2019. február 3., vasárnap

#49 - Minden mindenki ellen


Igazából még mindig nem tudok címeket adni. Nem tudom, hogy amúgy erre van-e valami kurzus, vagy távoktatási anyag, de nagyon örülnék neki, hátha kicsit előbbre lennék. Mert megint kezdek ott tartani, hogy a cím és a tartalom nagyon nem fogja egymást fedni. Meg igazából egy Bikini refrénből vettem most ezt, úgyhogy most már aztán tényleg két, egymást nem fedő halmaz lett a fent említett két dolog.
Tudom, hogy ezt múlt héten kellett volna hoznom, de kicsit megzuhantam, köbö négy napra és így nem igazán tudtam blogbejegyzést írni. Meg amúgy is a munkakeresés miatt eléggé erőteljesen tombol bennem az anxiety, meg így amúgy a writers blockom van tőle, szóval meh. Viszont útközben február lett, ami két dolgot jelent: Egyrészt szülihónapom, úgyhogy elvesztem a MÁVos utolsó kedvezményemet is, ami jobban odavág, mint az a tény, hogy közelebb leszek a harminchoz, mint a húszhoz.
Ha bárki engem kérdez, ez egész egyszerűen csak egy biológiai nonszensz, mivelhogy nem is nézek ki annyinak, nem is viselkedek úgy, nem is érzem magam annyinak, szóval ez így tényleg és igazán csak a biológia hibája. De az, hogy nem lesz már MÁVos kedvezményem, az maga a nagybetűs katasztrófa, azt se tudom túlélem-e egyáltalán.
Mondjuk muszáj lesz, de nem fogom élvezni egyetlenegy percét sem.
A másik pedig, ami így beköszöntött a februárral, az nem más, mint a februári magyar HuNoCamp. Egyáltalán nem hivatalos viszont annál jobb móka. Aki rendszeres olvas, akár twitteren, akár itt, az tökéletesen tisztában van vele, hogy mekkora egy NaNoWriMo buznyák vagyok, aki meg nem, az először is szégyellje össze magát amiért nem figyelt, másrészt pedig most már jegyezze meg, mert csak a saját dolgát könnyíti meg vele. Aki nem tudná, hogy mi a halál az a NaNoWriMo az vessen magára majd keresse fel a googlet, és kérje ki a véleményét.


Na, a Camp az egy lazább, kötetlenebb változata a novemberi hadd-el-haddnak. Itt te adod meg a teljesíteni kívánt célt, és nem csak szószámot mondhatsz, de órát is, és ezek után kiválaszthatsz egy campet, a neked tetsző tematikával, úgyhogy nem a saját régiódban veszel részt, hanem egy jóval kisebb közönséggel.
Ez azt hiszem márciusban, vagy májusban van, meg valamikor a nyár folyamán, és van neki rendes, hivatalos honlapa, de a februárival csak mi szivatjuk magunkat. Úgyhogy a NaNo oldalán állítunk be magunknak célt és csak így magunkban megyünk el virtuálisan táborozni. Persze ettől még ugyanolyan fun és laza, úgyhogy ha gondolod, gyere és csatlakozz.
Megjegyezném, hogy nem véletlenül tépem róla ennyi a számat, mert nekem a NaNo és hát természetesen a HuNos közösség egy nagyon meghatározó részemmé nőtte ki magát. Mivel csak két éve űzöm az ipart nem merek semmi többet mondani, de őszintén remélem, hogy megmarad még nagyon hosszú ideig az életemben, mert hihetetlenül motiváló. Persze az ember fia mindig számoljon egy lehetséges atomháborúval, de akkor is szeretném, hogy az első gombafelhő keletkezésekor is azt mondhassam, hogy végig wrimó maradtam.


Egyrészt ott van a társaság, és bár volt néhány mélyrepülés, de valahogy mindig kikecmeregtek az emberek, ráadásul ott vannak minden lófasz kis problémádnál, minden örömödnél, és őszintén remélem, hogy képes leszek egyszer úgy igazán befogadni őket a szívembe, és viszonozni mindazt a szeretetet és támogatást, amit ők adtak nekem. Láttak nagyon szarul, nagyon mélyen, segítettek a nehéz helyzetekben, és velem örültek, ami hihetetlen és kissé felfoghatatlan érzés, hogy jó társaságnak tartanak.
Egész egyszerűen ezt nem tudom megemészteni. Főleg az elég komoly anxietym miatt, de dolgozom az ügyön és én is igyekszem ott lenni, támogatni és segíteni és ha kell, akkor hulla eltemetésére is készen állok. Lett egy összetartó kis baráti kör, ami mégis nyitott, és természetesen ezen kívül még ott vannak a többi magyar wrimók, akik szintén az írásnak hódolnak, és ez valami hihetetlenül Jó Érzés.
Hogy nem te vagy a bolond, amikor álló nap karakterek pofáznak a fejedben, mikor a leglehetetlenebb helyzetekben jön rád, hogy basszus, de tudnék most írni, és hogy minden élethelyzetből képes lennél valamit alkotni. Hogy nem te vagy a mélyen fura, amikor este tizenegykor is szimbólumok után kutatsz a neten, vagy esetleg hajnali ötkor a bűnügyi helyszínelésről próbálsz találni bármi használhatót. Hogy nem vagy kevesebb attól, hogy van egy saját világod, ami az istennek nem akar úgy működni ahogy kéne. Egész egyszerűen csak így működsz, író vagy, és ez nem bűn vagy rossz szokás, csak valami ami érdekel és jó akarsz lenni benne.
És nem vagy vele egyedül. Tényleg nem. Számomra ez akkora nagy felfedezés, hogy igazából még mindig nem hiszem el. Azt se nagyon tudom, hogy emberek tényleg jól érzik magukat a társaságomban, és nem szánakoznak rajtam, meg nem tartanak ostobának, és nem néznek ki maguk közül. Ezt a kettőt meg aztán pláne nem, úgyhogy nekem még mindig fel kell dolgoznom azt a tényt, hogy frappánsnak lettem nyilvánítva. (Amúgy én ezt még a régi barátaimnál is emésztem)
Egész egyszerűen hihetetlen és kész, de nagyon igyekszem jobbnak lenni magamnál, már csak miattuk is.
Na, ez az egyik nagy indoka, amiért ennyire belebuzulódtam a NaNoba, a másik része pedig nyilvánvalóan a kihivás része. Én olyan egyén vagyok, akin bár ez a legkevésbé sem látszik, de szereti a kihívásokat, és szereti megmérettetni magát, és hát az írói tehetségem, kitartásom legjobb próbája a NaNo. Ott van az, hogy egy hónap alatt 50ezer szót kell írni, ami eddig még két évből kétszer sikerült. Mert ha az ember egyszer már belevág, akkor csinálja rendesen, és tegye oda magát. Szóval volt párszor érzelmi mélypontom amiatt, mert olyan szinten kifacsart és megviselt, de végigvittem.
Idén az volt a legérdekesebb momentum mikor este, munka után, olyan este kilenckor megnyitottam a FocusWritert és így köbö fel tudtam fogni az utolsó megírt mondatot, de semmi mást. Egész egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam nagyobb léptékkel gondolkozni és csak arra tudtam ügyelni, hogy legalább a koherencia látszatja meglegyen. De győztem, úgyhogy büszke vagyok magamra.
Meg arról nem is beszélve, hogy a végletekig tartom azt, hogy csak az a tiéd, amiért megszenvedtél és én igenis megszenvedek a történeteimért, megszenvedtem azért az ötvenezer szóért, még akkor is, ha az ötvenezrediknél szabályosan kiesett a toll a kezemből, így hát ez az enyém. És igenis megérdemlem.


Szóval a kihívás részéért is csinálom, bár érdekes módon eddig a campeket mindig buktam, és nem tudom, hogy miért. Na most vagy egész egyszerűen nem volt olyan az élethelyzetem, hogy rendesen rájuk tudtam volna koncentrálni, vagy valahogy a nyomás nem volt akkora, hogy kijöjjön belőlem a leszegett-fejjel-megyek-előre-Moszkváig állapot.
Vagy mindkettő.
Ugyanis ha nekem olyanok az életkörülményeim, épp szorongok, vagy egész egyszerűen van egy olyan problémám, akkor nem tudok írni. Nekem az instant writer's blockot okoz, amit aztán kapirgálhatok, nem igazán omlik össze. Nem tudom ki találta ki azt a barom általánosítást, hogy a depresszív lélekállapot termékenyebb művészt eredményez, de szívesen kibasznám a legközelebbi ablakon, mondjuk a tizedikről. Lehet, hogy tényleg van akinek használ, ahogy az alkohol is, de muszáj általánosítani?
Vissza a témához, ami amúgy csak annyi lenne, hogy táborozok, de hát nem én lennék, ha nem kalandoznék el folyton-folyvást. Ami meg még érdekes, illetve hát számomra rohadt nagy szó, hogy úgy döntöttem, hogy nekiállok és azt fogom szerkeszteni, amit novemberben megírtam. Ez már csak azért is nagy szó, mert amúgy az első ilyen etapot töröltem.
Szeretek ezzel sokkolni másokat, hogy képes voltam ötvenezer szót kidobni. De amúgy tényleg soha nem használtam volna, soha nem néztem volna rá, szóval felesleges is lett volna tartogatnom. Meg aztán én kidobtam a nagyon régi írós füzeteim ugyanezen okokból kifolyólag.
Viszont ezt nem! Ezt megtartottam és meg is fogom nyitni és nagyon ki fogok akadni, hogy ez mennyire eget rengetően borzalmas.
Erről fog szólni hát egyrészt a februárom, meg arról, hogy viszlát kedvezmény és hát természetesen a munkakeresésről, mert elhúzunk a Postáról, de el ám! Voltam már pár helyen, de egyiknél nekik nem kellettem az interjú után, a másiknál, meg hát a cég, bármilyen szimpatikus volt elsőre is, végül mégsem tettem le mellé a voksom. Úgyhogy keresek tovább, mindennap igyekszem legalább egy helyre beküldenem, maximum háromra, meg tettem már fel a jófogásra is hirdetést, szóval tényleg dolgozom az ügyön, csak hát ez ilyen lassan megy. De tényleg, rajta vagyok, hogy jobb életet kreáljak magamnak és őszintén szólva ebben is sokat segít a NaNo. Ad egyfajta életcélt, amiért így tényleg megéri felkelni, mert bár igen, a munkahelyváltás is cél, de ez másfajta szinten az.
Ezt nem biztos, hogy érthetően el tudom magyarázni, bár az is merőben kétséges, hogy az eddigiekből mi volt érthető. Sziasztok, író vagyok.


Nem tudom amúgy, hogy miért is azt választottam bejegyzéscímnek, amit, de hát most már a fene fogja megváltoztatni, főleg mert ez így sanszos, hogy a legtöbb élethelyzetemre igaz. Valahogy mindig sikerül úgy éreznem, hogy én vagyok a naiv hülye, aki bár tudja, hogy szarul mennek a dolgok, de azért igazán mehetnének jobban is. Nem vagyok egy pozitív ember, az ilyesmit egyenesen kikérem magamnak, csak ilyen konstruktív, azt hiszem. Igazából rohadtul nem találtam még erre jó szót.
Ez egy nagyon ömlengős poszt, de szerintem ti már ezen se lepődtök meg. Mondjuk azt még most se vágom, hogy az a közepén lévő kirohanás mi a fene volt pontosan, de hát én már csak szoktam csinálni ilyeneket. Csak azt szeretném érteni, hogy ezek honnan jönnek, még akkor is, hogyha egy üres és kifosztott szobának érzem a lelkem. Komolyan nem értem magam, bár azt nem állítanám, hogy nem örülnék neki, csak olyan fura, mintha képmutató lennék, pedig nem. De akkor meg mire fel ez az egész? Hát meglehet csak annyit bizonyít, hogy még nem törtem össze annyira, hogy ne tudnék érezni. Ami meg viszont egy menő dolog.
Oké, oké, lassan tényleg lelövöm magam, csak még annyit, hogy valamit kéne kezdeni ezzel a bloggal. Talán újfent dizit változtatni vagy nem is tudom. Még megérlelem magamban.

Legyetek rosszak!

U.i.: Nagyon érezni, hogy ezt péntek este fél tíz és tizenegy között írtam? Mert én meg tudnám mondani, hogy igen. :”D Csak nem tudom objektíven is érezni-e ugyanezt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése