#87 - I'm pissed off

Oké srácok, brace yourself, mert ez bizony egy kiakadós poszt lesz. Az utóbbi időben elég sok szarság történt velem, és nem érzem úgy, hogy sikerült volna feldolgoznom a dolgokat, valamint a pszichológusomhoz is ki tudja mikor jutok el legközelebb - főleg, mert sírógörcsöt kapok a telefonálás gondolatától is -, és valahol ki kell adnom a dolgokat. Persze a barátaim meg az írópajtijaim is nagyon rendesek, türelmesek és normális tanácsot adnak, de nagyon azt érzem, hogy kezdek átmenni egy egészségtelenebb állapotba, viszont emellett valahol ki kell adnom. 
És ekkor eszembe jutott a blogom. 
Hogy használhatom erre is. 
Így most a tófenekek kikaparásának mentális megfelelője fog következni, ghouls, monsters, and everything between in the shadows and lights.

Aki követi egy ideje a blogomat, vagy egyáltalán engem bármelyik platformon, akkor biztos hallott már a Squadról is. A Squad öt taggal indult, hatra bővült és most egy szolid négyesfogat lettünk, és ez a létszámcsökkenés lesz az, amiről én most kihányok mindent magamból. Meg nyilván ami még közben az eszembe jut, mert mégiscsak rólam van szó. 

A törzstagok Jávor, Teó, Béka és én, akiktől pedig könnyek között, nehéz szívvel ám szükségszerűen megváltunk Mort és Mad. Ők persze "beszélgetnek" még egymással, már amennyire a közös genshinezést beszélgetést lehet nevezni. Hogy én mennyire megutáltam azt a játékot emiatt az egész szituáció miatt, te jóságos Kálid Artúr, a nevétől is feldereng némi vörös filter a szemeim előtt. Igaz, közben legyenek csak boldogok egymással, meg azzal, hogy egy semmilyen típusú kommunikációt nem igénylő látszatkapcsolatban vannak, és őszintén remélem, hogy egy nap majd mindketten rájönnek, hogy mekkora faszok voltak és megmondhatom nekik majd szemtől-szembe, hogy Isten megbocsát, de én nem. 

Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat, de az elengedés korántsem tartozik az erősségeim közé. Főleg akkor nem, hogyha ilyen mélyen és erősen meg lettem sértve, és nem csak én, hanem a legközelebbi barátaim. Nem, korántsem vagyok olyan nemes lélek, hogy én valaha ezt elengedjem és ha vissza is merik tolni az orrukat, akkor teszek róla, hogy soha többet az eszükbe se jusson ilyesmi. 
Ó, persze, nagy a szám, meg hangos vagyok és könnyen rám lehet fogni, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap, de az igazság az, hogy nehéz nagyon mélyen és igazán megsérteni, de nekik sikerült. És még csak meg se mondhattam nekik szemtől-szembe a véleményem, mert hogy voltak dolgok amik csak közvetetten történtek velem, de hogy jávor a legrégibb és az egyik legközelebbi barátom, Teó pedig a párja és szintén nagyon jó barátom, úgyhogy igazából csak jól járt mind Mort, mint Mad, hogy elmaradt ez a beszélgetés. I can controll myself, and I can be a very polite, és van bennem egy jó adag konfliktuskerülés is, mert traumák és szar gyerekkor, de hogy ez az egész szituáció egy szép kivétel lett volna. Because I want to protect my friends, és amikor már a felbomlásnál tartottunk, akkor felmerült bennem az a gondolat, hogy vajon milyen gyorsan tudnám kihívni a rendőrséget Jávorékhoz, ha Mort fizikai agresszióhoz folyamodna és én nem lennék ott, hogy feltartsam, amíg segítséget szereznek. 

Ebben a gondolatmenetemben az az igazán szép, hogy nem egy, nem két alkalmat fel tudok idézni a gyerekkoromból, amikor azon gondolkoztam, hogy vajon milyen gyorsan érnének ki a rendőrök, ha apám nekimenne anyámnak. És ez a gondolat szerintem gimnáziumig elkísért. Azzal együtt, hogy vajon mit használhatnék fegyverként, hogyha apám ellenünk fordulna. 
Nem is csoda, hogy csak biológiailag ismerem el apámnak, semmilyen más módon nem vagyok hajlandó. 
Persze anyámat is csak ilyen módon, mert vele sincs semmiféle mélyebb emocionális kötődésem, de ez most nem tartozik ide. 

Mert az ember csak egy bizonyos pontig tud a másiknak segítséget nyújtani, még akkor is, hogyha mindenkinek megvannak a maga mentális problémái, bajai és rosszul berögződött viselkedésmintái, így megérti, amikor a másik mélyponton van, mikor nem látja a kiútat, mikor egyszerűen minden lélegzetvételért is meg kell küzdeni saját magával, és nem csupán összecsapnak felette a hullámok, de hogy egyenesen a Mariana-árok mélye felé süllyed. Mindegyikünk pontosan tudja, hogy mennyire pusztító szörnyeteg tud lenni a depresszió, a szorongás, a bipoláris zavar, meg ami még az eszedbe jut, mert nyilván nem csak mi, hanem a társaságunk is tele van ilyenekkel küzdő emberekkel. 
Szóval még mielőtt bárki jönne azzal, hogy hát "csak nem voltunk elég türelmesek hozzá" közlöm, hogy de. Azok voltunk. Kurvára azok voltunk, még jobban is, mint amennyire kellett volna. Mármint Morthoz. 
Mad egy kisebb téma. Ő csak simán baszott rendesen kommunikálni és megnyílni, saját véleményt kialakítani, vagy egyáltalán elég effortot tenni abba, hogy tényleg a közösség része legyen. Mert ilyen kicsi baráti körben nincs olyan, hogy jaj hát ő csak elvan a háttérben. Mert van különbség az introvertáltság és a "kurvára nem teszek effortot abba, hogy fejlődjek abban, hogy beszéljek" között. És amikor egy hét éves barátságért még arra se képes, hogy személyesen megjelenjen, hogy megbeszéljék, hogy amúgy most mi legyen a kapcsolattal - mármint Jávor meg Mad között -, akkor az már bőven túllépte az introvertáltság határait, de hogy szuvenírokkal tér vissza. Meg nyilván lehet azt mondani, hogy jaj, hát csak nehéz ezzel szembenézni, meg hogy mindenkinek nehéz amikor Beszélni Kell, de hogy ez nem az első ilyen kérése volt jávornak, meg hogy általában jávor próbálkozott, és egyedül tartotta életben az egész barátságot és akkor még a végén annyihoz se volt képe Madnek, hogy legalább ezt a beszélgetést felvállalja. 
Amiért igenis a kurva anyját. 

Mert mindannyiunknak megvolt a maga Nehéz Időszaka, nekem is, az volt az a kezdőpont, ahonnan a pszichológusommal elkezdtük a terápiát, így teljes joggal mondhatom, hogy ez nem az a helyzet volt, hogy jaj, hát csak idő kellett, mert időből aztán kurva sokat kapott. Többet is, mint amennyit megérdemelt. Úgyhogy ez itt már csak simán gyávaság, nemtörődömség, valamint a következmények fel nem vállalása. Mert persze, kurva nehéz szembenézni azzal, amikor sikeresen elbasztál egy kapcsolatot - teljeséggel mindegy, hogy milyen típusúról van szó -, de ha van benned némi tisztesség a másik meg maga a kapcsolat felé, akkor igenis lenyeled az összes békát és szembenézel vele. És aztán felülvizsgálod magad és elkezdesz kurva gyorsan teperni. 
És ebben a Mort ügyben leginkább az basz fel, hogy mennyire kihasználta jávort. Jó, ugyanez a tény Morttal kapcsolatban is zavar, nem fogok hazudni. Mind a kettő kurvára kihasználta, és egyikük se érdemelte meg azt a fajta és mennyiségű foglalkozást, amit kapott. És hihetetlen, hogy mennyire gyűlölőm ennek a puszta gondolatát is. 

Hogy a legrégibb és az egyik legközelebbi barátom minden segítséget megad nekik, amire csak erejéből telik, és még azon túl is, hogy ott van, és előbbre helyezi őket saját magánál, hogy megpróbálja kihúzni őket a saját maguk által teremtett gödörből, és akkor az egyiknek még ahhoz sincs pofája, hogy felvállaljon egy személyes beszélgetést arról, hogy merre és hogyan tovább, míg a másik csak még mélyebbre temeti magát abban a kurva genshinben, hogy még véletlenül se kelljen nekikezdnie annak az útnak, ami a gyógyuláshoz vezet és amin csak ő járhat végig. 
KIBASZOTT IDEGES VAGYOK RÁJUK. 

És én, egyszerű, idióta barom csak azután vettem észre dolgokat, miután az egésznek vége volt. Mert én ostoba balfasz igyekeztem megadni nekik azt, amit tőlem telik, és amiről azt hittem, hogy jó nekik, meg, hogy így ápolom a barátságunk. Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Végtelenül klisésen hangzik ez a mondat, mert hogy végtelenül igaz. Én TÉNYLEG azt hittem, és jávor is azt hitte, és Teó is, meg Béka is, szóval bekaphatják a lófaszt. 
Kicsinyes vagyok? Meglehet.
Érdekel? NEM. 

Ja és tudjátok mivel kezdődött ez az egész? Vagyis jobban mondva, mi volt az az esemény, ami kiváltotta ezt az egészet, és amúgy segített kiszakítani két toxikus embert? 
Hogy mentőt kellett hívnom Morthoz, mert öngyilkos szándékai voltak.
Én hívtam hozzá mentőt, Teó kérésére. 
Hogy akkor megkapja azt a segítséget, amire nyilvánvalóan szüksége van, és mi nem tudjuk megadni neki. Mert guess what, mi csak a barátai vagyunk, és nem a terapeutái, és már így is egy csomó mindent intéztek el helyette. Aztán még mennyi mindent utána, és ő mennyire baszott azzal megszolgálni ezt, hogy akkor tényleg dolgozni kezd azon, hogy jobban lesz és szembenéz a valódi problémáival. 
Mert ahhoz kétség sem fér, hogy vannak problémái. Meg most már nekem is vele. És ez nem olyan probléma, amiről úgy érzem, hogy meg tudnánk beszélni akár évek múlva is. Kapott már tőlem egy esélyt, mert még ezelőtt valamin sikeresen megsértettük egymást és elváltak útjaink, de utána kapott még egy lehetőséget, mert azt hittem, hogy mindketten felnőttünk már annyira, hogy jobban kommunikáljunk és kezeljünk a különbségeink és nézeteltéréseink.
Hát kurvára tévedtem. 
És tudjátok, hogy mi az egészben a legszebb? Hogy azt se tudom, hogy ténylegesen ismertem-e. És ezt a megállapítást Teó mondta ki nekem először, és utána ültem le gondolkodni, hogy baszdmeg, tökre igaza van. Mert persze, tudtam, hogy Mort szereti a halál különféle megnevezéseit magára aggatni, de sose derült ki, hogy miért. Sziklaszilárdan emlékszem, hogy ezt jávorral is átbeszéltük aztán, és még jobban megállt bennem az összes fogaskerék. Mert ott volt, hogy nagyon szereti a Bleacht, de nem tudtam meg, hogy miért, mi fogja meg, mi mozgatja, mert bár rengeteg tudott beszélni, és magára fordítani a figyelmet, valahogy sose kerültek felszínre az igazi miértek. És persze, nem kell mindent megmagyarázni, hogy miért szereted, de azért azt gondolnád, hogy amibe menekülsz és/vagy copingolod a valóságot, akkor azt azért mégiscsak megérted, hogy miért. 
De nem. 
Igazából soha nem kaptunk semmi magyarázatot. Semmiről. 
Hiába volt velünk, nem ismertük egymást és mindeközben meg mégis kibaszott sokat kellett vele foglalkozni, de ilyen érzelemvámpíros módon szívott le mindenkit. 

És igen, nyilvánvalóan vannak problémái. Nem ez a gond. Még csak nem is az, hogy voltak rossz időszakai. Hanem az, hogy kurvára nem kezdett velük semmit! Amikor bevitte a mentő a kórházba, arról volt szó, hogy több hónapot bent marad, hogy tényleg komolyan foglalkozzon magával és jobban legyen, ehhez képest én egy hónap után azt hallom újra felőle, hogy hát ő hazament!
Én meg ott állok, hogy excuse de mi az öregördög redvás cifrafasza? Tessék elismételni nekem, mert nem jól hallottam a kicsi, gülü fülecskéimmel azt az információt, amit az előbb ki tetszett ejteni a száján. Értitek: ott van a barátotok, akiért aggódtok, akit amúgy szerettek, mert így: a Barátotok és a Barátot Szeretitek, és azt akarjátok, hogy jól legyen, és tudod, hogy szüksége van olyan szintű és mélységű segítségre, ERRE FEL EGY HÓNAP UTÁN Ő KIMEGY A KÓRHÁZBÓL, MERT HÁT MÉGIS MINEK AZ!

Az baszdmeg, hogy közben én telefonálgattam az albérlete ügyében, meg rendeztem, hogy akkor meg legyen az oldva, hogy eltűnjenek az akkori albérletéből a cuccai, beszélni telefonon és személyesen a társbérlőjével, akiről én azt tudtam, hogy így végtelenül a rosszabbik és kiállhatatlanabbik anyatípus féle, és akkor még megnézni, hogy a TB-vel mi van, mosni a holmijait, vinni be neki cuccot, ott lenni, amikor épp ott tudtam, mert mellette munkaváltásokba voltam, ÉS AKKOR EZ AZ EMBER, EZ ÍGY A SAROKBA BASSZA AZ ÖSSZES SEGÍTSÉGET ÉS MÉG CSAK ANNYIT SE MONDD, HOGY KÖSZ BASZDMEG, HOGY KIDOLGOZTÁTOK ÉRTEM MEG HELYETTEM A BELEITEKET!

Ideges vagyok, feldúlt, dühös, és mindenekfelett végtelenül hátbaszúrt. Mert én odafigyeltem. Tényleg és igazán. Igyekeztem komfortot adni neki és megismerni azokat a dolgokat, amiket szeret, meg elmenni vele helyekre, meg bátorítani az írásban, és általában úgy viselkedni vele, ahogy egy jó baráthoz illik. 
Erre végig egy idegennel beszélgettem! Azt se tudom, hogy ki az isten az igazából, akit Mortnak hívok! Neki mondtam el dolgokat, a környezetében voltam felszabadult és viccelődtem, és önmagam voltam és közel engedtem, mert én vele ellentétben dolgozok azon, hogy legyőzzem többek között azt a félelmemet, hogy közel engedjek magamhoz másokat, mert rettegek attól, hogy elhagynak. És inkább előre leírom magamban az egész kapcsolatot, mintsem, hogy később aztán fel kelljen dolgoznom azt, hogy nincs már mellettem - nem mintha olyan jó lennék elengedésben -, és aztán az egész kezdődjön előröl. Többek között ezért is írtam le magamban a szerelmet, mert az összes nyomorú kis kapcsolatkezdemény három hónap után a hamvába holt, és meg vagyok győződve jelenleg arról, hogy azért, mert egész egyszerűen nem nekem való, és amúgy is teljesen felesleges beleélni magad valamibe, amikor úgyis gyors és fájdalmas véget ér az egész. 
Igen, körülbelül ilyen Anakin szintű bajaim vannak azzal, hogy így mindenki elhagy a végén. De dolgozom rajta! Aktívan! Emberek aláírással igazolják, hogy kurva sokat fejlődtem! 

És akkor az az ember, akit a Squadom tagjának neveztem, akinek barátja igyekeztem lenni, arról kiderül, hogy nem is ismerem, de legalább fogalmam sincs kicsoda, baszik koncentrálni a valódi problémáira, és semmit nem tervez az életével. Enyhén szólva is ideges vagyok az egésznek. 
Leginkább annak, hogy kihasznált. Kihasználta, hogy szerettem volna megismerni a brainrotját, és mindeközben nem is megismertem, csak drogot szolgáltattam egy függőnek. Mert hogy az az egy kibaszottul biztos, hogy a valóság elől a fikcióba menekült, és miközben én azt hittem, hogy egy kis szünetet és komfortot szolgáltatok neki a kemény élet közben, addig csak egy indok voltam, hogy ne kelljen az életével foglalkoznia. 
Dühös vagyok, ha még nem lenne elég tiszta. 

És nem csupán azért, mert már megint egy kibaszott csapatszakadás történt, nem csupán azért, mert már megint ott tartunk, hogy valaki képtelen szembenézni a saját problémáival és emiatt tönkremegy minden, hanem, hogy én megbíztam benne! A barátomnak tekintettem! Közel engedtem magamhoz, és azokhoz az emberekhez soroltam magamban, akik a legközelebb állnak ahhoz, amit családnak érzek, és erre nem az, hogy végig hazudott nekem, hanem soha nem is létezett! És nem csak rá vagyok dühös, amiért baszott megnyílni, hanem magamnak is, amiért nem vettem észre a dolgokat. Amiért nem láttam tisztábban, amiért nem raktam össze azokat a dolgokat, amiket már jóval előbb össze kellett volna raknom, és hogy hagytam magam így megvezetni. És még csak azt se mondhatom, hogy haunted by memories, mert ahhoz legalább egy elevenebb ember kéne, nem csak egy kibaszott hologram. 

Egy rohadt hologramra pazaroltam az érzéseim, amit még csak nem ismerek. 
Kurva életbe. 

És ha mindez nem lenne elég, akkor jávor meg Teó gyakorlatilag szülőként voltak mellette, nem barátként, és mind a ketten iszonyatosan sokat áldoztak fel azért, hogy Mortnak könnyebb legyen, AMIÉRT MÉG EGY KIBASZOTT KÖSZÖNÖMÖT SE KAPTAK. De tényleg, jávornak emiatt a nyomorék miatt kellett halasztania a szakdogáját, hogy tudjon Morttal foglalkozni. Aki egy hónap után kisétált a kórházból anélkül, hogy bármi terve lett volna, hogy bármit mondott volna, hogy mihez kezd, vagy hogy egyáltalán azt megszervezze magának, hogy összeszedje a cuccait, amit mi őriztünk meg neki. 
Más emberek a céljaikat és álmaikat engedték el, hogy ő jobban legyen, erre ezt csinálja.
Szavakat nem találok, annyira felbasz. 

Ja, ja és amikor már csak másodkézből jutottak el hozzám hírek, mert töröltem a twitterem is - egyik legjobb döntésem az életben, fuck elongrat -, meg alapból is azt mondtam, hogy ezek után én nem vagyok vele hajlandó beszélni, akkor mondták jávorék, hogy ja, amúgy aztán x idő múlva visszament a klinikára, mert hogy az így neki olyan, mintha hazamenne.
Én meg ott ültem, hogy excuse me, de mi a fasz? Mi az, hogy neki a klinika egy kikapcsolódás? Baszdmeg, oda nem azért mész, hogy jól érezd magad, hanem azért, hogy GYÓGYULJ! Ami meg fájdalmas, nehéz, körülményes, izzasztó, kemény munka, nem egy wellneshétvége! 
És ha csak azért mész be oda, hogy ne legyen semmi felelősséget, akkor valamit istentelenül benéztél. 

De tudjátok mit? Tudjátok mit? Őszintén kívánom neki, hogy valamilyen hihetetlen csoda folytán - mert ide kisebb kaliberű dolog már nem lesz elég -, rájöjjön arra, hogy mekkora egy hihetetlen paraszt volt, és kínkeservesen, véresen, verítékesen, letört körmökkel kikaparja magát abból a gödörből, aminek a létezéséről tudomást se akar venni, és amikor már megjárta visszafelé a poklok poklát, és világosan látja, hogy mennyi mindent elbaszott, akkor tolja ide a képét és próbáljon meg bocsánatot kérni. Én pedig szeretném nézni és végighallgatni, majd közölni vele, hogy: Nem. Nem bocsátok meg. 
Mert ez nem az a kategória, és nem is lesz az. Lehet nyugodtan azt mondani, hogy egy kicsinyes és önző ember vagyok, de nem érdekel. Én ezt választom, hogyha holnap kapnék tőle egy üzenet, vagy egy év múlva, vagy öt. És akkor is, ha soha többet nem hallok felőle. Nem fogok és nem is akarok neki megbocsátani és ez a döntésem egyáltalán nem fog visszajárni a szorongásos és/vagy depressziós időszakaimban sem. Mert ezt választottam. 

Általában úgy érzem magam, mint egy fogaskerék a gépezetben, és sajnos nem gyújthatom fel a kapitalizmust, hogy ebből kiszabaduljak, de tíz körömmel kapaszkodom abba, amit én dönthetek el, és nem érdekel, hogy kívülről mennyire néz ki nagy dolognak. Én választottam az, hogy dolgozok magamon, én választottam azt, hogy megpróbálok nyitottabb lenni, hogy bíztatok másokat, és megpróbálok ott lenni, amennyire tudok. És én választottam azt is, hogy mindezek ellenére nem zárkózom be, hanem megpróbálok nyitott lenni az új emberek felé az életemben, és még ha nem is fogom fel pontosan, de emögött kurva sok munka van. Meg gyógyszeres és terápiás segítség. De hogy végső soron én döntöttem. 
És én döntöttem úgy, hogy nem bocsátok meg, mert nem érdemli meg. Tőlem nem. Se most, se a jövőben. És nem érdekel, hogy ez most mennyire gonosz dolog, mert amit ő tett velünk, akár öntudatlanul, akár akarattal, ez ezt eredményezte. Szóval tanuljon meg együtt élni vele. 

Oké, közben kicsit lehiggadtam. 
Úgy három napig írtam ezt, egyrészt azért mert ezt munka után körmöltem, mikor már nem volt annyi kanalam, másrészt meg azért nehéz volt átküzdenem magam ezen. Több, mint valószínű, hogy kihagytam belőle dolgokat, de igazából ez soha nem egy korrekt beszámolásnak készült, hanem ki akartam adni a haragom, és úgy érzem sikerült. Megengedtem magamnak, hogy végre dühös vagyok, párszor éreztem, hogy na most fogok mindjárt sírni. Évek óta nem sírtam, de ebben az évben párszor már elég közel kerültem ahhoz, hogy áttörjem ezt a gátat magamban. 
Viszont a legnehezebb az volt, hogy egyáltalán eljussak oda, hogy elfogadjam, hogy nekem is fájt ezt az egész. Persze, ott voltam mindenki mellett, amennyire tudtam, meg én így "hétvégi apukaként" voltam az egészben, de hogy így is abszolút valid az, hogy ekkora sebet hagyott bennem, és felzaklatott és kiakasztott. És ezt tudatosítani úgy, hogy közben próbáltam szem előtt tartani azt, hogy ne mismásoljam el azt, ami bántott, nem volt egyszerű feladat. Mert hát általában nehezen tudok mit kezdeni az érzelmekkel, vagyis inkább azon akadok fent, hogy biztos van helyes módja annak, hogy én ezt így átéljem, feldolgozzam, elengedjem vagy megtartsam. Vannak érzéseim, csak nem szeretem, mert szabálykönyvet is akarnék hozzájuk, ami nem létezik, és ki nem állhatom ezt az egészet. Úgyhogy az a tény, hogy egyáltalán megnyíltam magam felé és engedtem, hogy fájjon ez az egész barom helyzet, már ez is nagy szó. 

És kicsit nyugodtabban is érzem magam. Persze, vannak más dolgok, amik miatt esz a szorongás, mert természetesen, hogyha a munkádban minden rendben van, akkor a magánéletedben kell, hogy valami faszság történjen. Ha akarod, ha nem. Pedig én nagyon szeretnék már unatkozni. Sok volt ez az év, és ahogy elnézem ezeket a 2020-s éveket, még lesznek ilyenek egy darabig. 

Anyway srácok, szerintem ez a poszt most ennyi volt, én sikernek könyvelem el, és valóban jólesett kikiabálni a netsztyeppére. Kicsit könnyebbnek érzem most magam.
Attól nem félek, hogy látni fogja, de ha mégis akkor remélem, hogy akkora traumát okoz ez neki, hogy valóban elkezd dolgozni magán. Nem az én megbocsátásomért, amit úgyse adok oda, meg senki másért, hanem magáért. Mert attól, hogy az én történemben egy szörny lett, attól még lehet valaki máséban hős. De ehhez kurva gyorsan el kéne kezdenie kurva sokat dolgozni magán. 

Meg Madnek is, de őszintén szólva irányában még csak mérges se tudok lenni, mert annyira se ismertem, mint Mortot. Mort egy hologramot vetített, de legalább volt egy hologram. Mad még annyit se. És itt nagyon fontos, hogy megértsétek itt a kibebaszottul rossz és a kibaszottul rossz kerül összehasonlításra. Kicsinyes vagyok? Lehet. Get deal with it. Én is ugyanezt csinálom. Elfogadni a negatív érzéseinket, átélni a fájdalmat és elengedni úgy, hogy mégis maradjon valamiféle tanulság bennem, nem egy könnyű dolog. De próbálkozom, úgyhogy jó vagyok. 
Zseniálisan tudok eltérni a lényegtől két mondat alatt. 

A lényeg, hogy nem ismertem Madet, nem beszélgettünk, nem tudtam, hogy miket szeret, mik a tervei, mit csinál szabadidejében, s e m m i t. Amit tudok, azt jávortól tudom róla, ahogy azt is, hogy jávor mindent megtett és még annál is többet, hogy életben tartsa a barátságukat. Mad meg csak úgy volt az egészben. Úgyhogy rá meg ezért haragszom, mert semmit nem volt hajlandó tenni azért, hogy legyen egy normális kapcsolata. De közben jávor meg mindent tegyen meg azért, hogy életben legyen tartva a barátság. 
Hát szomorodjon össze ő is a sarokban. 

Jó, most már azt hiszem, hogy tényleg végeztem, thats it, kiadtam, megnyugodtam, pontot tettem az ügy végére. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen random alkalmakkor, mikor szóba kerül majd a Squadnál ez az egész kilométer kiterjedésű agyfaszerdő, nem fogom lekáromolni az égből az összes szentet, de hogy most úgy érzem, hogy rendben vagyok. 
Aztán hozok majd egy rendes posztot is, don't worry. Addig is: az Erő legyen veletek! 

Ui.: Meglepően rövid lett ahhoz képest, hogy mennyi ellenérzés szorult belém, de hát ez van, hogyha tudok aludni kiakadások között. Illetve igyekszem levetkőzni a Genshinnel való ellenérzéseim is, csak nem egyszerű