#71 - Ősz, csodálatos ősz

Remélem mindenki érzi a címből áradó őszinte boldogságot. Most, hogy végre vége a nyárnak, és élhető húsz fokok körül alakul a hőmérséklet én is annyival jobban érzem magam! Végre nem azt érzem, hogy kifolyok az összes pórusomon, és nem tudok semmivel sem érdemben foglalkozni, mert hogy így annyira meleg van, hogy képtelen vagyok gondolkodni is. Mondjuk azt az egyet a számlájára írom, hogy annyira borzalmas nem volt, mint amennyire lehetett volna. De én nagyon örülök, hogy végre vége van. 

Nyilván a munka az persze megint alkotott, de hát mit csináljak, ha egyszer ilyen bánatos elanyátlanodott cicavirgáfüleket sóznak ránk, akiknek legszívesebben két különböző színű szalagot kötnék a kezére, hogy megtanulják melyik a jobb és melyik a bal. Erről majd még mesélni fogok, csak előbb még ki kell adnom magamból az aktuális Star Wars mániámat. 
Befejeztük öcsémmel a Bad Batch első évadát.
Egymás vállán sírtunk. 
Szó szerint. 
Óh és ez nyilván spoileres lesz, szóval lehet, hogy jobb ha csínján nézegetitek ezt a bejegyzést. 

Szeretném leszögezni, hogy én elsősorban a drámáért jövök ebbe a fandomba is. A drám az egyik kedvenc műfajom, színházban mindenképpen, és a Star Warsban is ezt keresem, nagyon úgy fest. 
Ami egy kicsit meglepő lehet, tekintve, hogy akkor kezdtem el intenzíven nézni, mikor engem is utolért a karantén időszak, és nem tudtam menni sehova, nem tudtam találkozni senkivel, nem tudtam honnan lelkileg feltöltődni, és a Star Warsba menekültem. 
De én nem számítottam rá, hogy ennyire piszkosul, mocskosul, undorítóan és jólesően fog fájni, csak amikor már túl késő volt. Azt szerintem már meséltem nem egyszer, hogy én a Clone Wars után pontosan úgy éreztem magam mintha egy színházi dráma után lennék, viszont azt szerintem nem meséltem, hogy van még egy aspektusa, ami nagyon megfog az egész univerzumban. 
Az pedig a remény. 
Én végtelenül cinikus tudok lenni minden ilyesmivel kapcsolatban, hiszen Magyarországon élek, és nyilvánvalóan itt a dolgok zuhanórepülésben tartanak a még rosszabb felé, és ezen nyilvánvalóan nem segít a mentális állapotom, úgyhogy én és a dolgok napos oldala meglehetősen gyanakodva méregetjük egymást. 
De a Star Wars valahogy képes úgy tálalni nekem ezt az egész remény dolgot, hogy az erőt ad és inspirál. Mert minden is elbaszódik, minden is tökremegy, mindenki is szenved, de hogy újra és újra akadnak olyanok, akik azt mondják, hogy fuck this shit, és viszik tovább a vállukon egy jobb élet reményét, és közben másnak is segítenek. Szeretem, hogy megmutatják, hogy ez is milyen veszettül nehéz és fárasztó út, hogy mennyire küzdelmes, de hogy közben meg mennyire megéri. Ami nekem meg nagyon tetszik, mert mostanában én is nagyon fuck-this-shit person lettem, és előszeretettel állok bele minden homofób/rasszista/egyéb faszságba, ami kiesik a környezetemben lévők száján, mert egész egyszerűen meguntam. 
Tisztában vagyok azzal, hogy ez a legkevésbé sem érzékenyítő, csak amikor már kismilliomodjára hallom ugyanazokat a szar megjegyzéseket, "vicceket", kitételeket, akkor már úgy vagyok vele, hogy nem leszek én a bigger person, és ha valaki hülye, akkor igenis meg fogom neki mondani, hogy hülye. 
Mert ahogy már Terry Pratchett is megírta, senkinek nem áll jogában hülyének lenni. 
Természetesen nekem sem. 
Csakhogy én legalább igyekszem a lehető legkisebb fasz lenni, aki tudok, és ha valami sértőt mondok, amiről nem tudtam, hogy az, akkor bocsánatot kérek és odafigyelek arra, hogy azt a kifejezést ne használjam legközelebb. Amiről én nem nagyon tudom, hogy egy superpower, de úgy fest, hogy elég sok tulajdonságom van, amiről nem tudom, hogy superpower, de valamiért mégiscsak az. 

És miután ez a call-out megtörtént, akkor egyrészt azt érzem, hogy hát tuti nem lennék egy jó jedi, másrészt meg azt, hogy kiálltam valami mellett. És ha nem is a reményt örzöm, akkor is legalább töröm a jeget, mert rohadjon meg az egész mocskos, velejéig romlott és korrupt rendszer. Azt nem tudom biztosra, hogy működik-e ez, de úgysem tudok többet tenni, úgyhogy ebből hozom ki a maximumot. 
Jó érzés az is, hogy küzdhetek a rendszer ellen, valahogy, mint egy igazi ellenálló vagy anarchista, és hogy vannak mellettem emberek, akikért tudom, hogy megéri csinálni tovább. 
Nehéz, hosszú, és néha elégé kilátástalan ez a küzdelem is, viszont én így őrzöm a reményt. És amikor a Star Warsban is az történik, hogy oké, rengetegen meghaltak, meg szenvedtek, meg minden szar a nyakukba ömlött, de hogy egyvalamiért mégis megérte küzdeni és az a valami tényleg reményt hoz, na, az valami hihetetlen. 
Meg nem is számít a végeredmény feltétlen, hanem mindaközben, mikor csak történik valami olyan, ami megmutatja az egészben a humanitást és azt, hogy mindennek ellentmondva olyat választ, ami morálisan helyes. Amitől néha a hajamat tépem, ez tény, mert azért legyél már logikus édes fiam :"D

Például mikor Crosshairnak felajánlják, hogy mindazok ellenére ami kiderült róla, hogy tartson velük, az így végtelenül megérintett. Rendben Crosshair maga is végtelenül megérintett, mert szerintem ti is pontosan tudjátok, hogy nagyon érdekelnek a lelkileg megtört, morálisan szürke karakterek, és Crosshair is beleesik ebbe a kategóriába. Meg tetszik a nyersesége is, és az, hogy egészen új nézpontba helyez pár dolgot, amiről nem is gondoltad volna. 
Közben meg nyilvánvalóan ott van benne minden fájdalma, minden sértettsége, amin nem segített az, hogy miután kivették a chippet, akkor szembesülnie kellett mindazzal, amit tett és amit vele tettek, és nyilvánvalóan egyfajta feldolgozási módszere is az, hogy a Birodalmat választotta. 
Nem azt mondom, hogy helyes, vagy azt, hogy ez okés, hanem azt, hogy teljesen érthető. 
Viszont az, hogy a barátai örzik azt a reményt, hogy talán egyszer még visszatér közéjük, hogy sikerül ezeket valahogy feloldani, és megoldani a problémáikat, az gyönyörű. Az, hogy mindazok ellenére továbbra is kitartanak mellette, hát fiaim, azt kell, hogy mondjam, hogy hit to close to home. 
Viszont pont ezért tudom azt is, hogy mekkora ereje tud lenni a megbocsátásnak, meg az újrakezdésnek és a reménynek. Meg a barátságnak. Személyes tapasztalatok igen. 
És ez olyan szépen átjön a Star Warsból is, hogy még a legsötétebb korszakban is vannak olyanok, akik már ilyen csak-azért-is alapon őrzik és adják tovább a reményt, meg az emberséget.

De hát mondjuk ettől is lesz szép dráma a dráma. 
Hogy akad benne egy cseppnyi remény is. 

Nagyon filozofikus hangulatba kerültem, de hogy ezt rohadtul nehéz megőrizni a mindennapokban, az is biztos. 
Főleg, amikor úgy érzed magad, mint az Űrgolyhókban Lord Helmet, mikor kijelentette, hogy csupa balfasszal van körülvéve. Én nem tartom magam különösebben okos embernek, intellektuálisnak meg pláne nem, amit már megcáfoltak, de hát azt nekem nem muszáj el is hinnem. 
Meg mondjuk ezen az se segít, hogy él a fejemben egy kép arról, hogy ki az intellektuális meg az okos és azt én igy nem tudom megugorni. Nem azt mondom, hogy ez feltétlen egy reális kép, de létezik. 
Én csak néha filozofálok bele a nagyvilágba, az azért nem teljesen ugyanaz. 

Viszont így azt szeretem hinni, hogy van valami józan eszem, ami nem minden kollégáról mondható el. Főleg erről a negyven pluszos korosztályról, akikkel általában dolgozok. Én nem tudom, hogy nekik így mi játszódik le a fejükben, gyanítom, hogy semmi, de a funkcionális analfabétizmus egy létező és komoly jelenség sajnos. 
Bár ez nem kizáró ok, fiatalabbak körében is látok olyanokat, hogy csak fogom a fejem. 
Fiatalabb alatt lehet, hogy igazából a saját korosztályom értem, mert hogy lassan én is harminc leszek, amit igazából nem bánok. De így meg csak még sokkolóbb ez az egész jelenség. 
Ezzel nem oda akarok kilyukadni, hogy a gyárakban csak ilyen gyökkettős IQ huszárok dolgoznak, mert ez egy undorító sztereotípia, és oda is kell egyfajta ész, meg készségek, hanem oda, hogy elég gyakran úgy érzem, hogy én vagyok az a közmondásos helikopter az autópályán, ami szembemegy a forgalommal. 
Holott pedig én aztán nem vagyok az a fajta, aki nagyon híve lenne ennek a "te is egyéniség vagy" dolognak, de néha látom a hasadékot köztem meg a kollégák között.
Mondjuk az sincs kizárva teljesen, hogy valójában csak nekem is fent van a fejem a saját seggemben, bár én ezt nem érzem, hogy így lenne. Főleg mert az önbizalom nevű dologról is csak azt tudom, hogy létezik, de nekem nincs egy gramm se. Csak ilyen "hold my glasses" hozzáállásom mikor felpiszkálnak. 

Erről a harminc leszek dologról meg beugrott az, hogy igazából nem olyan szörnyű dolog az, hogy idősebb leszek. Mert egyszer belém hasított, hogy amúgy mennyire menő, mikor ilyen acientnek érzed magad aki misztikus erőt meg tudást birtokol, és azóta teljesen jól kijövök azzal, hogy telik felettem az idő. A fene akar örökké fiatal maradni, give me that shit ami az ilyen ezer éve létező lényeknek van. 
I wanna be a Force creature, or lovecraftish god, mert ezt az őrdémon dolgot úgy érzem, hogy egy kicsinkét kezdem kinőni. Brandet kéne váltanom, de még nem találtam ki pontosan, hogy milyen néven futnék, mert ritkán találok el neveket, és az őrdémont nem akarnám elpazarolni, meg hozzám is nőtt egy szinten. 
De hát mit csináljak, mindannyian változunk és határozottan kezdem túlhaladni. 
Szóval majd meglátom, hogy mire cserélem le ezt. 

Tudom, hogy a munkáról kezdtem el beszélni, de most valahogy nincs kedvem annyira nagyon panaszkodni róluk, örülök, hogy végre kicsit lazíthatok. 
Esetleg panaszkodhatnék családról, de igazából pont kaja után vagyok, és teli hassal a fenének van kedve mérges lenni. Szóval azt hiszem, hogy most csak ilyen chillelős filozófálgatást kaptok. Aminek nem igérem, hogy bármi értelme lesz, egyszerűen csak vájboljunk együtt. 

Uh, kisült a szemüvegem, ahogy ezt visszaolvastam, szóval nem törlöm, fájjon nektek is. 

Ha pedig már fájás, akkor el kell mondanom, hogy amúgy én haladok a jedi Maul ficisorozatom második részével, csak kibaszott lassan. (És ide legalább a linkeket ki kéne szórnom az első részhez, hjaj. Nem tudjátok ti, hogy mennyire nem bírom rászánni magam erre.) Mondjuk most már legalább van hozzá munkavázlatom, meg tudom, hogy merre haladok és mik lesznek benne a főbb fordulópontok, amikhez aztán el kell jutnom valahogy, csak nagyon lassan. 
Mert nem tudok röviden és tömören írni. Gondoltam, az elejére teszek valami bevezetőfélét, ami arra hivatott, hogy felkeltse az olvasó figyelmét, meg érdekelje, hogy mi és merre fog alakulni. 
Gondoltam, hogy ezt meg tudom úszni háromezer szó alatt. 
Gondoltam én. 
Tudjátok mennyi lett a végén? 
Majdnem nyolcezer szó. Úgy, hogy ez még csak egy first draft, és ez át lesz még írva, meg majd bétáztatva... 
Én tényleg nem akarok még egy negyvenezer szavas szörnyet alkotni, de nagyon úgy fest, hogy kénytelen leszek, mert ezt kívánja meg a sztori. 
Jelenleg tízezer szónál tartok, és ez talán a tizede a sztorinak. Nem, fogalmam nincs, hogy miért vagyok ilyen. 
Ami pedig már tényleg csak hab a cseresznye tetején, hogy azt hittem, hogy én ezt augusztusban majd megírom. Amikor harminc fokok voltak árnyékban, meg minden hétvégén történt valami, és még a melóba is olyan dolgok voltak, hogy majdnem befontam a szemöldököm. Nem is tudom, miért hittem, hogy ez egy járható út. 
Nyilvánvaló, hogy határidőt sem tudok tartani, plusz eleve időm se volt rá úgy, lassan is írok, de attól még én mérges vagyok magamra, hogy nem haladok gyorsabban. Ezen nem segít, hogy először van egy first draft, aztán azt átirom, aztán azt bétáztatom, annak megfelelően javítom és utána megy csak ki ao3-ra, ami szintén i d ő. Nyilván nem bánom ráfordítani, mert oké, hogy magyarul publikálni ao3-ra kicsit önszabotázs, de legalább három ember olvas, úgyhogy már ezért megéri.
Csak rohadtul le kéne ülnöm hozzá.
Amire rohadtul nem találtam időt.
Fuj. 

Ja és akkor utána lesz egy harmadik rész, amire meg igyekszek olyan keveset gondolni, amilyen keveset csak lehet, mert hatvanhatos parancs fog benne történni és karakterhalálok, és egyéb nagyon szomorú dolgok, mert sajnos engem is Dave Filoni rántott be az egészbe, plusz a happy end nem ér semmit, hogyha nem szenvedett mindenki ilyen-olyan mértékekben. 
De megnyugtatlak titeket, hogy az ifjoncok túl fogják élni. 
Az már más kérdés, hogy milyen sebesüléseket szereznek közben. Igaz már volt egy nagyon Star Wars TM dedikált momentem, amire én is néztem, hogy hű, de megérkeztem ezzel a fandomba! Nem mondom el mi történt, majd olvassátok el :D  

A negyedik rész viszont abszolút fun lesz, és még mindig nem emésztettem meg, hogy tényleg beleirom a saját self-insert jedimet, de sebaj, mert azóta Mortnak is kitaláltam egy karaktert! 
Igazából csak megcsinált twitteren ilyen chartot, vagy mi a halálnak hivják azt, mikor berak képeket bizonyos paraméterek alapján, és akkor te összeválogatod a megadott szempontok alapján. Itt az volt, hogy ugye az SW univerzumából voltak fajok, outfitek, fegyverek meg szülőbolygók megadva, és akkor te kiválasztod a születési hónapod, pólószined, meg két kettő valami alapján a passzoló képeket. 
Remélem, hogy tudjátok miről beszélek, mert most már én se nagyon. Ha ez segít, múltkor öcsémtől meg kellett kérdeznem, hogy mi az a dolog, ami puha és házban hordjuk a lábunkon. Mint kiderült, papucsnak. 

Mindenesetre egy ilyet megcsinált Mort, és én meg ott ültem, hogy nem, nem csinálunk belőle karaktert, nem, nem tesszük bele, mint Tuan lovagtársa - idk hogy hívják az együtt younglingeskedő jediket -, nem és kész. 
Gondolhatjátok, hogy ennek pontosan az ellenkezője történt.
Szoval a zabrak jedim mellé lett egy kriffar, mandalorian származásu egyén, aki jedinek tanult, de aztán a lovagi képesités megkapása után kiszállt az egész Rendböl és fejvadásznak állt.

Tuan nyilván nem annyira örül ennek, mert jo barátok voltak, de hát neki fontosabb volt a Rend, mint Timornak. Igen, Timor Mort karaktere és a teljes neve a Mortimer anagrammája, mert hogy ez igy nagyon fun, és azt hiszem, hogy nagyjából beleillik az SW univerzumába hangzásilag is. Timor Rem, szerintem simán használható, főleg mert nem vagyok hajlandó újat kitalálni neki. 
De amikor igazán forróvá válik a helyzet és szükség van még egy kézre, Tuan szól neki és Timor jön és segít, és együtt rúgják szét Palpabitch seggét. 

Tele van ez a cucc saját karakterekkel, és mondanám, hogy legalább ennél több nem fog jönni, de nem teszem, mert egészen biztosan keresztülhúzza a számításaimat. Eddig vannak benne az ifjoncok, akik vannak nyolcan, ott van Ká, plusz a saját osztagom maradéka, ami négy klónt számlál, aztán Tuan, most Timor és lehetséges, hogy még egy saját klón commandert is belecsapok, mert miért ne, de hogy ennél több karakter köszönöm szépen, nem kell. 
A Rebels érából Kanant hozom előrébb, mert szeretem a fejét, és mert in this house we stan Kanan és kell egy viszonylag kevésbé feral karakter, aki ellensúlyozza a többieket. De hogy ő se lesz olyan idős, mint a Rebelsben, és ezen a ponton szeretném kijelenteni, hogy Star Wars is bad at Star Wars timeline. 

Amúgy nem tudom miért táncolom ezt ennyire körbe, amikor simán csinálhatnám, hogy azt mondom, hogy ez az én ficim, azok vannak benne és annyi idősen, ahogy én akarom, de hát sajnos nekem meg kell indokolnom a miérteket mindig. 

Mondjuk jó lenne, ha a sztori is hajlandó lenne többet mutatni, annál, mint amit jelenleg produkál, mert hogy megvan az, hogy honnan indulunk, meg megvan a vége, meg az is nagyjából, hogy kik és hogyan ölik meg Palpabitchet, de hogy amúgy közte mi történik? Valamikor felbukkannak az Inkvizitorok is, és szerintem kénének loth-farkasok is ebbe az egyenletbe, meg esetleg hozzam be Rexéket? 
Ajh nem tudom. 
Mert nyilván ha Palpabitch meghal akkor az egy instant klónfelszabadítással is jár, bár ezt meg fogom oldani annyival, hogy mindenki találja ki a kedvenc klónja és gondolja úgy, hogy ő is túlélte, de hogy én így név szerint nem fogom most elmesélni, hogy kivel mi lett az is egészen biztos. 
A politikai hatalom miatt nem aggódom, megmaradunk mint Birodalom és Padmé lesz a császárnő, mert ha valaki, akkor ő megérdemli ezt. Meg ő simán rendberakja az egészet és igazságosabb rendszert épít fel. De nem hozzuk vissza a Köztársaságot, mert bár szerettem azt az érát, de be kell látnunk, hogy eléggé korrupt és romlott volt a rendszer. És mert én nagyon stanolom Padmét és tartom, hogy ő egy olyan Császárnő lenne, aki tényleg törődik a kisemberekkel is, és nem támogatja az urambátyám rendszert. 
Na mindegy srácok, először írjuk meg a második részt, aztán ráérünk a többin aggódni.

Elkezdtem még emelett írni egy Mandalorian ficit, de ahhoz se volt nagyon hangulatom, még annyira se, mint a jedi Maulhoz. Mert az is fáj egy kicsit, csak másképpen, és vannak benne olyan dolgok, amikhez egy speciális lelkiállapot kell, amit nem sikerült szintén elérnem. Főleg mivel szülő-gyerek kapcsolat van benne, ami engem mindig jobban megérint, mert hát sajnos in real life nincs olyan egészséges bizalmi kapcsolatom a szülőkkel és ilyesmit látni vagy írni, sosem egyszerű és nyugodt hangulatba kell belevágnom. 
De hát hol voltam én nyugodt az elmúlt hetekben? 

Pedig a hétvégék tényleg tök jók voltak. Valamikor volt egy Pride, de szerintem az júliusba volt. Legalábbis azt hiszem, hogy júliusban. 
Akkor viszont mit csináltam első hétvégéjén augusztusnak? Oh, right, kalandparkba voltunk a Squaddal! Ami nekem annyira nem jött be, mert minden pályáról le kellett menteni. :/ Mert egy még oké, na de hogy kétszer vagy háromszor is? Mindenesetre nagyon próbálkoztam, de beláttam, hogy ezt nem feltétlen nem nekem találtam ki.
Mondjuk amikor így menni kellett, az tetszett, csak ezek a csúszópályák szúrtak ki velem, ami pedig a legnagyobb funnak kellett volna lennie az egészben. 
De nem kaptam szorongásrohamot, meg semmit, hanem szépen levezettem magamnak, hogy először csinálom, meg szépen próbálkoztam, úgyhogy végül is sikerült jól éreznem magamat a Squaddal. Meg legalább lett egy baszó sebhelyem a lábamon, amiért mindig megéri menni a bárhová. 
Jávor meg Béka ellentétben olyan baszóan tolták, el se hiszitek. Ha valakik, akkor ők aztán legények voltak a gáton, mert ők végigtolták a felnőtt extrém pályát is. 
Ami aztán tényleg extrém volt. 
De végigcsinálták. Abszolút hihetetlenek voltak. 
Úgyhogy ők vitték is a koronát. 

Utána meg elmentünk kajálni, meg beszélgetni, ami meg egy abszolút kitünő levezetése volt a napnak, és megegyeztünk, hogy legközelebb meg majd túrázni megyünk egy szakadékba. 
Mert a szakadékokban a legbaszóbb túrázni.
Valamikor szeptemberben, amikor már kicsit hűvösebb az idő, mert egyikünk se mazohista, hogy harminc fokban másszon sziklát. Mondjuk azt is egy külön öröm lesz összehozni, de csak sikerül majd! 

Aztán a következő hétvégén meg mi is volt? Akkor is történt valami. 
Óh hát a wrimósokkal volt egy hosszúhétvégénk! Elmentünk Miskolcra ilyen vendégházba három napra hesszelni. Elméletileg írni, bár őszintén szólva én jobban érdeklődtem a medence meg a jakuzzi iránt, mint maga az írás iránt, és szerintem ezzel nem egyedül voltam így. Persze, haladtam a podcastommal, ami azóta kiderült, hogy inkább hangjáték lesz, de nem ez a lényeg. Csak hát jólesett pancsolni, főleg úgy, hogy szerintem évek óta most voltam így vízben. 
Vettem is direkt egy fürdőruhát, méghozzá kétrészest, és ott avattam fel. Nagyon nagy szó tőlem az, hogy kétrészes, mert így nem vagyok feltélten jóban a testemmel, de most már eljutottam oda, hogy oké, ez van, és Priden meg rájöttem, hogy a top egy hihetetlen jó találmány és i love it. Szóval bár nem tartom magam szépnek, vagy bármi ilyesminek, de elkerül a diszfória is, és egész jól érzem magam abban, amit választok. 
Baby steps, baby steps, de legalább előre haladok vele. 

Miskolcon a szállásunk tök közel esett a sétálóutcához, úgyhogy tizeniksz író beszabadult a papír- és kreatív hobbyboltba. Én is vettem magamnak olyan szép lila tollakat! Meg egy olyan szép füzetet, ami ráadásul tök olcsó volt azokhoz képest, amiket látni szoktam hasonló kivitelezésbe. 
Meg tapsi hozott még két marék tollat, amit elosztottunk magunk között, úgyhogy most aztán igazán nem nyíghatok, hogy nincs elég füzetem. 
Már csak írni kéne belük. De azon is rajta vagyok. 
A jegyzetfüzeteimet már egészen szépen befogtam. 

Oh right, vissza a hétvégéhez. Igazából nincs nagyon mit mondanom, mert hát barátok között voltam, jól éreztem magam, és hát kicsit sikerült visszaállítani a lelki egyensúlyom. Egész végig mezitláb mászkáltam, mert szeretek mezítláb lenni, és mert így erősödik a kapcsolatom az Erővel. 
Egy nap. 
Egy nap tuti vissza fogok tudni venni ebből, de az a nap nem most fog eljönni, és nem is a közeljövőben. Főleg mikor továbbra is én vagyok a secondheand SW merchek lerakata. Mert másnak nem kell úgy, nem használja, vagy simán nem éli, és rám hagyományozza, mert engem aztán hihetetlen könnyen boldoggá lehet tenni bármilyen ilyen kis kacattal.
Így kaptam egy kis R2-D2-t, egy Cody figurát, akit amúgy postán keresztül kaptam és nem számítottam rá, mert én zt hittem, hogy csak könyvek lesznek, de erre fel ott volt egy pici Cody! Ő ilyen nagyon komfort figura lett nekem, nem tudom pontosan mikor, csak hogy az lett és olyan jó, hogy ott van a polcomon is!
Kaptam Mandalorian posztert, amit pontosan a fekhelyemmel szembe lévő falra tettem fel, amitől néha úgy érzem, hogy néz, de közben meg nagyon baszó és megnyugtato. Meg kaptam ezzel együtt egy His Dark Materials posztert, mert bár a sorozat meh, de a könyveket imádom. 
Meg kaptam egy lejárt posztert, de hát kivágom belőle ami tetszik, és felteszem, meg ujságokat, meg egy ewok kulcstartót, amit amúgy még nem szereltem fel sehova, de ami késik, az nem jön időbe. 

Ezen a ponton kicsit félek, hogy mi lesz ha valaha kicsit is kikopik a szeretetem a fandom iránt, de tekintve, hogy igazából minden olyan fandom ami megérintett, így vagy úgy, de velem maradt, szerintem emiatt se kéne igazából aggódnom. Főleg, hogy előráthatólag évekig benne leszek. 
Ami nem nehéz, tekintve, hogy folyamatosan jönnek ki hozzá az új tartalmak, és ami a rendelkezésre áll, az is ilyen kifogyhatatlan mennyiség gyakorlatilag. Plusz eddig sikerült elkerülnöm a toxikus részét is, ami meg duplán főnyeremény, mert abszolút chillelhetek azok között a tartalmak között, amit elsősorban fogyasztok. 

Jaj de beszippantott engem az a messzi, messzi galaxis. 

Pedig most már enged más tartalmat is élvezni, ami nagy szó, mert az első három hónapban csakis és kizárólag ez ment. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel keltem, ezzel feküdtem. 
Éjszakásban viszont ugye kellett hallgatnom valamit, és úgy döntöttem, hogy egy podcastet fogok hallgatni, cím szerint a Magnus Archivest. 
És hát úgy beleszerettem abba is, hogy a fal adta a másikat. 
Eleve horror, ami az egyik kedvnc műfajom, természetesen természetfölötti dolgokkal megspékelve, mert nekem kell, hogy ott legyen a szörny. Aztán nyilván a minősége is ott van a szeren, mindenkinek kibaszottul csodálatos hangja van, és párszor baszki olyan intenzív volt a hangulat, hogy szabályosan megugrottam. Amit hála isten senki nem látott, mert pont hátul dugóztam ki, vagy csak visszaraktam a pálcákat, a lényeg, hogy senki nem látta, ahogy éppen megugrok a látszatra semmitől. 
Egyszerűen annyira jól van összerakva, hogy kénytelen vagyok folyamatosan sujkolni magamba, hogy az én első próbálkozásom nem fogja majd megugorni,  mert nyilvánvaloan nem fogja. Elég ha a tölem telhetö legjobbat hozom, mert azt egész biztosan teljesiteni tudom. Minden más meg már nem rajtam múlik.

Mondjuk már az is eszembe jutott, hogy mi van ha az egész befuccsol és senki nem lesz rá kiváncsi, de hát gyakorlatilag még egy megirt sztorim sincs, szoval kár ilyesmin pörögni.

És a Magnus Archivest is ugy fogom fel, hogy inspirál arra, hogy én is csináljak hasonlo fasza dolgokat.

Mert hogy igy nagyon inspirálo és képzeljétek még a lezárását sem baszta el! Olyan szép és nyilt lezárása lett, hogy el se hiszitek! Mondja ezt egy olyan ember, aki amugy kiakad, ha nincs egy főszál rendesen megmagyarázva, hogy az miért és miért ugy történt. Hát ha még az a vége! Akkor aztán teljesen elvesztett, mert én gyülölöm az ilyen nesze-semmi-fogd-meg-jól lezárásokat, föleg ha elözöleg meg tök jol épitkeztek.

De itt nem ez van! Itt tök jol megoldották, hogy nyilt is, de közben a konfliktust is feloldották és az egész olyan bittersweet! Jaj ugy sirtam neki, de ugy! Olyan szép volt, higgyétek el.
És maga az egész koncepcio is olyan jol müködött, hogy miért vannak ezek a felvételek! Oh oké, ehhez mondjuk kéne nektek egy kis info magárol a sztorirol is. Right. Intézkedem, csak nagyon belelkesedtem itt menet közbe, minö meglepö modon.

Szoval a helyszin maga a Magnus Institute ami gyakorlatilag egy paranormális ügyeket vizsgálo intézet. Ez eddig tudom, hogy nagyon klisésen hangzik, de nincs uj a nap alatt, és a megvalositás a lényeg, nem a klisé/tropevadászat.
Jonathan Simms átveszi a volt head archivist helyét és nekiáll rendszerezni a káoszt, ugy hogy a papiralapu ügyeket felveszi egy taperecorderrel. Felolvassa na, majd a végén hozzáteszi a maga kis szatirikus megjegyzéseit, és igazából élné is tovább a maga kis életét, de hát az nem úgy megy! Mire észbekapna, már természetfeletti hatalmak játszmájába keveredett, és nagyon úgy néz ki, hogy lassan ő lesz az egyik legütőképesebb bábu a pályán. 
És mellett nyilván a kollégái is megkapják a saját dózisukat az egész shitstormból és az utolsó évadra pedig még az Apokalipszis is beköszön. Mármint, hogy így megtörténik.
És mi szépen be is járjuk az egészet.
Az egész nagyon hangulatos, nagyon ijesztő és nagyon, nagyon jól felépített, úgyhogy érdemes vele mindenképpen egy próbát tenni. 

Akartam még valamiről beszélni? Nyilván ezt a posztot is hetek óta írom, mert hát miért is írnék meg valamit egybe, mikor van lehetőségem húzni-halasztani? 
Hát nem tudom, nem hiszem. Persze, előadhatnám még itt nektek a csodálatos kollégáim még csodálatosabb alkotásait, de hétvége van, szabin is leszek, igazából nincs kedvem panaszkodni. Úgyhogy szerintem ezt itt és most le is zárom. 

Legyetek rosszak! Az Erő legyen veletek!

U.I.: Fogok játszani SW szerepjátékot, és ez már biztos, és azt kell, hogy mondjam: THE HYPE IS REAL!