#97 - Új év, új tervek, régi én

Igazából én nagyon nem akarom elhinni, hogy 2025-t fogunk írni, amikor ez az évszám a sci-fi könyvekbe tartozik, nem pedig a naptárakra! Az a tény, hogy még 2030-t is meg fogom érni, olyan szintű valószerűtlenséget dob rám! Ki találta ezt ki srácok, kicsoda? Szeretnék beszélni vele.

Nem az a problémám, hogy öregszem, ezt a részét kifejezetten élvezem és szeretem, hanem az, hogy ez ilyen teljesen valószerűtlen. És még csak nem is menő. Légszennyezés, klímakatasztrófa, gazdasági összeomlások, háborúk, hogy csak néhány csacskaságot említsek, és sehol nincsenek ilyen cool technológiai, biológiai dolgok, csak önjelölt techdudebrok villognak faszságokkal, amik jóesetben is életveszélyesek. És hadd ne beszéljek a genAI-ról, ami remélem most már kínok között hal meg, mert rohadtul unom és gyűlölőm, sok mindenkivel egyetemben.

Így az a tény, hogy 2025 lesz, és közben minden a világvége filmek azon stádiumában van, amikor még el akarják hitetni azt, hogy van esély, ez teljesen kikészít. Félreértés ne essék, nem az emberiséggel van problémám, csak kifejezetten pár emberrel, ott a multimilliomosok környékén, meg a politikusokkal, ergo mindenkivel, aki olyan helyzetben van, hogy megtehetné, hogy változtat a dolgokon, de egész egyszerűen nem teszi, mert neki sokkal jobban megéri a status qou és annak fenntartása, mint hogy véletlenül bármi olyat csináljon, ami hosszútávon hasznos. Nem tudom, hogy ez csak az általános depresszióm, vagy valami más, de mindannyiunknak be kell látni, hogy ilyen helyzetben reménykedőnek és optimistának maradni nem éppen egyszerű, vagy kifizetődő.  

Sajna a világ nem támogatja, hogy ilyen attitűddel létezz, pedig én még csak híreket se olvasok, mert hogy azt végképp nem bírná elviselni az idegrendszerem, és a doomscrollingot is kerülöm. De hát így is eljutnak hozzám dolgok, és nem vagyok tőlük túl boldog.

Kivéve a Kétfarkú Kutyapártot. Azok a srácok egymagukban viszik a hátukon az összes maradék reményem, ami lássuk be, hogy nem túl sok. De hogy ők egyedül azok, akik tényleg csinálnak is valamit, és egész egyszerűen fantasztikus, hogy bejutottak önkormányzatba, mert hogy végre rendesen hozzáférnek dolgokhoz, és nem is tétlenkednek! Nagyon tetszik, hogy tényleg ügyekkel foglalkoznak, meg azzal, hogy az embereknek valóban jobb körülményeket teremtsenek. Lehetséges, hogy jövőre én is beállok passzivistának, és akkor én is tudok tenni valamit, ami miatt aztán kevésbé fogom érezni az általános világvégét. Nem várom el tőle, hogy megoldja ezeket, mert alapvetően a rendszerrel van probléma, és az van kihatással a mentális egészségemre, de talán segíteni fog, hogy kevésbé érezzem magam tehetetlennek. Meg őszintén szólva, jó mókának tűnik. Amúgy nincsenek öngyilkos gondolataim, szerencsére azokat a gyógyszer elég jól hatástalanítja, csak általános borúlátásom. Meg amúgy én ezeket a vadbarmokat túl akarom élni, hogy aztán leköphessem a sírukat. Sajnos pont abba a szekcióba tartoznak, akik szintén elpusztíthatatlanok, mint a csótány, mert hát egyik vallás sátánja se akarja őket. Megértem, nekünk se kellenek, de ettől még szívesen lemondanánk efféle áldozatról. 

Bár, még mindig ott van az a lehetőség, hogy összegyűjtjük őket, és kilőjük őket a Marsra, hogy akkor tessék, alakítsatok ki ott egy telepet, biztos nagyon jól fog menni. Vagy csak börtönbe és életük végéig kenyér és víz.

Huh, tegnap nagyon elkapott a doomer hangulat, talán megbocsátható módon, de mára sokkal jobb, főleg azért, mert iszonyatosan büszke voltam magamra! A melóhelyre jött néhány fekete ember, és képzeljétek el, az egyikükkel vagy egy órán át beszélgettem angolul! Nyilván az elején vagy hússzor bocsánatot kértem, meg az hogy nyelvtan? Ragozás? De aztán egész jól belejöttem, főleg mikor feladtam, hogy akkor ellenőrizzem magam, és csak arra koncentráltam, hogy akkor beszélgetünk.

Nagyon türelmes meg aranyos volt, és mindkettőnk részéről voltak ilyen "hold up" momentek, mert hát ő meg magyarul tanult, szóval én is segítettem neki kiejtéssel, és lamentáltunk egyet afelett, hogy a magyar az egy szükségtelenül hardcore nyelv.

Teljesen feldobott az egész, hogy akkor beszélgethettem angolul, mert hát alapvetően nem sok lehetőségem van rá, mármint így szóban. Írásban egész bátran elpötyögök már, fent is vagyok jó pár szerveren, de a beszéd az teljesen más, szóval tök büszke voltam magamra egész este, hogy összehoztam.  

Nyilván engem nézett mindenki aztán az angol nyelvtanszótárnak is, mert hát ez mindig így szokott lenni, de remélem, hogy sikerült lehűtenem a lelkesedésük azzal, hogy oké, hogy beszélek, de teljesen autodidakta módon tanultam meg, szóval az, hogy mit és miért használnak úgy, ahogy, arról legjobb esetben is csekély fogalmaim vannak. De azért megteszem, ami tőlem telik.

De nyilván így is az volt a legjobb dolog, mikor csak így beszélgettünk. Azt nagyon éltem, és utána olyan rohadt büszke voltam magamra! Tisztára feldobott.

Utána meg olyan busszal mentünk haza, aminek a vezetőfülkéje ki volt dekorálva, karácsonyi fények, meg minden, úgyhogy annak is nagyon örültem, és ezek így kicsit rendbe tették a lelkivilágom.

Amúgy olyan hülyén hangzik, hogy fekete ember, de hát sajnos nem jegyeztem meg, hogy honnan jöttek. Oké, mondta, de nem értettem, aztán valamiért nem kérdeztem rá még egyszer, szóval így ennél kell maradnom, mert hát ez a nem rasszista változat ugyebár. De a nevét tudom a csajnak, akivel beszélgettem, és ezt győzelemnek könyvelem el.

Ha pedig hozzáveszem azt, hogy általában nem szoktam talkatív lenni új emberekkel, dupla győzelem és buksisimi. Az összes büszke vagyok magamra.

Ezt el is raktározom, mert hogy holnap megyek házorvoshoz, hogy akkor legyen szíves kiírni engem két napra. A melóhelyen nem lehet szabit kivenni huszonharmadikára meg harmincadikára, de hát erről egy árva szót se szóltak, nem tettek ki közleményt, semmi, csak találd ki magad gyökér. Én meg ott álltam, hogy jajdejó, hát nekem már úgy van eltervezve az egész ünnepi cucc, hogy nem jövök huszonharmadikán. 

Szóval úgy döntöttem, hogy akkor marad a háziorvos, de kis problémába ütköztem, mert hogy így, mit mondjak? Aztán Mena kisegített, hogy mental health problémákra mindig hivatkozhatok, ami még valós is, mert hát a háziorvos utalt be pszichiátriára, szóval tudja, hogy nem én vagyok a legstabilabb ember a világon.

Oké, ez igazából nem jött össze, mert a háziorvos közölte, hogy kell papír a pszichiátertől, amit én ugye nem tudtam, mert hát honnan tudtam volna, szóval egész egyszerűen csak nem mentem be dolgozni. Úgyis van két nap szabim, legutolsó emlékeim szerint, szóval azt vonják le, és kész. Ha meg nem tudják, akkor így jártam. Mégis mi a legrosszabb amit tehetnek velem? Kirúgnak? Bitch, mihelyt vége az ünnepeknek eleve új helyet fogok keresni.

Olyan faszkalapok voltak velünk, el sem fogjátok hinni, én se akartam elhinni, haza is mentem aznap a picsába, mert olyan rosszul lettem az egésztől! És nem volt nálam gyógyszer, szóval még azt se, hogy beveszem, meg őszintén szólva, minden munkamorálom eltűnt a süllyesztőben. Nem a munkakedvem, mert a munkakedv az olyan, hogy hamarabb elpárolog, mint a harmat a Tatooinon, hanem a munkamorálom, ami azt szolgálja, hogy akkor is hajtsak, hogyha épp minden bajom van. És nekem olyan a munkamorálom, hogy oké, hogy picsog a szám, de csinálom.

Azonban azok után, amit megléptek? Felejtsenek el, minél hamarabb.

És hogy mit csináltak ezek a baromarcú gyáva pöcsök? Nem adtak a csomagolónak karácsonyi jutalmat, mert hogy rosszul dolgozunk.

Aha.

Aha. 

ÉS MIHEZ KÉPEST ROSSZUL? MIHEZ KÉPEST? GYERE IDE, ÉS MONDD MEG, HOGY MIHEZ KÉPEST? Mert hogy egy darab oktatás nem volt, egyetlen statisztikát nem láttunk, egyetlen megreklamált csomagolású terméket nem hoztatok oda, hogy akkor nézzétek, így ne csináljátok, egyetlen informatikus nem jött oda, hogy akkor nézzük meg, mi történik egész pontosan, de azért rosszul dolgozunk. A lapostetűtenyészet picsáját a redvás anyátoknak azt.

Arról nem is beszélve, hogy arról volt szó, hogy attól függően kapok x összeszeget, hogy mikor léptünk be, és hogy mennyit voltunk betegszabin. Szó nem volt itt teljesítményről meg ilyenekről! Akkor ezt most mégis hogy? És még csak azt sem tudom, hogy velünk aka a csomagolóval basztak ki, vagy másokkal is megjátszották, mert hogy annyira nem interaktálok a többi területtel. És nem csak azért, mert nem nagyon szeretek jópofizni, hanem azért is, mert nem nagyon szabadulunk el a csomagoló mellől. Ami felőlem rendben van, mert hát az a munkám, azért jöttem ide, csak ilyenkor szeretném tudni, hogy amúgy mi is ez az egész? Csak és kifejezetten ennek a négy embernek mondták azt karácsonykor, KARÁCSONYKOR, hogy basszátok meg vagy mással is kibasztak?

Esküszöm ezen a ponton még Mr. Scrooge-hoz is előbb elmennék dolgozni, mert ő legalább nyíltan utál mindenkit, és tudod, hogy nem kell semmire sem számítani. Ha meg a három szellem után megy oda az ember, akkor a legjobb munkaadót találta meg, szóval minden szempontból jól járnék vele. Ami elég elszomorító a Hungaropharmára nézve.

És értem én hogy működik a kapitalizmus, dolgoztam már másik gyárban, pontosan tudom, hogy mindenhol megvannak ugyanazok a faszságok, csak pepitába, de ilyen szintű szembe köpéssel én még nem találkoztam. Mert még csak külön se hívtak minket, hogy akkor srácok, figyeljetek, ez van, ez történt, nem, dehogy, ha Móni nem kérdezi meg, hogy miért nem érkezett meg az utalás, akkor soha nem derül ki. 

Értitek, elmondják, hogy mitől függően ki mennyi százalékot kap - amiről állítólag volt email a műszakvezetőknek, de nem nyomtatták ki, mert hát hova vezetne az -, számolsz vele, örülsz neki, hogy jajdejó, akkor abból majd tudsz a barátaidnak is ajándékot venni, meg rendezni egy számlát, erre egy random kérdésből derül ki, hogy ja, amúgy nem kaptok, mert rosszul dolgoztatok, de ezt nem mondtuk meg eddig, mert nem. Csak nem.

Itt én vagyok ideges srácok, még két napra rá is erre az egészre.

Hogy lehet így bánni az emberrel? Hogyan? És még csak egy nyamvadt szakszervezet sincs, akihez fordulhatnék, mert kapitalizmusban élünk, és a szakszervezet maga a sátán ivadéka. Mondjuk én szívesen csinálnék egyet, ha tudnám, hogy egész pontosan miként kell, de őszintén ezen a ponton én már felégettem magamban ezt az egészet. Hú, de istentelenül dühös vagyok rájuk, aztakurvaéletbe.

Miután szünet után meg én is rákérdeztem, hogy srácok, akkor hogy is van ez? akkor közölte velem a műszakvezetőnk, hogy így az Attilával kéne beszélni, de hát vele már nem lehet, mert hazament.

Én olyan, de olyan vöröset láttam egyből! Haza is mentem pánikrohamra hivatkozva, ami nem is állt messze az igazságtól, mert tényleg kijött rajtam az összes mentális helyzet, csak nem annyira a pánik, mint inkább a színtiszta gyűlölet és harag, ami egy messzi messzi galaxisban simán sithet csinált volna belőlem egymagában. Nem segített az se, hogy a szünetben nem bírtam enni, csak két darab mandarint gyűrtem le, mert hát valami azért mégis kellett. Igaz, utána meghívtak Menáék egy hamburgerre, úgyhogy nem lett baj, de mondom, még most is teljes idegbe vagyok, ha rágondolok. 

Hogy engedhetik meg ezt maguknak? És ezen a ponton nem is a pénz érdekel, mert kitörölhetik vele a seggüket, vagy a torkukon akadhat, hanem az egész eljárás, vagyis annak teljes és abszolút hiánya, hogy ennyire semmibe vegyenek. Mert amikor beléptem, akkor is gyakorlatilag annyi volt, hogy mindenféle interjú helyett megmutatták, hogy figyi, ezt kell csinálni, oké? Oké, mikor tudnál kezdeni? És ennyi, semmi több, amikor meg effektíve elkezdtem, akkor is csak pár dolgot mutattak meg, hogy mit kell becsomagolni, mit nem, hova vigyem, ha ezt írja a gép, mit csináljak ha akkor, de hogy ennyi. A nehéz az a monotonitás benne, de én azért mentem, mert így mindenki békén hagy, hallgathatok audiobookot, és teljesen elvagyok. Persze, dolgozom is, mint a gép, mert értitek megfizetnek, de hogyha abban a hitben vagyok, hogy jól dolgozom, mert senki nem jön oda a főnökök és/vagy minőségellenőrök közül, hogy akkor nézzük meg, mit csinálunk és helyette miként kéne, akkor nyilvánvalóan abban a hitben fogok maradni, hogy jól dolgozom, és kurvára nem etikus annyi alapján megvonni a jutalmat - aminek, ismétlem, elméletileg semmi köze nem volt a teljesítményhez -, hogy rosszul dolgoztunk. 

Mert mondom, tisztában vagyok azzal, hogy miként működik egy gyár és a kapitalizmus, vagyis minél kevesebbet fizetni a munkásoknak, és folyton növekedni meg növelni, mint valami industrial rák, de hogy én ilyet még nem basztam. Ehhez képest még a posta is tisztességesebb volt! Értitek! A posta! Az MLP! Ahonnan két év után úgy jöttem el, mint akit kiengedtek a börtönből, és ráment a mentális egészségem! Még ott se csináltak meg velünk ilyet!

A pofám nem egyszerűen leszakad, hanem még a hús is leég a pofacsontjaimról.

Ja, szóval jelenleg fuck around and finding out dolgokba vagyok, de őszintén szólva nem érdekel. Ha nem lettek volna ekkora faszparasztok, akkor nem így viselkednék, és megmaradt volna a munkamorálom, de hát nem. Nekik úgy kellett dönteniük, hogy akkor basszunk ki az ünnepekre való tisztelettel ezzel a négy idiótával. Csakhogy az egyik idióta meg nem hajlandó eltűrni ezt a fajta bánásmódot, és úgy ott fogja hagyni az első adandó alkalommal az egészet, hogy csak úgy fröcsög.
Ugyan az önéletrajzomba nem fog jól kinézni ez az év, mert sokat ugráltam, és lehet, hogy ez a lehetséges munkaadóknak se fog tetszeni, de ez van, ezt kell szeretni. Ha normális a hely, akkor én is sokáig maradok, csak ez idén valahogy nem igazán jött össze. Mondjuk addig úgyse mondok fel itt, amíg nem találtam egy jobbat, csak értitek. Nem egyszerű.

Azt se, hogy olyat találjak, ami így nem csak érdekel, de rendesen fizet és nem mennek az idegeimre. Szeretnék valami irodai munkát, ahol nem kell nagyon emberekkel kommunikálni, és gyakorlatilag csak gombokat nyomogatok, de hát ezekben a munka típusokban nem vagyok otthon, mert inkább gyárakban dolgoztam, és szeretek gyárban dolgozni. Mondjuk ha ülőmunka és összeszerelés lenne, akkor azt is szívesen bevállalnám, mert hogy a szerelés is egy szívem csücske munka. Csak értitek, nem vagyok a legjobb formában ahhoz, hogy nyolc órákat álljak, mert hát az egészségem. Amit kicsit ejtettem így ősszel, de vissza fogok térni rá! Beccszó! 

Mondjuk az se ártana, ha az új helyem adna SZÉP kártyás jutit, mert az így istentelenül hiányzik.
Elvárásaim vannak, az a helyzet, elvárásaim.

Szóval jelenleg ez a helyzet melóügyileg, és nyilván ebből anyám semmit nem tud, mert tudjátok ki akar kínlódni azzal a hisztivel amit levágna? Érzelmileg körülbelül olyan érett, mint egy zöld banán, és nem lehet vele rendesen beszélni. Apám meg még mindig csak létezik valahol, szóval nem foglalkozom vele.

Ha már apám, jajistenem, rá is mérges voltam egy kicsit. Nem nagyon, mert hogy nem vártam el sokat, de hogy azért rosszul esett, amit csinált, vagyis pontosabban amit nem csinált. Mert anyám feljött a szokásos adventi vásáros körbejárásunkra, és megkérdezte, hogy apánk is eljöhet-e, én meg rövid gondolkodás után rávágtam, hogy hát persze. Mert úgy voltam vele, hogyha ő hajlandó minőségi időt tölteni velem, akkor én se fogok elzárkózni, mert hát felnőtt emberek vagyunk.
Erre baszdmeg visszamondta, mert hogy főzni kell, meg hogy egyéb házimunkákat végezni otthon.

Hát kösz baszdmeg. Egyetlen délutánról lett volna szó, egyetlen szombat délutánról, és én is rábólintottam, de erre fel inkább otthon maradt, mert mittudomén, valamiért, mintsem a gyerekével legyen. Félreértés ne essék, már elfogadtam, hogy nem létezik az érzelmi link közöttünk, és kvázi idegenként tekintek rá, és nem nagyon várok el semmit, de hogy amikor ez fel lett vetve, akkor naná úgy voltam vele, hogy tegyünk egy próbát.
Erre fel tessék, feldughatom magamnak a nyitási kísérletemet.

Nyilván rosszul esik, és bánt, nem csak az, hogy nem jött el, hanem az, hogy elhittem, hogy hajlandó ennyit megtenni. Én kis naiv. Oké, jobban bosszant mint ahogy azt elképzeltem, de hát sajnos nem kérhetem számon sem, mert mint mondtam: itt én vagyok az érzelmileg felnőtt, és mint ilyen teljesen tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme nem lenne, hogyha bármiféle beszélgetést/vitát kezdeményeznék ebből.

Persze, az előnye is megvan annak, hogy gyakorlatilag csak afféle vér szerinti idegennek kezelem őket, mert így kevésbé fájnak a gyerekkori traumáim, meg könnyebben hátra tudok dőlni, hogyha hisztiznek, mert hát engem mit érdekel? Nekem megvan a magam élete, amire csak kevés rálátásuk van, mert ha már nem sikerült a teljes leválás, akkor csak minimum érintkezést kapnak. Apám meg még ennél is kevesebbet, de hogy annyira, hogy nem is szívesen hívom apának, mert hogy egyáltalán nem sikerült megfelelnie ennek a szerepkörnek.

Igazán örökbe fogadhatna engem is egy mandalorian, csak úgy mondom.
Nem nagyon vitatkoznék, sőt az öcsémet is hoznám.

Úgyhogy érdekesek a karácsonyok, főleg amikor apám, aki állítólag nem is iszik annyit, de tényleg beccszó, csakis és kizárólag alkoholt fogyaszt, enni meg nem eszik, ami aztán egy Darwin díjas kombó, és olyan is lesz tőle a hangulata. Az egyik percben kedveskedik meg minden, hogy aztán a másodikban meg megsértődjön valamin, és nem lehet hozzászólni se, de azért ő eladja a nagyhalált. Lehetőleg kiabálva.  

És én megértem, hogy nehéz gyerekkora volt egy alkoholista apával, de hogy nekünk is nehéz gyermekkort csinált egy alkoholista apával. A mentálisan abuziv anyáról meg ne is beszéljünk. Mármint nem barbacsi öreganyám, az apai ágról, hanem anyám ágáról, ahol meg aztán szintén érdekes emberek vannak. Szóval rám meg az öcsémre hárult az az igazán csodálatos feladat, hogy megtörjük az abúzus körét, de hogy Kálid Artúr gyere le, de hálátlan feladat tud ez lenni alkalomadtán!

Főleg amikor ül körbe a felső ága a családfának, és szóba került valahogy, hogy kinek hogy telt a gyerekkora, és az egész ilyen "engem is vertek/bántalmaztak mégis ember lett belőlem!" Én meg ültem csendben és bámultam magam elé, hogy aztakurva, hát itt aztán mindenki el van baszva.
Tesómat imádom ilyen szempontból, mert hogy ő meg megpróbálja mindenki figyelmét felhívni dolgokra, meg megmagyarázni, hogy mi miért rossz és így mi az ami már bántalmazás, de senki le se szarja, rosszabb esetben csak lehurrogják, mert ő a legfiatalabb és hát így minek ugat bele a felnőttek dolgába. (Majdnem azt írtam, hogy tizenkilenc éves, de aztán rájöttem, hogy amúgy bőven több, csak nekem nem sikerül ezt így feldolgoznom.)
Még csak azt se hajlandóak megtenni, hogy nem az utált becenevén szólítgatják, ami három évesen még cuki volt, de azóta bőven kinőtte. Szóval veszett fejsze nyelét kergeti szegény. Mondjuk igyekszem mellé állni, csak nálam meg lefagy a rendszer, mert nem nagyon szeretem ezeket a személyeskedő konfrontációkat, ahol aztán rohadtul nem az a cél, hogy meghallgasd a másikat, jelen esetbe a gyerekeidet, hanem ledomináld. Mondjuk a legújabb fegyverem, hogyha nem hajlandó végighallgatni, hanem elkezd beledumálni, akkor nem hagyom abba, hanem ugyanúgy mondom tovább, mert akkor is végig fogom mondani.
Ez valami iszonyatosan dühítő tud lenni a másik félnek, ami egy kis győzelem számomra. Aztán vagy tanul belőle, vagy nem, de ha nem, az se gáz, mert én ezt bármeddig tudom játszani. 

Ha meg már játék, idén ki fogom próbálni azt, amit rengeteg helyről hallottam - vagy csak egy helyről, de onnan sokszor -, és amihez hasonlót én is szoktam tanácsolni, hogy vegye az ember humorra, meg ha nagyon nagy hülyeséget mondanak neki, akkor csak fogja meg és fusson el vele. Ha az embernek elege van a hülye kérdésekből, főleg olyanokból amit évek/évtizedek óta válaszol meg, és ugyanennyi ideje nem hajlandóak elfogadni a választ, mert nem az, amit hallani akarnak, akkor oda kifejezetten érdemes alkalmazni a hülye válasz módszerét.

Én már felkészültem néhánnyal, hogy mégis mit fogok válaszolni, hogy megkérdezik, hogy mégis mi történt a hajammal, meg minek vágattam le, meg hogy nézek ki, mert apparently az, hogy nekem így tetszik, nem jó válasz. Évtizedek óta. Meg úgyis tisztában vagyok, hogy csak engem szégyellenek, mert bár sikerrel beleerőszakoltak abba, hogy jaj csak a falu pletykál mögöttük, és ez milyen rossz, de minekutána feljött egyedül anyám, és úgy se volt hajlandó elfogadni a külsőm, ezek után, azt se amit kérdeznek. Bár azt hiszem ezt az esetet már elmeséltem.

Na, de kitaláltam azt, hogy hát el akartak rabolni egy Hallmark movie főszereplőjének, és hát ezt megelőzendő gyorsan levágattam és befestettem, meg, hogy elraboltak az UFO-k, és kísérleteztek rajtam, illetve, hogy elvesztettem egy fogadást. Több ötletem egyelőre nincs, de majd egész biztosan eszembe fog jutni még valami, vagy ezeket tovább cifrázom. Még eldöntöm. Az egészen biztos, hogy nem fog nekik tetszeni, de én kitűnően fogok szórakozni.

Alapvetően is ezt tervezem, hogy végtelenül túlzó dolgokat fogok mondani, és közben a legkevésbé sem zavartatom magam, mert én azért megyek, hogy jót egyek, meg hogy ne kelljen pár napig magamról gondoskodni, nem pedig azért, hogy szétcincálják az idegeim. Azon már túlvagyunk, rengeteg traumám lett belőle, szóval valahogy nem igazán kívánok ebben részt venni tovább.

Majd meglátom, hogy miként válik be az, hogy mentálisan wine aunt legyek, de remélem, hogy jól. Mentálisan valszeg Mault viszem haza, mert sokkal kevésbé fognak idegesíteni, ha valaki a fejemben konstans shittalkolja a többi ostobát körülöttem, és így segít nem belecsúszni valami panic és/vagy anxiety attackba.
Aztán vagy sikerül, vagy nem, de még mindig ott van a végső terv, ami nem fog cserben hagyni, hogyha iszonyatosan kihúznák nálam a gyufát: összeszedni a cuccom, és visszajönni pestre, mert nem vagyok köteles eltűrni a faszságaikat.

Sajnos ennek sajnos egy, de nagyon nagy hátránya van: a menetrend. Mivel a MÁV megvette a Volánt, ezért aztán nálunk is átvariálták a dolgokat, ami azt jelenti, hogy jó eséllyel megszüntettek járatokat, mert mi mást is jelenthetne ez? Azt hogy esetleg könnyebb lett eljutni A-ból B-be? Ugyan, hagyjuk már! Szóval az elviharzás, még annál is nehezebb lett, mint amihez hozzászoktam. De ne legyen rá szükség! Mondjuk már most, az első nap érzem a feszültséget, meg az általános letargiát ami megszállja ezt a házat, de hát erről nem én tehetek, és erre folyamatosan emlékeztetem is magam. Lehet, hogy hellyel-közzel az én cirkuszom, de egész biztosan nem az én majmaim, és amúgy is, legszívesebben kivásárolnám magam ebből a bizniszből. Vagy mindenkihez hozzávágnék egy pszichológust meg egy pszichiátert, hogy akkor én már beletettem a magamét, most akkor ti jöttök.
Álmodik a nyomor és bilibe lóg a keze.

Jajistenem, ha már MÁV, olyan sztorim volt, jézusisten, el se hiszitek, ha nem mondom el nektek, és még én is legszívesebben elfelejteném, mert olyan horror volt. Azt hittem SOHA nem jutok le Győrbe! Általában semleges érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy így le kell mennem, mert szükséges rossz, meg minden, de ma. De ma! Illetve egész pontosan vasárnap, hát olyan hellride-t fogtam ki, hogy azt hittem lerágom a szemöldököm.

Felkeltem ugye szépen hajnalba, összepakoltam, meg minden, lecsekkoltam még egyszer a járatokat, majd nekivágtam a téli hűvös hajnalnak, a három, indokolatatlanul nehéz és némileg ormótlan táskámmal. Kezdődött azzal, hogy akkor az egyes villamos úgy döntött, hogy akkor most ő pótlóbuszra vált, csak azért mert. Ennek már nem örültem, mert úgy számoltam, hogy akkor ezzel a villamossal pont kiérek úgy, hogy még tudok jegyet venni, és aztán felpattannak a vonatra, és máris száguldok lefelé.

Mondjuk ezzel szerencsém lett, mert a Puskásnál bemondta a sofőr, hogy most közölték vele, hogy már újra teljes vonalon jár a vili, szóval nem kellett átszállnom, meg ilyenek, és teljesen jókor értem be Kelenföldre.

Leszambázok, veszek jegyet, nézem a kiírást, felmegyek a peronra, aztán várjuk, várjuk, várjuk a vonatot, majd közlik, hogy hát nagyon sajnálják, de ezt a járatot törölték. Mindenki csalódott, meg dühös, szóval lemegyünk, faggatjuk a kiérkező mávosokat, hogy akkor mi van, de ők se tudnak többet, amikor meg mégis kiderülnek dolgok, hát azokat se köszönjük meg feltétlenül, mert hogy felsővezetékszakadás, meg még baleset is, úgyhogy gyakorlatilag mindenki búcsút mondhat a Győr irányába tartó vonatoknak.

Ja, közben, mikor törölték a járatot, és nem lehetett tudni, hogy mi van, én nagyon bátran vettem magamnak egy helyjegyet, mert hát akkor biztos jön majd egy másik, jegyem van, elég csak helyjegy.
Elhittem.
Mert azután, hogy realizáltam, hogy az a vonat, amire váltottam jegyet, az is hetven perc késéssel operál, szóval gyakorlatilag feleslegesen dobtam ki ezer forintot, amit még csak vissza se kérhetek, mert hát készpénzzel fizettem, és úgy azért ezt nehéz.

Végül lettek valahogy pótlóbuszok, de azokról se adtak túl sok információt, eltekintve, hogy nagyjából honnan indul és merrefelé megy. Teljesen véletlenül találtam meg, és nyilván úgy, de úgy elvétettem a megállót! Nem vagyok Biatorbágyi, honnan tudtam volna, hogy vannak még megállók azután, hogy én leszálltam!
Ami a semmi közepe volt, nyilvánvalóan, mert hol máshol sikerült volna leszállnom, és a következő járatra is várni kellett vagy cirka egy órát, amit egy padon ücsörögve töltöttem el a szabadban, természetesen, mert bemenni valahová, hát az természetesen luxus, ugyebár. Már csak azért is, mert semmi nem volt nyitva, és idegen helyen voltam, és az egyetlen biztos pontnak az a buszmeg ígérkezett.

Aztán befutott egy busz, aminek a sofőrje felvilágosított, hogyha vonatot akarok elérni, akkor inkább menjek le Bicskéig, ami amúgy a végállomása, szóval onnan több esélyem van elfogni egy Győrbe menő járatot. Én meg hallgattam rá, mert hát itt neki van több tapasztalata ezzel az egésszel, szóval megvettem a jegyet, majd szépen elbuszoztam Bicskéig.
Legalábbis azt hiszem, hogy Bicske, kicsit össze vagyok zavarodva ezeket a megállókat illetően. A mai napig felháborítónak tartom, hogy Biatorbágy létezik, de sima Bia nem.

Szerencsére itt már megtaláltam a vasútállomást, vettem jegyet, majd következett a várás. Úgy voltam vele, hogyha órákat is kell várnom arra, hogy befusson valami, akkor órákat fogok várni, és ha összeszedek egy jó kis hipotermiát közbe, akkor összeszedek, de én innen el nem mozdulok.
Szerencsére csak olyan húsz percet késett, és végre befutott, és lejutottam Győrbe! Ahol meg nyilván várhattam még két órát, mire elindult a busz, ami meg még átszállásos is volt, de így legalább fél négyre hazaértem, és nem mondjuk este fél nyolcra, amire már lelkiekben én így fel voltam készülve.

Mindezt olyan jó harminc kiló összsúllyal ha nem többel.
Nem volt jó, nem élveztem, és csak azt tartotta bennem a lelket, hogy a legnehezebb dolgok belőle falun fognak maradni. Nem tudom vetettek-e már napórát, de hogy indokolatlanul nehéz. Mondjuk, az is tény, hogy valami bronzból van, vagy egyéb fémből, szóval nem is tudom, hogy mire számítottam, de nem erre. Aztán nyilván akkor még mellette ott voltak a többi ajándékok, plusz a saját cuccaim, egy nagy bőrönd, meg a hátitáskám.
Egy jobb fajta sherpa hordd magával ennyi cuccot, aztán nekem mégse sikerült hazaérnem arra, amire terveztem.

Bár legalább nem az estivel kellett mennem, hanem elértem a háromnegyed hármast.

Vinni kiszámolta nekem, hogy ez így is kilenc óra volt, amit utazással töltöttem, amit én maximum ötnek éreztem, mert hát értitek, mi az az időérzék? Mondjuk nem csoda, hogy teljesen kivoltam fizikailag, mert hogy nyilván nem ittam meg nem is ettem, mert hogy úgy készültem, hogy három óra alatt lejutok, és Győrbe öcsémmel majd vásározás közben fogyasztunk forralt bort és/vagy forró csokit, meg harapunk egyet, aztán minden szép, minden karácsonyi lesz.
Hát nem.
Remélem, hogy visszafele jobb lesz, de ha nem sikerül addig ezt kiposztolni, akkor úgyis beszámolok itt később, hogy mi történt.

Mondjuk legalább sikerült kialudnom magam, pedig ettől az ágytól el vagyok szokva, és nem szoktam jól aludni, de hát annyira kivoltam, meg vettem be egy Frontint is, úgyhogy aludtam egy jót. Meg itt van öcsém is, ami mindig jobbá teszi a falun való létet, mert hogy pontosan ugyanolyan hülyék vagyunk, és tökéletesen jól kijövünk egymással. Szóval még jól is sikerülhet ez a karácsony.

A szilvesztert meg barátokkal ünneplem, úgyhogy ahhoz kétség sem férhet, hogy jól fog telni.

Ha meg már szilveszter, akkor idén is vezettem, hogy milyen jó dolgok történtek, csak egy nyári vihar alkalmával, amikor nem csuktam be az ablakot, és beverte a szél az esőt, és hát ronggyá ázott a kis papírdobozom, benne a cetlikkel. Valahogy nem sikerült eljutnia a tudatomig, hogy a) a víz nem áll meg mágikusan az ablakszegélynél b) a papír és a víz mortal enemies.
Az meg, hogy én nyáron becsukjam az ablakot, az nem létezik, mert nem fogok megfulladni! És amúgy is, szeretem a nyári vihart, azon kevés nyári dolgok közé tartoznak, amit tényleg élvezek.
Utána meg néztem, hogy hát a cetlijeim olvashatatlanok, amik meg eszembe jutottak, az korántsem az egész, és mivel nem vettem új dobozkát, ezért utána már nem maradt hangulatom lejegyezni azokat a jó dolgokat, amik utána történtek velem, szóval nem tudom, hogy idén miként fogok évösszegzőt írni.

Szóval könnyen lehet, hogy egész egyszerűn ide besűrítem amire emlékszem, és kaptok egy rekordhosszú bejegyzést.
Miért is ne? Akit érdekel, az úgyis végig olvassa, akit meg nem, az valószínűleg kétezernél úgyis itt hagyja az egészet. Meg tekintve, hogy elvesztek a kis cetlikéim, amik nélkül aztán főleg nem tudok mindenre visszaemlékezni, szóval tuti, hogy kihagyok dolgokat, így aztán lehet, hogy extrán hosszú lesz, de lehet, hogy csak pár bejegyzést fog elfoglalni. De ehhez jobb lesz ha belefogok!

Amire tisztán emlékszem, hogy eljutottam egy Lord of the Lost koncertre, ami meglepően kicsi volt. Mármint fizikailag, nem hangulatilag! Természetesen a Barba Negrában volt, de hogy csak egy kisszínpadon, ahol még csak kivetítők se voltak! Az egész nézőközönség meg valahol száz körül lehetett, és teljesen megdöbbentem, hogy hát ezek németek, voltak kint az Eurovízión, mégis hogy rendezhettek ilyen kicsi koncertet nekik? Csak pislogtam, de aztán nyilván abszolút jól éreztem magam! Sajnos nem sikerült rekedtre üvöltenem magam, mert hát nem minden szám szövegét ismertem fejből, de amiket meg igen, azokét természetesen énekeltem én is teli torokból, meg hujjogattam, és hát a Lord of the Lost is abszolút aranyos és gender volt, és mondták, hogy a magyar közönség a leghangosabb és nagyon szeretik ezért. Meg mi is nagyon szerettük őket.
Egész biztosan fogok még menni koncertükre, mert nagyon élveztem, és őszintén remélem, hogy egy Amaranthe koncertre is fussa majd, mert őket is nagyon megnézném nagyszínpadon. 

Ó, aztán voltunk moziba is közösen a Squaddal, megnéztük a Most vagy Sohát, és gyerekek, az a film egy istencsapása. És még csak nem is a viccesen rossz, hanem csak simán rossz rossz, a történelmi hűségre ránéztek, majd kitették a stábból, a sztori maga se tudja hol van, nem hogy a nézők, és valamiért olyan istentelenül sáros minden utca, hogy olyat én még nem értem.

Fogalmam nincs, miért döntöttek így a rendezők, amikor az utcák akkor is rendben voltak tartva és járhatóan voltak tartva. Attól, mert nem létezett a mai beton, még nem jelentette azt, hogy akkor disznódagonyaként nézett ki! Tudom, hogy rengeteg hiba volt az egészben, az egészen apró eltérésektől kezdve az ordító hiteltelenségig, de azok az utcák, azok nagyon kiborítottak. Valahogy az volt az egész idióta jéghegynek a csúcsa.
Pedig ott volt a "megfordítjuk a magyar zászlót, így olasz zászló lesz és ezzel bizonyítjuk a testvériségünket" jelenet, amin hangosan sírtunk, és előtte nagyon mondtuk a képernyőnek, hogy ezt lesz szíves nem megcsinálni. De nem hallgatott ránk.

Mondjuk az egész teremben mi voltunk négyen, meg még ketten, szóval gyakorlatilag miénk volt az egész terem, így aztán nyugodtan lehettünk hangosak, már csak azért is, mert mi voltunk többen, és életkorilag is jobban álltunk.
Jó élmény volt, de nem a film miatt.

Huh, mi is volt még? Ja igen, ott volt az a délután/este, amikor Vinniéknél, Sachival együtt beszéltük ki a NaNoWriMo-s összeomlást, meg néztünk videóesszét, és valami páratlan megborulásos délután volt. Mondjuk az is igaz, hogy velük mindig jó lenni, de hogy az a délután az különösen fantasztikus volt, abszolút 100/10.
Mondjuk még mindig hiánycikk az internetről több, sokórás videóesszé az egész agyfaszról, de hát ez van, valószínűleg még a nieche youtubereknek is túl nieche, vagy csak egész egyszerűen nem annyira érdekes.

Aztán nézzük, mi is történt még ebben az évben? Jó lenne, ha vissza tudnék emlékezni rendesen, de hát a cetlijeim nélkül hogy csináljam? Nem tudom, hogy ez a tünetem a szorongásnak, depressziónak, traumának, vagy más, testi betegségnek a tünete, de ilyenkor nagyon bosszantó. Tudom, hogy történtek velem izgalmas dolgok, amiket élveztem és szerettem, de egész pontosan mik? Az meg, hogy mikor, na, abba bele se menjünk inkább.

Ó, közben beugrott, hogy el lettem vidve szülinapom alkalmából a Star Wars kiállításra, és nagyon jó volt! Rengeteg bábu volt, meg néhány életnagyságú figura is, meg fegyverek, sőt a Halálcsillagnak is egy x:x arányú mása, a számok nem jutnak eszembe, de hogy az istentelen király volt, meg egy életnagyságú tauntaun, és egyből megértettem, hogy miként fért bele a hasába Luke. Szép nagy fenevad.  

A megkérdőjelezhető döntésük az életnagyságú Jabba figura volt. Hát gyerekek, a huttok ritka ronda lények, ami oké, nyilvánvaló volt a filmekből, meg az animációkból, de hogy látni, a két szemeddel, életnagyságban, hát nem volt egy leányálom nyári éjszakán!

Meg ott volt egy Maul is! Alig volt magasabb, mint én, ami valamiért abszolút nyugtató hatással volt rám, mondjuk alapvetően is mental support sith lordom, szóval az, hogy még a magasságunk is stimmel, az így jólesett. Meg na, végre láttam életnagyságban :3 Nagyon jó élmény volt.
És még fénykardot is forgathattam! Több színűt is, meg még egy olyat is, amilyet Maul forgatott!
Imádtam, tökéletes szülinapi ajándék volt.

A Starkidet azt hiszem tavaly ismertem meg, úgyhogy az itt nem játszik, nagy zenekari felfedezésem nem igazán volt, a Star Wars meg, hát az továbbra is Star Wars, szóval a személyiségemnek még mindig egy nagy része, bár most egy kicsit takarékra van rakva, mert hát még egy hiperfixációnak is kell néha egy kis lejtmenet. Ezzel kapcsolatban úgyhogy nem nagyon történt semmi idén. Persze kijött az Akolitus, amit nem néztem végig, mert kaptam néhány spoilert és szünetet tartottam, aztán még nem sikerült visszaugorni rá. Pedig amúgy én éltem, szerintem voltak szép pillanatai, és jó megoldásai, úgyhogy sajnálom, hogy kaszálták.

Na, mi is történt még? Volt egy céges rendezvénynap, csapatépítő, azt is nagyon éltem, és pont jókor jöttem el, amikor a meghívott local health influencer közölte a mikrofonba, hogy hát nincs olyan, hogy valaki genetikailag lenne kövér, meg mindenki maga választ, és az összes többi idealizált bullshit, ami még mentemben is képes volt kiakasztani, de szerencsére nem annyira, hogy visszaforduljak és megmondjam neki a magamét.
Meg amúgy általánosan jól éreztem magam, főleg az egyik pultnál, ahol különféle retro játékok voltak, és volt ott egy Star Wars játék is, ami vagy egy másfél órára teljesen lekötött. Aztán kipróbáltam a Mariot, meg valami kalandozós cuccot, és imádtam, kár hogy fogalmam nincs mi a címe. Mondjuk azok a régi katódsugárcsöves tévék, amikhez hozzákapcsolták őket, na azok önmagukban vagy öt dioptriát rontották a szememen. Fogalmam nincs hogy nem lett mindenki abból a korosztályból szemüveges.

Hát azt hiszem egyelőre kifogytam.
Sajnálom, mert szeretnék a jó dolgokra emlékezni, és az, hogy ezeket leírom, aztán év végén visszaolvasom, sokat segít abban, hogy ne felejtsetek el mindent. Őszintén szólva egyik nagy félelmem, hogy Alzheimeres leszek öregkoromra.
Szomorú helyzet. 

Mondjuk, ha valami még eszembe jut, akkor azt egész biztosan le fogom írni egy külön posztba, de egyelőre ennyi. És venni fogok egy új dobozkát, mert ez a módszer már bevált pár éven át, úgyhogy nem érdemes veszni hagyni, csak mindig akkor jut eszembe, amikor rohadtul nem járok olyan helyre - értsd: Flying Tiger -, ahol vennék ilyen kis dobozkát, mert hát az első is onnan volt.

Oké, ezzel letudtam nagyjából az óévet, következzen akkor az új, mert úgyis ez lesz az utolsó posztom idén.
Vannak terveim, nyilvánvalóan a munkakeresés az első, a fent említett okokból kifolyólag, de hogy íróilag nyilván az összes nagyravágyás munkálkodik bennem, mert még nem aludtam ki magam, szóval nyilvánvalóan az összes létező kihívásban szeretnék részt venni. Elsőnek az egymillió szó megírását fogom kitűzni idén is magamnak, nem mintha lenne rá bármiféle esélyem, de ettől még szívesen kitűzőm magam elé, mert hát szeretem az efféle lehetetlen célokat. Aztán ha nem sikerül, akkor se fogom teljesen megbánni, mert tisztában voltam vele, hogy nem fogom elérni.

Ó, és tényleg elkezdeni angolul írni! Már nagyjából megvan a munkavázlatom, csak még össze kell fűznöm egy koherens sztorivá, mert vannak jelenettöredékeim, meg elképzeléseim, és egyéb dolgaim, csak hát még nem egy abszolút egész. Star Wars/Descendants (a Disney YA filmek), crossover lesz a világ leglehetetlenebb párosával. Három ember ha el fogja olvasni, oké, legalább öt, de hogy én ettől még tisztában vagyok vele, hogy abszolút lehetetlen crack-treated-seriously történet. Csak elég gondom akadt azzal, hogy mi az istent kezdjek azzal a ténnyel, hogy ugye a filmekben a gonosztevőket elzárták egy random szigetre, de ezt a Star Warsba az istennek nem sikerült átültetni, mert hogy a Disney mesefilm gonoszokat nem vehettem alapul, ha meg csak úgy elzárták volna őket, akkor meg kéne magyaráznom, hogy miért, meg kitérni arra, hogy akkor ez igazságos-e egyáltalán, és meddig kell bűnhődnie a többi generációnak, és mire feleszmélek már egy Attack on Titan szituáció van a kezemben, amit meg a hátam közepére se kívánok.

Az Attack on Titanról van egy nagyon fasza összefoglaló videó, Man with many cats a videós neve, keressetek rá, nagyon jó. 

De én nem akarok belefufni ilyenekbe, mert a fenének van kedve ilyenekkel dealelni egy alapvetően abszolút elmebajos sztoriban? Oké, elismerem vannak olyanok, akik képesek ezeket csak úgy odadobni és semmit nem kezdeni velük, de az nem én vagyok. Szóval az a legjobb megoldás, hogyha bele se megyek, és máshonnan közelítem meg ezt a problémát, hogy meglegyen a kirekesztés, amire az egész mindenség épül, és azt hiszem, hogy sikerült is megoldani, de még rágódnom kell rajta egy sort, hogy egész biztosan működőképes legyen.

Aztán, mivel nem nagyon szeretem magam, vagy legalábbis szeretem megcélozni a lehetetlent, mert hogy második részt is akarok neki, ahol felbukkan Din és végre megírhatom azt a párost, amit eredetileg szerettem volna, csak aztán valahogy jött egy Luke Skywalker. És azóta se tudom, hogy mit csináljak Luke-val meg Dinnel, mert hogy én őket nem shippelem. Látok és értek mindenkit, aki igen, és tudom, hogy miért olyan népszerű, de nekem valahogy nem klappol, és fogalmam nincs, hogy miként fogok felépíteni egy polyshippet, ahol két karakternek nem találnom a dinamikáját. De majd valószínűleg megoldom, tekintve, hogy olyan aroace vagyok, hogy a fal adja a másikat, szóval mindenféle romantikát úgy írok, hogy "oké, biztos így van, I guess".

Semmi vesztenivalóm nincs, semmi.

Maradva a Star Warsnál, ott van a sequel újraírásom, ami még mindig tervezési fázisban van, de hogy nagyon szeretném folytatni, csak valahogy félretettem és hát nem sikerült folytatnom. Oké, ott bejátszik az is, hogy nem tudom, hogy mégis miként kezeljek egyszerre egy trilógiát, hogyan dolgozzam ki úgy, hogy legyen áthaladó szál is, meg azért mindhárom kötetnek egy saját kis története, és akkor a karakterfejlődések, meg minden ilyesmi. Kész halál. Főleg az én tervezési módszeremmel, ami gyakorlatilag jegyzetelés minden szabad terültre amit csak találok, és aztán csak reménykedni benne, hogy újra fel tudom lelni, amikor szükségem van rá.
Nagyon szeretnék egy profi és átlátható tervezési rendszert, de fogalmam nincs, hogy hol kezdjem el, és a Scrinever egyáltalán nem játszik, nekem az nem jött be. Ráadásul egész furán nyilatkoztak a NaNoWriMo ügyében, szóval húzom a számat.
De ha valaki tud valami megbízható módszert, ami beválik egy olyan típusú tervezőnek, akinek az egyetlen rendszere a rendszertelenség, akkor kérem ne tartsa magában.  

Ó, meg hát ott vannak a horrornovelláim, amik közül idén kettőt már el is kezdtem, csak aztán megakadtam, és más, fontosabb projektjeim jöttek közbe, úgyhogy ott maradtak félkészen, de hogy azért majd megpróbálunk ezekkel is kezdeni valamit. És akkor az antológiámhoz máskülönben nem nyúlok, mert szeretnék valamit publikálni Wattpadra. Meg szegény Maiev is annyira várja, hogy akkor már befejezzem a plotjára írt sztorit. Vagy már nem várja, és így mennyire meg fog lepődni, hogy végre kész van!

Kell egy jó béta reader. Oké, volt egy jó béta readerem, de a kapcsolattartásom vele nem sikerült túl jól, mert hogy alapvetően se megy nagyon kitűnően a beszélgetés, meg elfelejtek ráírni emberekre, szóval azt hiszem veszek egy nagy levegőt és akkor kezdünk ezzel valamit. Mert hogy tökéletes bétám volt, nagyon jól csinálta, és az embernek úgyis olyan nehéz találni olyat, akivel ki is jön, tudja, hogy mik a gyöngeségeim és a nehézségeim, és ráfekszik arra, ami nem megy annyira jól, és még tanít is közbe.
Bár szerencsétlennek soha nem sikerül elmagyarázni, hogy mégis miként működnek a vesszők, de azért az rám ragadt, hogy név elé is kell. Valamiért nem vagyok nagyon jól a vesszőkben, meg általános nyelvtanban, de ő meg igen.
Emellett meg emberileg is kijöttünk, szóval ideje lesz annak, hogy jövőre dolgozzak ezen a kapcsolaton is. Nagyon önzően már csak azért is, mert könnyebb lesz ezt helyreállítani, mint egy teljesen új bétát keresni, akivel jól kijövök, és pontosan tudja, hogy mi az a rész, ahol különösen erősítésre van szükségem, és mi az, amit nyugodtan hagyhat, na meg hogy néha-néha egy dicséretet is szúrjon közbe, mert hát mind tudjuk, hogy az írók valójában kommenteken és likeokon élnek.

Meg valahogy dolgoznom kell azon, hogy jobban tudjak kapcsolatot tartani, mert hogy alapvetően az nehezen megy, valamiért nem tudom belerakni a kellő energiát, meg úgy vagyok vele, hogy én akkor is a barátomnak tartok valakit, ha esetleg nem sikerül beszélnünk pár hónapig, mert éppen az élet történik, meg hogy akkor bejön az is, hogy vajon mitől kezdődik az oversharing, és mikor csak így problémamegosztás, meg akkor így általában az összes neurotipikus társalgási szabály, amiről én apparently nem kaptam meg a szabálykönyvet, ami aztán indokolatlan hátrányhoz juttat.

Tudom, tudom, hogy valójában nincs szabálykönyv, de nem tehetek róla, akkor is így érzek
És akkor ha ehhez hozzávesszük a traumáimat is, hát akkor láthatjuk, hogy nem éppen én vagyok a szociális pillangók koronázatlan királya. Nem tudom, hogy ez pontosan miért ilyen nehéz, vagy hogy miként kéne jól csinálni, vagy hogy akkor mégis ne legyen ennyire fárasztó, vagy hogy akkor mégis hogyan tegyek ebbe bele többet, mert az a gondolat, hogy naponta ráírogassak emberekre? Külön-külön? Köszönöm szépen, kihagyom ezt az élményt.  

A discord szervereken is azért tudok aktív lenni, mert hogy ott kvázi házhoz jön a kommunikáció. Csak lenémítom, ami nem érdekel, éppen akkor vagy akár általában, és aztán megyek tovább a többivel. Ha meg én írok ki valamit, akkor arra is jön valami reakció, előbb-utóbb, és nekem már egy emoji is interakciónak számít. Nagyon irigylem azokat, akik többet is bele tudnak tenni, és nagyon szívesen elfogadnék egy ilyen szupererőt.

Az "ez most trauma, autizmus, vagy mentális betegség" nem egy nagyon jó játék, ne szálljatok be. Főleg amikor elindulok azon az ösvényen, hogy mi van, ha nem is vagyok autista csak ráfogom magamra ezt a címkét, és nem is vagyok jobb azoknál, akik csak úgy dobálóznak ezzel a szóval. Amin lehet hogy segítene egy hivatalos diagnózis, de általában tökéletesen jól elvagyok, meg úgy vagyok vele, hogy igazából én csak kicsit vagyok rajta a spektrumom - ami nem így működik, de próbáld meg megmagyarázni ezt az agyamnak -, szóval csak néha így elmerengek, aztán megyek tovább az életemmel. És néha sírok ezen is, mert dolgokon sírni kell.

Útközben eszembe jutott, valamikor félálomban valami, amit hozzá akartam toldani ehhez a poszthoz, de természetesen mire ide eljutottam, teljesen és tökéletesen elfelejtettem. Így most jön az a rész, amikor megpróbálok addig pötyögni a billentyűzeten, amíg eszembe jut, vagy elengedem, mert hogy úgy sincs semmi esély rá. Ez utóbbira jelenleg nem látok semmi esélyt, úgyhogy ez itt és most azért történt meg, mert szószámbányászatot folytatok a 4thewords miatt.

Ahol elértem a négy évet! Juhú! Töretlen streak négy éven át! Annyira jó vagyok! Innen már nincs megállás!
És nagyon, nagyon, nagyon szeretnék egy lifetime pro-t, amire van másfél évem összegyűjteni a pénzt, mert hogy 2026 nyarán jár le valamikor a jelenlegi előfizetésem, és én már teljesen rászoktam azokra az előnyökre, amikkel a pro membership tagság jár. Meg kihasználom az egészet. Oké, hogy ez nem feltétlenül látszik a publikációs gyorsaságomon, de hát nem is arról van szó, meg nem is abban segít.

 Az előbb majdnem sikerült eszembe jutnia annak, amit akartam, aztán megzavartak, így most megint kezdhetem előröl a gondolkodást. Szomorú. Azt hiszem az írással volt kapcsolatos, de nem vagyok benne nagyon biztos.

Oké, ezt a gondolatot abszolút elvesztettem, szóval megyek is tovább.

Szilveszteri fogadalmakat nem tervezek olyan nagyon, mert nem vagyok jó az ígéretek és a fogadalmak megtartásában, plusz az egyik-napról-a-másikra való változásokban se nagyon hiszek, mert a régi szokások nehezen és rugdalózva halnak meg, és szívesen ütik fel újra és újra a fejüket, a lehető legrosszabb időkben. Inkább a további haladásokban és önmagunk folyamatos fejlesztésében, valamint a komfortzónák bővítésében, elhagyásában, átrajzolásában, mert a lassan, munkával elért haladás sokkal többet szolgáltat, mint az egyszeri, üres fogadás. Meg ezeket könnyebben kijelenti az ember, mikor éppen benne van némi alkohol, meg sütemény, és kaja, és a világról is max annyit tud, hogy létezik, de betartani, mikor kiment az emberből a sütemény eufória? Na az az igazi kihívás!

Na meg nem hiszek a fogyókúra kultuszban és efféle modern bullshitekben.

Oké, kicsit kíváncsi lettem, hogy a régi időknek mik voltak azok a fogadalmai, amit mindig megfogadtak, de mindenki tudta, hogy baromságok? Ezer százalék, hogy voltak ilyenek.

Nekem jelenleg ott van az, hogy akkor valahogy a kapcsolattartási képességeimen dolgozni, meg tovább folytatni a kivizsgálásomat és ilyen általános önismereti dolgokban is fejlődni.
Íróilag már nagyjából leírtam mit gondoltam, illetve amit még mindig szeretnék csinálni, hogy többet írni kézzel, mert van egy csomó füzetem, és alapvetően is használom őket, csak nem annyit, amennyit szeretném. Ó, meg tudom még, hogy mit akarok! Valami rendes rutint kidolgozni a hétvégékre, mert a rutin sokat segít, és nem érzem úgy, hogy elvesztegettem volna az egész napot. Másrészt pedig pihenni is akarok szóval olyasmi kell, ami egyszerre rutin, de hogy elég teret ad ahhoz is, hogy ne aggódjak amiatt, hogy úristen nem tartom magam a tervhez.

Igazából csak azt kéne eldönteni, hogy tényleg szükségem van-e rutinra, vagy csak úgy érzem, hogy szükségem van rá, ami nagyban megkönnyítené a dolgokat.

Ami meg a fun része, és a kíváncsi-vagyok-rá-hogy-tényleg-menni-fog-e, az az, hogy elkezdeni matekozni a magam örömére. Maiev küldött is egy weboldalt, ahol lehet ilyesmiket tanulni, oké, angolul, de hát erre találták ki a google fordítót, ugyebár. Meg vannak hozzá bemutatók, magyarázatok, szóval egy pár próbát mindenképpen megér, mert sajnos érdekel a matek. Vagyis arra jutottam, hogy nem is vagyok annyira hülye hozzá, csak éppen nem úgy tanítottak, hogy az nekem a legoptimálisabb lett volna, na meg akkoriban sikeresen elhitették velem, hogy én az irodalmi dolgok felé hajlok, csak azért, mert szeretek írni.
Azóta sokat fejlődtem, és bár az írás továbbra is olyan számomra, mint a levegővétel, iskolai tanulmányok kereteiben azonban egyáltalán nem ez az, ami érdekel.  

Ha meg nem sikerül, és nem tetszik, akkor se vesztek semmit, mert kipróbáltam, nem jött be, nem vesztettem semmit, sőt még nyertem is, mert nem csak kipróbáltam egy teljesen új dolgot, hanem fejlődtem is. Ha másként nem is, legalább abban, hogy a komfortzónámat egy lépéssel odébb toltam, és rájöttem, hogy bejött vagy sem, illetve, hogy melyik milyen mértékben történt.   

Őszintén bevallva, nagyon szeretnék vagy csillagászati matekhoz vagy az ilyen nagyon elvont, Schrödinger macskája szintű elborult matekhoz elérni, mert ugyan nem tartom magam kifejezetten okosnak, meg műveltnek, mert hogy sose voltam igazán jó az iskolában, inkább csak próbálkoztam, mert hát értitek, mi mást csinál az ember? De ez nem azt jelenti, hogy jó lettem volna, vagy hogy élveztem volna, csak így... próbálkoztam. Szóval nem érzem magam olyan nagyon iskolailag okosnak, meg hát a felfogásom se a legjobb vagy a leggyorsabb, szóval nem mondhatnám, hogy előnyből indulok, de hát ezek azok amik érdekelnek. Karriert nem húznék fel rájuk, mert hogy annyira azért nem vagyok jó, meg az idegeim se bírnák a stresszt, csak maga a matek része érdekel, meg hogy miként működik. Na meg kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán meddig jutok ebben az egészben. Más, azt hiszem hogy nincs is, legalábbis egyelőre. Az írásról szóltam, a terveimről is, megpróbálkoztam egy afféle ezek-a-jó-dolgok-történtek-velem részlettel is, több meg nem jut az eszembe, úgyhogy itt és most lezárom ezt a posztot.

Nem! Eszembe jutott, hogy mit akartam!
Hát ott van az én saját blog projektem! Amit elkezdtem, legalábbis eljutottam odáig, hogy lett egy blogcímem, meg nem mondom hirtelen milyen weboldalon keresztül, de hogy ez a régi féle HTML-l való mókolásos cucc, és sokkal de sokkal több mindent lehet rajta csinálni, mint a blogspoton, e teljesen és abszolút elfelejtettem.

Egészen idáig.
Úgyhogy összeszedem magam az ötleteim, és azt is elkészítem rendesen, mert oké, hogy bonyolultabb, jóval, mint a blogspot, de kifizetődőbb is. Egyedül az tart vissza, hogy még nincs koncepcióm hozzá, olyasmi, amivel elégedett lennék úgy évekig, de valószínűleg majd csak kitalálok valamit! 

A blogspoton, ami a legtovább tartott, mint designom, az egy, még Candy által készített steampunk dizájn volt, amit nagyon szerettem, mostanában pedig kezdek hozzá megint kicsit visszatérni, de hogy ez sztem csak átmeneti állapot. Ó tudjátok, hogy mi lenne a legjobb? Egy ilyen Kincses Bolygó szerű dolog, mert hogy az steampunk is és sci-fi is, úgyhogy nagyon jó lehetne.

Majd ezen a vonalon még gondolkozni fogok, mert ez úgy fest hogy működik, és tényleg nagyon elegem van abból, hogy nincs semmilyen témája a blogomnak, miközben meg lassan tíz éve tuti megvan. 

Káld Artúr gyere le. több, mint tíz éve fent vagyok az interneten. Na ettől tényleg öregnek érzem magam. Nem feltétlenül rossz érzés, de kétségtelenül egy erős.

Ezzel le is zárom magam, majd januárban jelentkezem!

Az Erő legyen veletek!