2018. április 10., kedd

#45 - Mennyit ér 56 csepp vér?


Április nyolcadikán megtörténtek a választások, és iszonyatos csalásokkal, amik nem kizárt, hogy központilag voltak megszervezve, az lett a vége, amire gondolni csak óvatosan gondolt az ember. Kétharmaddal győzött a FideSS.

Nos, mivel útközben kiderült, hogy rengeteg helyen csaltak el szavazásokat, komplett szavazólapok tűntek el, vagy jelentek meg az érvénytelenné nyílvánitott szavazatokról nem is beszélve, viszont a lényegen ez semmit nem változtat. Hogy győztek a narancsok és mindenki más vesztett.
És ebben nem kis szerepe van az ellenzéknek, akiknek túlságosan büdös volt egymás szaga ahhoz, hogy érdemlegesen együtt tudjanak működni, és az utolsó hetekben kezdtek el visszalépegetni, de azt is kapkodva és nem átbeszélve. És akkor még az MKKP-n van leverve a por, amit amúgy nem értek, mert kurvára nem rajtuk múlott az, hogy mondjuk a Jobbik képtelen volt hozni a vidéket, ahol amúgy ők erős párt, legalábbis nekem még úgy vannak meg, a többi töketlenkedésről pedig nem is beszélve.
Meg arról sem, hgoy volt rá négy évük, hogy felépítsék a saját bázisuk, hogy ott legyenek ahol tényleg nagy a szükség, de valahogy nem vettem észre, hogy ez megtörtént volna, bár persze az is lehet, hogy én nem figyeltem oda eléggé a politikára. De még így se vettem észre, hogy agyon törték volna magukat abbéli igyekezetükben, hogy valami másképp legyen, valamit kiharcoljanak, szóval tulajdonképpen a Jobbik, meg a DK is, hogy csak kettőt mondjak.
Szóval csalások ide, vagy oda, sikeresen visszacsúszott ez az ország egy kádárista rendszerbe, aminek egyformán köze van az oligarchiák következmény nélküli felfejlődésének, a tehetlen ellenzéknek, a falvak teljes körű figyelmen kívül hagyásának, és egészen biztos, hogy az egész országnak.

Persze, jogos a panasz, hogy mi a fenét tehet a kisember, ha nem koordinálják megfelelően, hogyan álljon oda, hogyna éljen a jogaival ha azt se tudja, hogy mik a jogai, mikor azt látja, hogy tök mindegy miképp próbál javítani a helyzeten, annak úgyis az a vége, hogy ő szívja meg.
Például nem mondhatod a főnöködnek egy állami szervnél, hogy bocs már, de nettó baromság amit csináltatok velünk, hagyjuk ezt már! Nem hallgatnak meg javaslatokat, döntéseket, nincs szakértő ember a fejed felett az igazgatóságban, akinek halvány fogalma lenne róla, hogy tulajdonképpen mi is zajlik azon a munkahelyen, amit elvileg igazgat, hozzá nem értés, szervilizmus és rosszindulat burjánzik, és ha te úgy mész oda, hogy van benned bizonyos fokú elvárás a rendszer helyes működéséről, akkor lehurrognak, mert ott van a tojáshély a seggeden.
Közölném hát mindenkivel: Fiatalok vagyunk és nem hülyék!
Nem hülye az az ember, aki szóvá teszi a hibát, nem hülye az az ember, aki nem akarja, hogy kizsákmányolják és felesleges munkát végeztessenek vele, és nem hülye az az ember aki változást akar a jobb irányba. Még akkor sem ha fiatal. Mert az életkor nem garanica semmire, csak egy szám, amit a társadalom túlmisztifikált, még akkor is ha bizonyos dolgok mellé nem árt a tapasztalat, de ettől sem lesz hülye, ettől sem kell lehurrogni.
És nem lesz hülye akkor sem a fiatal, ha úgy dönt, hogy kalap, kabát és itthagyja ezt a gyűlölettől hörgő diktatúrát és egy élhetőbb világba távozik.

Én is meg fogom tenni, szóval ha valaki bármi tippet tud a hatásos önálló angoltanuláshoz, és nyelvgyakorláshoz, nyugodtan írja meg. Mert én sem fogok a szükségesnél tovább asszisztálni ehhez az egészhez, abban biztosak lehettek.

És nem nagyosn fogom sajnálni aki hátramarad, mert aki eladta a jövőmet, a jövönket, a generációnk jövőjét, az nem érdemli meg, hogy sajnáljam, amiért meg kell ennie azt, amit főzött. És itt most nem azokról a szándékosan sötétben tartott, félretájékoztatt, kényszerpályára állított, kizsigerelt falusi emberekre gondolok, akik éhenhalni se tudnak a közmunkás bérből, akiket senki nem karol fel, akiknek senki nem segít, így hát természetes, hogy annak dják a szavazatot, aki legalább egy zsák krumplit és pár köbméter fát hozzájuk vág. Mert ők nem tudnak másként tenni, nekik meg sem volt a lehetőségük arra, hogy érezzék, pontosan mit is veszítenek, mert már eddig se volt semmijük. Őket nem hibáztatom, de nem is szánom, egész egyszerűen csak végtelen szomorúnak tartom, hogy egy európai országban előfordulhat az ilyesmi.

Nem, én most azokról beszélek akik mondvacsinált ellenségtől rettegtek, akik hagyták, hogy egy létező problémából véget nem érő háború viziója bekebelezze őket, akik egy tehetős és sikeres pénzmágnásban magát az ördögöt látták, mert azt mondták nekik, akiknek fontosabb az urambátyám rendszer fenntartása, mint a változás, akiknek jó ez a húgymeleg diktatúra, mert nekik eztán is meglesz a bevételük és nem számít, ha az anyóst külföldön kell ellátni, mert itthon nem maradt már egy épkézláborvos sem. Na, őket tulajdonképpen röhögve hagyom hátra, bár az a baj, hogy nekik fogalmuk se lesz arról, hogy miért van ez, mert már annyira eltorzított valóságbn élnek, hogy bármiféle visszalépés az éntudat tönkremenetélhez vezetne. Nem sajnálom azokat, akik önként döltek be a rendszernek, akik túl lusták gondolkodni, akik túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy kritikával illessék amit eléjük raknak, akiknek mindig jobb, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljanak, mintha maguknak kéne összerakni.
Nem fogom sajnálni azokat, akik milliókért eladják a gerincüket, sem azokat, akik önként és boldogan nyaldossák a talpukat, mert hátha a gazda majd dob valami csontot nekik is. Nem fogom sajnálni azokat, akik őszinte meggyőződésből adták el magukat, és még csak azt se nézték, hogy ennek mi lesz az ára.
Direkt nem beszélek harminc ezüstpénzről és Júdásról, mert még a végén maga Jézus jönne le a keresztről és kérné számon, hogy mégis hogy merészelek egy lapon említeni egy erkölcsileg és morálisan nehéz döntést, ami több mint valószínűleg ugyanúgy el volt rendelve, mint a keresztrefeszítsé, azokkal a mocskos férgekkel, akik tehettek volna valamit, de mégse tettek és még annyit se mondtak, hogy inkább nem teszem meg. Júdás leköpdösné az összeset, bár szerintem sajnálná rá a nyálát, és teljesen megérteném.
Tulajdonképpen én is sajnálom rájuk.
Mert nekik így jó.
És így oké.
És ezen valósznűleg nagyon hosszú évekig nem is fog változtatni semmi, de addigra megint eltűnik egy olyan réteg ami akarja a változást és hajlandó is tenni érte. Őszintén bízok benne, hogy másfél év alatt nekem is sikerül innen megpattanni, mert én nem tudok diktatúrában létezni. Nem vagyok hajlandó félni, nem vagyok hajlandó gyűlölni, nem vagyok hajlandó eladni magam, még akkor sem ha jelenleg én is kényszerpályán állok, csak azért mert ez az elvárás felém. Mert ezt akarja egy politikai párt. Mert így maradhatsz életben, folyton félve és rettegve, hogy mikor teszel valami olyat, amit nem szabad és bevisz reggel hatkor az ÁVH... bocsánat, a TEK.

Ahol a szabad vélemény nyílvánítást börtönnel díjazzák, ahol a haza ellensége vagy, ha vitát kezdeményeznél döntésekről, ahol a közvélemény bele akar szólni abba, hogy vajon megfoghatod-e a párod kezét az utcán ha történetesen veled egynemű, ahol a gender szó nem a nemet jelöli, hanem egy káromkodás, és ha csak kiállsz a jogaid mellett már le vagy ugatva, mert mégis mit képzelsz te, hogy nem a szabályokat követed. Ahol az iskolákat leépítik, és azt kérik számon tőled, amit két perc alatt megtalálsz a googlen, de az életre nem készítenek fel és senki nem mutatja meg, hogy kell egy adóbevallást elkészíteni.
Ez az ország konzerválta magát, és ha bárki szerint vészmadárkodom, nos... minden joga megvan hozzá. De azt senki nem meséli be nekem, hogy teljesen rendben van az, hogy huszonöt évesen fogalmam sincs, hogy mihez kezdek a jövőmmel, mert még egy rohadt nyelvvizsgát se segített megszerezni az iskola, hogy nem tudsz lakást venni, még csak egy zaros kis garzsont se, mert nem kapsz annyi fizetést, hogy szinte hónapról-hónapra élsz, hogy még azon is el kell gondolkoznod, hogy megengedheted magadnak-e a két mozijegyet abban a hónapban...
Ez így nem élet.
Ez csak vergődés.
De az emberek jó nagy százaléka, még a csalásokat is beleértve, ezt akarja, mert ez még mindig kényelmesebb, mint mondjuk egy demokrácia, ahol képviselni kell jogokat, meg vitatkozni, meg érveket keresni. Nos, legyen. De nélkülünk.

Köszönjük mindenkinek, aki élt állampolgári jogával, és elment szavazni az ellenzékre, mert ő változást akar, és őket sajnálom, hogy kénytelenek megint feleleveníteni, hogyan élték túl Kádárt, Rákosit, és a többi átkos rendszert, de ha nem baj, nem akarnánk mi is ezt átélni.
Hiszen, tulajdonképpen már eddig is bőven kaptunk belőle, akár ha az oktatási rendszerre, egészségügyre, vagy a bürokrácia tohonya gépezetére gondolunk. Elég szépen világossá lett téve, hogy újra életbe kívánják léptetni a jobbágyrendszert, ahol csak az úrnak van szava, mert pont ezt szolgálta a tizennyolc éves tankötelezettségi életkor leszállítása tizenhatra, a továbbtanulás nehezebbé tevése, a poroszos módszerű tanítás, és még sorolhatnánk a végtelenségig.

Van, amikor lehet, van mikor kell, van amikor muszáj küzdeni, de van az a pillanat, mikor az ember inkább hátat fordít és otthagyja az egészet, mert úgysincs értelme. Mert élni fontosabb, mint olyanért küzdeni, amit sosem érzett a magáénak, mert még azt sem hagyták, hogy a magáénak érezze a maga módján. Mert ha picit is máshogy éli meg a magyarságát, nem turbómagyar, akkor már nem is igazi magyar, és hazaáruló.
Nos, akkor én leszek hazaáruló, mocskos libsi, sorosbérenc, migránssimogató és még ezernyi más, amit éppen gyűlölni kell a korlátoltaknak, a lélekteleneknek, a rendszernek, az oligarchiának, leszek én a szemükben ezernél is rosszabb ördög, mert olyan értéket képviselek, amit ők mindennél jobban rettegnek, és meg akarják akadályozni, mert nem rabolható el mégsem mindenkitől, nem váltható pénzre és még akkor sem szűnik meg, mikor mindent megtesznek azért, hogy kiöljék belőle: a szabadságot.
Szabad emberek vagyunk.

Mind szabadok vagyunk, akik most mélységes elkeseredettségükben és kilátástalanságukban külföldön keresnek munkát és életet, szabadok azok az emberek, akik a szavazófülke magányában nem féltek azt mondani, hogy nem kérnek ebből. Bár még sok év kell, amig ez a szabadság újra kihajthat és növekedhet, mert most a regnáló hatalom minden eszközzel elnyomja és fojtogatja, és tipossa el a szíveket, lelkeket és eszeket, és nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő hét, de mégis menni kell. És magunkban ápolni a szabadságot és a reményt, mert ennyit még tudunk. Ennyit még mindannyian tudunk, mindegy hogy milyen belső démonnal kell is megküzdenünk, és mennyire is próbálnak tönkretenni minket.
Ne hagyd magad. Ha teheted menj el. Ha itthon tudsz tenni valamit, tedd meg. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy írsz és alkotsz, akkor írj és alkoss, és beszélj, és vállald fel önmagad, még akkor is ha az pontosan olyan átlagos, mint érzed, mert ezzel máris tettél valamit.
Én jelenleg írok, tudom ez sose látszik, de attól még történik, és életben maradok, még akkor is ha a nyúlüreg alján ücsörgök, és srácok, ne adjátok fel.
Főleg akkor ha megtennétek.
Főleg most, hogy elrabolták a jövőnket.
Főleg most kell kitartani, kapaszkodjatok abba, ami nektek fontos, kapaszkodjatok egymásba, és nem ígérem, hogy látszódni fog a túlpart, de ne adjátok meg nekik azt az örömöt, hogy látnak titeket belefulladni.
És ne adjátok meg nekik az erőszakot sem. Ameddig lehet maradjunk vér nélkül, mert mégis mi lennénk a civilizáltok, nem azok a díszsertések.
Tudom, én is szívesen mennék most felgyújtani pár dolgot, de maradjunk a józan eszünknél. Menjünk tüntetni, de az elménk, a szavunk, a humorunk legyen a fegyver, hiszen azért tolták ennyire a propagandát, ezért csavarták maximumra az uszítást, mert ennyire görcsösen ragaszkodnak ebül szerzett hatalmukhoz, mert ennyire rettegnek az elszámoltatástól, mert félnek tőlünk, a hangunktól és attól, amit teszünk. Attól is, hogy elmegyünk innen és magukra hagyjuk őket, de ez tulajdonképpen így van jól. Féljenek csak, de nélkülünk!

Legyetek rosszak és féljen tőletek az ÁVO!


U.I.: Kötelezőnek ajánlom az 56 csepp vért és nem hiszem el, hogy mennyire patetikus tudok lenni. Amúgy kultúrált vitát, mint mindig, most is látok, de öncélú mocskolódást azonnal törlök.
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése