#58 - Ünnepek és társaik

Első és legfontosabb bejelentenivalóm, hogy: MEGNYERTEM A NANOT! HARMADSZORRA IS! RÁADÁSUL LETT EGY KÉSZ SZTORIM, AMIRE MÉG NEM NÉZTEM RÁ, DE KÉSZEN VAN! ÉS OLVASTÁK! SZÓVAL ROHADT MENŐ VAGYOK!
Igen, ez a Kalandzónámra vonatkozik, ami amúgy szerintem messze nem lett olyan, amilyennek szerettem volna, de hát nem nagyon volt időm szerkeszteni, mert jóformán csak írni volt időm. Mondjuk ennek kicsit ellentmondott, hogy a TGIO-n Mena leült és egybe végigolvasta az egészet. És így többen is mondták, hogy van stílusom, amit megint igencsak nehéz elhinnem, de dolgozom rajta. Mármint azon, hogy elhiggyem, a stílusom az így, az nem tudom, hogy történik, csak leírok szavakat egymás után.

#57 - November is coming!

Nem tudom, hogy mennyire állja meg a helyét ez a mondat, amikor mindjárt itt van a nyakunkon, de már csak ez marad. A héten már kitör a november, azaz a NaNoWriMo, és már alig várom! Még az izgatottság dolgozik bennem és nem a teljes pánik, hogy az egész hónapot elbasztam a lelkivilágom hímezgetésére, és alig van plotom. Jó, nincs annyira okom nyavalyogni, mert a Kalandzónám az rendben van, és a buzi  táltosaimnak is vágom, hogy mit akarok, meg merre, szóval ha véletlen ki is fogynék az előre megírt plotból, akkor is tudom, hogy merre és hogyan akarom továbbvinni, úgyhogy ez annyira nem lesz gond.

#56 - Végre, ősz!

El se hiszitek, hogy mennyire vártam már ezt az évszakot. Végre tudok aludni, lélegezni, létezni anélkül, hogy egy sütőben sercegő szalonnára emlékeztetném magam és mindenki mást is. Plusz hordhatok hosszúnadrágot, meg bakancsot anélkül, hogy megsülnék bennük, és egyáltalán sokkal komfortosabban érzem magam ilyen időben.
Meg az életemben is kezd kialakulni végre valami. Sikerült eljönnöm az ingatlanos cégtől, egy hónap után, ami gyakorlatilag a próbaidő volt, és most egy gyárnál dolgozom. Amitől természetesen az összes létező rokonom kiakadt, az öcsémet kivéve, én meg hallgathattam a sopánkodó kórust. Főleg az „Ezért tanultál?” hangzott el nagyon sokszor, de már nem megyek bele ebbe a vitákba, mert felesleges. Annál is inkább, mert én elég energiát áldoztam arra, hogy megértsem őket, és elfogadjam, és megpróbáljam elfogadtatni magam, szóval most csinálom azt, amit már eddig is kellett volna: Ignorálom őket. Huszonhat év azt hiszem elég lehetett volna elfogadni ezt, de ha nem megy szépen, akkor majd megy drasztikusan.
Sokat segítene ezen, ha nem utálnám végzetesen az ilyesfajta értelmetlen vitákat. Mert nyilván meg vannak győződve arról, hogy elbasztam az életem, és nekem is volt elég sok, meg néhány nagyon durva egzisztenciális válságom, és szorongásos rohamom, hogy mi van, ha tényleg, de felismertem, hogy ebből fakad. Nyilván nem fogok tudni máról-holnapra kigyógyulni, de már az is eredmény, hogy nem megyek bele ezekbe a játszmákba.
Amúgy fogalmam sincs, hogy miért ilyen elítélőek a gyári munkával kapcsolatban. Addig megértem, hogy jobbat gondoltak nekem, de ha nekem ez így megfelelő? Plusz nem értem, hogy miért lenne szégyen dolgozni. Ha kétkezi munka, akkor kétkezi munka, meg ez még nem is az a nagyon durván szalag mellett hajtós munka. Nyilván vannak elvárások, de emberként vagy kezelve, nem gépként. És engem meg lenyugtat a kétkezi munka, meg bírom a monotonitást, szóval miért is ne dolgozzak egy olyan helyen, ahol megfelelően érzem magam? Csak azért mert gyári? Nonszensz.
A munka az csak munka, még akkor ha nekem ez jelen pillanatban inkább célként van jelen az életemben, mint eszközként. Megfizetnek érte, nem görcsölök rá annyira, maga a munkavégzés, amúgy sorjázok, megfelelő, szóval nem értem, hogy miért baj ez nekik. Mondjuk tudom, mert ők mást képzeltek el, én meg nem az lettem.

Bár ezt szerintem minden életterülettel eljátszottuk már. Beletörődtem, hogy csalódás vagyok nekik, igazából már lassan csak szórakoztat ez az egész. Sajnos attól még fáj, hogy nem fogadnak el engem és a döntéseim, de most azt tanulom, hogy miként legyek önálló, és építsem le a kapcsolatfüggőségem. Nem kis munka amúgy, de hála az égnek van terapuetám, úgyhogy kapok végre szakszerű segítséget is.
Aztán most már csak alakulok, mint púpos gyerek a prés alatt. Mondjuk szerintem sose lesz olyan, hogy teljesen elégedett leszek magammal, vagy az életemmel, de ha sikerül ezt egy minimális szintre levinni, már boldog leszek.
És ehhez nagy segítség ez a munka is. Sokkal jobban fekszik, hogy nem kell másokat kiszolgálnom, nem kell pénzzel dolgoznom, a felelősség elviselhető rajtam, és nem ugatnak a pofámba, hogy miért nem végzem a munkám egy öt éve ott lévő profi sebességével. Szóval szerintem ez rendben lesz. A rokonok meg, hát azt csinálnak amit akarnak.
Ennyit akkor a munkáról. Így a magánéletem egész jól áll, jávorral megbeszéltük, hogy szünetet tartunk, ami mind a kettőnknek nagyon jó, én speciel sokkal nyugodtabb is vagyok, hogy ez tisztázva lett.
Na meg ott vannak továbbra is a HuNosok, akik nélkül fogalmam sincs mit csinálnék. Ők lettek az életem, és őszintén szólva, ezt nem is bánom annyira. Fantasztikus emberek, egytől-egyig, és úgy állnak hozzám, hogy én azt még mindig nem dolgoztam fel. Nagyon szeretek közéjük tartozni, ők az én Danny streetem.
Mondjuk az tetszik, hogy anyám szerint lezüllöttem, és hát végül is simán ráhúzható erre a társaságra egy maffiabanda leírása. Tele van fura figurákkal, akik magasról tesznek a társadalmi normákra, van törzshelyünk, tolvajnyelvünk, és még embereket is ölünk, kínzunk, gyötrünk különféle változatos módszerekkel. Még akkor is, hogyha ezek az emberek csak kitaláltak. Szóval ja, tényleg nagyon mélyre süllyedtem. És élvezem.

Főleg mert már közeleg a november, és NaNo lázban kezdek égni, és lassan már nekiállunk tervezni is, hogy mi felett fogunk görnyedni idén. Én nagyon durván fogom tolni, mert egyrészt ugye van az alapprojekt, másrészt jelentkeztem Kalandzónára.
A Kalandzóna egy újítás a discord szerverünkön és zseniális dolog. Amúgy síkegyszerű a működése, mert hogy arról van szó, hogy egyvalaki mesél egy sztorit, és közben ad választási lehetőségeket, hogy mit tegyen a karakter legközelebb, az olvasók pedig leszavaznak. Igazából egy közösségi lapozgatós könyv játék, és nagyon menő játék. Mindenki egy hónapot kap, az alatt tár elénk egy sztorit, ami szép, kerek, lezárt és abszolút mi alakítottuk. Meg aztán így minden hónapban más és más stílusú kalandot kapunk.
Na, hát én ostoba, őrült, és abszolút elvetemült egyén bevállaltam a novemberi mesélést. Mikor amúgy ezerrel pörög a NaNo. És azt terveztem, hogy nem fogom beleszámolni, mert én ennyire utálom magam, de úgyis el fog jönni az a pont, mikor kénytelen leszek beleszámolni, mert meg fogok szakadni. Viszont mindenképpen meg kell próbálnom úgy, hogy két projektet viszek, mert kíváncsi vagyok a határaimra.
Ne is mondjátok, tudom magamtól is.
Amúgy nagyon fasza történetet terveztem nekik, aztán majd meglássuk mi lesz belőle, de már most látom, hogy rá kell kérnem az egészre az NSFW jelzést, mert lesz benne jócskán bodyhorror, meg egyéb nyalánkság, amire azért figyelmeztetni kell a nagyérdeműt.
A nagy projektem pedig a buzi táltosaim lesznek. Igaz megint meg kell változtatnom az elejét, de nem drasztikusan, csak az angyal meg a démon karakteremet kicsit háttérbe kell raknom, mert nem működnek mint fő karakter. És amúgy most már azért sokkal kidolgozottabb is, maga a cselekmény főleg, mert a világgal még nem nagyon foglalkoztam, de azért nagyjából megvan, hogy mi merre és hogyan. Meg maguk a táltosaim is sokkal tisztábbak lettek, és lett egy olyan csavarom a végére, hogy én is tiszta szívből utálom magam miatta. De mint író csak a vállamat tudom veregetni.
Tudom, tudom, ti ebből nem sokat láttok még, de nagyon nehéz egy regényt tető alá hozni, főleg akkor, ha nincs is benne a bugi az ujjatokban. Mondjuk idén már jóval többet írtam, mint tavaly, csak ezen nem segít, hogy állandóan feszültség volt velem így a munka miatt.
A közhiedelemmel ellentétben a mentális betegségek NEM segítik elő az alkotást. Ha én szorongok, akkor örülök, hogy levegőt kapok, nem hogy még írjak is. Nem tudom, ki terjesztette el ezt a hülyeséget, de szívesen elbeszélgetnék vele. Ez az oka annak, hogy megint kicsit kevés a feltöltött cuccom, annak ellenére, hogy van elkezdve pár. Mondjuk mindig a befejezéssel akadnak gondjaim.

Szóval bízok abban, hogy most, hogyha beáll a munkaritmusom, akkor rendesen tudok majd írni is. Nem biztos, hogy ide is tudok majd hozni dolgokat, de rajta vagyok az ügyön. Nem szeretek ígérgetni, úgyse sikerül betartani.
Bár, most hogy majd kezdődik a preoktóber, úgyis inkább a regényemen fogok dolgozni, hogy rendesen tudjam majd tolni novemberben. Remélem tudok majd egy pár nap szabit kérni, mert az azért rendesen megdobja a szószámomat. Elvégre akkor csak reggel felkelek, eszek, írok, megint eszek, megint írok, aztán lefekszem aludni. És ennyi. Nano alatt nem létezik olyan, hogy élet. Nem mintha nekem amúgy lenne, de ilyenkor meg aztán végképp nem.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon érdekes lesz ez a november.
Amúgy tervbe vannak ezen kívül mások is, csak mindegyiket meg kéne tervezni. Ez a nagy baj azzal, hogyha az ember démona nem csak lassan ír, de még planner is. Nem tud úgy írni, hogy na, akkor most leülök és írok valamit, nem, az nem működik, azt előbb rendesen meg kell tervezni, máskülönben egy rakás katyvasz lesz az egész. Persze így is lehet az, de minimalizálni kell az esélyt. És értelemszerűen minél hosszabb egy megírni kívánt történet, annál többet kell rajta kotlani.
Eddig mind a két saját regényem évek óta húzódik, és annyi változtatásokon estek át, te jóságos Kálid Artúr, hogy már vissza se akarom számolni. Meg ott van a sci-fi AU-m, amit szeretnék megírni, mert sci-fi, meg AU, meg hát SPN, amitől mégiscsak szeretnék ezzel elbúcsúzni, mert annak ellenére, hogy agyfaszt kapok a körülötte lévő visongástól és hisztitől, azért nekem is sokat jelentett ez a sorozat, és nagyon nagy hatással volt rám. Úgyhogy már csak tisztelgésből is meg kéne írni, de nincs semmi kedvem újranézni hozzá a sorozatot, mert annyira nem érdekel, így viszont a karakterhűség az több, mint hiányos lenne. Ami meg szakmailag bánt. Szóval tartogatom, hátha találok egy jó megoldást rá.
Mondjuk még a cselekmény is hagy némi, értsd sok, kívánnivalót maga után, de a nagyja azért megvan. És menőnek tartom, szóval meg kéne írni, csak így hezitálgatok felette, mert hangulatom meg nem mindig van hozzá, az az igazság.
Aztán ott van a novelláskötetem, amivel meg vagyok csüngve, mert nyilván ki kellett találnom, hogy csinálok hozzá egy keretsztorit! Mert sajnos nagyon szeretem a kerettörténetes dolgokat, ahol minden mindennel összefügg. Na itt nyilván az egyes novellák nem fognak összefüggni egymással, kicsit lehetetlen is lenne, viszont maga a kerettörténet meg igen, és egyben részekre is osztaná a kötetet.

Amúgy maga az ötlet az az Éjféli iskolákból jött, amiben életem legjobb lovecrafti világ újragondolását kaptam, valamint egy abszolút hiánypótló novellát az életembe, és nagyon, nagyon tetszettek, még a számomra kicsit túlságosan sokszor alkalmazott szex ellenére is. Hála az égnek, sose voltak ezek öncélúak, csak némiképp sok. Ezt leszámítva abszolút jó hangulatú novellák voltak, és magából a felosztásokból jött az, hogy én is részekre bonthatnám a sajátjaimat.
Ami eddig teljesen okés, meg egyszerű, csakhogy utálom magam és úgy gondoltam, hogy akkor miért ne csinálnám meg rendesen, és akkor maga a keret is egy sztori lenni. Mint a Spessarti fogadóban, ami egy baromi régi könyv, és száz százalékig meg vagyok győződve róla, hogy nem így írják a címét. Abban van olyan, hogy egymásnak mesélnek történeteket, csak ott jobban összefüggnek a sztorik, én meg azt annyira nem akarom.
Inkább tényleg csak egy keretet ad. Azt találtam ki, hogy a Disney-hercegnők itt gonosz boszorkányok lesznek, na nem mind, mert azért megvannak a határok, és egykor volt egy háború, vagy valami, amiben ők győztek, és azóta eladták magukat jónak meg kegyesnek, meg az összes ilyen tipikus Jónak. „A győztesek írják a történelmet” mondásból gondoltam tovább, meg éppen nagyon éltem a Jók és Rosszak Iskoláját, megint. És szerintem ez tök fasza.
Csipkerózsika lenne az álmok és az illúziók boszorkánya, Hófehérke a vadon boszorkánya, és Ariel pedig a mélységé.
Meglapogattam a vállamat érte, természetesen. És nyilván csak az ő verziójuk létezik, minden mást pedig elégettek, elpusztítottak, így azokat is, akik abban a világban az Igazságot és Egyensúlyt őrizték. Vagyis majdnem teljesen, hiszen másképpen nem lenne történet. Páran ugyanis túlélték, és egy fiú átkerült a mi dimenziókban, és egy nap megtalálja azt a könyvet, amiben a mesék igazi folyása van leírva, és hát természetesen utánajár. És az ő kalandjai ezek ellen a boszorkányok ellen, meg az igazságért, lesz a kerete a többi sztorinak.
Csak fogalmam sincs, hogy hogy kössem össze. Jó nyilván csak felületes összefüggés lesz, de azért valahogy, valami utat be kell járnia ennek a szerencsétlennek, és valami tanulsággal szolgálnia kell, máskülönben mi a fenének ír az ember démona?
Ezen még sokat fogok tipródni. Maguk a novellák amúgy nagyjából megvannak, meg ebben az a jó, hogy mindig adhatok hozzá és vehetek el. Nyilván rájöttetek, hogy főleg horrorban gondolkodok, meg legendákban, mert végérvényesen rágyógyultam az egészre, viszont azt kétlem, hogy olyan kurva ijesztőek lesznek majd. Inkább a hangulatra törekedek, stílusom meg úgyis van. Állítólag, én ezt igyekszem még feldolgozni.

Úgyhogy nagyjából most ezek a főbb projekteim, meg vissza kéne rázódni az olvasásba, ami jelenleg annyit jelent, hogy sikerült meghosszabbítanom a könyvtári olvasójegyemet, és vagy tíz könyvvel távoztam onnan. Mert fizikailag, szellemileg, lelkileg képtelen vagyok ötnél kevesebb könyvet kihozni.
Tudom, próbáltam.
Más egyéb hírem így per pillanat nincs, dolgozom magamon, meg a jobbulásomon, meglehet, hogy haladok, bár ezzel kapcsolatban nekem szoktak lenni kétségeim, de azt hiszem nem kell, hogy legyenek. Elvégre van terapeutám, van egy nyugisabb melóhelyem, a kapcsolatomat magammal is, meg a barátaimmal is ápolom, szóval haladok, csak nehéz megítélni.
És akkor ez egyelőre ennyi, majd jövök még amikor tudok, meg lehet rászánom magam megint egy takarításra, valamikor egyszer csak a közeljövőben, oszt szép lesz ez is.
Legyetek rosszak!

U.i.: Lassan kéne valamiféle ajánlókat is írni, nem?

#55 - Haladok vagy mi

Maradjunk annyiban, hogy címadásban rettenetesen rossz vagyok, és ha nem adhatok valami hosszú és némileg homályos címet, akkor már meg is buktam benne. Oké, a mondatcímeim se biztos, hogy jók, de legalább elviselhetőek. Szerintem.
Meg totál tanácstalan is vagyok, hogy milyen címet adjak egy blogbejegyzésnek, úgyhogy azért születnek ilyenek. Mert egy idő után simán adhatnám ugyanazt az összesnek, amit meg azért el akarok kerülni.
Mondjuk most eszembe jutott, hogy azért a klisévadászatot kezdhetném a blogbejegyzéseimnél, mert szerintem a legtöbb ugyanúgy kezdődik. Evvan fiaim, az eredetiségemet ellődözöm az írásaimra. Egyszer majd biztos kitalálom, hogy miként legyek itt is eredeti, de az nem most lesz.
Ellenben a munkahely váltásom már nagyon is közel van. Már csak három napot dolgozom a Postán, és ezt soha nem hittem volna, hogy leírhatom ide. Meg is vagyok rémülve, ami azt illeti, bár nálam az egzisztenciális bizonytalanság már szerves részem. Fogalmam sincs hogy fog menni, milyen lesz, milyen leszek, mi fog velem történni, képes leszek-e csinálni, és a többi, és a többi. A pénz kérdés meg egy olyan alap, hogy azt már hozzá se teszem. Nem, nem igazán tudom, hogy vagyok még életben, és az önbizalom, mint olyan, se nagy erősségem. Egy olyan közepes méretű katasztrófa vagyok amúgy, ha még nem tűnt fel.
Egen, megint válságolok a mindenen is. Azért igyekszem tartani magam, bár ez nem mindig látszik, ha teljesen őszintén akarok lenni, akkor inkább látszódik, mint nem. Úgyhogy igazából fogalmam sincs arról, hogy tényleg haladok-e, vagy csak bemesélem magamnak, és még másoktól is nagyon nehezen fogadom el. Mondtam már, hogy közepes méretű katasztrófa vagyok?
Oké, most ez lesz, mert nagyon a nyakamon van az egész és nyilván félek tőle úgyhogy a szokottnál is összevisszább leszek. Elnézést minden maradék olvasómtól és a véletlen ide tévedőktől.

Fuh, fogalmam sincs, hogy amúgy mikről írtam utoljára, szal megint az lesz, mint mindig, hogy csak írok arról, amiről akarok, mert amúgy is mindig ezt csinálom. Szóval csak a szokásos blogposzt, tudjátok ti ezt.
Mostanában szokásom a HuNo discordon afféle biztató leveleket írni a Biztató nevű csatiba, mert szeretném arra nevelni az agyam, hogy lássa meg az élet pozitív dolgait, és erősebb legyen a nehéz időszakokban, kvázi mindig. Lehet, hogy teher alatt nő a pálma, csakhogy én nem vagyok pálma. Meg azért is jók ezek, mert bár minden is szar, de ahogy írom arra koncentrálok, hogy ebből valami pozitívat hozzak ki, és ez nekem is segít. Meg Ada szerint ettől lesznek őszintébbek, mert hogy tudják rólam, hogy nekem se könnyű az élet, és nyilván nem csak a „szép kép előtt random bullshit” vonalat képviselem, és mások is visszajeleztek, hogy jól csinálom. Szóval most ez az egyik amin munkálkodom. És igyekszem nem kételkedni abban, hogy a biztatásért nem kell bocsánatot kérnem, meg nem leszek tőle álszent, aztán van amikor ez sikerül is.
Őszintén nem tudom mit csinálnék nélkülük. Jó érzés, hogy van egy csapat, ahova én is tartozom, és ha más téren bajok vannak, ott akkor is tudom, hogy biztonságban vagyok. Az a fajta ember vagyok, akinek szüksége van az életében egy csapatra, mert az jelenti számára a biztos pontot. Nyilván vannak mások is, de kell egy csapat.
Fuh, ma se tudom mi az az érzelmi stabilitás, jól látjátok. Igazából elég szarul aludtam, meg már megint olyanon kattog az agyam, amin tök fölösleges kattognia, mert csak magában spekulál, az meg sose vezet jóra. Úgyhogy mantrázom szorgosan, hogy a gondolataim nem szükségszerűen igazak és helyénvalóak. Mert tényleg nem azok, főleg, ha azt csinálják, hogy előre játszanak le helyzeteket és beszélgetéseket, mert honnan tudhatnám, hogy tényleg úgy és tényleg az lesz? Sehonnan, csak futom feleslegesen a köröket, amitől aztán meg persze még bosszúsabb lesz az ember. Úgyhogy mindig igyekszem emellett realizálni, hogy most miért vagyok olyan, amilyen, mi az ami bánt és miért. Nyilván kurvára nem megy tökéletesen és ugyanúgy aggódok, de talán ez egy jó kezdés.
És ha mégis nagyon kifutna a lábam alól a talaj, tudom, hogy hova fordulhatok. Aztán valahogy csak sikerül abszolválnom ezt az egészet!

Óh és elkezdtem kifesteni a körmeimet. Figyeltétek ezt az éles kanyarú témaváltást? Remélem, mert szerintem nagyon jól csináltam. Sose hittem volna, hogy ez bekövetkezik, de aztán Winnie felbátorított, és így pár hete már csinálom. Természetesen a feketével kezdtem, mert hallgattam a tanácsára, meg azóta beszereztem pár dolgot, amivel megkönnyíthetem az egész procedúrát és igazából tényleg más sem hiányzik az egész mögül, mint a rutin meg az évek. És arra is rájöttem, hogy tetszik a csillám. Ez egy olyan dolog, amit nem igazán feltételeztem volna magamról, de valahogy tetszik a körmeimen. Igaz, hogy rohadt hamar lepattogzik, de attól még tök szép, és nagyon tetszik, ahogy szikrázik.
Legalább valamim tényleg ragyogó :”D
Az első festésem utáni reggel azonban tökre nem bírtam hova tenni, így még félálomban, hogy ja, az az én kezem, de mi a halál történt a körmeimmel? Aztán rájöttem: kifestettem.
Mit is mondhatnék? Én vagyok a kanál a késesfiókban.
Úgyhogy a legközelebbi projektem a sminkek kipróbálása, mert na, egyszer élünk, és abból se sokáig, köszönhetően magunknak, szóval most igyekszem addig kiélni ezeket, amíg még lehet. Először is egy fekete rúzst szeretnék, vagy fehéret, mert miért ne? Az érdekel, na.
Nem vagyok én extravagáns, csak érdeklődő. Ugyanitt, ha valaki tudja, hol lehet kapni fekete rúzst, viszonylag normális árba, ossza meg légyszi a tudását.
Főleg miután elolvastam az Űroperát és az a regény. Az egy gyönyörű regény. Mondjuk kicsit aggódok, hogy egyszer csak csillámbombává manifesztálódik a könyvespolcomon, miközben valami nagyon fülbemászó, nagyon populáris, de mégis rohadtul szerethető és felemelő zene szól. Nem lepődnék meg, mert most is ilyen, csak valahol számítok erre is.
Maga a sztori, már ami köré felépül az egy Eurovízió az űrben.
Pontosan ugyanannyira eszelős, fantasztikus, csapongó, megható, gyönyörű és csillámos, mint amennyire várnád, és az a pofátlanság tőle, hogy még jól is áll neki. Ennek a könyvnek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mi akar lenni, szóval minden lesz, ami szeretne és ettől lesz teljesen egyedi. Mindenből vesz egy kicsit, mindent összekever, a sztorira csak legyint és épp csak annyit tesz bele, hogy érezd át, aztán rohan is kifelé a galaxisba, hogy megmutassa azt a páratlan lelkét. És a hóna alá csapva azért ott van a Galaxis Útikalauz Stopposoknak, mert azért nem hülye.
Ha nem tudod, hogy mi hiányzik az életedből, ha nem riadsz meg a többszörösen összetett mondatoktól és bírod a gyűrődést, olvasd el. Nem fogsz benne csalódni.
És ha már könyvek, akkor elárulnám, hogy haladok a sajátommal is. A héten elkezdtem rendesen összekapni, munkavázlattal, meg a kismillió jegyzetemmel együtt. Mert nálam az a legcélravezetőbb, úgy vettem észre, hogyha egyszer írom a munkavázlatot, ahol halad a cselekmény, és onnan kijegyzeteltem, minek kell még utánanéznem, mi az, amit ki kell dolgoznom, meg hasonlók, és persze magát a cselekményt is rögzítem külön. Ezt most nem vezettem végig nektek normálisan, de higgyétek el, hogy pontosan olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik, de nekem használ. Most már megvan úgy két és fél fejezetem, meg tudom, hogy honnan, miken át, hova akarok kilyukadni, és megvan, hogy halnak meg a karaktereim, szóval ez abszolút haladás.

És kivettem belőle Klaudiát, aki a túlpörgött médiumom, és szegény már a második regényemből kerül kipaterolásra. Egész egyszerűen nem tudom, hogy vajon hova illik a nyomorult. Mondjuk most van egy abszolút új ötletem, amit Lara segített letisztázni, és nem tudom, hogy hova lennék ezek nélkül a beszélgetéseink nélkül. Amúgy őt választottam hivatalos bétámnak, szóval szerencsétlen még egy ideig kénytelen lesz elviselni. Maga a sztori annyi, hogy régóta akartam már foglalkozni az ilyen bátorságpróba szerű démonidézésekkel, meg azzal, hogy mégis ki találja ezeket ki, és minek, és ki csinálja meg. Egész egyszerűen lenyűgöz a puszta létük, bár az is hozzátartozik, hogy engem nagyon könnyen meg tud venni bármilyen legenda.
Úgyhogy fogok szépen pár fiatalt, akik a Tubero csatornájukon ilyen démonidézéses játékokat mutatnak be, és mivel van egy saját zsebdémonuk ezért aztán bőven lesz kontent is. És ide viszont beleférne Kornélia Klaudia. Szegénynek három neve lesz, mert nem bírok dönteni, és folyton cserélgetem. Szerintem itt és most mindenki aki azt feltételezi, hogy a Scooby-Doo és a Supernatural igen meghatározó élményeim voltak, az nyugodtan veregesse vállon magát, mert eltalálta.
Mit csináljak? Ez érdekel szal erről írok.
Amúgy is, mindenki azt írjon, ami érdekli.
Ezt a posztot megint ilyen több napi kihagyásokkal írom, szóval fogalmam sincs, hogy miket írtam, miket akartam meg egyáltalán, ezért olyan kaotikus. Mondjuk lehet nem ártana visszaolvasnom, de az a gyengéknek való. A Postáról amúgy kiléptem, és hamarosan kezdek az új helyen, nagyon és még annál is jobban félek, ami egy teljesen természetes dolog, a trükk abban rejlik, hogy megpróbálom megzabolázni, hogy ne nőjön túl rajtam, ahogy általában szokott. Nehéz dolog ez az egész anxiety dolog, meg általában az élet is, és nem örülök, hogy én is a nehezített pályán tolom. De hát ez van, ebből kell kihozni valami érdemlegeset.
Remélem, hogy a munkahely váltás már ehhez nagyban hozzájárul, addig is meg büszke vagyok arra, hogy ezt én szereztem magamnak és igyekszem a lehető legjobban hozzáállni. Ez is nagy szám, hogy elterveztem valamit és elértem, és én egyedül. A saját mércémmel és életemben ez nagy szó, szóval nyugodtan lehetek rá büszke.
Ezt is tanulom amúgy, hogy nyugodtan legyek büszke az apró sikereimre is, hiszen azokat is én értem el, és ne csak a hibáim miatt basztassam magam. Mert bár ha valamit elszúrok az is az én bajom, de az is az én győzelmem, ha elérek valamit. Jelen esetben egy új munkahelyet.
Meg pár hónap kihagyás után újra elkezdtem edzegetni otthon, mert én edzőterembe nem megyek, mert drága és nem érzem magam késznek rá, valami sportra meg úgy időm nincs, szóval egyelőre marad ez. Nyilván itthon anyám folyamatosan rágja a fülem, hogy menjek el valahová, de ez már az egyik fülemen be, a másikon ki. Annyit vállalok, amiről tudom, hogy tudom tartani, és még jólesik, a fogyás meg nem cél. Egyszerűen jobban szeretném magam érezni a bőrömben, már ez lehetséges. Nem csak mozgok, hanem újra elkezdtem testápolót használni, mert az jó érzés, mantrázok pár pozitív gondolatot a testemmel kapcsolatban is, igyekszem türelmes lenni magammal és kihangsúlyozni az erősségeimet. És ez amúgy használni látszik, mert pénteken találkoztam Lizzyvel meg Gyurival és Gyurinak az volt az első mondata hozzám, hogy de jól nézek ki.
Úgyhogy erről ennyit, igenis haladok magammal nulláról az egyre.
Nem tudom, hogy akarok még bármit is hozzáfűzni így hirtelen ehhez az egészhez. Közben írok is, folyamatosan, még ha ez nem is mindig látszik, és egyszer tuti rendbe fogom már tenni ezt a blogot is.

Legyetek rosszak!

U.I.: Keresztszemezek egy viktoriánus bicikliző velociraptort, mert az megnyugtat és ez egy fontos infó volt.

#54 - Változó dolgok

Na, aki szemfüles, észrevehette, hogy kerülnek fel érdemi írások is az oldalra. Amire rohadt büszke vagyok, annak ellenére, hogy mindegyikben lehet hibákat találni, mert még mindig nem tudom a nyelvtani szabályokat, azért. Bár Lara felajánlotta, hogy segít, és már bétázott is nekem, szóval rendben lesz ez a része is, főleg ha oda jutok, hogy ki is javítsam a szöveget.
Amúgy most azon filózom, hogy kéne nekem ilyen külön jegyzetfüzet a nyelvtani szabályokhoz, mert bár van egy kis helyesírási zsebkönyvem, de hát az mégse az igazi. Na, majd még meglátom.
A lényeg, hogy írok, és élvezem, hogy írok, és szerintem egész jó kis sztorikat hozok, mármint itt már az is jó, hogy írok. És nem csak írok, hanem be is fejezem, ami lássuk be, hogy a trükkösebb része a dolgoknak. Most a discord cseten van ez a Vetésforgó cucc, aminek ugye mindig van egy kulcsmondata, meg meg van adva a hossz, hogy meddig kell rá írni, és ez tök hasznos, mert motivál. Igaz, hogy a szóhatárt eddig csak egyszer sikerült tartanom, viszont ha már írok rá, akkor már eleve jó vagyok.
Kicsit úgy érzem magam, mintha ilyen egy éves writer's block tört volna össze bennem, és végre újra vannak ötleteim, meg be is fejezem őket, és van végre valami élet ezen a nyomorult és kies helyen, a saját faszságaimon kívül.

Az, hogy nagyrészt Good Omens ficiket írok, az azért van, mert rohadtul ráfüggtem a miniseriesre. A könyvet is nagyon, nagyon, nagyon szeretem, és a sorozat csak rátett erre úgy körülbelül egy tömbháznyival. TÖKÉLETES adaptáció lett, és ezt bárkivel hajlandó leszek leverekedni, mert így kell szó szerint filmre vinni egy könyvet. Kihagyni azokat a dolgokat, amik bár roppant szórakoztatóak, végső soron nem vezetnek sehová, beletenni némi magyarázatot, átszabni itt-ott, hozzátenni, és már kész is. Mindenhez pedig hozzácsapni a remek színészgárdát, a gyönyörű rendezést, a fantasztikus zenéket és úgy általában még a büfés nénit is, mert le merem fogadni, hogy ő is egy kincs volt a forgatáson. Mondjuk eleinte nem tudtam, hogy David Tennant hogy fogja eladni nekem Crowleyt, de aztán ez a kétségem körülbelül az első másodpercnél semmivé lett. Ehhez hozzájárult az is, hogy KELGYÓ. Sok mindent el lehet nekem adni kígyókkal.
Michael Sheent meg nem érdemeljük meg. Nem és kész. Egyszerűen nem. Még amikor csak képeket kaptunk, már akkor tudtam, hogy tökéletes Azirafael lesz, aztán jött a sorozat és... én az ilyen szintű nyíltságra, gyöngédségre, szeretetre és általánosan vett angyaliságra NEM voltam felkészülve. Nem és kész.
Hihetetlen volt. Hogy emellé meg azért benne volt a bastardság, azt meg így már csak röhejesen tökéletes. Ő az, akit meg akarnál védeni mindentől is, de közben tudod, hogy amúgy tud vigyázni magára, csak... uramisten, én ezt nem tudom kifejezni.
És amúgy tumblin, vagy valahol, olvastam, hogy azért mennyi munkával járt, hogy ennyire nyílt tudjon lenni, és volt alatta még valami fejtegetés, amire már abszolút nem emlékszem, viszont nagyon egyetértettem vele. Valami olyasmiről volt szó, hogy azért is fájó látni valakit ennyire nyíltnak, mert benne van az emberben a félelem, hogy átvágják vagy bántani fogják. Viszont ha belegondolsz, attól mert örülsz dolgoknak, és nyíltan örülsz és hagyod, hogy ez látszódjon rajtad, nem azt jelenti, hogy naiv balfék lennél. Hiszen attól, hogy élvezed a dolgokat még megvan az eszed, és valószínűleg pontosan tudod, hogy mit kockáztatsz, de tudod hogyan kezeld, és igazából ez az egész egy nagyon bátor dolog.
Szeretnék én is ilyen bátor lenni, ennyire nyíltan örömet találni a mindennapokban.
Ha pedig már nyíltság, akkor tessék megnézni a Lego movie 2-t, aminek meg tényleg ez az üzenete, hogy merjük kinyitni a szívünket, és merjünk szeretni, és ne zárkózzunk el egymástól, hanem nyissunk. Persze, nem feltétlenül lesz ennek örök barátság a vége, de jobban megismerhetjük egymást, magunkat, és talán kicsit kevésbé lesz pokol ez az élet.

Személyes példát is tudok hozni ebben a témakörben. Valamelyik nap, így a félév során, nagyon meg voltam szakadva reggel, tombolt bennem a szorongás és nagyon szarul éreztem magam így munkába menet. Egyszer csak valaki megkopogtatja a vállam, mire odafordulok és egy rózsaszín hajú, fogszabályzós, mosolygós lány köszön rám és közli velem, hogy tök jók a kitűzőim. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem, alig tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Nem tudom ki volt, soha többet nem láttam újra, de itt is szeretném megköszönni neki, hogy akkor és ott kizökkentett a szorongásspirálból.
Szóval srácok, nyugodtan legyetek kedvesek, és dicsérjétek meg a másik haját, pólóját, kitűzőjét, mert sosem tudhatjátok, hogy épp milyen hangulatban van és mennyire lenne szüksége egy jó szóra.
Fogalmam sincs, hogy ezt meséltem-e, de ha nem akkor most itt van, ha meg igen, akkor jó sztori, jó tanulsággal, simán meghallgatható még egyszer.
Ha pedig pozitiv élmények, akkor vissza kell kanyarodnom a Good Omenshez, mert sikerült együtt néznem nanos barátokkal, és valami iszonyatosan jó élmény volt. Rekedtre üvöltöztük és sikoltoztuk magunkat, úgy hat órán át. De ezt rendesen el kell mesélnem, szóval készüljetek fel, mert ez egy hosszú poszt lesz.
Eredetileg úgy beszéltük meg Winnievel, hogy együtt fogunk premierezni, ketten, de aztán felvetette, hogy jöjjenek mások is, elég nagy a lakása, meg kényelmes, meg minden, én meg mondtam, hogy persze, more the merrier, ha jól írom, és így végül voltunk vagy hatan, mert számolni se tudok. A vonat nagyon kényelmes, hűvös, meg minden volt, a problémák nem itt kezdődtek. A problémák az útkereszteződésnél, és annál a ténynél kezdődtek, hogy két olyan ember is volt a csoporttal, akik még a saját szobájukban is eltévednek. Igen, én voltam az egyik.
Olyan húsz perces séta után a GPS az jelezte nekünk, hogy a kereszteződésnél ha elfordulunk akkor pont ott is leszünk. Elfordultunk és igen, kurvára nem voltunk ott. A GPS szerint igen, de valami gyárfélével, raktárral, vagy hasonlóval, de semmiképpen sem lakással szemeztünk. Hát akkor gondoltunk egyet, hogy talán a másik oldal.
El is indultunk, de ahogy az lenni szokott, az addig teljesen és tökéletesen üres úton pont ebben a pillanatban haladt át vagy húsz autó, három kamion és egy busz, mert nyilván mikor máskor akadt volna arra mindenkinek sürgős autókáznivalója?
Azért csak átvergődtünk, viszont rohadtul nem lettünk előrébb, mert a másik oldalon egy teljesen és tökéletesen más utcanév fogadott bennünket, meg teljesen másik számozás, mint ami indokolt lett volna. És így néztük, hogy ez most akkor mi és merre és minek? Szóval visszamentünk, természetesen most is meg kellett várnunk az egész autókaravánt, de hiába, mert arra se volt jó a számozás.
Itt adtuk fel és felhívtuk Winniet, hogy mégis jöjjön már ki elénk, mert rohadtul eltévedtünk a célegyenesbe. Winnie nagyon készséges volt és kijött elénk, mi meg harmadszor is átmehettünk azon a kurva elágazáson, és kiderült azért az egész turpisság is. Merthogy az utcát hívták A-nak, és a GPS is A-nak vette, viszont átkeresztelték B-nek, és Winnie a B nevet adta meg. A házakon pedig egyszerre szerepelt az A és a B név valamint házszám.
Gyönyörű, na.
Úgyhogy így megtaláltuk végül is a bázist, és az a vicces az egészben, hogy Ada, aki később jött, mint mi, és kicsit rossz helyre vitte a busz, simán és gond nélkül odatalált. Ez csak azért történhetett, mert egyrészt tud tájékozódni, másrészt nem voltak vele olyan szerencsétlenségek, mint én, akiknek olyan kaotikus energiáik vannak, hogy még a saját otthonában is képes eltévedni. Meg amúgy ilyen típusból ketten is akadtak, úgyhogy szerintem igazából mindent megmagyaráztam.
Maga a premierezés egy fucking csodálatos, és hangos, élmény volt. Főleg hangos. Konkrétan az első nyolc percben egyesületileg meghaltunk és nem is tértünk teljesen magunkhoz egészen végig. Mondjuk nekem még a másnap is egy erősen más nap volt.
Egyszerűen minden tökéletes volt: a színészek, a zene, a látvány, az adaptáció módja, a hozzáadott részek, a minden. Egész egyszerűen hibátlan. És mi együtt sikítottuk, üvöltöttük, sírtuk, éltük végig, és szorongattuk egymást kezét, vagy amit éppen találtunk, és igazából ez életem egyik legszebb élménye volt. Az a fajta, amikor igazából egyszerre nem történik semmi különös és mégis minden történik. Minimum megváltjuk a világot. Szerintem pontosan tudjátok miről beszélek, ha pedig még nem volt ilyen élményetek, akkor sürgősen legyen egy, mert nem tudjátok mit hagytok ki.
Igazából konkrétan nem emlékeztem vasárnap egyes részletekre, mert így annyira vitt az érzés, meg minden, hogy elfelejtettem részleteket a soriból, és másnap a tumblin csodálkoztam rá, hogy ja basszus! Ilyen is volt benne?
Az agyam nem úgy működik, ahogy működnie kéne, ezt aláírom.

Egy ponton Winnietől kértem és kaptam egy plüssöt, ami egy testmagasságú kutya volt, és valami hihetetlenül kényelmes és komfortos volt, plusz nyugodtan szoríthattam, hát kábé úgy a végéig. Mondjuk sírni nem sírtam, de azért nagyon átéltem érzelmileg.
És a legjobb az volt, amikor egy-egy rész után közösen megvitattuk, hogy mi ezt nem, és csak nem, és egyéb benyomásainkat. Minden egyes pillanata arany volt, és remélem, hogy még lesz ilyen közös filmezésünk, mert csodálatosan szívmelengető élmény volt. Amit nagyon sokáig tudok ragozni, és legalább ugyanennyit tudok beszélni arról, hogy miért lett kibaszott jó adaptáció a Good Omens, és miért nézze meg mindenki körülbelül most azonnal, de akkor ennek a bejegyzésnek sosem lesz vége. Plusz úgyis elkalandoznák közbe. Most is azt teszem.
Viszont, ha már szívmelengető emlékek, akkor az megvan, hogy engem felköszöntöttek, nagyon utólagosan, szülinapom alkalmából? Kaptam. Egy. Meglepetés. Bulit.
Minden szinten abszolút meglepetés volt. Igazából lábon hordtam ki három szívrohamot is, de ezt azt hiszem majd egy másik bejegyzésben mesélem el.
Igen, lassan kezdem megunni ezt a posztot :D Szóval, egy kis helyzetjelentés a végére: Lett új munkahelyem, augusztusban kezdek, rohadtul félek, de próbálok nem pánikolni. Aztán, ha az meglett és megszoktam, akkor talán eljutok végre pszichiáterhez, bár a magyar egészségügyben inkább egyre kevesebb a bizodalmam, a magánhoz meg pénzem nincs. Ja és szeretnék továbbra is egy tetkót, remélem, hogyha jó lesz a meló, akkor az is összejön.
Na, meg újra aktívabban írok, amint azt már észrevehettétek, aminek nagyon örülök. Remélem, hogy ti is. Amúgy most már Ao3-ra is feldobálom, mert miért ne, másrészt meg hátha ott is lesznek olvasóim. De igazából a miért ne? motivál elsősorban.
Huh, asszem egyelőre ennyi.

Legyetek rosszak!

U.I.: Annyira nagyon informatív vagyok, de tényleg.

#53 - Work in progress

Azt hiszem ideje lesz beleállnom, hogy valójában csak személyes naplónak használom ezt a blogot, és ennek megfelelően átalakíthatnám az egészet. A fanfices korszakom határozottan mögöttem maradt, vagy egyszerűen csak feltettem a polcra pihenni, de akárhogy is, valamit ki kell találnom, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem, és az esetleges idetévedők se essenek abba a hibába, hogy ez még egy fanfices blog.
Vagy netalántán bármi vállalható megjelenik rajta a személyes nyavalygásomon kívül.
Hmmm... ezen határozottan el kell gondolkodnom, hogy mit rakjak hova, meg hogy miként maradjanak meg az írásaim, mert hát azokra azért mégiscsak büszke vagyok, meg nem nagyon akarom őket leszedni.
Csak valahogy át kell variálnom, ennyi az egész. Mert azért a blog megmarad. Szeretem kiüvöltözni magam a netre, még akkor is ha ez senkit nem érdekel.
Engem megnyugtat és segít, és ez a lényeg.
Amúgy persze mehetnék én is véleményezni másokhoz, mint pár éve, vagy akár elővehetném azt a projektet, hogy én leszek a wattpad közellensége - néha kifejezetten szeretek házhoz menni a pofonért -, de így eh. Nem igazán mozgat meg. Arról nem is beszélve, hogy időm se nagyon van, még akkor se, ha épp lenne, mert amúgy meg tök jól elvagyok itt magamban. Az én blogos közösségem már rég eltűnt a látóhatárról, az újba meg nem hiszem, hogy beleillenék, szóval maradok itt és írogatok csak úgy, magamnak.

Meg annak a pár szerencsétlen idetévedőnek, akik eltévedtek a végtelen internet sztyeppéin.
Oké, valamit kezdenem kell az egésszel, de fogalmam sincs, hogy pontosan mit, d egy biztos: ez a blog megmarad. Szeretem ezt a blogot, és korántsem lett még szűk a hely rajta.
Meg őszintén szólva, fárasztóbb lenne egy újat kezdeni, mint ezt renoválni.
Meg hát továbbra is alkotgatok, csak mindennel rohadt lassan haladok. De haladok, talán. Két héttel ezelőtt Larával tartottunk egy brainstorming napot, és kaptam egy rakat ihletet és ötletet a regényemhez, meg sikerült összébb is rántani, úgyhogy most a buzi táltosaimnál intenziven megy a világépítés. Az már megvan, hogy miként néznek ki a képességeik, meg miként és hogy lehet valaki táltos, és igyekszek nagyon a mitológiánkhoz visszanyúlni és nem nagyon Böszörményitől venni. Mert bár igaz, hogy nagyon rég olvastam, de ő volt aki táltosokkal meg sámánokkal foglalkozott így a YA keretein belül, és eléggé megihletett, szóval csak remélni tudom, hogy nem leszek totál koppintás.
Nem mintha lenne bármi új a Nap alatt, de értitek. Nehéz elkerülni ezeket, de nagyon dolgozom rajta, hogy tényleg az enyém legyen, csak hát vannak olyan részek a mitológiánkban, amiket nem tudok másként venni.
De még nem is ez az igazán nehéz része. Hanem hozzátenni a bibliai mitológiát! Oh gosh, elképzelni se tudjátok, hogy mennyire üti egymást a kettő! Vagy de. Nézzétek meg az István a királyt, oszt lesz képetek róla.
Szerintem ezt is mondtam már egyszer, de nem érdekes, mert állandó problémám még mindig.
Lassan meg közeleg a hivatalos camp, úgyhogy arra is ki kellett találnom valamit, hogy mit írok. Ez amúgy a Prométheusz tüze égett bennünk lett, ami még mindig az SPN sci-fi AU-m, és akkor is meg fogom írni, mert nem akarom elvesztegetni.
Ráadásul méltó tisztelgés lenne a sorozat előtt, ha már végre, végre eljutottak odáig, hogy lezárják. El se hiszem igazából, hogy tényleg lezárják, köszönöm Kálid Artúr, viszont már most elegem van abból, hogy mi hiszti lesz még itt, mert egész biztos vagyok benne, hogy az értelmezéssel hadilábon álló fanok nem fogják csak úgy elfogadni, hogy valaminek vége.
Komolyan nem tudom megérteni, hogy mi a fenét nyígnak, amikor kaptak egy tök hosszú sorozatot, sok-sok évaddal, szerethető karakterrel, epizóddal, meg remek ötletekkel, és egy lezárással. TUDJÁTOK HÁNY SZERETETT SOROZATOMNAK SOHA NEM FOGOM TUDNI A VÉGÉT CSAK AZÉRT, MERT KASZÁT KAPOTT MIELŐTT NORMÁLISAN BEFEJEZHETTÉK VOLNA!
HÚ, DE MENNYIRE SZAR LESZ MOST NEKIK, AZÉRT MERT KAPNAK EGY LEZÁRÁST, DE SAJNÁLOM ŐKET!
Biztos lesznek ilyenek, és már előre tikkel a szemem tőlük. Tudom, hogy mindenhol van egy hangos és hülye kisebbség, de köszönöm, nekem elég a munkahelyi stressz, plusz elég belefutni azokba a barmokba, akiknek még azt se sikerült elfogadni, hogy Mark Sheppard otthagyta a showt.
Kérdem én alázatos és rebegő hangú tisztelettel, hogy mi a hetvenhetedik pokol bugyrában ücsörgő szende utcalány redvás sarkáért nem lehe elfogadni színészek döntését.
Fel is húztam magam az egészen, pedig még el se kezdődött. Mi lesz velem később?
Házhoz megyek a pofonért. Az lesz, előre látom.
Mert hát engem is inspirált ez a sorozat, én is sokat köszönhetek neki, és igen, nekem is megvannak a magam kis holmijai, amikhez gyermeki önzőséggel ragaszkodom, csak azért teljesen más tisztelettel elbúcsúztatni egy lezárásra kerülő holmit, mint utána verni a mellünket, hogy deméhagytátokabba....
És ez az, amitől már előre kivagyok teljesen. Megpróbálom kikerülni amennyire lehet, de ismerve magamat, tuti, hogy bele fogok futni. Mert sajnos van egy olyan részem, ami imád házhoz menni a pofonért.
Mindenesetre így tudom, hogy mit fogok írni, és elbukni, mert én rendszeresen elbukom a campeket. Így két éve, mióta csinálom ezt az egészet, azóta folyamatosan bukom el a campeket, viszont magát a rendes NaNót, meg megnyerem. Nem tudok rájönni, hogy miért van ez, de szerintem köze lehet a versenyszellemhez. Mármint így valahogy jobban rajtam van, hogy teljesíteni kell, és akkor is megnyerem, ha holnap reggel vérben forgó szemekkel, görcsösen rángatózva heverek a laptop előtt. A camp meg lazább, így aztán én se veszem annyira komolyan, és nem is győzök benne.
Mondjuk értékelném, ha ez az életem más területére is igaz lenne, de sajnos ott még nem szembesültem vele. Nem tudom, hogy miért, lehet hiányzik az is, hogy másokért is hajtsak.
Akárhogy is, egy próbát azért mindig teszünk vele, mert ha már csak száz szót írok, azzal is előbbre vagyok.
Máskülönben meg amúgy minden ugyanaz még velem, dolgozom, keresek melót, interjúkra járok, aztán majd csak felvesznek most már valahová! Amúgy azért tart ez ennyi ideig, mert értelemszerűen jobbra akarok váltani, mint amilyenben most vagyok, és ahhoz idő kell. Csak a rossebb gondolta, hogy ennyi. Mindenesetre haladok ezzel is, meg elkezdtem jógázni, és két napja most már ilyen itthoni edzést is folytatok, nem fogyási céllal, egész egyszerűen csak jól akarom érezni magam ebben a testemben, amennyire ez lehetséges. Meg gyakorlom az oroszt, meg az angolt is. És elkezdtem keresztszemezni újra, mert az meg megnyugtat.
Szóval talán lassan lesz belőlem énekes halott.

Legyetek rosszak!

U.I: Azért ilyen kurva rövid ez a bejegyzés, mert későn álltam neki.

#52 - Egy zűrös hét

Szóval akkor megpróbálkozok azzal, hogy napi lebontásban írom meg a posztot, és akkor biztos minden benne lesz, amit akarok, ráadásul azzal se kell vacakolnom, hogy nem összefüggő a szöveg.

Hétfő

Nos, ez még nem volt annyira rossz nap, attól eltekintve, hogy lett egy kicsi hiányom, de ma mindenkinek volt hiánya. Szerintem mindenki annyira megörült, hogy nincs Timike, hogy senki nem figyelt oda kellően a munkára, mert végre nem kellett minden idegszáladdal arra koncentrálnod, hogy kizárd. Úgy fest, hogy ennek is van hátránya, vagy csak szimplán volt valami a levegőben. Akárhogy is, annyira nem volt vészes, bár az igazi káosz majd csak holnap kezdődik.
Két állásinterjú, ráadásul két egymástól kurva messzire eső helyen, és akkor nekem még be is kell érnem dolgozni. De ha a holnapit túlélem, akkor gyakorlatilag már jó vagyok.
Mondjuk nagyon örülnék, ha már felvennének valahova, mert kezd egy kicsit csömöröm lenni, hogy én keresek, küldözgetek, valahova visszahívnak, aztán amelyik tetszik, oda engem nem vesznek fel, amelyik meg nekem nem tetszik, nos, arról én mondok le. De nem akarok olyan helyre menni, ahova csak azért, hogy ne a Postán, hanem akkor már tényleg tetsszen és legalább minimálisan feleljen meg az elvárásaimnak.
De akkor is kezdi kicsit megenni az energiáimat az egész, és kezdem magam haszontalannak és semmire nem valónak érezni. De azért megyünk tovább.

És most valami egészen más. Vasárnap én kis butus ledaráltam az Umbrella Academyt és a végén szegény Molly billentyűzetét alaposan meggyötörtem, mert annyira nem tudtam kifejezni, hogy mekkora agyfaszt kaptam.
Röviden és tömören: Nagyot.
És még azt se tudom, hogy a jó vagy a rossz értelemben, mert minden nagyon szépen fel volt építve, de akkora cliffhangerrel zárult, hogy majdnem a falba vertem a fejem. De helyette a billentyűzetet strapáltam.
Komolyan. Iszonyúan agyfasz, szóval menjetek és nézzétek meg. Zseniális. De készüljetek fel rá, hogy úgy lesz vége, hogy nagyon ki fogtok akadni.

Kedd

Fúj, de undorító nap volt ez.
Tényleg.
Őszintén és igazán.
De legalább a nehezén már túl vagyok, úgy érzem. Legalábbis a kedd lement, úgyhogy valamilyen szinten egészen stabil ez az állítás.
Mondjuk eleve azzal kezdődött, hogy hétfő este kaptam egy sírógörcsöt, mert így hirtelen feltört belőlem minden szar érzésem, és nem tudtam mit csinálni, ráadásul ma is rajtam volt végig a szar hangulat, bár voltak pillanatok, mikor enyhült. Remélem, hogy csak sharkweek lesz, mert akkor legalább tudnám, hogy mitől vagyok ennyire bolond.
Visszamentem az NN biztosítóhoz, megadtam neki ezt az esélyt, de hát valóban, tényleg nem ezt keresem. Aztán lemondtam egy alsónémedist, mert így ha már váltok, akkor olyanra akarok váltani, amit szívesen csinálok, meg tényleg jobbak a körülmények, mint a postán. De nagyon nehéz ilyet találni.
Mármint tényleg nagyon nehéz. Három hónapja keresek már, és még mindig semmi. Komolyan, kezdek kicsit kilenni bele, de hát feladni meg nem akarom.
Csak jó lenne egy olyat találni, ami mondjuk így budapesti, fix bérezés, irodai meló, és boldog lennék. Mondjuk eléggé szerencsétlennek érzem magam, hogy angolt is csak alig makogok. Eh, srácok, az se biztos, hogy egyáltalán munkapiacra való vagyok-e, de ma este mindent is megkérdőjelezek, szóval ezt ne is vegyétek figyelembe.
Csütörtökön is lesz egy interjúm, arra is kíváncsi leszek.
Vigasztalásból elkezdtem nézni a Doom Patrolt, ha már egyszer Mark Sheppard játszani fog benne! Eleinte nem akartam, mert hát majd ha játszott benne, utána megmondom, hogy kell-e nekem az egész sori, de aztán mégiscsak elkezdtem és... kinda tetszik? Meg hát játszik benne Alan Tudyk és így ahahahaha, főgonosz, oké, kész, vége, megvett, adjatok még. És igazából a komoly részek nagyon működnek, azok rohadtul ülnek. Amikor cinikus, szarkasztikus, görbe tükröt tart az is. Aztán amikor megpróbál vicces lenni, na... az abszolút nem jön össze szegénynek.
Valahogy nem illik össze az egésszel, mert a komoly részekhez ez a fajta humor egész egyszerűen nem passzol. Ha van alapjáraton egy komoly holmid, és ha abba beleraksz ilyen altesti poénokat és társaikat, akkor abból nem fog kisülni valami jó dolog. Vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő nem fog nagyon könnyen elegyedni úgy, hogy az élvezhető eredményt adjon.
Nem is működik itt se. Viszont amikor kicsit intellektuálisabbra veszi a figurát, hirtelen az egész hazatalál. Úgyhogy ha nem tart vissza titeket némi műfajdöcögés nyugodtan kezdjétek el, mert határozottan van benne fantázia és ihlet, és amikor nem akar vicces lenni, akkor még működik is.
Ja meg hát van benne egy rakat ismerős színész, szóval ez a fele is rendben van, és mindenki nagyon ügyes meg tehetséges. Főleg, aki Janet játssza. Remélem, hogy neki még nagyon sikeres pályája lesz, mert holy shit! TUD.

A hét maradék része

Tévedtem kedden.
Az egész hetem egy katasztrófa volt, és egyáltalán nem örültem, hogy élek. Komolyan nem. Az egyetlen értékelhető pont az a csütörtöki állásinterjúm volt. Mondjuk szerintem egy odavágó végzettséggel rendelkező kiüt az egészből, de hát legalább én úgy érzem, hogy jól ment és nagyon azon vagyok, hogy ezt pozitívként kezeljem.
Aztán minden más egy katasztrófa volt, de tényleg. Nagyon szar hetem volt, úgyhogy remélem, hogy a jövő hetem vállalhatóbb lesz. Nem is nagyon akarok beszélni róla, már kipanaszkodtam magam a megfelelő embereknek, szóval blogra már nem hoznám.
Legyen elég annyi, hogy alaposan megtalált az élet és pofán vert. Megint.
Biztos vannak, akik ezeket könnyebben vagy jobban kezelik, és biztos meg lehet tanulni valahogy, hogy én is jobban és könnyebben kezeljem, de hát nagyon nehezen jutok el odáig. Amúgy nem tetszik, hogy egyfolytában panaszkodok, viszont abból se származik túl sok minden előny, ha magamba tartom, szóval akkor már mondom, bár mindig úgy érzem, hogy túl sokat pofázok magamról.
Nehéz velem srácok, ez a mély és visszavonhatatlan igazság.

Fuh erről eszembe jutott, hogy voltam egészségügyi vizsgálaton, hogy dolgozhatok, és baszki tökre felhúzott a mérleg.
Már megint úgy jártam, hogy korántsem érzem annyinak magam, amennyinek mutatott és tökre nem értem, hogyha elkezdtem kicsit jobban odafigyelni a testemre is, meg igyekszem rászoktatnia szervezetem a napi másfél liter vízre, meg ilyenek, és akkor azt közli velem a mérleg. Hát kösz baszdmeg.
És mivel benne voltam éppen egy anxiety attackba, ez csak még lejjebb lökött. Úgyhogy ja, megint és még mindig nem szeretem a testem. Szívesen elcserélném.
De engedjük el ezt az egészet, és beszéljünk arról, hogy mindenki menjen és nézzen Doom Patrolt.
Komolyan.
Menjetek és nézzétek.
Pénteken jött ki az új rész és egyszerűen képtelen vagyok leakadni róla. És nem csak azért, mert Mark Kurvára-Enyém-Az-Egész-Jelenet Sheppard játszott benne, bár elismerem, hogy miatta kezdtem el érdeklődni a sorozat miatt, hanem mert tényleg JÓ.
És ezen én vagyok a legjobban meglepődve. Amikor már a csapból is szuperhősös dolgok folynak, akkor az ember hajlamos azt hinni, hogy még egy ilyen sorozat már nem érheti meglepetésként, kiszámítható az egész, de azért megnézi, hátha elszórakoztatja, és aztán... kiderül, hogy tévedett.
Valószínűleg rajtam kívül vannak még olyanok, akik szintén nem vágták, hogy ez DC sztori, és meg is lepődtem mikor szembesültem ezzel, mert hát főleg Marveles vagyok, meg aztán az utóbbi időben kezdenek nem nagyon izgalomba hozni ezek a szuperhős dolgok, de ez egy teljesen új dolog!
Ilyennel, ebben a műfajban még nem találkoztam. Most az utolsó két részben végképp elhagyták az altesti humort, és ráfeküdtek a weird vonalra, ami iszonyatosan jól áll neki, és istentelenül szórakoztató. Végig ilyen „Whathehell?” arccal néztem, már amikor nem azon voltam ledöbbenve, hogy mennyire komoly az egész, és hogy itt valódi, élethű, reális emberek vannak irtózatos problémákkal, és nem is akarják megjátszani a hőst. Egész egyszerűen fantasztikus, ahogy elegyítik az emberi drámákat a bizarr humorral.
Ódákat tudnék zengeni arról, hogy mennyire komolyan veszi azt, hogy ezeknek az embereknek igenis teher, probléma, veszteség és fájdalom a „képességük”, amikkel meg kell tanulniuk együtt élni, és hogy ezek felett nem biztos, hogy van hatalmuk. Csodálatosan odatették magukat a karakterábrázolásban és nem tudom eldönteni, hogy ez most csak a Doom Patrol részéről működik ennyire jól, vagy ez ilyen DC specifikus dolog?
Aztán amikor épp nem a dráma történik, akkor meg foghatod a fejed a szürreális helyzetek felett, amiket egy idő után meg sem próbálsz megérteni, és nem vársz választ a „Miért?”re, mert tudod, hogy nem is kell.
Úgyhogy a show maga is megér pár misét, és én nem tudtam elképzelni, hogy fog ebbe illeszkedni Mark, aztán megnéztem a negyedik részt, és gyakorlatilag nem értem, hogy nem vagyok klinikai halott még. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy káoszmágus, és egyrészt medzsikel az öreg harcos, másrészt meg szerintem valaki úgy írta meg a karaktert, hogy végignézte miben és miket játszott a színész, majd szó szerint személyre szabta. Nem találok más magyarázatot arra, hogy mennyire tökéletes.
Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy gondoltak a rajongókra, én legalábbis úgy érzem magam, mint akire gondoltak, mert így már a megjelenése is olyan, hogy így képzeltem el azt, hogy miként bukkanhatott fel az összes sorozatban, amibe eddig szerepelt. Meg aztán üvölt róla, hogy mennyire élvezi az egész helyzetet, és hogy egyszerre rutinos, de újszerű, és valaki adott neki egy kibaszott mágikus lángoló kardot.
Tízes skálán közel a végtelenhez haltam meg.
Tudtam amúgy, hogy az öreg harcos többnyire jó sorozatokban játszik, de egyrészt ez az első szerepe az SPN után, szóval már csak ezért is hihetetlen nagy volt bennem a hájp, másrészt pedig még mindig a szívem bal csücskének bérlője, csak a körülményekre nem voltam felkészülve.
Amúgy szerepel benne még Alan Tudyk, akit a Fireflyból és a Dirk Gentlyből ismerek, meg a Halál az SPN-ből, meg amúgy az a fószer, aki a DW-ben Rassilont alakította, szóval ha nézed a sorit, és nem ismersz fel legalább három embert, akkor add vissza a geek cardodat.
Amúgy még tudnék bőven regélni, hogy mennyire fantasztikus az egész, de hagyom hadd fedezzétek fel magatoknak.

Legyetek rosszak!

U.I: A Good Omens trailerről meg nem is beszéltem még, de ami késik, az nem jön időben. És a Pinterest nem szeretett képekkel a Doom Patrolról, sorry about that.

#51 - Meg a zombik

Alapvetően nem szeretem a zombis témát, mert igazából elég klisés és nem könnyen megújítható dolog, ráadásul ha választani lehet a világvégék közül, akkor már inkább a hagyományos, kilovagolnak a Lovasok opciót támogatom teljes mellszélességgel, mert azért annak mégiscsak van valami stílusa.
Meg egész egyszerűen nem tudom megunni, mindegy hány feldolgozásban olvasok róluk.
De! Visszatérve a zombis témára, bármelyik történelmi esemény automatikusan izgalmasabbá tehető, ha hozzávágunk néhány zombit a képlethez. Meg fogyaszthatóbbá teszi, és attól mert belevágunk néhány nyáladzó, félig rothadt mozgó hullát a csatához nem kell megváltozni a történelmi tényekhez.
Most valljátok be őszintén, hogy ti mire ülnétek be szívesebben: A sima Egri csillagokra, vagy az Egri csillagok meg a zombikra?
Na ugye, hogy ugye.
Meg ugyanígy lehetne a Szigeti veszedelemmel is, akár. De mondom gyakorlatilag bármilyen történelmi eseményhez hozzá lehetne csapni, és az elsők között lennék, aki beülne rájuk a moziba.
Mondjuk kicsit elfogult vagyok, mert elsősorban magyarokkal nézném meg, mert egy utolsó elfogult rohadék vagyok azért. Most random eszembe jutott, hogy nem szereztem meg a Nyugat és a zombikat, és most tökre sajnálom, pedig pontosan olyannak nézett ki, mint amit nagyon élnék, csak hát mit tudom én mi volt akkor velem. Mondjuk azt, hogy csóró voltam, mint mindig. Remélem, hogy ezek után tényleg híres író lesz belőlem, mert hát adott a zűrös családi háttér és a csóróság ahhoz, hogy elismert legyek. Olyan csekélységek, mint hogy kitartó munka, meg kész kézirat nem igazán lényegesek.
Pedig most dolgozom a regényemen, tudom, hogy nem látszik, mert annyira baby stepsekkel haladok, pedig attól még igaz. Nem is nagyon írok mást, mert ezt tűztem ki magamnak februári camp célul, hogy haladok a regényemmel, és nos, annak ellenére, hogy úgy fest, hogy soha nem leszek kész, feleslegesen bonyolítom az életem és hogy egyáltalán nem tudok írni, haladok.
Mondjuk rohadtul nem egyszerű összeegyeztetni a munkát, a munkakeresést meg az írást egyszerre, de azért valahogy megvagyok. Nem vagyok egy nagy superhuman, csak egy démon, aki valamiért nehezített pályán tolja az életet, úgyhogy csak a magam ütemében tudok haladni. Néha fáj, oké elég gyakran, hogy másoknak mire nincs ereje és ideje, de leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam a tempómat. Ha én úgy érzem, hogy hasznos és produktív voltam, akkor hasznos és produktív voltam, és mindegy, hogy két vagy huszonkét dolgot csináltam, az már haszon és produktivitás.
Nem vagyunk egyformák, nagyon nem vagyunk semmilyen szinten és nincs semmi baj a saját tempóddal, amíg tudod, hogy amerre haladsz az az irány az jó.
Az egy dolog, hogy nem bírok egy témánál maradni, de hogy honnan a viharból vagyok ilyen szerencsesütis szöveggel rendelkező démon, na arra továbbra se tudok magyarázatot adni. De ez egy érdekes jelenségem, amire már egy ideje keresem a választ, hogyha magamat egy üres és kifosztott szobának is érzem, amiben nincs semmi érdekes, vagy vállalható, de az egyik barátomnak épp tudok segítséget adni,vagy támogatni, megyek és támogatom. Nagyon eltökélten tudok hinni és bízni a barátaimban.
Tényleg egy kibaszott tank vagyok az a nagy helyzet :”D Meg big, damn hero :”D És démon.

Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert szombaton előkapartam az egyetlen szándékosan elkövetett Mary-Sue ficimet, és kis híján kitéptem a hajam, hogy volt pofám nephilimnek írni magam. Az önismeret majdnem teljes és tökéletes hiánya, mert azért a beszólogatások a helyükön voltak, csak így... miért hittem én azt, hogy angyali leszármazott lennék. Nonszensz. Pedig ez még a nagy SPN-s korszakomba volt, de úgy fest, hogy még nem fedeztem fel magamnak Mark Sheppardot, ami szintén nem értem, hogy létezhet, de úgy fest, hogy volt ilyen időm is.
De akkor is, mi az hogy angyal. Mi. Az. Az én fekete-vörös megtépázott lelkem kikéri magának az ilyen gyanúsítgatásokat. Lehet, hogy decent person vagyok, de nem angyal.
Zombik. Igen, tudom ám, hogy volt egy témám, de még mindig felzaklat ez a tény, hogy ennyire nem voltam tisztában magammal. Az, hogy nőként írtam bele magam, meg barna hajjal egész egyszerűen egy kezdeti baklövés, meg ennek a jelenségnek a nem értése, hogy mi a jó abba, ha magadat is beleteszed a ficibe, meg hát akkor még nem szerepeztem szerintem. Sőt, biztos, hogy nem. Az 2015-ben jött, és utána kezdtem el megismerni magam.
Mondjuk, ha nagyon mazochista lennék, és éppen ennyire unatkoznék simán megírhatnám, hogy miként buktam el, mert hát mindig imádtam, ha egy internetes avatárnak van egy szép, kidolgozott sztorija, csak nem vagyok elég egoista ehhez, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Szóval ez maximum a saját szórakoztatásomra fog megszületni, ha valaha is leszek ennyire részeg, hogy ilyet írjak.
Amúgy tök szívesen beszélnék közelebbről a regényemről, hogy mi várható benne, de nem tehetem, mert nem akarom lelőni a spoilert - mondjuk az se biztos, hogy bárki is olvasná ezt a blogot, de hát sose lehet tudni. Szóval az igazán izgalmas részeket kerülnöm kell, hogy elég megrázó legyen az élmény, mert szándékomban áll olyan könyvet írni, amit heves káromkodások között tesz le az ember és azon frissiben nyílt levelet ír az írónak, hogy mégis hogy képzelte ezt.
Ehhez pedig az kell, hogy csak a beavatottak tudják teljes egészében a várható végkifejletet. Aki most úgy érzi, hogy ezeket a sorokat széles vigyorral gépelem, gratulálhat magának, mert igaza van. Én egy nagyon vidám író vagyok by the way.
De azt elárulhatom, hogy behoztam egy kis csoportot, akik bár első ránézésre csak megbonyolították az életem, meg az egész sztorit, valójában azonban pont azt a szükséges bonyodalmat hozták be, ami még hiányzott az egészből. Imre elég rendesen konfrontálódni fog velük és hát a végén ugye segíteni is fognak neki, bár ne aggódjatok, nem éppen a saját akaratukból.
Amúgy szegény Imrének majd rendesen tolnom kell a szart a nyakába, hogyha azt akarom, hogy rendesen átérezhető legyen az, hogy tulajdonképpen miért csinálja azt, amit. Meg nem árt majd rendesen feltápolnom ahhoz, hogy hiteles is legyen a világvége felhozatala. Meg most jöttem rá, hogy ez igazából nem csak két barát széttöréséről szól, meg arról, hogy miként kell sikeres apokalipszist csinálni, hanem arról is, hogy valójában mire nem vagyunk képesek a szabad akaratunkkal. Mondjuk ezt már rendesen bebizonyítottuk a bolygónak is, ami pár évtizeden belül szépen fel fog perzselődni, ha nem állunk tenni valamit kibebaszott gyorsan. De lehet, hogy amúgy már így is késő, és ilyenkor szoktam megkérdőjelezni magamban mindent, hogy egyáltalán mi a fenének fektetek bármiféle energiát a jövőmbe, hogyha egyszer úgyis annyi lesz. Hát, azért mert addig is boldogulni kéne valahogy az életben, mert a szörnyű és keserves vég ellenére még azért addig valahogy ki kéne bírni, és nem lenne rossz, hogyha viszonylag normális körülmények között tudná kihúzni, szóval nem lehet csak úgy elbújni a szobába, bármennyire is jólesne.
Azonban, ennél a kötetnél valahogy azt is akarom bemutatni, hogy mire képes úgy igazán az ember, ha komolyan rászánja magát, és mivel amúgy is mindig össze akartam hozni egy sikeres világvégét, így aztán ötvöztem a kellemest a hasznossal. Aztán majd még meglátjuk, hogy ebből mit sikerül átültetnem a gyakorlatba és mit nem, mert bár tartom, hogy az ember akkor írjon, ha van is mondanivalója, attól függetlenül még erősen kérdéses, hogy az olvasónak hogy jön át, miről is szólt ez az egész, amit olvasott. Mondjuk én már azzal is abszolút boldog leszek, ha valaki anyázva a sarokba hajítja, majd melléül sírni.
Nem tudom, hogy kit akarok még becsapni, amikor tényleg ennyi a célom.
Mondjuk ehhez nem ártana valamit haladnom is, de fuh, nem könnyű dolog a szerkesztés, én mondom nektek. Ki kell dolgoznom szinte az egész világot, Győrt át kell alakítanom - mert Győrben játszódik, ha még nem tudtátok volna -, plusz ott vannak a különböző mágiák, azok keveredése, fajok és varázsigék, aztán a karakterek, nekik a kapcsolataik és háttereik, aztán ugye az eszközök és egyéb helyszínek, ja és hát persze magát a cselekményt, de hát ez olyan nyilvánvaló, hogy nem is mondom. Nem kicsi munka na, és azt se tudom, hogy hol kezdjem, mert még sose csináltam semmi ilyesmit eddig. Vagy legalábbis nem ennyire nagyszabásút, úgyhogy abszolút teljesen és tökéletesen meg vagyok lőve, hogy mi is lenne a hatékony.
Zombik.
Mondjuk lassan már itt én leszek a nulladik beteg, annyit kell hülyékkel foglalkoznom, ráadásul ott van Timike, és nincs elég erős jelző arra, ami kifejezné azt a mértékű ostobaságot és sötétséget ami ebbe az ember alakú csótányba beleszorult. Komolyan, pusztán attól jobb lesz bármelyik munkahely, hogy nincs ott Timike.
Egy hete írom ezt a posztot, komolyan, úgyhogy legyetek szívesek és ne várjatok el semmilyen koherenciát ebben a szövegben. Meg úgy egyik blogposztomnál se, de ezt mindig elmondom, miért ismétlem magam? Mert olyan hosszú ideig írok, hogy elfelejtem mit írtam már le.
Na mindegy skacok az van, hogy a jövő hetem egész egyszerűen brutális lesz. Kedden két állásinterjú, csütörtökön még egy, pénteken pedig üzemorvos, plusz végig dolgozom, úgyhogy nem tudom mi lesz, de valószínűleg párszor meg fogok szakadni. Hétvégén megpróbálok jelentkezni, hogy élek-e még vagy mi van.
Amúgy kurva nehéz meló ez az álláskeresősdi, főleg úgy, hogy még dolgozol is mellette, de remélem, hogy lassan már lesz valami.
Oké, azt hiszem most már befejezem ezt a se füle, se farka posztot. Amúgy posztoltam a héten verset is, szóval mégiscsak produktív vagyok.

Legyetek rosszak!

U.I: Jövő hétre várható ezen kívül a kiakadásom, hogy én még nem olvashatom a Jók és Rosszak iskolájának utolsó kötetét, valamint rajongásom, hogy Mark Sheppard új szerepben. Húzós hetünk lesz guys.

#50 - Utószülinap és egyéb hobóságok

Eredetileg azt akartam írni, hogy bohóságok, csak aztán elgépeltem és úgy döntöttem, hogy így is elég fasza, tulajdonképpen még találóbb is, és hát így hagytam.
Amúgy múlt héten huszonhat éves lettem és ezt még mindig fizikai nonszensznek érzem, meg nem igazán tudom hova tenni így magamban. Nem tudom pontosan, hogy milyen szabályok szerint kéne játszanom most, hogy így ennyi éves lettem, de megnyugtat a tudat, hogy valószínűleg mindenki másnak is csak ködös elképzelése van erről, valamint, hogy csak az számít, hogy elkezdtem rendbe tenni az életem. Meg aztán eddig se nagyon tudtam, hogy miként illik viselkedni ha az ember tizenhat, tizennyolc, huszonöt éves szóval igazából én már fel is adtam ezt az egészet, és egész egyszerűen csak megpróbálok rendesebb ember lenni magamnál.
Az egyetlen ami tényleg fáj, és ami szíven ütött, hogy lejárt az utolsó kedvezményem is a MÁV-nál, és most már kénytelen vagyok drágán utazni. Ha esetlegesen tömegközlekedéssel utaztok, akkor most pontosan tudjátok, hogy mit érzek. Amúgy lassan már egy hete, hogy siratom, de hát ez nem egy olyan fordulat, amit az ember máról-holnapra fel tudna dolgozni. Amúgy is eléggé nehéz a megélhetés, és hát senki nem örül, hogyha ilyen, abszolút rajta kívül eső dolog miatt, megnehezedik. Igen, az idő múlását én egy külső tényezőnek tartom, fogadjátok el.
És nagyon, nagyon, nagyon fáj, hogy most már nekem is teljes áru jegyet kell vennem. Nincs igazság a Földön, én mondom nektek. Mondjuk majd még annak a MÁV Start kártyának utána kell néznem, hátha megérné tartanom egyet.
Maga a szülinapom nagyon nyugisan telt, bár azért reménykedem abban, hogy egyszer szerveznek nekem meglepetésbulit, de amúgy nincsenek elvárásaim, meg Lizzyvel és Gyurival töltöttem, úgyhogy Tényleg nagyon jó volt. Lizzyvel kibeszéltünk mindent és mindenkit is és nagyon tündér volt, mert nemcsak fánkot hoztak nekem, hanem Lizzy megvette visszafelé az utolsó kedvezményes jegyemet. Gyuri meg amúgy a barátja, és őt is nagyon bírom. Felajánlkozott nekem szigorú kritikusnak, úgyhogy mikor már úgy érzem, hogy olyan állapotban van, elküldöm neki is a regényem, hogy ugyan már legyen kegyetlen hozzám.
Az embernek nem lehet elég szigorú bétája, lássátok be. Mert ugyan fáj, hogyne fájna, amikor kiemeli a hibákat, de miután az ember letörölte a könnyeit és felhörpintette az utolsó kortyot is, utána be kell hogy lássa, hogy igen, ezeket ki kell javítania.
És én mindig nagyon értékelem, ha valaki őszintén, higgadtan megmondja, hogy ez a baj, ezen kéne változtatni és bár akkor és ott ezt nem nagyon tudom a helyén kezelni, de összességében mindig örülök ennek, mert ez azt jelenti, hogy a másik ember őszintén foglalkozik velem, és nem csak úgy baszogat jókedvében. Plusz tudom, hogy mind a jávorom, mind Gyuri azért javít, hogy én fejlődjek és ezért én a végletekig hálás vagyok nekik.

Mondjuk az kurva cuki volt, mikor Gyuri így lazán közölte, hogyha megjelenek, akkor igényt tart egy dedikált példányra. Hát így oké. Attól még messze vagyok, de elkezdtem szerkeszteni.
Szerkeszteni amúgy nagyon nehéz feladat, tudtátok ti ezt? Mert én eddig nem, lévén eddig nem igazán alkalmaztam ilyet, szerintem látszik is, úgyhogy ezt is meg kell tanulnom, de én nyitott vagyok rá, és biztos, hogy ki fogom tapasztalni, hogy mi merre hány méter, elvégre mégiscsak író lennék vagy mi a fasz. És van stílusom is, ami nagyon fontos. Ezt nem én mondom, ezt mások mondják, én csak igyekszem elfogadni és feldolgozni, hogy yepp, létezik ilyen. Mondjuk szépen néznék ki, hogyha hány év is? Na, ezt mos ki kell számolnom, várjatok.
Márk kerít egy számológépet, és kiszámolja
Oké. az jött ki, hogy tizenegy.
Így tizenegy éve írok.
Tizenegy.
Nope. Ez is csak nonszensz. Pont annyira nonszensz, mint a szülinapom, hogy huszonhat éves lettem. Ki vagyok ezektől a számoktól.
Nem teszem fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem jelentem meg gyakrabban, mert így nem küldtem be sok helyre az írásaim, lévén mi az a határidő, és valahogy sose tudtam témába vágóan írni. Gondolom ennek köze lehetett ahhoz, hogy irodalomórán se tudtam már mindig a lényegnél maradni esszéírásnál, meg így nem mindig a kérdésre válaszolok, de ez akkor is durva. Én valamiért agyilag megmaradtam a nyolc évnél, ahogy egyelőre lélekben is maximum húsznak érzem magam.
Viszont az kicsit jobban zavar, hogy úgy érzem így is csak kezdő vagyok, pedig az ember azt hinné, hogy ennyi év gyakorlással a háta mögött már csak összeszed valami önbizalmat az ember, és biztos van, akinek sikerül, de nekem nem igazán jött ez még össze.
Tizenegy éve írok, mi a fasz, de most komolyan. Le vagyok teljesen hidalva.

Oké, szóval szülinapom volt, és Lizzyvel beszéltünk meg mindent is, meg Gyurival is beszéltünk és imádom őket együtt, egyik kedvenc OTP-m, nem a bank, és tökre boldog vagyok, hogy vele is milyen kurva régen tartom a kapcsolatot. És még ő sem utál, meg örült, hogy jobban vagyok.
Amúgy tényleg jobban érzem magam, mióta letettem a kávét, rendszeresen meditálok és végzek légzésgyakorlatokat, meg használok kétféle segítő appot is, és remélem, hogy azért eljutok rendes orvoshoz is, ami amúgy egy abszolút másik történet lesz, de így is sokkal jobban vagyok, mint amilyen állapotban voltam. Még el akarok kezdeni jógázni is, ja meg gondolom az is segít, hogy több vizet iszom napközben, meg így igyekszem mindig találni valamit, amiért hálás lehetek. Kis dolgok, de azért úgy fest hogy haladok valamerre.
Jah meg hát természetesen ugyanúgy keresek továbbra is munkát, és igyekszem váltani, szóval talán lesz valami ebből az élet nevezetű dologból.

Na meg természetesen ott van a nyelvtanulás, amire mindig nehezen találok időt, a fene tudja miért amúgy. Pedig kéne, úgyhogy muszáj lesz találnom valamit, amivel könnyebben inspirálom magam rá. Az eddigi kedvenc appom, amit szívesen használok, az a Slowly. Zseniális találmány, az email és a levelek ötvözése. Írsz valakinek egy levelet, és csak úgy elküldöd és nem egyszerre ér oda, hanem napok alatt. Ez egy ilyen levelezős program és imádom. Van egy brazil gyerek, akivel különösen jól megtaláltam a közös hangot és valamiért veszek neki majd egy olcsó gyűrűt, meg megbeszéltük, hogy lesz egy boánk így közösen, meg így a vőlegényének nevezett? Fogalmam sincs mi történik és miért, de nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megírjam Crevin ficinek. Nagyon olyan az egész, és rendkívül mód szórakoztat.
Na meg talán az angolomat is fejleszti. De hogy így engem bárki is a vőlegényének nevezzen, ezt így végleg nem tudom hova rakni, szóval remélem, hogy hamar válaszol, és megnyugodhatom. Vicces amúgy, hogy annak ellenére, hogy asex vagyok, meg aromantic, azért tökre élnék egy real esküvőt :”D Nem tudom ezt hova tenni magamban, hogy ez így miért, meg minek, de hát elég sok minden mással is így vagyok magamban, szóval eggyel több vagy kevesebb, már nem igazán számít.
Angolhoz visszatérve szeretnék beiratkozni nyelvsuliba és idén vagy jövőre egy nyelvvizsgát szerezni, mert nem hiszem el, hogy nem tudok megtanulni angolul, meg hogy ez ne menne, hiszen gyakorlatilag csak eredeti szinkronnal nézek minden sorozatot, meg rengeteg hallgatok, olvasok, szóval ha valaki egyberántja nekem a nyelvtant, meglenne ez.
Emellett meg oroszt akarok tanulni, mert érdekel. Mióta volt az a nagy összefogás a Dirk Gentlyért ez azóta piszkál. Na meg mennyire menő lenne már eredeti nyelven olvasni Sztrugackijékat, vagy éppen a Metrót! Csak az idő, meg hogy rászánjam magam. Az hiányzik. De rajta vagyok az ügyön.
Amúgy a bejegyzés írása közben aludtam is egyet, úgyhogy aztán végképp elvesztettem a fonalat, amit amúgy se tartottam nagyon szorosan a kezemben. Szóval fogalmam sincs arról, hogy mit akartam mondani eredetileg, mit mondtam el, és mit akarok még elmesélni. A visszaolvasás meg gyengéknek való.
Ja igen! Meghallgattuk tegnap jávorral a Dzsungel Könyve hangjátékot bakelitlemezről - Kálid Artúr áldja apját, már pusztán a létezéséért, meg a kincsgyűjtögetése miatt is - és ANNYIRA MENŐ VOLT! Plusz már jávorom is érti, hogy egész pontosan mi ez a nagy függésem az egészen, elvégre tele van önkereséssel, meg gyönyörűen felépített mitológiával és az összes karakter szerethető, és! És benne voltak a dhólok! A dhól sztoriig soha, egyetlen, semelyik feldolgozás nem jutott el, amit nem bírok megérteni, mert egyrészt mi a faszért nem olvasod már el azt, amit feldolgozol, másrészt pedig annyira epikus és szomorú is, és tényleg ilyen nagyszabású csatajelenetet lehetne csinálni belőle, és Nem. Értem. Hogy. Miért. Nincs. Adaptálva.

Egész egyszerűen képtelen vagyok ezt feldolgozni, hogy mindenki megragad Sír Kánnál. Értem, hogy ceca, de na. Azért vannak ott még történések kérem szépen.
És most végre hallottam, és gecc olyan hangok voltak benne, hát elismert szinkronszínészek! Meg ahogy meg voltak oldva a zörejek, az állatvilág hangjai, és! ÉS BENNE VOLTAK A DALOK.
Én ezt nem tudom ám olyan egyszerűen feldolgozni. Aki olvasta a könyvet, bármelyik megjelenést, azt tudja, hogy elég sok dal szerepel benne, amit Maugli énekel, a dzsungel állatai, vagy valamelyik karakter, és ezek sincsenek sehol adaptálva, de itt! Itt feldolgozták! Meglepően profi módon volt a hangszerelése, nem vitték túlzásba egyáltalán, és maga a tény, hogy feldolgozták őket, az valami egészen páratlan. Például, amit akkor énekel, amikor a falura szabadítja a Dzsungelt. Na, az volt az egyik személyes kedvencem.
De igazából maga a tény, hogy feldolgozták, nem kerülték ki, belevitték, már nekem az a tény is hatalmas nagy flesh volt. Igazából még mindig nem sikerült megemésztenem.
Ja meg hát maga a történet, mert ezt se szokták nagyon belevinni a feldolgozásokba, amikor letarolják a falut, amit szintén nem értek, hogy miért nem, de hát már kezdem feladni, hogy ilyeneket megkérdezzek. (Amúgy nem. Mindig meg fogom kérdezni, hogy miért nem). És ha már történetek, tudjátok mi lepett meg még istenesen? Hogy az elefántösztökés sztorit is felvették. A Kobrák Atyjának hangja egész egyszerűen zseniális volt. Mindenki hangja zseniális volt bár kicsit nehéz volt megkülönböztetni egymástól őket, de a Kobrák Atyja az így itt is vitte a prímet.
Meg Mauglié.
Szóval az elefántösztökés sztorit vitték bele, amit én nagyon szeretek tök jó sztori, és igazából olyan szempontból érthető, hogy megmutatták, hogy barátok Kával, csak ez is egy olyan sztori, amit az adaptálók átugranak. Most kicsit le is vagyok hangolva, hogy nincs nálam a könyvem, pedig olyan szívesen elolvasnám! Talán valahol fent van e-bookban, és akkor le tudom szedni és nem szenvedek a hiányától.
Nagyon szívem csücske ez a sztori, és nem értem, hogy amúgy így a magyaroknak mi a függése ezen a könyvön, de nagyon hálás vagyok érte, mert így legalább minőségibb adaptációt kapok, mint az a két új film... Az első nem létezik, a második kábé szórakoztató, de adaptációnak azt se hívnám.
Long story short: a hangjáték zseniális és valószínűleg hacsak nem vagytok nagyon, nagyon, nagyon mázlisták sose fogjátok hallani.
Nos, azt hiszem nagyjából mindent elmondtam, amit akartam. A napjaimat amúgy a munka meg a munkakeresés teszi ki, és puh gyerekek... fárasztó munkát keresni, és nem egy gyors folyamat. De azért rajta vagyok, hogy így év elején sikerüljön váltani.

Legyetek rosszak!

U.I.: Jó vadászatot!