#100 - Szülinapi jelentés

 

Fiaim, az a nagy helyzet, hogy beléptem abba a korba, amit az emberek általában középkorúnak mondanak, bár én nem sorolom magamat ide, mert hát nekem ez a megnevezés az anyám korosztályára vonatkozik. Oké, hogy állandóan testvéreknek néznek minket első ránézésre, holott nem is lehetne eltérőbb személyiségünk, de ettől még nem leszünk egy korosztály. Én meg nem fogom magamra használni a középkorút. Csak simán felnőtt, még hobbit mértékkel nézve is. Nagyon durva, ha engem kérdeztek.

Főleg, hogyha azt is hozzávesszük, hogy életem erős huszoniksz évét úgy töltöttem el, hogy szilárdan meg voltam arról győződve, hogy nem fogom megérni a harmincat. Most meg, hogy már két kemény évvel is túlhaladtam, kicsit meg vagyok rökönyödve, mert hát most így: oké, és most? Én erre nem igazán számítottam ám, úgyhogy nagyon örülnék, ha valaki megmondaná, hogy mégis mihez kéne kezdenem.

Oké, ennek általában is örülnék, mert hogy így neurodivergensként elég gyakran állok a világ előtt, és nézem, hogy igazából tök sok értelmed lehetne, hogyha csak egy kicsit leülnél, átgondolnád és azt kommunikálnád, amire tényleg szükséged van, és nem várnád el, hogy azt csináljam, amire gondolsz, hogy csináljam, de nem mondod el, hogy egész pontosan mit szeretnél, és aztán még le is baszol, ha úgy csinálom, ahogy mondtad, és nem úgy, ahogy gondoltad, hogy csinálni kell.
És ez még csak az egyik probléma, a többibe meg bele se megyünk, mert abszolút nem éri meg, és nincs is nagyon hangulatom hozzá.

Jaj, viszont ha már nulla kommunikáció, képzeljétek el, azok a nyomorék kis gecik a Hungaropharmánál, legalább kettőnket kirúgtak leépítésre hivatkozva, és legalább közölték azt is, hogy mellesleg nincsenek is a munkámmal megelégedve. Ami oké, annyit elfogadok, hogy nem voltam élmunkás, a karácsonyi jutalom megvonása és nem közölése miatt. Ha esetleg odajöttek volna, személyesen, és mondanak valamit, akkor én is megerőltettem volna. De így? Hagyjuk már!

És utána se jöttek oda, hogy figyi, ezt figyeljük, ezt tapasztaltuk, láttuk, hogy így teljesítesz, üljünk le, beszéljük át, hátha oda tudunk rakni, ahol neked is megfelel. Egy büdös szót nem mondtak! De legalább a leépítésről se, csak azt vettük észre, hogy egyre több diák jön hozzánk, és veszik át a csomagolást. Szeretném leszögezni, hogy ez NEM egy "elveszik a munkánkat, brühühüh" narratíva akar lenni, hanem csak arra akarok rámutatni, hogy diákokat tuti olcsóbb foglalkoztatni, meg ilyesmi, így hát inkább arra fektetik a hangsúlyt, és nem arra, hogy a teljes munkaidőseket megtartsák. És nem a diákokat akarom bántani, tök jó arcok voltak, ők is megérdemlik a pénzt, amit kapnak, meg a lehetőséget is, hanem a vezetőséget, akik amúgy még arra se voltak képesek, hogy elmagyarázzák nekik angolul, hogy mi a feladatuk.

Én voltam a nem hivatalos tolmács, ami amúgy tetszett, élveztem, jó volt gyakorlásnak, de nem én vagyok a műszakvezető, szóval hagyjuk ezt kéremszépen. 

Minket meg felküldtek szedni, meg betárolni, de hogy azt is olyan minimális betanítással csinálták, meg kommunikációval, hogy igazából tanítani lehetne, hogy mit NE csinálj, ha főnök vagy. Meg akkor nem is azt mondták, hogy figyi, ezen a héten fent leszel, ha beérsz, egyből menj szedni, mert átszervezés, meg hasonlók, nem, teljesen random jöttek oda, főleg húsz perccel a szünetünk előtt, ami nyilván arra elég, hogy beindítsd a PDA-t, és felmenj az emeletre, hogy aztán jöhess is le.

Arról nem is beszélve, hogy én csomagolónak mentem oda, nem pedig raktárosnak! És oké, hogy a forklift licence - istennek nem jut eszembe egyből a magyar elnevezése -, az egy régi vágyam, mert a forklift licence az egy forklift licence és mint ilyen, már-már egy mágikus képesség, de hogy az egész raktári munkából ez az egyetlen ami érdekel. És oké, hogy minden dolog, amit szedni kellett, kézmagasságban volt, vagy legalábbis csak egy kicsit kellett hozzá ágaskodni, meg nem volt annyira poros, de hogy ettől függetlenül én nem ennek jelentkeztem, és annyira nem is élveztem. Ha mondjuk lekommunikálták volna velem, vagy normális utasítást kaptam volna, vagy bármi más, és nem csak az, hogy jó, akkor menj fel, és csináld ezt meg ezt, kizökkentve ezzel abból a rutinból, amiről én azt gondoltam, hogy a munkaköröm, akkor talán jobban dolgoztam volna.

Na meg ha nem vonták volna meg a karácsonyi jutalmat, úgy az egész csomagoló részlegtől.
Alapból se szeretem, ha basztatják a rutinom, még az is tönkreteszi a napomat, hogyha a kiszabott szünetidő előtt küldenek el minket, mert hogy ha mások szüneten vannak, akkor nyilván nekünk sincs munkánk, ami kész hazugság, mert akkor tudunk szelektálni, meg ilyenek.
De hát apparently túl sokat vártam el a műszakvezetőktől is, például olyat, hogy vezessék a műszakot. Az én kurva anyámat, de tényleg.

Jó, mondjuk alapból is munkakeresésekbe voltam már év elejétől, és összességében megspórolták nekem a felmondási napokat, mert hogy közös megegyezés, és némi végkielégítést is hozzám vágtak - ez benne volt a papírban is -, de hogy azért a kurva anyjukat. Eddig mindegyik munkahelyen történt kommunikáció, meg visszajelzés, még a postán is. A Postán! Amit úgy szoktam jellemezni, hogy börtönből szabadultam! Még ott is voltak képzések, meg visszajelzések, meg minden lófasz, de itt még egy rohadt diagramot nem láttunk!

Mondjuk komolyan érdekelne, hogy így többünktől megszabadultak, és diákokat tettek oda a csomagolásra, akik csak angolul tudnak, magyarul egyikük-másikjuk tanul, és még csak angol nyelvű felület sincs ott nekik, azok hogy fognak teljesíteni. Nem azért, mert rosszat akarok nekik, tényleg semmi bajom velük, egyikük még instán is bejelölt, csak a vezetőségre haragszom, hogy ennyire balfaszok.  Meg értitek, ha nekünk nem mondták el, hogy mi a hiba, és mit kéne kijavítani, akkor hogy fogják az angol nyelvű diákoknak? És akkor most hirtelen jobban fog teljesíteni a csomagolás, meg kevesebb lesz a vásárlói reklamáció? Vagy mi? Mert hogy mi volt a bajuk, meg hogy mit csináltunk rosszul, az nem igazán derült ki, szóval kétlem, hogy nekik elmondanák, mi meg nem voltunk ott, hogy akkor az új arcoknak is átadjuk, hogy mit nem szabad becsomagolni, meg mit hova, és egyáltalán.

Agyfasz.
Szintiszta, százszázalékos agyfasz.
Nem fognak hiányozni egy pillanatig se, sőt, őszintén állíthatom, hogy az eddigi legrosszabb munkaadóim voltak, és az az energia is kár volt beléjük, amit még azelőtt belefektettem az egészbe, hogy átvertek volna.

Mondanám, hogy mérges vagyok, de őszintén szólva nem vagyok. Dühös meg pláne nem. Inkább csak ideges, hogy ekkora faszok, hogy ahelyett, hogy leültünk volna beszélni, és akkor megpróbáltunk volna találni egy megoldást, ahelyett ezt csinálták.
Meg Mónival is, aki amúgy három éve ott dolgozott a cégnél! Jó, nem a Hungaropharmánál, hanem magánál a Bellisnél, mert a Hungaro csak tavaly szeptemberbe vette át a Bellist, de hogy nem szakadt meg azzal a munkaviszonya, meg semmi ilyesmi. És értitek, vele se beszéltek semmit!
Mert értitek, én ott volna így x hónapja, semmi szignifikáns, de hogy még csak azzal se, aki évek óta ott van? Mi. A. Fasz. És akkor nem is tudom, hogy a többiekkel mi van. Lacika nem érdekel, legalábbis nem érzelmileg, mert egy köcsög volt, és folyamatosan azt hitte, hogy mindenki főnöke, csak azért mert idős, de hogy ettől még érdekel, hogy vele mi van. Bár aztán lehet, hogy ő megúszta, mert egyik fő tevékenysége volt nyalni mindenféle főnöknek, szóval ki tudja, hogy kapott-e ezzel bármiféle plot armort. Kicsit bánom, hogy nem építettem kapcsolatokat, mert most akkor tudnék dolgokat, de hát nem vagyok az a fajta, aki kifejezetten beszélget a kollégáival.  Én se beszélgetek senkivel, velem se beszélgessen senki, csak hagyjanak békén végezni a dolgom.
A másikunk, aki miatt még aggódok, az Krisz, aki szerintem rajta van a spektrumon, de nem akarok ableist, vagy bármilyen lenni, szóval mindenki erőteljesen koncentráljon a "szerintem" szóra. A lényeg, hogy ő a főszortírozónk, aki felelős azért, hogy a becsomagolt áruk a megfelelő ládákba menjenek, rákerüljön a rendeltetési hely a ládára, és aztán kitolja oda, ahonnan az autók viszik tovább a rendeltetési helyükre.

És nyilván őt nem kéne lecserélni, de nem mondhatnám, hogy olyan sűrűn láttam volna a helyén az elmúlt hetekben. Am lehet azért is, mert hogy én se voltam túl sűrűn a helyemen, de lehet azért is, mert őt is áthelyezték máshova. Namármost ha ez utóbbi áll fent, akkor nagyon érdekelne az, hogy mégis hogyan akarják az angol nyelvű diákjainkat betanítani arra a részére a munkának, hogyha még arra se veszik az energiát, hogy elmondják neki az alapokat.
Vagy adjanak nekik belépési kódot! Van a nagynyomtatónak egy egyetemes kódja, amit szoktunk használni, de hogy az sincs kiírva nekik sehova! Arról nem is beszélve, hogy nincs angol nyelvű felület a csomagolási szekcióra vonatkozó menüben! A PDA-kon van valami, de hogy amúgy az nem működik normálisan, mert egyik srác nekem mutogatta, hogy nézd, nem mutatja a fizikailag ott lévő ládákat. Én meg néztem, hogy indeed, nem mutatja, de fogalmam nincs miért, legyen szíves kérdezzen meg valaki okosabbat.
Mint kiderült a baja csak annyi volt, hogy az angol nyelvű felület szarul működött.
De azért leépítenek.

Kicsit úgy érzem magam, mint a Posta után. Ott is annyi faszság történt, hogy háromnegyed órán át képes voltam panaszkodni, anélkül, hogy elő kellett volna hoznom ugyanazt a témát kétszer. Nyilván a pénzügyi helyzetem miatt nem vagyok boldog, és újra kellett bevennem Frontint erre az egész őrületre, hogy ne pánikoljak, és ne bénítson meg a szorongás, de hé! Van gyógyszerem, ami segít abban, hogy az előbb említett helyzetek egyáltalán ne, vagy csak tompítva történjenek meg. Persze, nagyon fontos átélni az érzelmeinket, és helyet adni az összeomlásnak, de nem érünk rá összeomlani, amíg benne vagyunk a mély, fagyközeli vízben, és körülöttünk cápák meg jegesmedvék köröznek. Majd összeomlunk, hogyha kikecmeregtünk a sarkvidéki halálcsapdából. Addig meg használjuk azt, amink van, vagyis a gyógyszert, meg a terápián tanult technikákat. Az élet nehéz és pocsék, és valószínűleg vannak olyan dolgok, amikről nem is tudok, de készen állnak seggbeharapni, viszont legalább csak egyszer kell végig csinálnom.

Legalábbis őszintén remélem, hogy nem dob majd újra vissza ide a gép, mert hogy a lófasznak is van vége! Ha mindenképpen újra kell reinkarnálódnom, akkor legalább dobjon valami slightly interesting helyszínre. Addig meg csak megoldom valahogy! Mondjuk örülnék, ha lenne hirtelen egy új munkahelyem és biztos keresetem, mert az nagyon sokat levenne a stresszből, de ezért mindent megteszek, a többivel meg majd csak lesz valami.

Most realizáltam, hogy megittam egy csésze kávét, és a koffein elkezdett hatni, ami nem csak azt jelenti, hogy elkezdtem hirtelen ezt a blogot írni, hanem hogy feltekerte a szorongásomat is kicsit. Én meg ülök itt, hogy vajon mégis ez a lappangó anxiety bennem, mi történik, mégis miért, sir, kérem, én ezt nem rendeltem! Aztán realizálódott lassan, hogy ja, kávét ittam. És még csak nem is erőset, de az a helyzet, hogy a koffeint tea formában szoktam bevinni, és általában ügyelek rá, hogy lehetőleg ne este hat után igyak, mert akkor legalább aludni se nagyon fogunk, de nyilván jó ötletnek tűnt, hogy akkor most gurítsunk le egy bögrével.
Aztán csodálkozom, hogy mégis honnan jön a szorongás.
Mondjuk legalább ízre finom volt.

Visszatérve a lényegre, még intenzívebb munkakeresésbe vagyok, és az a helyzet, hogy nézegetem a takarítói munkákat is, mert hát ha megfizetnek, és közben békén hagynak, és miközben dolgozom, hallgathatok audibookot, akkor miért is ne? Semmiféle munkahelyi motiváció nem szorult belém, de hogy annyira nem, hogy folyamatosan elfelejtem azt a szót, amit erre szoktak használni, és csak azt kéne legyőznöm magamban, hogy mások biztos lenéznének, hogyha ezt dolgoznám, mert hogy, "több van bennem". Miközben teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a baráti körömnek az az első számú szempont, hogy én hogy érzem, és elégedett vagyok-e a fizetéssel, minden más csak afféle belém nevelt szülői elvárás, ami még harminckét évesen is hatással van rám. Nem tudom, hogy előrébb vagyok-e azzal, hogy tudom, hogy ez csak afféle internalizált külső nyomás, vagy sem, hogyha folyamatosan csatáznom kell vele, de attól tartok, hogy azzal kell megelégednem amit sikerült elérnem, és az a tudatosítás, hogy nem én gondolom így, és nem a barátaim gondolják így, hanem csak ez lett belém nevelve.

Jó, nyilván megpróbálok valamiféle gyári munkát nézni, mert szeretem a gyári munkát, a különféle váltott műszakok ellenére is, és nagyon örülnék, hogyha a flextől visszajeleznének, hogy kellek-e nekik, vagy sem. Azt ígérték, hogy mindenképpen visszajeleznének, szóval rohadtul örülnék neki, hogyha ez meg is történne.
Legjobb lenne egy ülő gyári munka, normális fizetéssel, cafetériával és csak két műszakkal, de hát az ember ne válogasson ha nem teheti meg. Érzem, hogy van erre valamiféle mondás, de az istennek nem fog eszembe jutni.

A Hungaropharmát meg majd úgy lehúzom a munkahelyek visszajelzésére fenntartott helyeken, hogy csak úgy porzik! Ha tudnám, hogy mit kell írni ahhoz, hogy mindenkinek elmenjen a kedve az oda való jelentkezéstől, akkor azt írnám, de sajnos e tudás híján marad a sima lehúzás. Nagy hangsúllyal arra, hogy semmi visszajelzést nem adnak, ami teljes röhej. Mégis hogy dolgozzak jobban, hogyha azt hiszem, hogy eleve jól dolgozom, ők meg basznak megmondani, hogy nem is? 

És értitek, dolgoztam gyárban, tudom, hogy mindenhol vannak hülyék, tisztában vagyok azzal, hogy a kapitalizmus nem azért van, hogy nekem jó legyen, és a gyárak se azon vannak, hogy elégedett legyen a munkaerejük, és így a nevezett munkaerő jobban dolgozzon, meg hogy mindenhol megvannak ugyanazok a faszságok, csak pepitába, de ilyet én még nem basztam. Még a Festoba is láttuk évente kétszer a technikusnak kikiáltott hülyegyereket! Pedig az aztán is annyira volt alkalmas a posztjára, mint a Titan submarine az aktuális mélymerülésre. Mert nyilvánvalóan megkérdezni a munkást, hogy miként tudnánk javítani, hogy tényleg jó és gyorsabb legyen a folyamat, vagy isten ments, feljavítani a használt eszközöket, az a kommunista ördögtől való kénkőszagú gyalázat, és nem fogják ezt csinálni, de hogy még csak meg se mondani, hogy actually mit csinál rosszul a nevezett munkás!

Kicsi gülü autista agyam nem tudja ezt értelmezni.
Pedig mondom, tisztában vagyok dolgokkal, ami nem azt jelenti, hogy nem fogok kiakadni rajtuk, mert ki fogok, de hogy tisztában vagyok a létezésükkel. Ez azonban olyan mérce, amihez a pokol alá kellett ásni, hogy még véletlenül se ugorják meg.

Légyszíves mondjátok, hogy nem csak én vagyok teljesen hülye!

Szép kis szülinapi ajándék volt, mondhatom. Remélem, hogy mindig meleg lesz a párnájuk mindkét fele, mindig lejárt tejet vesznek a boltban, legyen náluk csőtörés mikor nagymosást tartanak, és törjön el a nagylábujjuk. De csak a főnökségnek. A munkásosztály nem ellenségem, elvégre én is az vagyok, és mindig hangoztattam, hogy ne egymást hibáztassuk, mikor ott ülnek a valódi ellenségeink a fal túloldalán.

Na, azt hiszem lezárom ezt a témát, mert bár nyilvánvalóan tudnék még panaszkodni, és értetlenkedni, de sajnos egyik se visz előrébb túlságosan, maximum csak egy fejfájást fogok okozni magamnak, mert értitek, olyan egyszerűen jobbá lehetne tenni az egészet, és mégse csinálják, és nem értem, hogy miért! Persze, kapitalizmus, meg rövid távú sikerek, értem én, mindent értek, de közben meg: miért. Ilyenkor érzem, hogy túl naiv vagyok a világhoz, mert annak ellenére, hogy világosan látom, hogy mennyire elbaszott egy rendszer, és hogy mennyire könnyen lehetne lépéseket tenni azért, hogy egy kicsivel kevésbé legyen elbaszott, valahogy mégis az van nekem mondva, hogy engedjem el.

Bár, sokat elárul, hogy nem is volt szakszervezetük. Szerintem a következő munkahelyemen, az egyik első dolgom lesz, hogy megkérdezem miként lehet belépni egybe. Nem tudom, hogy mit tudnék segíteni, de hé! Ha van rá lehetőség, miért ne adnék neki egy alkalmat?

Ha meg már szakszervezet - ami szintén egy olyan szó, amit valamiért mindig elfelejtek, és munkásszövetségnek akarom hívni -, akkor képzeljétek el, beléptem a Kutyapártba passzivistának. Fogalmam nincs, hogy egész pontosan mivel tudnék hozzájárulni az általános, "legyen minden jobb-hoz", de megpróbálom, mert jót fog tenni a depressziómnak, és az általános világvége hangulatomnak. (Egész egyszerűen nevetséges, hogy miközben a gazdaság és a bolygó is darabokra hullik körülöttünk mégis ugyanúgy be kell mennem dolgozni, de ebbe végképp nem megyünk bele, kávé okozta szorongás ide vagy oda.)
Az már kevésbé, hogy küldtek ki egy levelet, amiben megfenyegettek, hogy felveszik velem a kapcsolatot telefonon, és megbeszélnek egy találkozót, hogy akkor rájöjjünk közösen, hogy mit tudok tenni, ami nyilvánvalóan egy nagyon jó és fontos gondolat, és máris előrébb vannak, mint a munkahelyem, de közben meg az összes terror, mert hát tessék? Én erre nem álltam készen! Én csak így lurkölni akartam a háttérben, és megjelenni dolgokon, meg részt venni, nem számítottam arra, hogy akkor személyesen is felkeresnek! Sir, this is scary! Kicsi, gülü, autista énem erre nincs ám felkészülve! Fogalmam nincs hogy kell viselkedni, meg mit kell mondani, mert ez nem állásinterjú, és ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam nincs, hogy micsoda! Kérem, kíméljenek!

Nyilván, nagyon rendesek lesznek, és csak én érzem magam előre is kínosan, meg nyilvánvalóan majd közben és utána is, és hogy nincs mitől tartani, de hát értitek, nekem nincsen kézikönyvem az élethez! A pszichológusom szerint senki másnak nincs, de hogy nem vagyok erről teljesen meggyőződve, mikor folyton folyvást olyan helyzetekbe ütközöm, amik a neurotipikusok számára gyerekjáték, én meg ott állok, hogy: he? Mi? Hogyan? Merre? Send help, please!

És ez is egy ilyen helyzet, és utálom, hogy nem tudok rá forgatókönyvet kitalálni, mert a baráti és ismerősi körömben nincs más passzivista, és hülyén érezném magam, ha egy facebook csoportban ezt megkérdezném. Meg amúgy is, teljesen feleslegesen parázok ezen, és abszolút előre, mert még nem is telefonáltak.
Olyan problémáim vannak, de komolyan.

Mondjuk inkább ezzel foglalkozok, mint a melóval, mert amit tudok, azt úgyis megteszem, csak hát arra is rá szoktam feszülni, ami abszolút kiesik a hatáskörömből, és ha kettészakadok se tudom irányítani, szóval inkább elfoglalom magam ezekkel. Hogy ez mennyire elnyomás, és mennyire egészséges reakció, azt tudja az öregördög.

De ha minden jól megy, akkor majd teljes értékű passzivista leszek! Mondjuk a legszívesebben szerelésben meg ilyen kétkezi munkákban vennék részt, mert hogy azokat szeretem csinálni, ezért is keresek gyári munkát. Attól mert még semmi ambíció nem szorult belém - ez az a szó! Ezt felejtem el mindig! - attól még olyat szeretnék dolgozni, amit nem utálok zsigerből. Úgyhogy magától értetődő, hogy akkor passzivistaként is ezt szeretném kamatoztatni. Na meg nem vagyok éppen extrovertált, aki élvezné az emberekkel való kommunikációt, vagy esetleg bármiféle médiaposzt írását, mert hát még a saját sztorijaimat se tudom reklámozni - arról nem beszélünk, hogy nem feltétlenül van mit reklámozni -, nemhogy akkor még egy pártnak az aktuális dolgait! Hagyjuk már, kéremszépen!
Szóval adjanak csak nekem szépen kétkezi dolgokat.

Oké, most, hogy ezt így végigfutottam, kicsit rendeztem magamban, hogy mi az amit fel tudok ajánlani, és bár továbbra se érzem úgy, hogy teljesen fel lennék készülve, de legalább van valamiféle elképzelésem, és nem állok itt üres kézzel.

Bár ez nem jelenti azt, hogy akkor felkészültebbnek is lennék arra, hogy telefonálni kell, lévén utálok telefonálni. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel is sokan együttéreztek.

Yeah, szóval nem egészen úgy alakul ez a szülinap, meg ez a február se, ahogy azt szerettem volna, pedig a kínai horoszkópom azt ígérte, hogy ez egy jobb év lesz. Lehetséges hogy csak időt kell neki hagynom, és normalizálódik, már amennyire ez így a kétezer húszas évektől elvárható. Alapjáraton amúgy nem vagyok horoszkóp görli, kivéve a kínait, de azt is csak azért, mert a Kakas tetszik, és több értelme van, mint a Vízöntőnek, ami annak ellenére, hogy benne van a víz szó a nevében, levegő elem. Ne tudjátok meg mennyire idegesít.
Úgyhogy maradok a kínainál, köszönöm szépen. Amit szintén csak afféle játékként kezelek, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem érdemes komolyabban invesztálódni bele, ráadásul meg is égettem már magam egy horoszkóp görlivel, szóval minden okom megvan arra, hogy két lépés távolságban maradjak tőle.

Amiben viszont hiszek, és működni szokott, az a tarot, de nem érzem készen magam egy olvasásra. Mena szokott nekem, ha úgy van, és a kártyája nem szokott teketóriázni vagy szépítgetni, keményen odamondja amit akar, én meg köszönöm szépen most nem kérek egy ilyesmiből. Van most elég bajom, köszönöm szépen, anélkül is, hogy a tarotkártya beszóljon.
Mondjuk mindig az igazat mondja, ami miatt csak még bosszantóbb lesz az egész. Kicsit olyan, mint amikor a pszichológus rámutat dolgokra, és neked szembe kell nézned velük. Az is nagyon bosszantó.

Mondanám, hogy némi szerencsét se utasítanék vissza, de sajnos a szerencsébe se hiszek. A véletlenben még hiszek, mert a dolgok nagy százalékban történnek számunkra megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag, és ki mondja meg, hogy a történések, ok és okozatok összegabalyodott hálózatában mi vezet mihez, egész pontosan? A véletlen így hát abszolút létezik, de a szerencse? Nem, azt erősen kétlem, vagy ha van is, akkor nálam nem működik, lehet pont azért nem, mert nem hiszek benne, de nem is fogok, amig nem működik.

Úgy érzem a szokottnál is csapongóbb vagyok, de hát szerintem ezt már mind megszoktátok tőlem, ahogy azt is, hogy szinte minden bejegyzésemben kijelentem ezt, ami ezen a ponton már hagyománynak is mondható.

Azért valami jó is történik ebben a februárban, mármint a szülinapomon kívül, méghozzá a Szívküldi! Nem tudom, hogy egész pontosan hányadik alkalommal kerül megrendezésre, de mindig van egy kis újítás, egy kis simítgatás, hogy még inkább élvezzük az egészet, és még simábban menjen minden, és nyilvánvalóan minden egyes alkalommal abszolút megőrülünk érte. Most is így történt, minden egyes kihirdetéskor ott tobzódtunk az aktuális csatornán, mémekkel árasztva el az egészet, hogy kimutassuk őszinte szeretetünket és izgalmunkat az event iránt.
De hogy így teljesen megbolondulunk, megőrülünk meg megborulunk. Nem is értem, hogy bírják idegekkel a segítők, de hát valószínűleg még egész jól, hogyha évről-évre megrendezik nekünk.

Sajnos erről többet nem mondhatok, mert hát nem leplezhetem le, hogy melyik csoportban vagyok, meg milyen promptot kaptam, ahogy azt se, hogy miről szól, de biztosíthatlak titeket, hogy nagyon kis patent promptot sikerült megszereznem, és már elkezdtem dolgozni rajta!
Gumikacsázásra meg brainstormingra megvan a külön discord csatorna, úgyhogy nem kell attól tartanom, hogy nem beszélhetem meg senkivel, csak éppen itt nem beszélhetek róla.
Még.

Viszont amiről beszélhetek, hogy képzeljétek, előszedtem a Star Wars kalandzónámat, és elkezdtem átolvasni, meg kijegyzetelni, hogy akkor mi az ami használható, mi az amiről egyelőre még bent tudom hagyni, aztán majd később kitalálom, hogy mit tudok kezdeni vele, és vannak olyanok, amik egyértelműen a kill-your-darling kategóriába esik, és sajgó szívvel bár, de el kell engednem.

Ilyen például a JustVidman féle "Ez alma?" poén, ami akkor nagyon jó vicc volt, és visszaolvasva is a fejemet fogtam rajta, de ezt egyértelműen ki fogom vágni, mert hogy így helye nincs egy átdolgozott sztoriban. Eddig még ez volt az, ami egyértelműen ebbe a kategóriába esett, mert hogy nem jutottam nagyon sokáig, De az egészen biztos, hogy lesz még egypár ilyen, mert első draft, és bár ugyan nagyobb társaságnak írtam, ezt nem jelentette azt, hogy nem saját magam voltam az első számú közönségem.

Kicsit hiányzik az obszesszióm az egész Star Wars univerzum felett. Ez nem azt jelenti, hogy normális lennék felette, vagy hogy ne lennék többé Az A Fajta Rajongó, vagy hogy ne olvasnék ficiket, és nem terveznék, és nem olvasnám, csak valahogy kicsit lecsillapodott. Azt hiszem, hogy rájöttem tudat alatt, hogy igazából én nem fogok sehova menni ebből a fandomból belátható időn belül, és megtaláltam azt a helyet, ami abszolút kényelmes és szeretem, és nem tartok attól, hogy kiesnék az egészből.

Meg ott vannak a Neurodivergencia Istenei, amik el szokták dönteni, hogy éppen mit nézünk halálra, és jelenleg youtube-t fogyasztok egészségtelen mennyiségben, még csak zenét se hallgatok feltétlenül a buszon, pedig máskor mindig szoktam. Meg nagyon filmeket se nézek, mert hogy youtube.

Most youtube van nézve.  

Mondjuk jövő héten majd folytatjuk Wisp-el a Star Wars maratont, amin én lepődők meg a legjobban, hogy nem felejtette el, mert biztosra vehetitek, hogy én nem hoztam fel. Egyrészt azért, mert hogy én tudok küszöböt rágni felette, miatta, körülötte, az összes létező dimenzióban, másrészt meg anno elkezdtük Morttal is, és gondolhatjátok, az hogy végződött, én meg úgy vagyok vele, hogy jó, akkor hát ezt nem erőltetjük. Meg amúgy is: nevetségesen hosszú, főleg ha rajtam múlik, mert akkor egészen biztos, hogy kronológiai sorrendben lesz végig nézve, és hát jelenleg a Clone Warsnál tartunk, ami önmagában hét évad! Igaz, az egy nagyon fasza hét évad, húsz perces epizódokkal, amik hagynak teret a világ-és karakterépítésre, és második újra nézésre egy csomó easter egg is feltűnik, amit első nézésre nem realizáltam, de így, hogy indokolatlan mennyiségű tartalmat elfogyasztottam, főleg az új kánonban, több mindent észreveszek.
De hogy valaki más végig ülje velem, az összes többit is, amik csak nekem jók, mert én mindent kérdést nélkül elfogadok, és még élvezem is, de tisztában vagyok azzal, hogy csak azért, mert én a Star Warssal kapcsolatban kidobom az ablakon minden kritikus fogyasztói énemet. Szégyellem, de így van. Úgyhogy nem tudom Wispnek mennyi idegzete lesz ehhez az egészhez, de igyekszem nem túlterhelni szegényt, elvégre ez egy indokolatlanul nagy univerzum, még akkor is, hogyha csak a filmeket és sorozatokat veszem.
Azt a hetvenvalamennyi könyvet, ami megvan nekem, inkább nem is említem.

Főleg, mert így most eszembe jutott, hogy a Szukits nem ad ki többet Star Wars könyveket, és fogalmam nincs, hogy kik kapták meg a jogokat, ha megkapták valakik, vagy egész egyszerűen úgy döntöttek, hogy nincs elég vevői piaca az egésznek, és helyette inkább tiktok-sikereket nyomatnak orrba-szájba.
I'm incredibly petty, yes.

Aztán ott van az a Star Wars/Utódok (Disney filmek) crossover, amit angolul akarok megírni, és szinte száz százalékra lefogadom, hogy tudat alatt félek attól, hogy elkezdjek angolul írni, és azért tettem félre még a tervezését is, pedig egész szépen haladtam vele!
Vagy egész egyszerűen véletlenül parkolópályára tettem, és ha mondjuk újra nézem az Utódokat, vagy előveszem a Mandalorian idevágó részeit, akkor visszahozza a kedvem. Hm, ezen még gondolkodok egy sort, mert amúgy meg akarom írni! És nyilvánvalóan sorozat lesz ebből is, de legalábbis egy duológia, mert én ezt egy Din/Migs shippel akartam kivitelezni, de aztán dolgok történtek. Meg ne kérdezzétek, hogy mik azok a dolgok, én se tudom biztosan, de legalább sikerült feltalálnom egy olyan shipet, amire senki más valószínűleg még csak nem is gondolt. Viszont az én fejemben legalább működik, ami teljesen dühítő, mert hogy merészeli? Hogy?

Nem állok már le ezen vitatkozni, mert megtanultam, hogy teljesen felesleges, lévén a történet tudja, hogy merre akar menni, még akkor is ha nem feltétlenül működik együtt velem.
Ami ezzel kapcsolatban azért baj, mert hogy az Utódokban ugye az az alapfelállás, hogy a gonoszokat meg az utódaikat elzárták egy szigetre, amit nem tudok ide átültetni, anélkül, hogy bele ne futnék egy Attack on Titan szituációba, amit nem akarok, és nem kell elmagyaráznom, hogy miért nem.

Szóval jelenleg ott tartok, hogy akkor csak egy arisztokrata réteg lesznek, és csak a szülő-gyerek konfliktust tartom meg belőle, de hogy még valamit hozzá kell csapnom, mert egyrészt meg kell indokolnom Luke - na meg Migs - jelenlétét, másrészt meg fogalmam nincs, hogy írnak emberek mindennapi életen alapuló sztorikat. Mármint hogy?
Persze, itt is jelen lesz az Erőhasználat, de hogy, miért, minek? Ha én azt tudnám!

De az persze megvan, hogy Migs meg Mel kitűnően bondingolnak szívügyek felett. És ez is működik.
Nagyon szeretném, ha a sztori is működne! "insert crying writer noises"

Ja és a második része, mert persze, hogy van már tervben második része, ne kérdezzétek, Din meg Uma lesz az apa-lánya páros, mert rájöttem, hogy nem kell Groguval írnom, ha nem akarok. Ezzel természetesen garantálom, hogy az se olvassa majd tovább, aki az első részt végigkövette, mert hát Grogu a kabalája az egész Mandaloriannak! Mi az, hogy nem fogom beleírni? Azért, fiaim, mert nem tudok vele írni! Egyszerűen csak nem érdekel, mint karakter. Viszont Dinnek elég nagy részét teszi ki a személyiségének az a tény, hogy apa, szóval egyszerűen csak adtam neki egy másik gyereket. És így megvan az az előnyöm is, hogy ott van az Utódok második része, ahol Mel meg Uma harcolt egymással, és itt is érdekes lesz látni, hogy valahogy együtt kell dolgozniuk. Annál is inkább, mert a párosomat ki fogom egészíteni polyra, mert hát Din kell emellé a kettő mellé, eleve azért kezdtem el, mert Din/Migs! Szóval bele fogom tenni, ha törik, ha szakad, csak közben azt kell megoldanom, hogy a Din/Luke párossal is kezdjek valamit, amit meg egyáltalán nem shippelek, mert valahogy nem, de azt se akarom, hogy indokolatlan kommunikációs problémák legyenek, és szétmenjenek, szóval kell találni valami aspektust, amiből építkezhetem.
Joy.

Ha meg már abszolút ritka ship, van egy másik, ami szintén eszembe jutott a lefekvéskor magamnak játszott estimesében: Wrecker és Dogma.

Meg ne kérdezzétek, hogy miként jutottam el idáig, de sajnos eszembe jutott, hogy ez így tökre működhetne. Dogma alapjáraton is autista, szóval az összes mindenemet kiprojektálhatom rajta. Wrecker meg emotional intelligent, szóval jól kijönnének. Wrecker meg amúgy is alulértékelt karakter, főleg ha shipekről van szó, mert hogy valamiért mindenki Techbe van beleesve, akit személy szerint én nem kedvelek. Nem tehetek róla, egyszerűen csak idegesít. És nyilván vele shippelik Wreckert, amit meg én nem olvasok, mert minek tenném? Nem szeretem, nem megyek oda. Csak itt sírok, hogy nincs elég fici vele, amit szívesen olvasnék.

És tudom, hogy ilyenkor szokták mondani, hogy írd meg, amit olvasni akarsz, de az a nagy helyzet, hogy amit olvasok és amit írok, ficikben főleg, az két teljesen különböző dolog. Mármint teljesen.
Meg őszintén szólva, nem feltétlen akarom megírni, amit olvasnék, csak azt akarom, hogy létezzen. De hát ilyen lehetetlen párosokkal mégis mit csináljak? Ha valaki mégis gondolt ilyenre, az nagy százalékkal olyan nyelven van, amit meg én nem értek, szóval ugyanott vagyok, ahol a part szakad.

Mondjuk ettől függetlenül ha agyam előáll valami sztorival a vibeokon kívül, akkor nyilván meg fogom írni, de egyelőre ezzel még nem tartunk ott. Mondjuk egyszer akartam egy Bad Batch ficit írni, sejthetitek milyen messze jutottam vele. Olyan messze, hogy az egészet archívumba tettem, mert úgyse fogok vele foglalkozni, nem érzem hozzá az ihletet, és azt se tudom mire akartam már kivinni, szóval csak eltüntettem szem előtt.

A másik, amit szintén félbehagytam, de most elgondolkodom azon, hogy csak elő kéne vennem, az a jedi! Maul AU-m. Alapos újra tervezésre szorul, meg egy sorozatnévre, és passzoló címekre, de hogy a kedvem megvan vele molyolni. Meg na, még mindig akarok egy saját jedi OC-t is belevinni, Maul mellé, nyilvánvalóan, csak hát egy megfelelő sztori. Az hiányzik az egészhez. Valószínűleg ezzel is csak annyit kéne tennem, hogy leülök, és addig ütöm, amíg megfelelő formát nem ölt.

Nem tudom, hogy mi ez az obszesszióm azzal a költői képpel, hogy minden történetötletemet ütöm, de ez van beakadva.

Na meg ott van a sequel filmek újraírása - legalábbis azt hiszem, hogy a sequel a megfelelő szó -, amit nem felejtettem el, csak akkora munka, hogy azt se tudom feltétlen, hogy mégis hol kezdjem egészen pontosan. Vannak részleteket, meg ötletek, csak valahogy nem akar összeállni, amit nagyon rosszallok tőle, mert hát tessék dolgoznia magán! Ne csak akkor vigéckedni, mikor én vinném az egyik irányba, de ő mindenáron másfele akar menni! Bezzeg akkor az egész átkapcsol ereszd-el-a-hajamat üzemmódba, de mihelyt nekem kéne a segítségükre lenniük! Akkor aztán mindegyik hallgat, és még csak véletlenül se mozdulna meg.
De azért legyen író az ember, főleg miután már úgysincs nagyon más választása.

Szeretek író lenni srácok, mindez csak a szokásos hattyú halála, amit elő kell adni, mert egyszer magamra vettem és azóta elfelejtettem letenni.
De az tény, hogy nem könnyű egy sorozatot összetenni.

Mindenesetre nem töröltem semmi régebbi fickezdeményezést, mert próbálok leszokni arról, hogy mindent törlök, amit pár éven belül nem vettem elő, mert néha igazán jólesik visszanézni arra, hogy anno miket hordtam össze. Ha más nem, hát önbizalom boostot ad, de rendesen.

Meg most megtaláltam az internet archívumnak köszönhetően azt a gportálos írós oldalt, ahol először publikáltam a netre, és szabályosan rosszul esett, hogy nem tudom megnyitni, hogy mit írtam akkor, pedig annyira érdekelt! Így hát csak a nosztalgia szülte könnyeimen át nézegettem a weboldalt. (A nosztalgia egy másik olyan szó, ami valamiért nem szokott eszembe jutni.)

Aztán futottam pár kört, és kiderült, hogy vannak még aktív blogspotos író oldalak, csak meg kell találnom őket! Úgyhogy ha majd éppen úgy hozza megint az élet, hogy kedvem lesz búvárkodni, akkor nekiállok keresni, meg kommentálni, meg ilyenek, mert na, az effortot innentől kezdve bele tudom tenni! Jó, Wattpadon se olvasok annyit, amennyit szeretnék, de hát ez a blogspot! Az első otthonom az interneten! Naná, hogy megpróbálok valahogy visszakúszni! Ki tudja, hogy miféle rejtett kincseket találok magamnak!

Mondjuk amin még szoktam gondolkozni, hogy felviszem a Wattpadra is ezt a naplómat. Nagyon szeretem a blogspotot, nagyon komfortosan érzem magam, és nem fogom egyiket felcserélni a másikkal, csak érdekel, hogy vajon mennyi olvasottságot kapna, ha ezt oda is feldobnám.
Eh, tudjátok mit? Ez lesz az első, amit felteszek, úgyhogy ha ezt a Wattpadon olvasod, szia, örülök, hogy megismerhettük egymást.
Vesztenivalóm igazából nincs is.

Yeah, azt hiszem egyelőre így ennyi. Kicsinykét kezdenek leragadni a szemeim, és ez a poszt is kellően hosszú lett ahhoz, hogy nyugodt szívvel hagyjam itt. Legalábbis egyelőre, amíg alszok egyet az egészre, és kiderítem, hogy amúgy akartam-e még valamit hozzátenni, vagy beérem egyelőre ennyivel. Jelentem, hogy aludtam egyet, és eszembe jutott, hogy amúgy én még beszélni akartam arról is, hogy találtam egy Bendy and the Ink Machine hangoskönyet. Tudjátok, hogy meglepődtem? Én azt hittem, hogy csak az ilyen FNAF meg Minecraft dolgokhoz születtek ezek, de nem, a BATIM-hoz is! Nyilvánvalóan úgy töltöttem le, mint annak a rendje és módja! És meglepően jó olvasmány volt, abszolút jól szórakoztam rajta. Oké, nem volt egy mestermunka, akadtak hibái, és nem mindig értettem, hogy akkor most ez egy levél, napló, vagy mégis mi van, de összességében jól felépített, tisztes iparosmunka volt, és egy percig nem bántam meg. Nagyon jól belevitte a játékot magát is, az összes kis easter eggnek nagyon vigyorogtam, és hogy Joey Drewt (? fogalmam nincs hogy kell neveket leírni srácok), hihetetlen mértékben meg akartam folytatni, mert nyilván az összes kapitalista seggfejnek kellett lennie.

A főszereplő meg a nagyapja közti kapcsolat volt az, ami leginkább megfogott, meg az, ahogy belevitte a rajz és a művészet iránti szeretetet.

Amin egy kicsit meglepődtem, mármint azon, hogy a rajzra helyezte a hangsúlyt, mert az én fejemben valamiért úgy élt az egész, hogy ez az íróknak szól. Amikor a játék kijött, akkor még nem nagyon voltam benne az angol nyelvű horrorkínálatban, és nem tudtam arról, hogy kvázi minden második horrorírónak van egy olyan novellája, amiben a protagonista író, és valamiért úgy hittem, hogy a BATIM az írókról szól.
Igen, tisztában voltam azzal, hogy mozgókép, ahogy azzal is, hogy korai rajzfilm, minden rajzos dolgot láttam, de ennek ellenére az agyam úgy döntött, hogy nope, ez írókhoz szól. Csak azért, mert tinta, és én is fekete tintájú tollat használtam az íráshoz.
Ne is kérdezzétek srácok, mert a könyv hallgatása alatt realizáltam igazán, hogy ez rajzos dolog. Úgy hogy maga a játék kétezer-tizenhétben jött ki, és azóta van egy második része, meg egyéb, kisebb játékok hozzá, és amennyire tudom valami filmet is terveznek, de ez utóbbiban nem vagyok annyira biztos, mert nem végeztem kutatómunkát. És őszintén szólva, nem vagyok benne annyira biztos, hogy akarom is, mert tekintve az egész filmipart, inkább hagyják békén a játékomat. Jó ez így, ahogy van. Max könyveket meg képregényt alkossanak hozzá, azokkal messze kevesebb csalódásom volt.
Bár igaz, ami igaz, ami meg csalódás volt, arra még most is haragszom, igen rád nézek Karen Traviss, remélem továbbra is szégyelled magad.

Ami meg még eszembe jutott, hogy anno én ehhez a fandomhoz írtam verseket! A lírai korszakom egy nagyon wild ride volt srácok, mert a sima, hagyományos versek mellett, fandomverseket is írtam. That was something else, és egy jó ideig bennem volt, hogy fogok egy fiktív albumot is írni, mert hogy inkább dalszövegekre hajazott, amit csináltam, mint bármi másra.
De hogy a BATIM fandomhoz való hozzájárulásom megállt a verseknél, és ha összeszedem magam lehet elő is veszem megnézni őket - feltéve ha nem töröltem ki azokat is -, hogy lássam mennyre cringeworthy voltam.
Oké, kicsit elgondolkodtam, hogy akarok-e rendes ficit is írni ehhez az egészhez, vagy megelégszem azzal, hogy megnézek pár végigjátszását, mert hogy sajnos a vége még mindig felhúz. Oké, csak az amit Alice-val meg Borissal csináltak, egyáltalán nem volt megalapozva, és nem is tetszett, és kikérem magamnak, még akkor is, hogyha a tragic end az egyik gyengém bármilyen alkotásban. Szóval talán valamit azzal fogok kezdeni, ha úgy döntök, hogy ennyire invesztálódni akarok bele újra. Nézzétek, mindenkinek kell egy Indie Horrorjáték TM, és ezzel messze jobban jártam, mint az FNAF-al. A BATIMnak legalább követhető a timeline-ja, még akkor is, hogyha a folytatásban magyarázták meg jobban, hogy akkor mi az isten is történik egész pontosan.

Plusz nem tudok invesztálódni az animatronics meg ilyen mascot horror dolgokba, mert so stupid. Olyan, mint amikor a megszállt baba trope-nál megmutatják, hogy mozog a baba, én meg ott ülök, hogy oké, I enjoy this shit, de hogy gyakorlatilag egy jól irányzott rúgással meg tudod oldani az egészet. Ugyanez a mascot horrornál: fogsz egy vasat, meglendíted, és minden probléma meg van oldva. Úgyis üres belülről! Ha meg animatronics, keresel egy slagot, és problem solved. Nem tudom komolyan venni, annak ellenére, hogy mondom, a haunted doll trope az egyik kedvenc dolgom. Egészen addig amíg nem mutatják, hogy mozog.

A többi meg ilyen nagyon amerikai dolognak néz ki, amivel balkániként aztán végképp nem tudok azonosulni.

Az egyetlen ilyen dolog, ami tetszett, az a Willy Wonderland, de hogy azt néha újra is szoktam nézni. Mondjuk főleg Nicholas Cage miatt, aki úgy eladja az egészet, hogy egy szót nem szól közbe. Az egy choice volt, amit meghoztak, de hogy működik!

A Bendy az más, az természetfeletti horror, és tinta van benne, ami meg olyan, amivel én is dolgozom. Mondom, indokolatlanul sokáig élt bennem, hogy ez írókhoz szól, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, hogy nem így van.  Az agyam egy fura hely, és én se szoktam feltétlenül érteni, hogy mi történik benne.

De hogy ja, letöltöttem a másik két BATIM könyvet is, amit még megtaláltam, és meg fogom őket hallgatni, mert hogy az nekem nagyon jó lesz.

Akárcsak a Temeraire. Végre sikerült azzal is olyan jól haladnom, hogy már csak egy könyv van hátra az egészből! Abba is belekezdtem, de aztán valami történt, valszeg lejárt a műszak, és a negyedénél otthagytam, és azóta se folytattam. Mondjuk olyan, hogy időt kell hagyni megemészteni, mert hogy bár a végén vagyunk, de Naominak van még pár trükk a tarsolyában, amik felett csak állok és nézek, hogy ez meg most megint mi? És Laurence, könyörgöm, engedd már el a dutyt! Mindannyian tudjuk, hogy nem kifizetődő!

De nem, Laurence és a kötelesség olyan páros, amit soha, senki nem képes különválasztani, pedig egyszer már majdnem megtanulta. Már felcsillant a remény, de aztán természetesen vissza kellett dobni az eseményekbe, mert senki nem radikalizálódik magától!
Annyira szerencsétlen, el se hinnétek.

Imádom, tökéletes sorozat, és mindenképpen végig fogom hallgatni, csak hát meg kell emészteni, hogy mi történik. Meg hát a nyelvezete se a modern angol, és visszarázódni bele se olyan könnyű feltétlenül, mert hogy oké, értem én mi történik, de aztán jönnek a francia meg az egyéb szavak, meg speciális kifejezések, én meg mormolom magam elé, hogy context clue my beloved. Azt szerintem már meséltem, hogy megkaptam az első kötetét karácsonyra, belenéztem, és aztán csak néztem és néztem, hogy ezek meg mégis miféle kifejezések, és én ezt hallgattam? És értettem?
Apparently yes.

Mondjuk ami nagyobb problémám, hogy hiába élem az egészet, a Neurodivergencia Istenei nem feltétlenül engedik meg, hogy csak úgy visszarázódjak bele, mert hát hova vezetne az? Biztos van erre valami magyarázat, amit egyelőre én még nem találtam meg.

Na, de azt hiszem, hogy most már tényleg mindent elmondtam, amit szerettem volna, úgyhogy utatokra engedlek titeket fiaim. Találkozunk majd legközelebb, remélhetőleg még ebben a hónapban, mert szeretném ezt is gyakrabban frissíteni. Oké, tudom, hogy ezt is gyakran elmondom, de hátha ha elégszer elismétlem, akkor még valóra is válik.

Az Erő legyen veletek!

Ui.: Volt egy ad hoc Valentin napom Sachival, aminek keretében elmentünk boba teázni, aztán sétáltunk, majd megfodrászolt, és Flórián (a cica), is körbeszeretett és csak egy egészen kicsit harapdált meg. It was a good day.