#86 - Kezünk alatt ég a munka

Egyszer, egyszer srácok leülök egy szép napon, és végig írom egyszerre a blogbejegyzéseim, mert vagy ötödszörre kezdem újra ezt a nyamvadt posztot, és tudjátok mikor kezdtem el írni? Júliusban! Értitek? Júliusban! És még mindig csak ott tartok, hogy újra meg újra meg újrakezdem, mert egyszerűen annyi minden történik, hogy nem bírom léptékkel. 
És tudom, hogy egyszerűen nem tudom úgy csinálni, hogy jó, akkor most leülök és megírom, mert szakaszosan történnek velem dolgok - mint valószínűleg mindenki mással is az életében -, és az úgyse megy.
Anyway, ha ezt sikerül végig írnom és kimegy, akkor mindenki tekintse magát kibaszott szerencsésnek, hogy még mindig tájékoztatva van a random queer dolgaimról a netsztyeppén.

Nos, mivel a visszaolvasás a gyengéknek való, és mert semmi kedvem visszakeresni, hogy miket meséltem, ezért aztán csak fogadjátok el, hogy elkezdem onnan, ahonnan akarom. Bár ha még mindig szemmel követed ezt a blogot, akkor valószínűleg mindehhez hozzászoktál és nekem se kéne ezt minden egyes alkalommal eljátszani. Már majdnem sikerül magabiztosnak lenni ebben is, de valószínűleg gyakrabban kéne visszajárni, hogy ez rögzüljön.
Hihetetlen, hogy minden út odavezet, hogy gyakrabban vezessem az online naplómat. 
Vezethetnék kézzel naplót is, de náh. Én ezt szoktam meg, ezt szeretem. 

Anyway. 
Ideje rátérnem a fontos dolgokra, amik így történtek velem a közelmúltban. Először is: van új munkám! Most már tényleg! És ez biztosnak is tűnik eleddig! Meg meg vannak velem elégedve és én is kezdem magam egész jól kiismerni a dolgokban, szóval remélhetőleg majd itt tudok lenni olyan két-három évet, vagy akár többet is. Nagyon tetszik az egész, nem overwhelming, de hogy azért nem is akarok állva elaludni a meló mellett, és minekutána elég nyomorék helyeken megfordultam, örülök, hogy egy rendes helyen vagyok.
Kultúrsokkot is kaptam, hogy itt emberként bánnak velem, mi ez. 

Azt valószínűleg tudjátok, hogy márciusban felmondtam a Festónál, mert egész egyszerűen tarthatatlan állapotokat generáltak. Egy dolog volt az, hogy úgy dobáltak egyik műszakból a másikba, mintha felhúzós lenne a biológiai órám, meg hogy a gyár összes részlegén voltam - kivéve az irodait -, de hogy közben még a prémiumokkal meg a fizuval is baszakodnak! Szerintem nem fizették ki két heti éjszakázásomat, aminek nem mentem utána, főleg mert későn kapcsoltam hozzá, hanem így ott helyben felmondtam. A prémiumokat meg úgy vagdosták meg, hogy közben egyre magasabbra emelték a teljesítményszázalékot, amit el kellett érni hozzá, hogy megkaphasd. De a "kedvencem" az a tény, hogy azért is levonták a prémiumot, ha három munkanapnál tovább voltál betegszabin. Mindezt így a Covidos utánrengéses időkben. Meg amikor egy csomó gyerekes is dolgozik a gyárnál, és mind tudjuk, hogy az óvoda meg az ált suli alsó tagozata gyakorlatilag egy összkomfortos Petri-csésze a vírusoknak meg baciknak.
Meg ha most az ember belesétál valami makacsba, akkor így négy nap után tántorogjon vissza melóba? Azért a kapitalizmusnak is van vége! Valószínűleg ugyanott, ahol a lófasznak is. 
Így hát dobbantottam. Ami úgy is hihetetlenül megérte, hogy nyár közepén volt egy masszív depresszív epizódom, mert a munkanélküliség hihetetlen módon ezt váltja ki belőlem. 

Voltam négy napot egy raktárnál, amiről azt hittem, hogy jó lesz, de hát nem lett jó. Mert úgy voltam vele, hogy ó, hát fizikai munka, nem kell hozzá úgy odafigyelni, bekapcsolhat az autópilot, és közben gondolkozhatom az írásaimon, de túlságosan fizikai volt. Meg poros, de nem az a por, amit így eddig megszoktam, hanem az a jellegzetes, kiállhatatlan por, ami lecsapódik a raktárakban és a nagy, kihalt helyeken. Három, de inkább négy évig dolgoztam porszórónál és egyszer nem jött rám olyan köhögőroham, mint abban a raktárban.
A rendezetlenségről meg a munkafelszerelések hiányáról nem is beszélve. Az oktatáson azt mondták, hogy ó, hát kapunk fellépőt, meg mindent amire szükségünk van, ehhez képest, amikor az első napomon kérdeztem, hogy hát és akkor merre találok egy fellépőt? konkrétan szemberöhögtek. 
Én meg néztem, hogy jó, hát felmászok én a legfelső polcra, de se nektek, se a polcnak, se nekem nem lesz túl jó, ha ezt sokáig csináljuk. Meg a feladatköröm is olyan volt, hogy jó, hát elismerem, hogy a tudományos intellektus nem a középső nevem, de azért ennyire síkegyszerű dolgot se akarok csinálni, mert bucira unom a fejem.
Ja meg az ebédidőt is le kellett dolgozni, ami szerintem egy rendkívül pofátlan dolog. 

A nap végére meg teljesen elfáradtam, alig tudtam mozdulni, mert nyilván a testalkatomnak rohadtul nem tett jót az, hogy mókusnak kellett kiadnom magam. És még csak meg se találtam feltétlenül azt, amit kerestem, mert hogy így nyilván miért is lenne meg az, amit keresek? 
Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem is annyira jelentettek be, mint amennyit ígértek, mert hogy a többit azt úgyis összeszedjük így termelés alatt. Meg ne kérdezzétek pontosan hogy számolták ki az extrát, de nem jutányosan és fairen azt elhihetitek.
Négy nap után be is láttam, hogy ezt nem nekem találták ki, és nem mehettem még csak targoncázni se. Pedig egy targoncás jogsit lerakni régi nagy álmom. Nem tudom pontosan miért, de nagyon szeretnék egy targoncás jogsi, semmilyen másfajta jogosítvány nem is érdekel. 

A következő próbálkozásom egy minőségellenőri pozíció volt, ami jobbnak nézett ki, de mint kiderült olyan elsőrangú pánikrohamokat váltott ki belőlem, hogy még. Amiről én nem is tudtam, hogy pánikroham, csak amikor körbeírtam, hogy mit érzek, meg hogy élem át, akkor közölték velem, hogy yepp fiam, ez biza pánikroham. 
Az egészet az ilyen feleltetős dolog váltotta ki belőlem. Mert nyilván ugye meg kell tanulnod, hogy mi a hiba, mik a típusai, melyik mehet el és melyik nem, hogy aztán jól csináld a munkát, de maga az, ahogy számon volt kérve, az a legrosszabb traumáim triggerelte bennem. Mert az egy dolog, hogy írásban kikérdezik, vagy otthagynak, hogy jól van fiam, csináld, de a szóbeli kikérdezés? Hát az teljesen megöl. Természetesen ez is ilyen általános és gimis iskolai dolog, mert anyám állandóan kikérdezett, és természetesen sose sikerült elég jól megtanulnom a leckét, szóval egy idő után már csak a szégyen volt bennem, és teljesen lekapcsolt az agyam, mert csak arra koncentráltam, hogy ezúttal mennyire fog lebaszni és mennyire csalódik bennem. És ez mint kiderült, elég rendesen velem maradt és harmincévesen is pánikrohamot hozott ki belőlem az a tény, hogy tőlem szóban és váratlanul kérdeznek bármit. 
Volt olyan, hogy egy nap két Frontint is kellett bevennem, hogy ne basszon ki velem teljesen az agyam, a már meglévő állapotomon felül. 

Mondjuk itt se maradtam sokáig, mert közölték, hogy szia, elmehetsz, pedig már épp kezdtem belejönni az egészbe. A próbaidőm alatt elküldtek, ami nyilván fájt - főleg pénzügyileg -, de ami gázosabb volt, hogy velem együtt olyanokat is elküldtek, akiknek már csak egy hete volt hátra a próbaidőből. És ők már rendesen be is voltak tanítva meg minden! Ez mekkora kibaszás már velük szemben? Ráadásul minden nap előadták az eligazításon, hogy mennyire kell az ember, mennyi munka jön majd be, meg hogy ilyen-olyan túlórázások lesznek.
Aha, hát ahhoz képest jól kiszórták az embereket. 
Akkor most kell a munka vagy sem? 
Arról nem is beszélve, hogy közölték velünk, hogy a prémiumokat csak akkor fogják kifizetni, miután lejárt a próbaidő és ott maradtunk véglegesre. Amire először még azt mondtam, hogy oké, persze, hogyne, why not, biztos menni fog. Na, srácok ez is egy ilyen tanulópénz lett, mert, hogy ez is csak azért volt, hogy kvázi ingyen dolgoztassanak bennünket, az is biztos. 

Ami tök hülyeség, mert szerintem így is sokkal több pénzbe kerül betanítani egy újat meg megvárni, amig tényleg biztos kezű munkás lesz, mint folyamatosan felvenni újakat, akik tök sokat hibáznak, mert érted, ez nem olyan, hogy bemész az utcáról aztán csinálod. De hát ha nekik így éri meg, ki vagyok én, hogy tiltakozzak? 
Az is biztos, hogy amúgy tök bunkók voltak elküldéskor, még csak azt se mondták, hogy további sok sikert, vagy valami. Aki meg a munkásruhákat kezelte az körülbelül úgy bánt velünk, mint a kapcaronggyal és szabályosan kikérte magának, hogy mi a faszért várjuk el, hogy végezze a munkáját? Nem bánom, hogy nem maradtam. 

Jelenleg azonban jó helyem van! És őszintén remélem, hogy még marad is pár évig! Jó, nem fizet olyan sokat, főleg mert egy műszakos, meg nincsenek nagyon túlórák, de hogy ahhoz képest meg tök fairnek tartom, amit adnak. Arról nem beszélve, hogy minden más szempontból meg annyira jól behozza ez! Kezdjük ott, hogy egy műszakos, és az is reggel nyolctól délután négyig tart. Amitől természetesen azonnal kultúrsokkot kaptam, mert értitek mi az, hogy én ilyen irodai időszakban dolgozom? És nem kell átállnom? És nem kell fél négykor kelnem? Természetesen két hét alatt azért sikerült akklimatizálódnom, cserébe rájöttem, hogyha bármit el akarok intézni, akkor trükköznöm kell, mert az egy dolog, hogy én nyolctól négyig dolgozom, de sajnos mindenki más is. 

Amúgy miért nincs az irodáknak váltott műszakja? Nem lenne annak is értelme, hogy akkor tovább vannak nyitva, és mindenki boldogan elintézi amit akar? Mert azt megértem, hogy egy gyárnak állandóan mennie kell, hiszen van termelés, míg egy iroda este nyolckor nem biztos, hogy akkora forgalmat generál, hogy megérje műszakpótlékot fizetni a dolgozóknak. De közben ha lennének olyan irodák, amik nem tudom, akár este tizenegykor is nyitva vannak, tuti, hogy nagy népszerűségre tenne szert. 
Nem tudom ki akarna este tizenegykor ügyet intézni, de sosem tudhatja az ember, hogy mikor lenne rá szüksége. 

A másik ok, ami miatt szoknom kellett a mettől-meddiget, az a délutáni szundim. 
Oké, oké, ez most nagyon öregapásan hangzott, de hogy teljesen rászoktam így nyáron, hogy hazaérek a melóból, lezuhanyzok és kidőlök egy két órára. Ez főleg a délelőttös műszakom után volt, amikor amúgy is fél négykor kellett kelnem, odakint forróság, a melóban meleg meg különféle méretű és gyakoriságú agyfaszok, persze, hogy úgy értem haza, hogy vagy pihentetem a szemem, vagy felfordulok. És ezt odahagyni nem volt egyszerű, de már egész jól bírom. Nyilván sokat segít, hogy beköszönget azért az ősz, és nem haldoklom a negyven fok árnyékban–tól, meg azért a melóban is van klíma, úgyhogy nem érzem annyira, hogy krumplifőzelék lenne az agyam helyén ami szép lassan, cseppenként kifolyik a fülemen. 
Valószínűleg az is sokat számít, hogy este tudok aludni stabilan hét órát, és nem akkor kell felkelnem, amikor még a másik oldalamra fordulnék legszívesebben.
És maga a hangulat is sokkal nyugodtabb. 

Jó, nyilvánvalóan a tipikus középkorú ciszhet white emberiség képviselteti magát, amit nyilván megtanulsz egy idő után tolerálni, bár az is biztos, hogy nagyon, nagyon, nagyon, nagyon sok türelmembe kerül, hogy ne rendezzek jelenetet, amikor az Úr 2023. évében is azt kell hallgatnom, hogy hát a Covid az csak felesleges rémületkeltés volt. Hihetetlen, de nem megyek bele.
Viszont ebből is tudjátok, hogy milyen típusú emberek. Nagyjából normálisak, lehet velük beszélni, nincs gáz, csak van bennük egy jó adag common stupidity. 
Ja meg van egy srác akitől meg csak így végtelen fura vibeokat kapok. Nem red flag, mert nem az, csak szimplán ilyen kényelmetlen az egész gyereknek a jelenléte. Őszintén remélem, hogy ő is így van velem, mert hogy nagyon kínos lenne egy egyoldalú utállak-első-látásra munkahelyi kapcsolat. Oké, az utálat talán túl erős szó, de egészen biztosak lehettek benne, hogy nem vagyok oda érte. Együtt tudok vele dolgozni, de hogy ennyi az egész. He is weird. 

Amúgy egészen kedvelnek az emberek, pl. az egyik távolabbi kollégám ma reggel meg is ölelt, mert így megdicsértem, majd közölte velem, hogy kedvel engem, mert nem vagyok százas. Nyilvánvalóan ha nem lettem volna komfortos az érintéssel, azt mondom, hogy nem, de igazából teljesen rendben van a csaj, kedvelem. A távolabbi kollégát úgy értem, hogy nem egy szekción dolgozunk, de gyakran látjuk egymást, meg egy öltözőben is öltözünk. 
Mondjuk alapvetően egy öltözőnk van ott, de még így is olyan tágas a szekrényem, hogy azt se tudom mit kezdjek vele. Sose volt még ennyi helyem, egy munkahelyemen se, meg is vagyok illetődve tőle. Meg vannak benne akasztók is. Oké, kettő akasztó, de használhatóak. Így hát elkezdtem rá matricákat ragasztani. Kívülről. 
Otthon érzem magam. 
Ja meg van külön kis fiókom a konyhában is! Nagyon durva! Meg rendes ebédidő! Halljátok, van reggeli meg ebédidőnk is, és nem kell számolgatni mellé a perceket, hát én folyamatos kultúrsokkban vagyok itt, pusztán attól a ténytől, hogy emberként vagyunk kezelve. Igaz, megtehetik, még elég kicsi és családias a cég, ár tervez fejlődni, ami nyilván nekem csak jó, hiszen az stabil munkahelyet jelent, de hogy így egyelőre kiélvezem azt, hogy ilyen dolgok vannak itt, amitől nem érzem úgy magam, mint egy kivénhedt csataló. 

Ezért is kezdtem el matricákat ragasztgatni. Kezdtem az öltözőszekrényemmel, folytattam a konyhai fiókommal, de most már van a papucsomon is. Erőteljesen próbálgatom a határokat, mert egész egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ilyen van. A másik, amit még mindig kell emésztenem, hogy hallgathatok fülesen, amit akarok. 
Mármint tényleg.
A kutyát nem zavarja, mert kommunikálni lehet velem, a munkámat csinálom rendesen - legalábbis igyekszem odatenni a száztíz százalékot -, és már végig hallgattam így vagy öt könyvet. 
Először úgy indult, hogy mikor magamra maradtam a szekciómban, akkor hangosan hallgattam podcastet. Ugye Vióval ketten visszük a keverős helyiséget, és ő szabin volt, én meg nem hallgatok rádiót, mert idegrángást kapok tőle. Szóval betettem az egyik podcastemet, amivel csak én voltam el, mert hát angol és itt eleve kiesik szerintem mindenki, aki ott dolgozik. Plusz mellette horror és queer is, úgyhogy a nulla lassan átszivárog mínuszba az érdeklődési kört illetően. Úgyhogy egy ponton valaki felhívta rá a figyelmem, hogyha ilyet hallgatok, akkor hallgathatom nyugodtan fülessel. Én meg néztem, hogy ó, hát ha ilyet lehet, akkor persze! Úgyis bűntudatom volt, hogy hangosan hallgatom, annak ellenére, hogy a másik szekcióban meg valaki átélte, hogy ő az összes YA főhős, a világ minden fájdalmával a vállán típusú zenével. Amivel nincs is baj, mert nyilván van olyan, amikor ezt érzed, csak a százhúsz decibelt nem állítják meg a falak úgy, ahogy komfortos lenne. 
De nyilván a magam kis podcastjével én éreztem magam rosszul.
Persze, amúgy jogos volt a kérés, mert ez mégiscsak egy munkahely, szóval nem húztam a számat. Meg nem is panaszkodom, mert sokkal, de sokkal jobb így a munka, hogy szól valami olyan, ami ébren tartja a figyelmem. 

Nem tehetek róla, nekem kell, hogy valami szóljon, vagy nem tudok rendesen működni. Itthon is mindig megy valami: zene, gameplay, kritika, bármi. Igaz, az is kell, hogy ezt egyedül én hallgassam, én válasszam ki, és amikor kell, akkor tudjak váltani, illetve este olyan kuss legyen, mint egyszeri creepypastában a vihar előtti csend. 
Ezért nem örülök, hogy nyílt itt valami diszkó, vagy valami, mert olyan este hattól kezdve megy a mulatós. Nem olyan hangos, hogy berezegjenek a falak, vagy hogy ne zárja ki egy csukott ablak plusz füles, de a tény, hogy SZÓL, triggerel. Egyszerűen nem tudom kizárni a tudatomból, mindegy, hogy mit csinálok. Mondjuk szerencsére nem tucc-tucc, de legalább nem is tudom, hogy mi ez, honnan jön, miért, megszűnik-e, vagy mi van. De hogy nem volt olyan helyem, ahol előbb-utóbb nem futottam volna bele ebbe a problémába! Csalódott vagyok, mert ez eddig egy csendes környék volt. Szóval akármi is ez, remélem hamar csődbe megy. 

Falun se jobb a helyzet, mert ott meg minden hétvégén, pontban nyolc órától kezdve, füvet nyírnak, évszaktól, időjárástól, természeti és természetfeletti csapástól függetlenül. Biztos lehetsz benne, hogy még az ókori Egyiptomban, a tíz csapás idején is megvolt az az egy darab fickó, aki minden reggel nyolckor ment és összeszorított fogakkal megnyírta a pálmafákat. 

Azért mondjuk csak jobban örülnék, hogyha nem lenne semmi mulatási a környéken. És őszintén remélem, hogy nem is fog elfajulni, mert nagyon örülök, hogy van egy szolid alvási időm, amit nagyon szeretek. 

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy egész pontosan miként rázódok vissza az írásba. Mert reggel van egy szabad órám, amivel először nem is tudtam, hogy mit kezdjek, de aztán rájöttem, hogy igazán tarthatok magamnak matiné órát, mint anno kiskoromban mikor Kölyökklubbot, meg ezeket néztem. 
Így elkezdtem kutakodni, és kiderült, hogy azokról a rajzfilmekről, amikről azt hittem, hogy csak hallucináltam őket, kiderült, hogy tényleg léteznek! És annak idején a Jetixen mentek, amit nagyon szerettem, úgyhogy megy velem rendesen a nosztalgiavonat! Jelenleg a W.I.T.C.H, a Sötét Jóslat, Oban csillagfutama és a D.I.C.E van onnan terítéken, meg a Galactic Football volt, de azt végignéztem. Jó, igazából csak két évadot, a harmadikat nem, mert fogalmam nincs, hogy le van-e zárva rendesen végül, vagy csak ott van hagyva. A második évaddal meg úgy vagyok, hogy yeah, ez nekem így kerek volt, köszöntem szépen. 
Jaj meg hát a Monster Warriors, amit az istennek nem találtam magyar szinkronnal, pedig én anno azzal néztem. Kalózkodni meg se türelmem, se időm és amúgy se ér annyit, főleg, hogy egész jól értem az angolt. 

Egyetlenegy rajzfilmet nem találtam még meg, de valószínűleg idővel az is meglesz. Nyilván semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy stop motion technológiával készült és egy csapat gyereket követett nyomon, akik szellemeket vadásztak. És volt egy epizód, amikor az úttesten elgázolt kisállatok védőszelleme állt bosszút valami megátkozott verdán.
Wild shit volt, de istennek nem tudom, hogy miként kezdjek el egyáltalán keresni utána. Ha valaki emlékszik erre, ugyan nyújtson már segédkezet legyen szíves! 

Mellette meg varrok, oké, rendben keresztszemest hímzek, és ez egy tökéletes reggeli program így. Van vagy három évre elegendő projektem, amiket jól megválogatott embereknek csinálok, hogy kifejezzem a szeretetem és törődésem irántuk. Meg mert csak úgy nem tudnék hímezni, kell egy konkrét cél, azon túl, hogy szeretem csinálni. Úgyhogy ezt találtam ki és eddig még bőven működik. 
Így viszont reggel kiesik az írás, és őszintén szólva annyira nem is érzem, hogy tudnék reggel írni, főleg, ha tudom, hogy mennem kell valahová. Valószínűleg ha NaNo lesz, ezt majd át kell egy kicsit gondolnom, de addig is így maradok. 

Maradnak írásra a délutáni órák, amiket eddig átaludtam, és most vissza kell szoknom, hogy nem kell délután ledőlnöm, mert amúgy kialudtam este, és elég ha csak pihenek kicsit, meg eszek. 
Mert amúgy annyi projektem van, mint égen a csillag! És már végre tényleg el fogok kezdeni angolul is írni, mert végre kitaláltam a plotot! Dinfield fici lesz, de ahogy jelenleg nézem, több, mint valószínű, hogy evolválódik egy Din/Migs/Luke polyshippé. Amire nekem semmi behatásom nincs és úgyse tudom megakadályozni, ha ők akarják, csak fogcsikorgatva nézhetem, ahogy érzelmeket kezdenek mutatni a másik felé. 

Szeretném megjegyezni, hogy nekem SEMMI közöm ahhoz, hogy a karaktereim összejönnek-e vagy sem, ezt ők maguktól csinálják és számomra is minden egyes alkalommal meglepetés. Aztán drámázhatok is rajta, mert hogy kéne nekem hitelesen ábrázolni egy szerelmi kapcsolatot? HE? 
Az is igaz mondjuk, hogy mindez csak a hattyú halála, mert amúgy örülök, mikor maguktól működnek a dolgok, mert egyrészt azt jelzi, hogy jó felé haladok, másrészt, hogy van személyisége a karaktereknek.
Még akkor is, hogyha mindenki ugyanazon az egy skálán mozog. 

Na, de az lesz a plot, hogy Migs odakeveredik arra a bolygóra, ahol Luke is van a Mandalorian alatt, és hát ő szeretne egyedül maradni, de Luke egy human shaped golden retriever és segíteni akar ennek a hülyének. Eleinte úgy gondoltam, hogy hát mindketten békén hagyják a másikat, de hát olyan nincs, hogy ott van egy végtelen összetört ember és Luke nem akar segíteni. A sequel Luke nem létezik. Migs viszont rohadtul nem akarja, hogy neki bárki is segítsen és elmarja Luket is. Már amennyire ez lehetséges. 
Az se sokat segít, hogy Migsnek van egy ilyen átmeneti némasága, ami egészen biztos, hogy nagyrészt pszichés, de nem tudom, hogy mi okozza egész pontosan, meg mikor jön elő. Ami már csak azért is nagyon fun lesz, mert ő az a karakter, aki soha nem fogja be, és így büntetés, hogy nem tud megszólalni, de hogy vannak ilyen anxiety okozta shutdownja, meg olyanja, hogy nem kényelmes neki beszélni. 
Igen, ez ilyen projektálás, mert én is vagyok úgy néha, hogy csak így: nem akarok megszólalni. Fogalmam nincs mitől van, vagy mi okozza, csak így van. És valami hasonlót akarok adni Migsnek, csak nyilván dramatikusabb léptékben. 

Na, de aztán Luke is belátja, hogy amúgy nem tud vele egyelőre dűlőre jutni, úgyhogy békén hagyja, és csak a háttérből segít neki, mondjuk élelmet visz neki, vagy valami ilyesmi. Aztán egy nap ugye landol nála Grogu, mire Migs azért felkapja a fejét meg a vizet és így megy kérdőre vonni, hogy what the fuck is happening, meg mit keres nála Grogu, de cserben hagyja a hangja, és csak így kibaszott mérges lesz, és valószínűleg nem is lehet neki elsőre elmagyarázni, hogy mi folyik ott, mert hazarohan, hogy akkor hozza a nagyobb fegyvereit. 
Luke meg néz utána, hogy well, ez katasztrofális volt, gyere Grogu, adok neked valamit enni. 
Migs nyilván visszatér, de akkor feltűnik Din is, úgyhogy Migsnek lehetősége lesz arra, hogy még több emberre mérges legyen. Mindenkinek kell egy hobbi, neki ez jutott, most mit lehessen tenni. 
Aztán történnek még dolgok, Migset Din megtanítja jelelni, mert hogy ez is megoldás a kommunikációra, mikor Migsnek épp olyanja van, hogy nem tud megszólalni. 
Meg nyilván mindenkinek feljön egy csomó érzelmi dolga, és valószínűleg történni fognak dolgok, amiket még nem látok, de legalább megvan, hogy honnan indulok, és hova akarok kilyukadni!
Grogu meg mindeközben csak boldogan ellesz magában, és örül a fejének, hogy most már nem egy, hanem HÁROM apja is van. 

Nem adtam fel a sequel végigírásomat sem, csak nyilván ahhoz még több tervezés kell, és sajnos továbbra se látom át feltétlen, hogy az emberek hogy terveznek trilógiát. A neten biztos tudja ezt valaki. Mert értitek egy könyv még oké, arra rádobod a Hős Útját, vagy valami másikat, de hogy értitek, azt így látom az elejétől a végéig. 
Duológiáról nem tudok nyilatkozni, szerintem még életben nem volt olyan ötletem, ami duológia akart volna lenni. 
A négykötetesek meg ilyenek, hogy azt is jobban átlátom, mert nem érzem olyan szorosnak, főleg, hogyha három különböző sztori van és csak a negyedikben kell összekötnöm őket. De erről majd még később beszélek egy originál ötletem kapcsán. Viszont trilógiát? Aminek ugye így szorosan kapcsolódni kell egymáshoz? Meg nyilván olyat akarok, ahol így van átívelő szál, és azért a könyvekben önállóan is történnek fontos dolgok, de hogy hogy álljak neki megtervezni? Hát arról csak ilyen vegyes elképzeléseim vannak. Pedig nagyon jól jönne ehhez is, meg a jedi! Maulos ficimhez is, amit szintén nem adtam fel, csak a világon nincs annyi idő, amennyi elég lenne ahhoz, hogy minden írásomon tudjak dolgozni, és közben azért ki se égjek az egészben. 

Meg a jedi! Maulnak is ilyen gyökereiben leledző problémái vannak, és a sztori felett kéne ülnöm jó ideig, meg kiboncolgatni, hogy rájöjjek, hogy is fog működni az egész. 

És valamiért az van bennem, hogy ezt angolul akarom megírni, míg a sequel újraírásom magyarul. 

Olyan érdekes problémám van amúgy az angol nyelven való írással, azon kívül, hogy valszeg teljes pánikban leszek az első mondat után, mert hát uramég, nem is beszélem ezt a nyelvet, fogalmam nincs a nyelvtanról, borzalmas lesz, miért nem faragok kisszéket? Ez a teljesen normális probléma, amire nem is fókuszálok igazán, mert tudom, hogy lesz, tudom, hogy nem fog visszatartani, csak át kell hogy nyavalyogjam az egészen magam. 

Az igazi gondom az a stílusnál van. Merthogy magyarul van egy stílusom - legalábbis többek összehangzó állítása szerint, én meg nem vitatkozom velük, mert erőfölényben vannak -, viszont angolul? Teljesen más nyelv és teljesen más kifejezések és teljesen más mondások és nyelvtan! Hogy az istenbe fogom magam úgy kifejezni, ahogy szeretném? Nem is az, hogy érthető lesz-e, hanem, hogy a hangulata meg, jó, oké, rendben, a stílusom. Fogalmam nincs, hogy fog működni és ez valamiért nagyon ijesztő, úgy is, hogy nem tudom elismerni, hogy van olyanom. 
Persze, ez nyilván csak akkor fog kiderülni, hogyha belevágok, és bele fogok, csak.... hhhhhhh, félelmek. Hülye félelmek. Úgy is, hogy legalább két szervernyi ember támogat benne. 

Az is érdekes, hogy a jedi! Maul ficimet angolul akarom megírni, de a sequel újraírást meg magyarul. Igazából szeretek magyarul írni dolgokat az ao3-ra, mert jégtörőnek érzem magam, és valamiért az van bennem, hogy csak van odakint legalább egy ember, aki magyarul akarja olvasni azt a specifikus dolgot, amit én magyarul írok. 
Meg aztán az is lehet, hogy a történetek épp úgy kiválasztják maguknak a nyelvet, mint a hosszúságot, meg azt, hogy eredeti sztorik akarnak-e lenni, vagy fanfictionok. Ezt a részét még nem igazán tudom, de könnyen előfordulhat, hogy ezt is tudják. 
A történetek önálló lények, és bárki mást mondd, az minimum hazudik. 
Csak éppen kibaszottul lusták és nem írják meg magukat. 

Ó, igen, említettem, hogy van egy olyan dolgom is, ami így négyrészes akar lenni, legalábbis ha jól számolom. Ez egy Disney retelling sorozat lesz, mert valamikor rám jött, hogy én amúgy akarok egy Pán Péter horror retellinget, és valahogy oda lyukadtam ki, hogy akkor már lehetne egy sorozat, mert valamiért ez nálam egy jelenség. A főellenség Ariel lenne, de ilyen eldritch horror, mert nyilván eldritch horror all the way! És lenne egy Alice in Wonderland is, meg egy saját OC aki amúgy a Krampusz unokája, mert megtehetem, meg valamiért hihetetlenül tetszik az, hogy beletegyem a Fekete Lagúna Szörnyét. 
Utánanéztem, és ezeknek a nagyja mind public domainek és szabadon felhasználhatóak. Nyilván az eredeti történet, nem a Disney féle újra mesélés, de ez amúgy se akadály. Mondjuk még nem tudom, hogy mit akarnék a Fekete Lagúna Szörnyével, de maga a tény, hogy felhasználhatom, roppantul lenyűgöző számomra, és nem tudom elengedni a gondolatot. 
Meg hát eleve vannak alakváltó rénszarvasaim, szóval miért ne lehetne egy random vízi szörnyem is? Na ugye, ti sem tudtok semmi kifogást!

Mondjuk eleve egy biopunk Shrek lett volna ehelyett, de velük nem jutottam semmire, és végül bocsánatot kérve Maievtől visszaadtam neki ezt az ötletét. Mert közben felvetődött bennem az is, hogy ha már egyszer az eredeti sztorik úgyis public domainek, akkor mi lenne, ha megpróbálnám kiadatni? Csak e-könyvbe, mert rendes kiadóhoz nem férne be, vagy legalábbis nem hiszem, meg igazából elég lenne, hogyha tudnám, hogy így kint van. És emberek látják. És lehet, hogy még szeretnék is. 

Ezt is írhatnám angolul, de valahogy nem érzem úgy, hogy angolul akarnám. Plusz retellingekkel angolul Dunát lehetne rekeszteni és úgy érzem, hogy a magyar olvasókra is ráfér némi minőség. 
Csekkoltam, nem szakadt le a plafon ettől a kijelentésemtől, nagyon jó vagyok. 

A Pán Pétert szeretném egy afféle steampunknak, ahol nyilván megöljük Pán Pétert, mert megérdemli amiért olyan kis ütni való feje van. És Wendy öli meg, akit amúgy reflexből Gwennek kezdtem hívni, mert fogalmam sincs, hogy egész pontosan miért. És aztán meg valahogy rajtaragadt. Azóta meg nyilván úgy vagyok vele, hogy persze, belefér az egész bosszúhadjáratba egy névváltoztatás is! Meg léghajók, és valamiért Hook kapitány a lányának fogadja. Ne is kérdezzétek, főleg, mert még én se nagyon tudom. 

Azt viszont pontosan tudom, hogy honnan indult. Volt egy rohamom, hogy hát nekem is most cheesy sorozatok kellenek, lehetőleg olyan, hogy háttérben is tudjon menni, de közben azért történjenek benne dolgok, lehetőleg magickkel. Így jutottam el az Once Upon a Time-hoz, amit egyszer, valamikor, réges-régen elkezdtem, és most újrakezdtem, és hát úgy eljutottam az ötödik évadig. Körülbelül. Na és nyilván volt benne Pán Péter, akit amúgy szerintem messze a legtehetségesebb színész játszott az egész brancsból, és olyan ütni való képe volt, hogy még. 
Viszont sajnos nem feküdtek rá eléggé, hogy pontosan milyen gonosz dolgokat csinált a szigeten magán. Pedig nagyon elő volt adva, hogy az a sziget az aztán a poklok pokla, azon kívül, hogy az összes moszkitó telephelye, és a páratartalom 200%-os. meg a bozót amerikai kommandósokat eszik reggelire, nem tudtam meg, hogy miért az pontosan. Néha az Elveszett Srácok is körbe ugráltak a tábortüzet, de hát az se volt túl meggyőző arra, hogy a hely gonosz. 

Ezen nem segít, hogy még én se tudom pontosan, hogy mik azok a gonosz dolgok amik történni fognak, és úgy, hogy ne tűnjön egy Disney replikának az egész, de szerintem egy olvasás megoldja. Vagy legalábbis remélem. 

Az Alice Csodaországban–t egy magyar urban horrornak szánom, ami egy városi legendán alapul, mert még mindig ebben a fázisomban vagyok. Mondjuk azt még nem tudom biztosan, hogy miként fog kinézni a legenda, vagy azt, hogy egyáltalán játék lesz, vagy micsoda, de bennem van a kép, hogy a Szív Királynő egy félig lebontás alatt álló tízemeletesben él, és valamiféle pók és/vagy sentient daganat lesz, még meglátom. Vannak bennem ilyen vibe-ok, hogy amúgy milyennek akarom, de aztán meg majd úgyis kiderül, hogy ő milyennek akarja magát. 

És van egy ami aztán nem illik a mintába, mert hogy arról szól, hogy a Mikulás egy kapitalista seggfej, aki a semmiért dolgoztatja a munkásait, és rákényszeríti a szarvasokat az alakváltásra. Tudjátok van az a népmesei/mondai dolog, hogy az alakváltáshoz az adott állat bőrét használják, és ha azt elveszik tőle, akkor nem képesek az alakváltásra. Na, hát én most ugyanezt fogom használni. 
Arra nem térünk ki, hogy személy szerint mekkora abúzus viselkedésnek tartom, mikor a népmesékben a férfi fogja, és tűzre veti a bundát, hogy a csaj ne hagyja el soha. Nyomorékok, én mondom.
Oké, hazudtam, annyiban mégis belemegyünk, hogy Rudolf lesz az aki a testvérei bundáját elveszi, mert Rudolf is egy nyomorék. 

A szarvasok meg nyilván elszöknek, mert hát ki a fene akar egy olyannak dolgozni, aki folyamatosan abuzálja? És még csak meg se fizeti őket. Meg előírja, hogy mikor változhatnak át, és mennyi időt tölthetnek emberi alakban. Plusz valami szert is ad nekik, ami miatt olyan rohadt gyorsak, de ezt még nem dolgoztam ki rendesen, főleg, mert most jutott eszembe. A lényeg, hogy a rénszarvasok lelépnek és hát a főszereplőm talál rájuk, akiről nagyon sokat még nem tudok, de őszintén remélem, hogy ez majd azért változni fog. 

A lényeg, hogy örökbe fogadja az alakváltókat, akik nyilván nem tudnak sokat a valóságról, ráadásul nyilván üldözik őket, és egy ponton ki fog derülni, hogy a főszereplőm a Krampusz lánya. A lányt kéretik non bináris értelemben venni, mert nálam is úgy van. Jó, az is igaz, hogy nálam aztán mindenki nonbinary. 
Tehát, kiderül, hogy a Krampusz lánya, aminek mindenki néz egyet, hogy the fuck? Köztük a Krampusz is. De aztán nyilvánvalóan a csaj legyőzi a Mikulást, a Krampusztól kapott fancy ostorral, mert nyilván, felszabadítja az összes rabszolgát, és beköszönt a demokrácia. És nyilvánvalóan a rénszarvasok meg a csaj barátok lesznek, found family és hasonlók. Ez egy ilyen reverse mentsük-meg-a-karácsonyt dolog. Jó, valszeg azért megmarad az ünnep, mert sajnos én is szeretem ezt az ünnepet, még ha a cshaládlátogatás részét egy kicsit sem. Szóval valszeg ki lesz találva valami helyette, de a lényeg, hogy a Krampusz kerül a nyeregbe. Az alakváltók képességei meg majd rohadt jól fognak jönni, amikor fel kell venni a harcot Ariellel. 

A Kis Hableány is szabadfelhasználást élvez, és ennek külön örülök, mert eleve is őt terveztem a főgonosznak, és most csak annyival változott a terv, hogy az eredeti mesét kell felhasználnom. Amit nem bánok, mert ott meghal a hableány, és szerintem sokkal több mozgatórugója lesz ahhoz, hogy gonosz legyen. 
Meg nyilván az egésznek lesz egy eldritch beütése, mert hát miért is ne? I love eldritch monsters, meg Lovecraft. Aztán, hogy amúgy mi lesz belőle? Az egy egészen más kérdés. 

Főleg, hogy össze is kell hoznom valahogy ezeket egy dimenzióba, ami nem lesz könnyű mutatvány, tekintve, hogy a Pán Péterest steampunknak szeretném, vagyis akarok bele léghajókat, és valószínűleg Londonba fog játszódni.
Habár... tekintve, hogy a másik kettő magyar... lehetne ez is magyar. És akkor legalább a nyelv és kulturális különbégek meg lennének oldva. Innentől kezdve meg csak azt kellene megoldani, hogy mi köze ennek a háromnak a főgonoszhoz. 
Oké, oké, ez még így nagyon képlékeny dolog, és nem is itt fogom most hirtelen megbeszélni veletek. 

A lényeg az, hogy tervben van egy ilyen is. 
Most már csak egyszer le kéne ülnöm és végig terveznem őket, mert soha nem jutok egyről a kettőre. És még mindig nem jöttem rá, hogy egész pontosan milyen tervezési forma válik be nekem a legjobban. Mármint azon kívül, hogy elkezdek ömlesztve mindent leírni, aztán abból kiszedegetni a hasznosat, és majd elkezdeni írni. Aztán akkor abból is jönnek ki olyan dolgok, hogy mit érdemes megtartani és mit nem, és második vázlat, aztán akkor még bétázni is és hhhhh...
Sokkal jobb lenne, hogyha rövidebb dolgokat írnék. Vagy elmennék kisszéket faragni. 

Jó, oké, érzem, hogy ennek a posztnak lassan itt a vége, mert már így is egy hete írom. Mondjuk legalább útközben rájöttem, hogy miért tart ennyi ideig az, hogy megírjak egyet: mert egy nap alatt csak limitált mennyiséget tudok írni. Tudom, tudom, sokkoló felfedezés, de nekem tényleg rá kellett jönnöm, hogy ez a helyzet. Ha nincs semmi dolgom, akkor egy olyan 1000-1500 szót tudok írni, de munka mellett jóval kevesebbet mert bármennyire is okés most a melóhelyem, azért csak ott töltök napi nyolc órát. Meg oda kell figyelni, így hát eléggé lemerít, és mire hazaérek, addigra nem marad bennem sok minden. 

Úgyhogy most ezért próbálkozom azzal, hogy korán lefekszem és korán is kelek. Mert bár szeretem a melóhelyem, meg a munkám, de bárhonnan is nézem, azért nyolc órát vagyok bent, és az leszívja az embert. És amikor már hazajövök, akkor meg már nincs úgy energiám, hogy csináljak dolgokat, szóval hátha hajnalban jobban megy a koncentráció a kreatív dolgokra. 
Aztán tényleg így van-e, majd kiderül. 

Na, de lassan búcsúzom tőletek, legyetek rosszak!

U.I.: Attól tartok, hogy el kell fogadnom, hogy abszolút habzó szájú rajongó vagyok.