, addig nem érzem át/értem meg teljes egészében, amíg meg nem tapasztalom. 
És hát egy fénykard vívásóra kiváló lehetőség volt erre. 
Nagyon jó volt, és biztos vagyok benne, hogy leizzadtam a sminkem felét, hála a lámpáknak, na meg azért egy kicsit éreztem a kezemet is a vége felé, mert nem szokta a paraszt a szántást. De nagyon jó volt, nagyon élveztem, minden szempontból. 

És arra jöttem rá a végén, hogy igazából ezt jelenti az, hogy "van életed." Valahogy mindig az volt bennem ezzel a kifejezéssel kapcsolatban, hogy az ember vad, veszélyes és izgalmas dolgokat csinál, nem tudom, krokodilokat etet, meg ilyesmi, és azokat amiket én csinálok szabadidőmben: az írás, a keresztszemes, a rajzolás, a Star Wars, meg a többi, az nem igazán számít életnek, mert nem izgalmas. Nem veszélyes. Még csak nem is igazán bonyolult, sőt, abszolút mindennapi dolgok, de hogy én élvezem őket csinálni. 
És igazából ez az ami számít. 
Hogy én élvezem.
És ettől lesz életem, mert olyan dolgokat csinálok, amik boldoggá tesznek, örömet okoznak, vagy számomra izgalmasak. És ha az izgalom az, hogy random fénykard vívást tanulok egy rendezvényen, akkor az. Mert én leszek tőle több, és itt sem kell megfelelnem senki másnak, még a saját fejemben létező Akinek-Meg-Kell-Felelnem Entitásnak sem, aminek a fajtájával szerintem már mindannyian találkoztunk. 

Meg kell barátkoznom azzal a ténnyel, hogy igenis van életem, még akkor is, hogyha azt, látszólag ilyen semmiségek. Mert nem lehet semmiség, hogyha nekem fontosak. Meg talán abban is segít, hogy kevésbé érezzem magam a saját életemben NPC-nek. Azt nem tudom, hogyan kell főhősnek lenni, meg hát az önbizalommal is vannak problémák, de ha megtanulom, hogy miképp élvezzem minden bűntudat nélkül azokat a dolgokat, amik örömet okoznak, az egész biztosan előbbre fog vinni. 

Amúgy nem tudom, hogy miért is ilyen nehéz ez, mert hát mégis mi történik, hogyha csak úgy élvezem? Semmi, az égvilágon. Teljesen felesleges attól félnem, hogy örülök dolgoknak, mert mi a legrosszabb ami történhet? Hogy örülök? Abban meg mi rossz van?
Az, hogy a bűntudat és szabadkozás nélküli öröm idegen koncepció, és új pályákat kell kialakítani az agyamnak, ami meg nyilván nem egyszerű dolog. 
Ami meg segíthet benne, hogy elfelejtem a quilty pleasure kifejezést, mert pár szívesen használom, de egyáltalán nem segít abban, hogy kötések nélkül érezzem át az örömöt. 

Na fiaim, látjátok, ezért nem hagytam még abba a naplóírást, oké, ezért is, mert hogy néha olyan szintű levezetésekbe vagyok magammal kapcsolatban, hogy ihaj-csuhaj. 
Megvilágosodásokba magammal. 

Oké, vissza arra a tényre, hogy fénykardvívást tanulhattam. Négy alap támadást és annak a négy alap védekezését mutatták meg, szóval most már sokkal okosabbnak érzem magam. 
És a tény, hogy Anakin tanított minket! Anakin tanított engem!
Olyan cuki volt az az ember, hatalmas kudos a gyülekezetnek, biztos vagyok benne, hogy a többi résztvevőnek is nagy élmény volt. Az öcsémnek legalábbis egészen biztosan. 

Az előadás után meg, Nőnap alkalmából, adtak nekünk ilyen kis semmiséget a szervezők, ami egy nyakláncot takart, fénykardmarkolat függővel, úgyhogy tökre megérte cispasszingnak kinéznem. Most is itt lóg a nyakamban, ahogy gépelek, nagyon kis fasza ékszer. 
Ezután nem sokáig maradtunk, mert öcsémnek ment haza a vonata, meg aztán mindketten azért kicsit kifáradtunk ebbe az egészbe, mert éhesek is voltunk, úgyhogy ettünk churrost! A churros egy nagyon jó cucc, és lassan de biztosan a hivatalos fesztiválkajámmá avanzsálódik. 
Persze, végigmentünk még egyszer az árusok standjain, meg fényképezgettünk pár emberrel, így lezárásképpen, és aztán vége is lett számunkra a programoknak, de hogy nagyon jól éreztük magunkat, és mondom, az a fénykardvívás óra messze a legjobb dolog volt az évben. 

Igaz, rám is fér valami jó dolog, mert hogy a munka az istennek nem akar sikerülni, ahol voltam most egy hetet, oda végül nem kellettem, mert hogy könnyen el lehet bizonytalanítani. Ami teljesen jogos, mert hogy az az alapbeállításom, hogyha valamit megkérdeznek, hogy hogyan csináltam, arra gondolok, hogy egész biztosan elrontottam valamit. Aztán ha még erre fel elkezdenek velem barkochbázni, na, akkor teljesen elvesztem. 
Őszintén nem tudom, hogy minek kellenek ezek a játékok. 
De hogy nem haragszom, mert rendesek voltak, meg minden, ki is fizették a próbanapokat is, csak hát maga a tény, hogy megint vadászhatok! Ez nem hiányzott. Na meg a pénzügyi instabilitás se, ezzel együtt. 
Valószínűleg csak a gyógyszer tart vissza a teljes összeomlástól és a depressziótól, ami amúgy megvolt februárban, és lehet a vesém feladta a kortizol termelést. 
Vagy csak az alkalomra vár a háttérben, ki tudja. 

Mindenesetre pofozgattam egy kicsit az önéletrajzomat, tettem be hozzá képet, mert hogy állandóan fényképpel kérik, pedig egyáltalán nem kéne, nem az lenne fontos, hogy nézel ki, ráadásul igazolványképről beszélünk! Azon mikor nézett ki előnyösen bárki is? 
Aztán fogamat összeszorítva készítettem egy kísérőlevelet is, pedig ha valamit teljes szívemből megvetek, akkor az ez. Bevallom becsületesen, hogy megfordult a fejemben az AI használata, de aztán annyira felidegesített ez az ötletem, hogy megírtam saját erőből. Akármennyire is utálom, csak nem fogom emiatt eldobni a gerincem és a méltóságom! 
Úgyhogy nem, nem használtam AI-t, és őszintén szólva erre vagyok a legbüszkébb, mert maga a szöveg, hát az olyan, amilyen. Leginkább van. 

Pedig találtam a neten egy olyat, ami egy szép formába tette vele, meg egy csomó mindent megspórolt neked a szövegezéssel - nem hiszem, hogy AI lett volna, inkább csak egy sima generátor -, de amikor le akartam tölteni, közölte, hogy fizessek elő! Hát persze, még mit nem, add csak ide szépen a motivációs levelemet, amiért jöttem, aztán menjünk tovább békével külön utakon. 
Értitek, munkanélküli vagyok, de hogy azért még adjak ki neki pénzt. 

A másik ugyanilyen, a Profession prémium. Mi az, hogy még pluszba fizessek is azért, hogy maximálisan elássa a feladatát az oldal? Értem én, hogy simán csak birtokolni dolgokat nem éppen pro-kapitalista, és előfizetni kell még az előfizetésre is, de közben azért nem lehetne, hogy legalább a nyamvadt, leginkább használt, álláskereső oldal nem áll bele ebbe? Légyszi? Az én kedvemért? 
Kiakadni sincs kedvem, csak egy csendes és állandó undor van bennem az egész jelenség iránt. 

Úgyhogy jelenleg ez van, még mindig, szóval szurkoljatok srácok, hogy sikerüljön találni valamit, ami beválik, és még meg is fizetnek érte! 
Mondjuk az is a baj, hogy az összes horrorjáték, meg a list-of-rules creepypasták is. Mert azokban minden olyan cozy, hogy egyedül vagy, éjszakás műszakban, néha fura dolgok történnek, de ha tudod, hogy milyen szabályokat kell betartani, és hogy merre ne menj, akkor tökéletesen jól elvagy. 
A legjobb példa erre a Tales from the Gas Station, ahol Jack tulajdonképpen egész éjszaka csak olvasott. Oké, nyakába szakadt a természetfeletti, apokalipszis, Jerry, random idegesítő turisták, de hogy maga az alapja az egésznek, hogy állandó éjszakásként, a semmi kellős közepén elvan békésen, és még fizetnek is neki? Hát gyerekek, az az álommunkám. Annyira jó lennék benne!

Jó, elismerem, az apokalipszis részében annyira nem biztos, mert sajnos nem vagyok egy poor little meow meow wet twink, amik ezeket általában kitűnően meg szokták úszni, és még csak egy voice recordert se tudok felmutatni, ami szintén elmaradhatatlan kellék szokott lenni. Ilyen szempontból vesztésre vagyok ítélve, de aztán ki tudja, lehet, hogy sikerülne behúzni magam mellé az antagonistát, és így nagyobb túlélési esélyeket generálni magamnak, de ha választani lehet, akkor inkább nem kérnék a világvégéből 
Igaz, abból a valóságban se kérnék, de nincsenek túl nagy reményeim. 
És azokkal is csak passzivistának sikerült beállnom, bár az jó ötlet volt. Kint voltam a március 15. megmozdulásukon, mint háttérember, és azt kell mondjam, hogy hiányzott már ez. 

A Kard Rendjénél is az volt az egyik kedvenc dolgom, amikor mentünk mindenféle rendezvényekre, és akkor ott összekészülődni, meg kipakolni, aztán persze átvenni az autentikusabb ruhát, óh, nagyon élveztem! Meg volt, amikor együtt vonultunk végig a többi hagyományőrzővel, pl: Győrben a Szent László napokkor, és azt is nagyon éltem. Úgyhogy jó volt egy kicsit újra hasonlót csinálni, még ha most csak sátorállításban meg pakolásban merült ez ki. 

Sajnos nem maradtam végig, mert beütött, hogy itt tömeg van, és gyakorlatilag a lezárások óta nem sikerült visszaszereznem az immunitásom a tömegekkel szemben, ráadásul az eső is szemerkélt, és mindezekre fel még arra is rájöttem, hogy a politikai párt egy politikai párt. 
Nem mintha nem azért álltam volna be, mert hogy az egyetlen értelmes politikai pártnak tartom őket, és mert szeretnék én is hozzájárulni valami értelmes dolgokhoz, de hogy lecsapódott bennem, hogy tényleg az, és eljöttem. Általában a politikai dolgokat kiskanállal fogyasztom a saját mentális egészségem érdekében, és most nem készültem fel lelkileg, hogy ez fog történni. 
Ez is egyik volt a sok "tudtam én, csak nem sejtettem" pillanatomnak. Azt hiszem, hogy egy dolog, mikor csak neten keresztül érintkezel dolgokkal, és aztán elmész rá irl, és ott jössz rá, hogy hoppá-hoppá, tényleg. 
De azt is simán elfogadom, hogy csak én vagyok ilyen. 

A lényeg az, hogy egész biztosan megyek még megmozdulásukra, mert nagyon tetszett a hangulat, a közeg, és hogy tényleg minden típusú ember megfordult ott. Jó volt látni, hogy tényleg nem vagy egyedül. 

És ha már itt tartunk, végre eljutottam, hosszú-hosszú idő után - oké, csak köbö fél év volt, de az ennyinek érződött - write-inre, és olyan jó volt végre látni a többieket! Olyan régen láttam már a hunósokat! 
Mondjuk nyilván a CCC is ilyenkor döntött úgy, hogy akkor felújításokat végez, így a szomszédos Starbucksba kényszerültünk, ami sokkal drágább, meg kevesebb konnektor is volt, de ez nem vont le a társaság felett érzett örömömből. Nem tudom, hogy mikor látom megint őket, gyanítom akkor, hogyha lesz munkám, lehetőleg normálisabb beosztással, mert nem volt rossz ez az állandó délutános dolog, de hogy nem is volt miatta semmi közösségi életem.
És eléggé hiányzott, hogy akkor hozzám hasonlókkal legyek, még akkor is, hogyha csak egymás mellett ültünk és pötyögtünk, mert benne vagyunk a Szívküldiben. 

Idén is van, nagyon jó promptot sikerült választanom, nagyon szeretem, de hogy ezek miatt a hülye munkabeli dolgok miatt egyáltalán nem haladtam úgy, ahogy haladnom kellett volna, és most istenesen le vagyok maradva. Oké, van egy nagyon szolid vázlatom, anélkül neki se indulok semminek, de hogy itt különösen jól sikerült, viszont ettől a sztorit még nekem kell megírnom, és nagyon aggódom, hogy elsietett lesz, meg általánosságban véve gyenge. 
Nem tudom, hogy lesz-e időm lebétáztatni, vagy magamnak átfutni még egyszer az egészet, mert jelenleg még csak az első felénél tartok, és épp, hogy csak elkezdődött a történet. 
Sajnos erről nem beszélhetek nektek, hiszen még titok, amíg le nem zárul az esemény, de ha vége az egésznek, úgyis vinni fogom Wattpadra!

De azt talán elárulhatom, hogyha ügyes leszek, akkor hozzácsaphatom a véletlenül létrehozott írói univerzumomhoz. Jelenleg ugyan nem látom, hogy miként tudnám megoldani, de nagyon csábító az ötlet. 
Az meg, hogy mégis miként van írói univerzumom, hjaj fiaim, látjátok, ez az, amit én se nagyon értek, tekintve, hogy iszonyatosan kevés a felmutatható bizonyítékom arra, hogy én actually csinálok is valamit. De hogy apparently a Mákvirágok sorozatom, amiben a buzi táltosaim meg az idegen fajom van, illetve a Szabadnak születtek sorozatom egy dimenzióba került. Nem tudom, hogy miként történt, egyáltalán nem így terveztem, és különben is, de valamelyik tervezési szakaszomnál eszembe jutott, hogy ezek akár egy dimenzióba is lehetnének, és nem találtam semmi kifogást arra, hogy miért ne csinálhatnám ezt meg. Na meg nyilván a többiek se beszéltek le róla, bár az is igaz, hogy nem fejtettem ki nagyon, és sajnos túlságosan tetszett nekem is ahhoz, hogy elhagyjam, de most így a Szívküldi írás közben felderengett, hogy akár ezt is beletehetném abba az univerzumba. Úgyis mindig szerettem volna egyet, mióta csak Stephen Kinget olvasok, erre véletlenül alkottam egyet. 

Valamit akartam még ezzel kapcsolatban mondani, de közben elnézegettem az internetsztyeppe más tájaira, és miután visszajöttem, teljesen elfelejtettem, hogy mégis mit akartam mondani. 
És nem hiszem, hogy eszembe fog jutni, úgyhogy valószínűleg itt le fogom ezt zárni. Úgyis ötezer szónál tartok már megint, és ennyi bőven elég egy blogposztra. Úgyhogy zárom soraimat, fiaim, legyetek rosszak és az Erő legyen veletek!

Ui.: Találtam egy tök jó writing softwert, az Obsidiant, ami tökéletes megoldás arra, hogy idővonalakat tervezzek és jegyzeteljek, és ingyenes, nincs benne AI, és egy csomó plugint lehet hozzá letölteni, imádom, csak ajánlani tudom mindenkinek.