#45 - Mennyit ér 56 csepp vér?

Április nyolcadikán megtörténtek a választások, és iszonyatos csalásokkal, amik nem kizárt, hogy központilag voltak megszervezve, az lett a vége, amire gondolni csak óvatosan gondolt az ember. Kétharmaddal győzött a FideSS.

Nos, mivel útközben kiderült, hogy rengeteg helyen csaltak el szavazásokat, komplett szavazólapok tűntek el, vagy jelentek meg az érvénytelenné nyílvánitott szavazatokról nem is beszélve, viszont a lényegen ez semmit nem változtat. Hogy győztek a narancsok és mindenki más vesztett.
És ebben nem kis szerepe van az ellenzéknek, akiknek túlságosan büdös volt egymás szaga ahhoz, hogy érdemlegesen együtt tudjanak működni, és az utolsó hetekben kezdtek el visszalépegetni, de azt is kapkodva és nem átbeszélve. És akkor még az MKKP-n van leverve a por, amit amúgy nem értek, mert kurvára nem rajtuk múlott az, hogy mondjuk a Jobbik képtelen volt hozni a vidéket, ahol amúgy ők erős párt, legalábbis nekem még úgy vannak meg, a többi töketlenkedésről pedig nem is beszélve.
Meg arról sem, hgoy volt rá négy évük, hogy felépítsék a saját bázisuk, hogy ott legyenek ahol tényleg nagy a szükség, de valahogy nem vettem észre, hogy ez megtörtént volna, bár persze az is lehet, hogy én nem figyeltem oda eléggé a politikára. De még így se vettem észre, hogy agyon törték volna magukat abbéli igyekezetükben, hogy valami másképp legyen, valamit kiharcoljanak, szóval tulajdonképpen a Jobbik, meg a DK is, hogy csak kettőt mondjak.
Szóval csalások ide, vagy oda, sikeresen visszacsúszott ez az ország egy kádárista rendszerbe, aminek egyformán köze van az oligarchiák következmény nélküli felfejlődésének, a tehetlen ellenzéknek, a falvak teljes körű figyelmen kívül hagyásának, és egészen biztos, hogy az egész országnak.

Persze, jogos a panasz, hogy mi a fenét tehet a kisember, ha nem koordinálják megfelelően, hogyan álljon oda, hogyna éljen a jogaival ha azt se tudja, hogy mik a jogai, mikor azt látja, hogy tök mindegy miképp próbál javítani a helyzeten, annak úgyis az a vége, hogy ő szívja meg.
Például nem mondhatod a főnöködnek egy állami szervnél, hogy bocs már, de nettó baromság amit csináltatok velünk, hagyjuk ezt már! Nem hallgatnak meg javaslatokat, döntéseket, nincs szakértő ember a fejed felett az igazgatóságban, akinek halvány fogalma lenne róla, hogy tulajdonképpen mi is zajlik azon a munkahelyen, amit elvileg igazgat, hozzá nem értés, szervilizmus és rosszindulat burjánzik, és ha te úgy mész oda, hogy van benned bizonyos fokú elvárás a rendszer helyes működéséről, akkor lehurrognak, mert ott van a tojáshély a seggeden.
Közölném hát mindenkivel: Fiatalok vagyunk és nem hülyék!
Nem hülye az az ember, aki szóvá teszi a hibát, nem hülye az az ember, aki nem akarja, hogy kizsákmányolják és felesleges munkát végeztessenek vele, és nem hülye az az ember aki változást akar a jobb irányba. Még akkor sem ha fiatal. Mert az életkor nem garanica semmire, csak egy szám, amit a társadalom túlmisztifikált, még akkor is ha bizonyos dolgok mellé nem árt a tapasztalat, de ettől sem lesz hülye, ettől sem kell lehurrogni.
És nem lesz hülye akkor sem a fiatal, ha úgy dönt, hogy kalap, kabát és itthagyja ezt a gyűlölettől hörgő diktatúrát és egy élhetőbb világba távozik.

Én is meg fogom tenni, szóval ha valaki bármi tippet tud a hatásos önálló angoltanuláshoz, és nyelvgyakorláshoz, nyugodtan írja meg. Mert én sem fogok a szükségesnél tovább asszisztálni ehhez az egészhez, abban biztosak lehettek.

És nem nagyosn fogom sajnálni aki hátramarad, mert aki eladta a jövőmet, a jövönket, a generációnk jövőjét, az nem érdemli meg, hogy sajnáljam, amiért meg kell ennie azt, amit főzött. És itt most nem azokról a szándékosan sötétben tartott, félretájékoztatt, kényszerpályára állított, kizsigerelt falusi emberekre gondolok, akik éhenhalni se tudnak a közmunkás bérből, akiket senki nem karol fel, akiknek senki nem segít, így hát természetes, hogy annak dják a szavazatot, aki legalább egy zsák krumplit és pár köbméter fát hozzájuk vág. Mert ők nem tudnak másként tenni, nekik meg sem volt a lehetőségük arra, hogy érezzék, pontosan mit is veszítenek, mert már eddig se volt semmijük. Őket nem hibáztatom, de nem is szánom, egész egyszerűen csak végtelen szomorúnak tartom, hogy egy európai országban előfordulhat az ilyesmi.

Nem, én most azokról beszélek akik mondvacsinált ellenségtől rettegtek, akik hagyták, hogy egy létező problémából véget nem érő háború viziója bekebelezze őket, akik egy tehetős és sikeres pénzmágnásban magát az ördögöt látták, mert azt mondták nekik, akiknek fontosabb az urambátyám rendszer fenntartása, mint a változás, akiknek jó ez a húgymeleg diktatúra, mert nekik eztán is meglesz a bevételük és nem számít, ha az anyóst külföldön kell ellátni, mert itthon nem maradt már egy épkézláborvos sem. Na, őket tulajdonképpen röhögve hagyom hátra, bár az a baj, hogy nekik fogalmuk se lesz arról, hogy miért van ez, mert már annyira eltorzított valóságbn élnek, hogy bármiféle visszalépés az éntudat tönkremenetélhez vezetne. Nem sajnálom azokat, akik önként döltek be a rendszernek, akik túl lusták gondolkodni, akik túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy kritikával illessék amit eléjük raknak, akiknek mindig jobb, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljanak, mintha maguknak kéne összerakni.
Nem fogom sajnálni azokat, akik milliókért eladják a gerincüket, sem azokat, akik önként és boldogan nyaldossák a talpukat, mert hátha a gazda majd dob valami csontot nekik is. Nem fogom sajnálni azokat, akik őszinte meggyőződésből adták el magukat, és még csak azt se nézték, hogy ennek mi lesz az ára.
Direkt nem beszélek harminc ezüstpénzről és Júdásról, mert még a végén maga Jézus jönne le a keresztről és kérné számon, hogy mégis hogy merészelek egy lapon említeni egy erkölcsileg és morálisan nehéz döntést, ami több mint valószínűleg ugyanúgy el volt rendelve, mint a keresztrefeszítsé, azokkal a mocskos férgekkel, akik tehettek volna valamit, de mégse tettek és még annyit se mondtak, hogy inkább nem teszem meg. Júdás leköpdösné az összeset, bár szerintem sajnálná rá a nyálát, és teljesen megérteném.
Tulajdonképpen én is sajnálom rájuk.
Mert nekik így jó.
És így oké.
És ezen valósznűleg nagyon hosszú évekig nem is fog változtatni semmi, de addigra megint eltűnik egy olyan réteg ami akarja a változást és hajlandó is tenni érte. Őszintén bízok benne, hogy másfél év alatt nekem is sikerül innen megpattanni, mert én nem tudok diktatúrában létezni. Nem vagyok hajlandó félni, nem vagyok hajlandó gyűlölni, nem vagyok hajlandó eladni magam, még akkor sem ha jelenleg én is kényszerpályán állok, csak azért mert ez az elvárás felém. Mert ezt akarja egy politikai párt. Mert így maradhatsz életben, folyton félve és rettegve, hogy mikor teszel valami olyat, amit nem szabad és bevisz reggel hatkor az ÁVH... bocsánat, a TEK.

Ahol a szabad vélemény nyílvánítást börtönnel díjazzák, ahol a haza ellensége vagy, ha vitát kezdeményeznél döntésekről, ahol a közvélemény bele akar szólni abba, hogy vajon megfoghatod-e a párod kezét az utcán ha történetesen veled egynemű, ahol a gender szó nem a nemet jelöli, hanem egy káromkodás, és ha csak kiállsz a jogaid mellett már le vagy ugatva, mert mégis mit képzelsz te, hogy nem a szabályokat követed. Ahol az iskolákat leépítik, és azt kérik számon tőled, amit két perc alatt megtalálsz a googlen, de az életre nem készítenek fel és senki nem mutatja meg, hogy kell egy adóbevallást elkészíteni.
Ez az ország konzerválta magát, és ha bárki szerint vészmadárkodom, nos... minden joga megvan hozzá. De azt senki nem meséli be nekem, hogy teljesen rendben van az, hogy huszonöt évesen fogalmam sincs, hogy mihez kezdek a jövőmmel, mert még egy rohadt nyelvvizsgát se segített megszerezni az iskola, hogy nem tudsz lakást venni, még csak egy zaros kis garzsont se, mert nem kapsz annyi fizetést, hogy szinte hónapról-hónapra élsz, hogy még azon is el kell gondolkoznod, hogy megengedheted magadnak-e a két mozijegyet abban a hónapban...
Ez így nem élet.
Ez csak vergődés.
De az emberek jó nagy százaléka, még a csalásokat is beleértve, ezt akarja, mert ez még mindig kényelmesebb, mint mondjuk egy demokrácia, ahol képviselni kell jogokat, meg vitatkozni, meg érveket keresni. Nos, legyen. De nélkülünk.

Köszönjük mindenkinek, aki élt állampolgári jogával, és elment szavazni az ellenzékre, mert ő változást akar, és őket sajnálom, hogy kénytelenek megint feleleveníteni, hogyan élték túl Kádárt, Rákosit, és a többi átkos rendszert, de ha nem baj, nem akarnánk mi is ezt átélni.
Hiszen, tulajdonképpen már eddig is bőven kaptunk belőle, akár ha az oktatási rendszerre, egészségügyre, vagy a bürokrácia tohonya gépezetére gondolunk. Elég szépen világossá lett téve, hogy újra életbe kívánják léptetni a jobbágyrendszert, ahol csak az úrnak van szava, mert pont ezt szolgálta a tizennyolc éves tankötelezettségi életkor leszállítása tizenhatra, a továbbtanulás nehezebbé tevése, a poroszos módszerű tanítás, és még sorolhatnánk a végtelenségig.

Van, amikor lehet, van mikor kell, van amikor muszáj küzdeni, de van az a pillanat, mikor az ember inkább hátat fordít és otthagyja az egészet, mert úgysincs értelme. Mert élni fontosabb, mint olyanért küzdeni, amit sosem érzett a magáénak, mert még azt sem hagyták, hogy a magáénak érezze a maga módján. Mert ha picit is máshogy éli meg a magyarságát, nem turbómagyar, akkor már nem is igazi magyar, és hazaáruló.
Nos, akkor én leszek hazaáruló, mocskos libsi, sorosbérenc, migránssimogató és még ezernyi más, amit éppen gyűlölni kell a korlátoltaknak, a lélekteleneknek, a rendszernek, az oligarchiának, leszek én a szemükben ezernél is rosszabb ördög, mert olyan értéket képviselek, amit ők mindennél jobban rettegnek, és meg akarják akadályozni, mert nem rabolható el mégsem mindenkitől, nem váltható pénzre és még akkor sem szűnik meg, mikor mindent megtesznek azért, hogy kiöljék belőle: a szabadságot.
Szabad emberek vagyunk.

Mind szabadok vagyunk, akik most mélységes elkeseredettségükben és kilátástalanságukban külföldön keresnek munkát és életet, szabadok azok az emberek, akik a szavazófülke magányában nem féltek azt mondani, hogy nem kérnek ebből. Bár még sok év kell, amig ez a szabadság újra kihajthat és növekedhet, mert most a regnáló hatalom minden eszközzel elnyomja és fojtogatja, és tipossa el a szíveket, lelkeket és eszeket, és nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő hét, de mégis menni kell. És magunkban ápolni a szabadságot és a reményt, mert ennyit még tudunk. Ennyit még mindannyian tudunk, mindegy hogy milyen belső démonnal kell is megküzdenünk, és mennyire is próbálnak tönkretenni minket.
Ne hagyd magad. Ha teheted menj el. Ha itthon tudsz tenni valamit, tedd meg. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy írsz és alkotsz, akkor írj és alkoss, és beszélj, és vállald fel önmagad, még akkor is ha az pontosan olyan átlagos, mint érzed, mert ezzel máris tettél valamit.
Én jelenleg írok, tudom ez sose látszik, de attól még történik, és életben maradok, még akkor is ha a nyúlüreg alján ücsörgök, és srácok, ne adjátok fel.
Főleg akkor ha megtennétek.
Főleg most, hogy elrabolták a jövőnket.
Főleg most kell kitartani, kapaszkodjatok abba, ami nektek fontos, kapaszkodjatok egymásba, és nem ígérem, hogy látszódni fog a túlpart, de ne adjátok meg nekik azt az örömöt, hogy látnak titeket belefulladni.
És ne adjátok meg nekik az erőszakot sem. Ameddig lehet maradjunk vér nélkül, mert mégis mi lennénk a civilizáltok, nem azok a díszsertések.
Tudom, én is szívesen mennék most felgyújtani pár dolgot, de maradjunk a józan eszünknél. Menjünk tüntetni, de az elménk, a szavunk, a humorunk legyen a fegyver, hiszen azért tolták ennyire a propagandát, ezért csavarták maximumra az uszítást, mert ennyire görcsösen ragaszkodnak ebül szerzett hatalmukhoz, mert ennyire rettegnek az elszámoltatástól, mert félnek tőlünk, a hangunktól és attól, amit teszünk. Attól is, hogy elmegyünk innen és magukra hagyjuk őket, de ez tulajdonképpen így van jól. Féljenek csak, de nélkülünk!

Legyetek rosszak és féljen tőletek az ÁVO!


U.I.: Kötelezőnek ajánlom az 56 csepp vért és nem hiszem el, hogy mennyire patetikus tudok lenni. Amúgy kultúrált vitát, mint mindig, most is látok, de öncélú mocskolódást azonnal törlök.

#44 - Szózat a semmiből

Fogós kérdés, hogy mégis hogy vagyok képes ennyire eltűnni a semmiben. Ami nem semmí, mert hát dolgozom, meg így a saját szörnyeivel is küzdd az ember, csak ebből kifelé nem sok minden látszik. Amit sajnálok, csak már úgy vagyok vele, hogy úgyis tudjátok, hogy iszonyat rendszertelen vagyok, és hogy úgyse hozok mostanában semmi értékelhetőt, hiába igérem meg.

Az az én nagy bajom, hogy megragadok a tervezésnél, magáig az írásig meg nehezen jutok el. Lehet kicsit átestem a ló másik oldalára, mert így annyi rossz és pocsék világkidolgozással találkoztam már, hogy én nem akarok ugyanabba a hibába beleesni. Így hát mindent megteszek, hogy a világ szépen ki legyen dolgozva, a kapcsolati hálók is, épp csak effekive az írásig nem jutok el.
Pedig önmagában a rendszer nem rossz, csak éppen az emberi tényező nem áll mindig a helyzet magaslatán és hiába van szépen kidolgozva, hiába vannak eszközeim érdemleges nem mindig születik. Sőt, mostanában egyáltalán nem.
Oké, ezen nem segít az, hogy a munka eléggé undoritó és leszív és igazából ez nem is rátok tartozik, mert mindenkinek megvan a saját maga baja, és igy vagy úgy, de megbirkózik velük. Nekem elméletileg ez lenne az írás, de elég gyakran csak odáig jutok, hogy bekapcsolom a gépet és fehér zaj. Görgetem a netet, de nem koncentrálok, nem fogom fel, egyszerűen üresjáratba fut az agyam, mert az egész napos meló ennyire leszívott, hogy semmire nincs erőm. Na, nem mintha ez mentség lenne, mert nem az, arra meg főleg nem, hogy így elhanyagoltam a blogot, mert hát az embernek arra van ideje, amire akarja.

Viszont annak se látom értelmét, hogy folyton megigérjem, hogy akkor ettől és ettől minden más lesz, mert nem lesz más, és nem tartom elegáns húzásnak, hogy hiábavalóan hitegesselek titeket, már azt a néhány kóbor idetévedőt. Igazából azt is csinálhatnám, hogy bezárom és akkor csak magamnak irogatnék, de ahhoz meg túl extrovertált vagyok, túlságosan megszoktam azt, hogy ide dobálom a készen lévő cuccaim, meg hiába kicsi kis bódé ez az internet hatalmas városában, én azért szeretem. És ez igy nem is megoldás. Szóval nem tudom, maradnak ezek a kósza életjelek, meg a néhanap feltölött ficik.

Tényleg rendbe is kéne rakni az ajánló szekciót, meg hogy miken dolgozok. Jelenleg ugyanis egy BATIM fanfic áll írás alatt.
Effektive írás alatt.
Komolyan.
Én se hiszem el, de megvan belőle olyan négyezer szó? Igaz, hogy lófasz se történik benne, mert ez egy előzménytörténet akar lenni, de a valamit még mindig könnyebb alakítani, mint a semmit.
Igazából mintha ezt már mondtam volna az előző posztban. Van egy ilyen deja vu érzésem, de most nem fogom visszaolvasni, mert így sokkal érdekesebb. Nem mintha nem lenne megnyitva a böngésző és nem kerülne két kattintásba, hogy odajussak, csak kényelmetlen saját magamat visszaolvasni.

„két perc szünet után”
Ok, megnéztem. Tényleg írtam róla. Akkor nem kell magyaráznom, hála az égnek. Amúgy jó lenne tudni, hogy pontosan mi fog benne történni, és hogy képes vagyok-e sötéten írni, vagy hogy egyáltalán át tudom-e adni a hangulatot. Mondjuk általában azt is kétségbe szoktam vonni, hogy képes vagyok-e egyáltalán írni, de hát ha az ember egy szépen fejlett anxietyvel él együtt, akkor hajlamos m i n d e n t kétségbe vonni, szóval ez nem hiszem, hogy mérvadó.
Ami viszont biztos, hogy én egy lassan elinduló típus vagyok, mert nálam nem úgy működik, hogy puff az események közepébe, nálam meg kell alapozni azokat az eseményeket. Mondjuk ezt még mentheti, hogy állítólag van stílusom, ami azért nagyban megkönnyíti azt, hogy ne legyek teljesen unalmas.
Meg aztán beindulnak az események, csak ki kell várni őket, ami nem tudom, hogy mennyire előnyös, mennyire se, vagy hogy megéri-e egyáltalán, de ezt az előbb már megbeszéltük.
Na, ebből a lényeg, hogy a BATIM az, ami fizikálisan is készül, csak irtózat lassan. Na, hát nem hiába Douglas Adams az Atyaúristenem, ezt is sikerült átvennem tőle. Vagy éppen azért is az Atyaúristenem, mert eleve is lassan írok. Hát, ez sem fog már kiderülni.

Ja, igen, azt még nem árt ha hozzáteszem, hogy lehet, hogy mindenki OOC lesz, mert a játék nem igazán mesél a múltjukról, sőt még a negyedik fejezet se jött ki, amit kezdek már igazán nehezményezni, mert a népnek szüksége van a tintadémonjára, de azért annyira nem háborgok. Biztos ezer dolguk van nekik is, csak hát egy hiátus sose jó.

Óh, ha már hiátus. Remélem hallottátok azt a szenzácós hírt, hogy nem és tényleg nem lesz Dirk Gently harmadik évad. Félelmetes. Én ezen mondjuk annyira nem lepődtem meg, mert az Univerzum szereti a mintákat, és Douglas se tudott már harmadik könyvet írni hozzá, de azért még undorítónak tartom ezt az egészet.
Mi mindent megpróbáltunk, a legbékésebb és legkreatívabb protestálók voltunk, twitteres Power Hoursok, origamik, rengeteg hastag, fanartok, képeslapok kerültek írásra/rajzolásra/alkotásra, hogy megmutassuk mennyire fontos és mennyire sokat jelent nekünk ez a sorozat, de nem. Valakik, valahol úgy döntöttek, hogy nincs szükség ennyi kreativitásra, ennyi váratlan tényezőre, ennyi egyediségre és kaszálták.
Azt persze meg kell hagyni, hogy biztosra mentek. Nem tudom hirtelen melyik volt előbb, az Umbridge által fogalmazott levél vagy a zaklatási botrány, de mindkettő undorító volt a maga módján.
A direkt kipattintott zaklatási botrány, csak azért hogy bemocskolja a rendezőt, eltántorítsa a szimpatizánsokat és megkönnyítse saját magának a sorozat törlését kiváló munka volt, ezt el kell ismernem. Nagyon nem tetszik, de ettől még értik a dolgukat.
Szögezzük le: nem hiszek az összeesküvés elméletekben, nem hiszek abban, hogy van egy háttérhatalom, de hiszek az emberi gonoszságban és mohóságban. Én az összesküvés elméletekről mindig úgy éreztem, hogy könnyebb abban hinni, hogy valaki szervezetten teszi tönkre a világot, hogy van valahol egy csoport ember aki mindent megtesz azért hogy a kisembernek szar legyen, mint elfogadni, hogy önerőből vagyunk balfaszok. Ráadásul így lehet lázadni, lehet azt érezni, hogy van valami értelme az életnek, de amúgy igazából csak egy menekülési útvonal.
Na vannak egyszer ezek és vannak azok, amikbe olyan szinten vegyül az emberi ostobaság, gyűlőlet és pénzvágy, hogy akaratlanul is valóságosabbnak haz. És sokkal realistább is. Nem könnyű megfogalmazni a különbséget, de azért megpróbálom.
Van a laposföld-elmélet, ami szerint a NASA, meg a kormány, meg igy még sokan direkt elfedik előlünk a valósgot, hogy a Föld az lapos, mert csak, mert nem akarják hogy kiderüljön. Na mármost, ebből nem látszik tisztán a pénzszerzési lehetőség, ez ilyen átlagos YA főgonosz aki csak azért gonosz mert gonosz és kész. Valahogy nem működőképes, már csak azért se, mert rengeteg energiaforrást kéne mozgosítani, rengeteg embert kéne lefizetni, olyan hatalmas szövetséget kéne fenntartani, ami egyszerűen lehetetlen, nem valóságos. Ráadásul azt se látod, hogy kinek érné meg ez közvetlenül.
Ellenben viszont itt van ez a sorozat, ami hoz x bevételt, de lehet hogy nem eleget ahhoz, hogy műsoron maradjon. Nem eléggé ismert, nem annyian nézik, hiszen a műfajából fakadóan nem ér el olyan széles réteget, tehát veszteséges. Pontos számoknak nem néztem utána, mert most maga az eszmefuttatás érdekel, bocsánat. Viszont nevezett sorozatot sokan szeretik, tehát előhúznak egy levelet, hogy tompítsák a várható haragot. Majd mikor látják, hogy ez nem elég fogják a szexuális zaklatás ütőkártyáját és kijátsszák. Még csak tények sem kellennek, az sem számít, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, és igazából senki nem tudja hogy az most csak egy hangos szóváltás volt, vagy valami komolyabb, de nem is számít. Elég maga csak az árnyék, maga a gyanú és máris mindenki teljes hisztériába esik. Mert hát a metoo kampány, ami egy nagyon jó dolognak indult, kigáncsolta a saját lábát és lesodorta a céljait majd túlevickélt a határain, és vitte magával a józan észt, az objektív ítélőképességet és ebben a felfokozott érzelmi helyzetben elég egy odavetett szó, hogy cafatokra tépjék szerencsétlent. Nem számít, ha nem volt igaz, nem számít, ha már túllépett rajta mindegyik fél és ő is próbált jobb ember lenni saját magánál, nem egyszer hibázott szóval hadd falja fel élve a nép. Ráadásul a stáb is kihátrált mögüle, tisztelet a kivételnek, mert mindenki féltette magát és nem akart gyanúba keveredni, ami ugyan szomorú, de érthető. És innen már hiába a fanok összefogása, odafent döntöttek és kész. Ellehetlenítettek egy csodálatos, ámde kevéssé ismert sorozatot, hogy azt a pénzt, amit ennek a gyártásába öltek, szépen szétosszák.
Remélem látjátok az emberi rosszindulatot ebben a történetben és az, hogy itt fel tudsz mutatni embereket akiknek tényleg megérte tönkrettenni egy embert és vele a munkáját. Ezért hiszek én is benne, mert van olyan mocskos, hogy igaz legyen.

A való életből hiányoznak a gonosz lángelmék, a Moirartyk, a Lokik, a való életbe csak bűnözők és zsarnokok jutnak, elvek nélküli szélhámosok, akik ellen nem lehet színes latexruhában küzdeni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem dőlünk be nekik, hogy akkor is higgadtak maradunk, amikor azt üvöltik fröcsögő nyállal a megafonba, hogy félnünk kell, amikor a munkahelyünkün, vagy a suliban nap, mint nap olyan irracionális elvárások alá helyeznek minket, amiktől a hátunkon is feláll a szőr. Nem azzal vagy a rendszer szolgálója, ha állami intézményben vagy, hanem azzal, ha elhiszed, amit mondd.
Légy kritikus.
Gondolkodj.
Vállald fel a véleményed.
Nem számít, hogy mihez értesz és mennyire, amíg jobb akarsz lenni magadnál, ameddig embersz akar maradni, ameddig tudod, hogy hiába érzed úgy, hogy te vagy az az egy aki a forgalommal szembe megy, attól még igenis jogos a világlátásod.
Ennek a történetnek pedig az a tanulsága, hogy a szeretet és az összefogás nem lesz elég azok ellen, akik valamiben csak a pénzt látják, és hajlamosak eltörölni valamit, ami hiába páratlan, ha nem hoz nekik elég lóvét a konyhára. Hogy mindig lesz valami olyan, ami teljesen megbolondítja a népeket és tévutakra visz egy nemes célért küzdő eszmét, hogy a valóságban a hősök gyakran nincsenek ott ahol lenniük kéne, de ettől mi még nem feledhetjük el azt, hogy kik vagyunk, és mik akarunk lenni. És ha csak legbelül sikerül annak lenni, akkor mit számít a világ ezernyi kisstílü mocsoksága? Ha magunkban meg tudjuk vívni a harcot, ha ki tudunk tartani akkor is, amikor már nem kapunk levegőt, akkor már győztünk. Élni nem mindig és nem mindenhol lehet, a túlélés pedig átkozuttul kemény, de attól még menni kell tovább. Emellett pedig ne csak élj. Tegyél is valamit. Mindegy mi az, milyen kicsinek hat, tedd meg. Mert arra csak te vagy képes.
Hogy ez a szöveg indokolatlanul nyálas és buzditó? Nos, I don't care. Én is megküzdök nap, mint nap a saját szörnyeimmel, itt élnek bent a fejemben, és van mikor hetekre átveszik az irányítást.Tudom, hogy a problémáim másokhoz képest hol helyezkednek el, és hogy mondhatjátok azt, hogy miket beszélek, nem is jártam a cipőtökben, és ez igaz. De a magaméban igen, és tudom, hogy jól tud esni, ha valaki hisz az emberben.
Szóval úgy döntöttem, hogy sportot űzök a másokban való hitből. Ha semmit nem adhatok, akkor legalább ezt tegyem meg.

Nos, útközben kijátszottam az Insidet, amit körülbelül évek óta akartam, mert nagyon és mélyen és őszintén imádok, egyszerűen gyönyörű a képi világa, ahogy egy büdös szót nem árul el és mégis rengeteg mindent mondd, a feszültségét, a hangulatát, a rejtvényeit. Olyan cirka három és fél óra alatt végigvittem, ahhoz képest, hogy régen láttam már végigjátszást, de most vagy a játék maradt meg nagyon jól vagy az én agyam állt rá semmi perc alatt a játékra. Szerintem ez utóbbi történt, mert a rejtvényeket szépen megfejtettem és igazából többször halltam meg azért, mert túl magasról ugrottam le és így kitörtem a nyakam, mint ahányszor egy csapda megölt.

Összeségében viszont egész nyugodtnak érzem magam, összeszedettnek, szóval lehet hogy többet kéne ilyen játékokkal játsszanom. Az összpontosítás meg a rutin segít a fehér zajt újra produktiv energiákká alakítani.
Ja, úgyhogy játszani jó, csak azt nem egyszerű megtalálni, ami neked megfelel, mert hát izlések és pofonfák. Nekem kell a szürrealista, elgondolkoztatós platformos játék, mást a lövöldözés nyugtat meg, megint más a stratégiai játék és ezzel nincs is semmi baj. Amig nem eröltetjük rá a másikra, addig teljesen békében lehet együttélni, de már megint kezdek belecsúszni egy nagymonológba. Úgy fest ez a bejegyzés már csak ilyen lesz. Nem baj gyerekek, belefér.

Amúgy is, általában az a fajta vagyok, aki még egy pohár vizzel is képes lenne összeveszni, bár a héten csak egy portásig jutottam. Mondjuk szerencsétlen kifogta azt a napomat, amikor nekem is rengeteg hülye volt és a meló végére úgy éreztem magam, mint akinek az idegeivel kismacskák játszottak, szóval megértem, hogy én se lehettem a legkönnyebb eset, de valahogy nem díjazom mikor valaki, ahelyett, hogy röviden, tőmondatokban vázolná, hogy figyu, nem engedhetlek fel név nélkül, hanem elkezd papolni arról, hogy az ő munkája milyen fontos, hogy neki micsoda kötelességei vannak és hogy képzelem azt, hogy nem ismerem a nevét akihez jöttem! Hát így próbáltam érvelni, hogy interneten ismerkedtünk össze, mert NaNos write-inra mentem, de meg se hallgatott. Csak hajtotta tovább a magáét, hogy mégis hogy engedhetnek meg magamnak ilyen hangot, meg már az asztalt csapkodta én meg csak vigyorogtam rá és felhívtam adott emberkét, hogy miként hívják, majd bementem.
Aztán adott emberke közölte, hogy az még a legrendesebb volt a többi közül.
Upsz.

Na, azt hiszem ezzel zárom soraim, ez így kellően kellemes levezető sztori volt, arról meg, hogy mi várható a közeljövőben, hát vagy egy BATIM novella vagy a Prométheusz tüze égett bennünk.

Legyetek rosszak!

U.I.: Volt ugyan egy szülinap ünneplés, meg színház is közben, de azokat már lusta vagyok leírni. Lehet ajánlóba kapjátok. Majd elválik.

#43 - Születésnap, szellemek és egyebek

Na, az a nagy helyzet kölkök, hogy tegnap lettem huszonöt éves és ennek annyira tudok örülni, mint még egyik születésnapnak soha. A tizennyolc se töltött el semmilyen különösebb eufóriával, inkább úgy voltam vele, hogy jó akkor most ezt is letudtuk, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Ellenben a huszonötöt egész héten vártam, holott ez nem igazán egy olyan szám, ami bármi különlegeset jelentene, egész egyszerűen nyugodtsággal tölt el az az érzés, hogy huszonöt vagyok.
Leginkább ahhoz tudom hasonlítani az érzést, amikor annyi összegyűrt és elpazarolt lap után rájössz, hogy tulajdonképpen mit és hogyan akarsz és ki és mi akarsz lenni és rájössz, hogy valóban meg tudod csinálni. Nem állítom, hogy akkor most varázsütésre több tartalom lesz a blogon, vagy azt, hogy nem követek el hibákat, vagy azt, hogy a rossz szokásaim kalapot és kabátot véve távoznak, csak annyit, hogy valahogy jobban érzem azt, hogy ennyi idős vagyok és hogy nem csak létezem ebben a világban.
Jó, valószínűleg egy kicsit mindig más dimenziókban fogok létezni, mert hát én már csak ilyen vagyok, de alapvetően most jól érzem magam. Nem tudom, hogy ez meddig fog kitartani, gyanítom csak addig, amíg vissza nem esek a hétköznapok harcai közé, de addig is kiélvezem.
Úgyis olyan ritkán érzem magam így.

Maga a szülinapom érdekesre sikeredett, mert én csak arra készültem, hogy anyám látogat meg, erre az egész családot a nyakamba kaptam. Hát alaposan lesokkolódtam mikor erre rájöttem, és hát nem éppen kellemesen. Nagyon szar érzés, amikor egész héten mást nem csinálsz, mint emberekkel foglalkozol, a türelmedből meg annyit raksz félre ami egy családtagra elég, és akkor hirtelen lesznek öten. És így ráadásul apám meg győri egy légtérben, hát az mindig extra fárasztó tud lenni, mert nem éppen könnyen kezelhető esetek. És amikor egész heti munka után még rád szabadul öt ember úgy, hogy egyre készültél, na az úgy kicsit szíven üt. Nem volt annyira borzalmas, csak többet ilyet ne csináljunk velem, mondjuk el, hogy mindenki jön és akkor én is úgy készülök fel.

Ami viszont tényleg kellemes meglepetés volt az, az hogy barbacsi öreganyám is feljött. Nyolcvanöt éves lesz és Győrbe nem tudjuk felráncigálni, pedig az ott van harminc kilométerre, fél órás út, semmi extra, de Pestre, Pestre bezzeg feljött! El se hiszem, komolyan. Nem is tudom, hogy mi ütött belé, hogyhogy feljött. Igaz, az első mozgólépcső után kijelentette, hogy csak most kerüljön haza, de hát ez meg várható volt. Törzsgyökeres falusi, utoljára talán még fiatalon, akárhányszor éves korában lehetett itt fent Pesten, szóval ez teljesen megérthető viselkedés a részéről.
Amúgy nagyon jól bírta meg élvezte, és mikor kérdeztük, hogy na, kinek fogja elújságolni, hogy itt volt fent Pesten közölte, hogy senkinek.
Szeretem az öreglányt.

Ja meg hát kaptam családtól jóságokat, egy orosz nyelvkönyvet, mert eldöntöttem, hogy oroszul is akarok tanulni. Nem baj, hogy angolul se tudok rendesen! Azért csak jöjjön ránk az az orosz nyelv is. Főleg azért mert a twitterem hirtelen tele lett orosz DGHDA fanokkal - Dirk Gently Holistic Agency - és így nem igaz, hogy nem értem azt, amit írtok! Cirill betűk ijesztő mennyiségben, tehát már csak ezért is szeretnék kicsit kikupálódni. Meg alapvetően is szeretem az orosz irodalmat, meg a legendájukat és komolyan, ha nem lenne olyan a politikai berendezkedésük amilyen, oda is szívesen kiköltöznék.

Aztán család könnyes búcsút vett tőlem, én meg akkor jeleztem jávoromnak, hogy akkor találkozzunk vagy valami.
És találkoztunk és vettünk jégkrémet, mert hát az finom, és igaz, hogy már fagyileves maradt belőlük, de ettől függetlenül még jó volt. Nem volt valami nagy buli, de sokkal fontosabb volt, hogy vele is megünnepelhettem a születésnapomat, mert már vagy kismilliószor elmondtam, neki is, hogy mennyit jelent nekem, szóval ez így tökéletes volt.
Megbeszéltük a világunk dolgait, mert hát valamikor ezeket is meg kell és most tudtunk annyi időt együtt tölteni, hogy ezt valóban megtehessük nyugodt környezetben és bár nem feltétlenül lettünk okosabbak, vagy jutottunk előbbre, de határozottan jobb lett utána.

Ezen kívül persze tőle is kaptam ajándékot, először is életem első DVD-jét, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni, mert még soha nem kaptam még filmet ajándékba, szóval fogtam a TWE-t - The World‘s End - és beraktam két könyv közé. Egyelőre még kibontani se mertem, mert ránézek és tömény érzelmi hullámvasút. Arról nem is beszélve, hogy valahányszor újranézem, oké eddig kétszer láttam, mert mint mondtam érzelmi hullámvasút, szóval mindig elgondolkodok az emberi természeten, meg a rengeteg összefüggésen, meg mindenen és imádom, hogy ennyi mindent elmesél és ennyit ad és közben persze tönkretesz, de rohadtul megéri. Szenzációs egy alkotás, de fizikai fájdalmat okoz, hogy ezt emberek vígjátéknak sorolják be. NEM! Tragikomédia maximum, de nem vígjáték! Micsoda fogalomtévesztésben vannak egyesek, azt a jó életbe.
Plusz van rajta versidézet, mert az mindig jó.

Ja, meg kaptam a szent és sérthetetlen grogos szilvateából, szóval azt majd így kincsként fogom adagolni és őrizni, mert ez mégiscsak ritka csemege a teák között.
Ami viszont teljesen meglepett, bár eddig is már teljesen meg voltam lepődve, hogy egy piros madzagot is kaptam.
Ez ilyen kabbalista móka, a lényege, hogy a bal kézre kötött piros madzag távol tartja a gonoszt. Így néztem, hogy ez nem fog-e valami paradoxont előidézni az őrdémoni létemben, de hát megnyugtatott, hogy az életem így is egy paradoxon. Aztán én is utánaolvastam, és ez a kívülről érkező ártalmak elhárításáért felelős. Szóval kvázi kaptam egy mentális védőpajzsot, ami kurva fasza, ha engem kérdeztek.
Annál is inkább, mert mostanában megint kezdtem alámerülni a laposföldhívők, gyapjas alakváltók és Sziriuszról jöttünk hívők mocsarába, mert egyrészt rettenetesen szórakoztató, másrészt meg szeretném azt hinni, hogy ez csak egy kitűnő trollkodás. De azért elfér rajtam a védőmechanizmus.
Arra leszek még kíváncsi, hogy vajon a keddtől is megvéd-e.
Jávorom ugyan azt mondta, hogy ezt egy mesternek kéne felkötni, de utánanéztem és ez csak opcionális lehetőség, mert felkötheti egy olyan ember, akit szeretsz és akiben megbízol. Szóval szerintem egy hiba sem volt ebben az egészben.

Jaj meg mesélt Karcagról, amit nagyon imádok, mert Kacag az a magyar Night Wale, a legabszurdabb hely kis hazánkban és ahol van egy zebra a lovardában. Meg páva. A lovardában. Nem, nem állatkert, vagy bármi, hanem lovarda. Van egy zebra a lovardában. Ez így csak miért. Meg minek.
A másik kedvencem, ami szerintem egy zseniális történet és minden ízében imádom, hogy felgyújtott egy fagyizót a konkurencia.
Szerintem ezt itthagyom nektek kommentár nélkül. Ízlelgessétek.

Ezenkívül pedig Shane videóit néztük, mert így közölte, hogy van pár, amit meg akar mutatni nekem, és hát olyan jutott eszünkbe, amiről ketten nem értjük, hogy idáig még miért nem jött velünk szembe ez a gondolat, és miért nem csináltuk még meg, amikor SPN-en nevelkedtünk.
Valószínűleg már sejtetitek, hogy mi lehet ez a fantasztikus gondolat, de azért én eloszlatom a kétségeket.
Nyáron fogjuk magunkat és elmegyünk egy magyarországi kísértettúrára. Kinézünk néhány helyet, amiről természetfeletti legendák keringenek és jól megnézzük magunknak. Oké, hogy nálunk nem annyira elterjedtek a kísértetjárta helyek, nem tartozik bele annyira a legendáinkba, mint mondjuk Angliába vagy Amerikába, de vannak ijesztő, elhagyatott helyek, amik érdemesek arra, hogy megtekintsük őket.
Szóval abban a pillanatban rácuppantunk a netre, hogy találjunk megfelelő célpontokat, és közben meghánytuk vetettük, hogy mi kell feltétlen egy ilyen holmihoz. Persze a legjobb az lenne, ha lenne egy beszervezhető és kocsival rendelkező ismerősünk, de ennyire persze nem avatkozott be az életünkbe a fandom, amiért most csúnyán nézek rá.
Azért persze megoldjuk mi az utazást is, mert rólunk van szó.
Meg miközben keresgéltünk, összeszedtük, hogy mi kell feltétlen: só, mert a só ilyen univerzális elhárítóeszköz, fejlámpa, zsebkés, hőmérséklet változás mérő, olyan ruha, amit nem féltünk, cipőből hasonló, gyufa és öngyújtó, meg így felhozta jávorom az ásót is, mire így ránéztem, hogy azért annyira én nem akarok vadászni :”D
Értem én, hogy ez nála családi ökörség, de részemről ha nem muszáj, inkább ennyire nem mélyednék bele.
Meg még pár dolog is szóba került, de hát majd ahogy tervezzük, meg alakul úgyis változni fog, meg kiérni. Ami viszont biztos, hogy alaposan utána kell néznem a magyar mitológiában, hogy mi szolgál még védőrúnaként, vagy mit érdemes magunkkal vinni.
Az élet túlságosan fura ahhoz, hogy ne próbáljunk meg mindenre felkészülni.

A lehetséges helyszínek között szerepel a Boszorkánysziget meg egy elhagyatott gyerekkórház, de ha valaki tud pár libabőröztető helyet és/vagy otthon van a magyar mitológiában, akkor ne tartsa magában az információt.

Mondjuk amit én remélek, hogy a végén az egészet levezetjük egy Dobogókő és Rám-szurdok túrával :”D

Na, hát egyszer egy ilyen terveink vannak, és remélem, hogy azzal, hogy leírtam, nem kiabáltam el. Mondjuk ez még nagyon friss és nagyon változás alatt álló projekt, de már most imádom és meg akarom csinálni.

A másik ilyen hosszú távú utazgatásos terv, ami tényleg csak elméleti szinten működik, és csak így fel lett vetve az egy külföldi conra való eljutás. Oké, hogy pénz meg minden, de mennyire zseniális lenne már? És végre úgy cosplayezhetnénk Cornettot, hogy felismernének. Jávoromnak nem tudom a terveit, senkinek se tudom a terveit, de én Andy Knightley akarok lenni és punktum. Iszonyatosan szeretem azt az embert, meg Nick Frostot is, és tudom, hogy nem nagyon szoktam róla áradozni, de ettől ez még tény.
És végre nem néznének Castielnek csak azért mert ballonkabát volt rajtam.

De hát ez még csak ilyen nagyon jövőbeli, meg egyszer jó lenne dolog.
Ami viszont kicsit közelebbi, hogy már megint NaNo-zok. Ez így magyar közösségen belüli cucc, személyes kihívás, és azt adsz meg elérendő célnak, amit csak akarsz, akár karakterszámot, akár órát.
Eleinte órában gondolkodtam, de aztán rájöttem, hogy nekem személy szerint sokkal könnyebb szószámot számolni, úgyhogy egy miért ne impulzus alapján beállítottam ötvenötezer szót célnak.
Nem.
Nem vagyok normális.
És tudjátok mi a legszomorúbb ebben az egészben? Hogy jó ötletnek tűnt.
Komolyan, tényleg, egészen addig amíg el nem kezdtem megvalósítani. Mert úgy gondoltam, hogy tudok én pofázni a bármiről is ennyit, ami szerintem még igaz, csak elfelejtettem beleszámolni, hogy azért lényegesen kevesebb idő jut erre, mint a novemberire. De hát most már mindegy, már kiírtam, aztán lesz, ami lesz.

Persze, igazából ez akkor lenne jó, ha valami érdemlegesen dolgoznék, de egyáltalán nem érzem úgy. Egész egyszerűen max két dologra tudok koncentrálni, írásügyileg is. És akkor eldöntöttem, hogy jó akkor foglalkozok a sci-fi AU-val, és amúgy sikerül is neki egy koherens háttérvilágot adnom, bár tudom, hogy ebből gyakorlatilag nulla holmi látszik. De azért még ettől így van. Rowena például, akiről tudtam, hogy egy igencsak kétes egyéniségű tudósnő lesz sokkal jobban kivette a részét az okokból, mint ahogy ezt előre gondoltam volna. És ezen én lepődtem meg a legjobban, pedig várható volt. Csak hát egészen más tudni valamit, és megint más látni, ahogy a gyakorlatban működik.
Meg most az a bajom, hogy nem igazán tudom, hogy tudok-e politikai ármánykodást írni. Még nem igazán próbáltam az a nagy helyzet, de hát most kénytelen leszek, mert másképp nem lesz történet. Az egy dolog, hogy a krimiben nem vagyok otthon, mert arról tudom, hogy nem igazán értem, hogy tudják ezt felépíteni, meg magát a gondolatmenetet se tudom követni, de politikai játszmát még nem próbáltam. Még az is kiderülhet, hogy megy nekem, de amíg nincs egy normális alapokkal rendelkező világom, akkor addig nincs miről beszélni.
És ez egy lassú folyamat. Én se szeretem, hogy ez ilyen sokáig tart és hogy nem tudom hozni, de muszáj, hogy legyen egy alapom. Szóval bocs srácok, erre még várnotok kell kicsit.

A másik, amit talán előbb tudnék hozni, az egy BATIM novella, de ott meg egyrészt fogalmam sincs, hogy kit hogy hívnak, ami tőlem nem nagy csoda, viszont magát a történetet se érzem még úgy igazán.
Az addig megvan, hogy egy előzménytörténet lesz, mert egyelőre még csak keresem a helyem és a stílusom a fandomban, hogy mit és mennyit engedhetek meg magamnak, meg a karakterekkel is ilyen tapogatózó stílusban vagyok, hogy kivel és mit tudok írni. Meg hogy az mennyire karakterhű az, amit írok. Amit igazából mindenképpen szeretnék kipróbálni, hogy mennyire tudok sötét és kemény lenni. Mert ugyan én előszeretettel hirdetem magamról, hogy én egy barátságos és kedves író vagyok, mert nem nagyon szeretem, ha egy karakter csak azért hal meg, hogy fájjon, de azzal igenis egyetértek, hogyha egy karakter már lefutotta a saját köreit és beteljesítette azt, amiért jelen van akkor igenis írjuk már ki. Nem muszáj éppen meghalnia, de valahogy lépjen ki a történetből.
Jelen esetben viszont fel kell hagyni a csipkeveréssel, mert itten démoni jelenlét van és hát láttuk, hogy Bendy mire képes a tintával. Szóval meg akarom neki adni az esélyt, hogy igazán kibontakozhasson démonként, de még horrort se írtam! Csak egyszer volt vele egy elvetélt próbálkozásom, szóval ez is vicces lesz. Inkább érzésből fogom ezt majd felépíteni, hogy nekem mi és hogyan lenne rémisztő, aztán majd vagy bejön, vagy nem. De nem fogom visszafogni magam, mert hát egyszer kell egy ilyen is. Meg engem is érdekel, hogy vajon meddig tudok lefelé menni. Még az is kiderülhet, hogy megy.

Persze, tudom én, hogy x éve írok, de azt egy szóval se állítottam, hogy ne lenne még irgalmatlanul sok tanulnivalóm.

Ezeken kívül persze foglalkoznom kellene a DGHDA ficimmel, a saját regényemmel meg még valamivel, ami per pillanat nem jut eszembe. Szóval jah, vannak itten gondok meg gondolatok és remélem, hogy most már tudok valami vállalhatót is hozni blogra, mert nem állapot, hogy mindig csak verseket hozok, meg blogposztot.

Na, mára ennyi kölkök, legközelebb fogalmam sincs, hogy miképp találkozunk, szóval:

Legyetek rosszak!

U.I.: Gifek helyett mostanában átszoktam a zenékre. Meglehet egyszer visszaszokok, nem tudom.

#42 - Folytassuk

Helló kölkök!

Remélem mindenkinek hiányzott már a komolyabb összefüggés nélküli csevejem. Helyes, mert még van talonban, legalább egy hónapja, ha nem több, egy díjas poszt, szóval megkímélem az életeteket, és inkább egy külön posztban pofázok mindenről. 

Is. 

Hu, hun is hagytuk el a dolgok állását? Valahol november környékén, amikor is nekifeküdtem a NaNoWriMonak és végigvittem. 

Ötvenvalahányezer szót sajtoltam ki magamból, utána vagy tíz napig még papírra se tudtam nézni, nemhogy megnyitni egy dokumentumot, aztán jött a karácsonyi őrület, meg az újév, de jobb lesz, ha sorba megyek. 

NaNoWriMo azaz National Novel Writing Month, amiben én a Novelt mindig Novembernek mondom, mert valahogy így jegyeztem meg. Ne kérdezzétek miért, én se értem magamat néha. Olykor. Gyakran. 

Igazából azzal a szent küldetéstudattal szálltam ebbe bele, hogy egyrészt végre írjak valamit a regényemből, másrészt, hogy lássam végig tudom-e vinni. Én lepődtem meg a legjobban mikor kiderült, hogy igen. 

Oké, volt pár nap, mikor majdnem megszakadtam, és soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem fogok fent maradni egész éjszaka azért, hogy írjak. Nem. Én aztán nem. Soha. Nincs az a pénz.

A NaNos magyar közösség iszonyatosan elfogadó, kedves, nyílt és barátságos és mindig készek motiválni, tarkón legyinteni, vagy együtt szenvedni veled. Aki azt hiszi, amit én hittem, hogy az írás magányos tevékenység, akkor sürgősen próbálja ki, hogy milyen amikor öt-hat vagy akár több emberrel ír egyszerre. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon produktív lesz, vagy legalábbis nem feltétlenül, viszont hihetetlen jó érezni, hogy azok az emberek körülötted pontosan átérzik a te bajaidat és mindig készek segíteni, hogy átlendülj felettük. Szóval ha kell egy jó írói közösség akkor a NaNosok a te csapatod. 

Na és hogy sikerült maga az írás? 

Nos, legyen elég annyi, hogy azóta se nyitottam meg azt a fájlt. Először csak megkönnyebbültem, hogy oké, akkor ez megvan, hagyhatjuk pihenni. Aztán rájöttem, hogy mennyit kéne dolgozni rajta, aztán végül teljesen elfelejtettem, mert nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal a szeméthalommal. 

Mondták, hogy az első vázlat senkinek nem jó, de az, hogy gyakorlatilag a negyvenöt százalékát ki kell dobnom az ablakon? Az kissé sziven ütött. 

A nem várt fordulatokról meg nem is beszélve. Megvan az az érzés, amikor a szereplőd önálló életre kel és csak azért sem azt csinálja, amit szeretnél? Na, hát akkor ezt szorozd fel úgy néggyel és megkapod azt, amit én éreztem, mikor az egyik főszereplőm megölte a másikat. 

Úgy, hogy nekik amúgy egy csapatot kellene alkotniuk. És elvileg ez a C karakter hozta volna közelebb egymáshoz A-t meg B-t. 

Valahogy sikerült ide kifutnia a történetnek, én meg csak pislogtam, hogy rendben van Roberus fiam, démon vagy meg minden, teszel rossz dolgokat, de elmondanád édes egy apádnak, hogy mi a halálért művelted ezt? 

Szóval valahol itt halt meg először az egész és aztán csak rosszabb lett. Mert Rebeka drágám meg kezdett jól kijönni Dániellel, és így beállt Lilithez, én meg csak pislogtam, hogy hát az irányítás az volt ugyan, de már közel sincs nálam. 

Mondjuk ettől függetlenül ezeket meg fogom tartani, mert bármennyire is idegesít, zavar és utálom, hogy nem tudom pontosan miért is történt az, ami, tetszik, mert olyasmi ami már fordulatként is emlegethető. 

De azért morgok felette, mert nem is én lennék, ha nem tenném. 

Összességében azonban megéri belevágni, ha azért mert nem tudod, hogy kezdd el effektíve írni a vázlatod, ha látni akarod, hogy képes vagy-e rá, ha kell egy írós világ-megmentős csapat, vagy csak egyszerűen ki akarod elégíteni a mentális mazochizmusodat, vagy egy egészen másfajta indok miatt, de szerintem megéri belecsapni. 

Tehát ez volt a novemberem, összességében. A decemberről ne is beszéljünk, hajtás ezerrel, sziasztok postás vagyok, és kész csoda, hogy nem gyújtották ránk az épületet. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire omlottunk össze, mert az történt, hogy mivel benne ültem, ezért a rálátásom leszűkült arra a területre, amivel dolgozom, és amiben benne vagyok, épp ezért fogalmam se volt arról, hogy mi történik globálisan. Jó, arról amúgy sincsen, kis hal vagyok én a tengerben, de remélem, hogy azért mindenkinek megérkezett mindene, épen és egészségesen. 

A munkáról pedig pont ennyit voltam hajlandó beszélni, bár lehet, hogy egyszer majd csinálok egy “Így neveld az ügyfeledet!” című posztot, de még semmi nem biztos. Bármi lehetséges és annak az ellenkezője is. 

Januárban, hát még január van, remélem, hogy még akkor is január lesz, mikor kikerül ez a bejegyzés, mert már komolyan rosszul érzem magam, hogy ennyire elhanyagoltam a blogot. Reménykedjünk a szürke és nyugodt hétköznapokban, hogy visszaáll a rendszerem és rendszeresebben tudok jelen lenni. Már csak azon elv alapján is, hogy remek ujjgyakorlat a blog ahhoz, hogy a stílusomnál maradjak. 

Többek állítása szerint van ilyen, bevallom én még nem nagyon vettem észre, de azért igyekszem elhinni. Azonban ezt is, mint minden mást az életben, ápolni kell, csiszolni és folyamatosan fejleszteni, amiből nem vonható ki a rendszeres írás sem. 

A NaNo jól rávezetett arra, hogy miként válhat napi rutinná az írás, és amúgy nem különösebben okoz gondot, hogy akár ezerötszáz szót leírjak, egyszerűen maga az, hogy akkor most én leülök és írok, az marad ki. 

Komolyan, hasonló tüneteket produkálok, mint amikor neki kell ülni a tanulásnak, hirtelen minden más fontosabb lesz és amikor háromnegyed órája kijelentetted, hogy na most aztán Tényleg Nekiülök és azóta már a hűtőt is kitakarítottad, na akkor érezhető, hogy mégsem olyan könnyű dolog ez. 

Főleg amikor az ember a munka után hazaesik és nem is vágyik másra, hogy végre egy kis nyugta legyen a sok ostoba embertől, hogy ne kelljen tovább pörögnie a benti dolgain, kicsit kikapcsoljon. Na, ilyenkor szokott megesni az, hogy akár egy óráig se csinálok semmit, csak létezem, és mikor kiszakadok ebből a kábulatból és ránézek az órára, na akkor kapok egy röpke szívinfarktust, hogy már megint elcsesztem az időm. Aztán meg már elkezdeni sincs kedvem, mert minek? 

Az embernek viszont arra van ideje, amire akarja, szóval nincs más hátra, mint előre, nekem is újra be kell iktatni a mindennapjaimba az írást, mert tudom, hogy képes vagyok rá, csak a hangok a fejemben nem mindig segítőkészek. 

Ezzel pedig részben vissza is kanyarodtunk a szürke hétköznapokhoz, amik bár segítenek azzal, hogy keretet adnak a napomnak, de egyben le is szívnak addigra, amikorra hazaesek. Úgyhogy a trükk a következő: Miként spórolhatnék össze magamnak energiát az íráshoz? 

Nos, én nem jöttem még rá, szóval ezért inkább adok időt magamnak a semmibe bámuláshoz, megnézek pár videót, mostanában nagyon rákaptam a gameplayekre, meg a Sznobjektívre, aztán mikor már úgy érzem, hogy nem akar egy egész állatkert kiszabadulni a koponyámból, akkor keresek valami inspiráló zenét – ez mostanában a gamesongok, ne kérdezzétek én se értem - és nekiesek. 

Az már egy másik kérdés, hogy meddig jutok, hogy csak munkavázlatot pötyögök, vagy effektíve valami írást, esetleg totál random verset. Ahogy megfigyeltem magamon, homlokegyenest mást csinálok, mint amit elterveztem, viszont az nem megy, hogy először eltervezem, hogy mit nem fogok csinálni és így mégis azzal foglalkozok amivel kéne. 

Kacifántos vagyok, tudom. 

Példának okáért hoznom kéne egy Bendy and the Ink Machine novellát, de ehelyett van fent egy vers és készül még egy vers, mert csak. A novella meg köszöni szépen, elálldogál magában. Mondjuk ebben közrejáthatsz az is, hogy abszolút ismeretlen terepen mozgok. 

Nem az angol nyelv, mert vannak barátaim, van a google fordító és van magyar végigjátszás – vagyis azok a részek, amik már készen vannak, és remélem, hogy a hátralévő fejezeteket is végigviszik -, hanem maga az a tény, hogy nincs befejezve. Félkész dologhoz pedig hozzányúlni mindig kockázatos, mert biztos lehetsz benne, hogy egész máshogy fog folytatódni, mint ahogy te kitaláltad, és maga a fandom is változik, ami az egyik részben még totál biztos canon és te ráépítettél egy kis palotát, azt a következő, akár hónapok múltán leadott, rész teljesen felfordítja és ott állsz a romok felett, hogy na basszus, kellett ez nekem? 

Szóval félek hozzányúlni, na.

Arról nem is beszélve, hogy ez egy játék. Ha valaki egy éve közli velem, hogy majdan egy gamehez fogok tervezgetni novellát, konkrétan szembe röhögtem volna. Mert nem tartottam az én világomnak, aztán persze, csak meg kellett kicsit ismernem, kitapasztalnom, hogy mit is keresek én ebben a világban, és már egészen megszerettem, megtaláltam a szám íze szerinti holmikat. 

Így keveredtem a BATIM-hoz is, és sajnos iszonyatosan beleestem. Pedig nem az a képernyőhöz szögezős csavarokban bővelkedő fajta, nem is az, hogy mindent, de tényleg mindent rád bíz, hogy te dönts el, mi történt, csak jeleket ad, és mégis megfogott. 

Először is rémesen retro, első generációs Disney rajzos környezet, és hogy az egész tényleg egy fricska a Disneynek, ami már önmagában garantálta azt, hogy elkapjon a gépszíj. 

Emellett pedig ott van az, hogy egy tinta démonról beszélünk. Tinta. A mai napig vérmesen imádok kézzel írni, és fekete tollat használok, valamint alapvetően is könnyebb azonosulok egy sötétebb hátérrel rendelkező karakterrel, ezenkívül végre egy olyan démon, ami köthető a történetszövéshez, és nem csak annyi van, hogy egy ijesztő kép egy régi házban. 

Jó, most ebbe biztos, hogy bele lehetne kötni, de ne tegyétek, mert nem éri meg. Bendy puszta léte egy komoly hiányosságot tölt ki számomra, és ebbe nincs mit belemagyarázni. 

Plusz egy érv a végére: Cuki, de veszélyes.

Viszont már írtam két verset is a fandomhoz, szóval mégse vagyok annyira elveszett, mint amilyennek hiszem magam. 

Ezenkívül még mindig szeretném hozni a sci-fi SPN AU-mat, mert még mindig nem engedtem el, de hogy még mi lesz, vagy hogy mi valósul meg ebből, nos az egy külön történet lesz. Nem merek ígérni semmit, mert úgyse azt hozom. 

Ezenkívül jobban szeretném ráfeküdni a saját novellákra, meg azért könyvajánlókat is kéne írnom, csak valamiért azok nem mennek. Simán kiolvasok egy nap alatt egy négyszáz oldalt, de leírni, hogy miért is volt olyan fantasztikus, vagy miért sem, és egyáltalán, az valahogy nem akaródzik menni.

De lehet, hogy ehhez is csak gyakorlás kell. Mindenesetre majd nekiesek, viszont azt hiszem egyelőre nincs több mondanivalóm. 

Talán csak annyi, hogy itt vagyok, újra és mindig.

Legyetek rosszak!

U.I.: Meglepően gif nélküli lett ez a bejegyzés. 

#41 - Újfent elkezdjük

Hát helló kölykök!

Ismét eltelt egy év, remélem mindenki a neki megfelelő módon tudta ünnepelni a szilvesztert, valamint a karácsonyt is, és a család senkinek nem ment különösképpen az agyára, plusz még jóságokat is kapott!

Vagy legalábbis megúszta különösebb lelki törés nélkül. 

Óh, igen, megint elhanyagoltam a blogom, erre ott van egyrészt mentségnek a NaNo, amit amúgy sikerrel kivittem, aztán a karácsonyi hajtás, de ezek lényegtelenek. Nem, ezután a mondat után nem az fog következni, hogy megfogadtam, hogy idén többet fogok foglalkozni a bloggal, mert ez úgysem jönne össze. 

Ami azt illeti nem is fogadtam meg semmit, mert a fogadalmakat úgys tartják be nagy többségben, én meg még egy szimpla igérettel is el tudok csúszni. 

Helyette inkább elégettük mindazokat a dolgokat, amiket már nem akarunk magunkkal cipelni, amik már túlontól terhesek és amiken egyszerűen csak szeretnék végre túljutni és változtatni rajtuk. 

Sokkal badasabb és hatékonyabb dolognak néz ez ki, mint a sima fogadalomtevés.

Persze, ezeken is sokat kell még dolgozni, de egy szép első lépés én úgy gondolom, plusz több súlya is van, mint valami átlagos, minden harmadik ember által kijelentett dolognak. 

Tehát, akkor ez hogy is vonatkozik a blogra? Nos, mivel kis híján gutaütést kaptam attól, hogy mennyire nincs olyan tartalom, amit büszkén és felemelt fejjel tudnék hirdetni, ezért aztán az elsők között lesz az, hogy januárban hozok egy BATIM ficit. 

Vagyis Bendy and the Ink Machine ficit, 

Igazából én magam se gondoltam volna, hogy valaha is játékhoz fogok ficit írni, de nagyon úgy fest, hogy most elkövetkezik ez a pillanat. Nagyon megszerettem ezt a játékot, bár én magam nem töltöttem le, de a végigjátszásoknak hála kaptam egy élményt, ráadásul ott vannak hozzá a fansongok, amik pontosan eltalálták az ízlésem. Na meg hát tinta és démon áll a főszerepben, szerintem nem igazán kell ezt nagyon magyaráznom. 

Mondjuk egy ideig rémes fenntartásaim voltak, mert az angolom gyenge és tartottam attól, hogy mi van, ha valami üvöltő pontatlanságot sikerül leírnom, de az internet istenei lemosolyogtak rám és találtam olyan magyar nyelvű holmit, ahol le vannak fordítva a magnófelvételek, szóval most már abszolút neki merek állni az írásnak. 

Persze, még így is eléggé szabadon fogom venni az egészet, mert mivel nincs úgy kidolgozva a miértek és a háttérsztori, ezért aztán bele lehet nyúlkálni és formálni. 

Van is már konkrét ötletem, hogy mit akarok írni, csak egy pofás cím kéne hozzá. 

Aztán, mivel már kezd elegem lenni abból, hogy nem tudom végigvinni, ezért aztán januárban egy működőképes regényvázlatot is össze akarok állítani. Saját regényem, szóval össze kell hoznom, már pusztán azon az alapon is, hogy lássam, végig tudom-e vinni. 

Mókás lesz. 

Spoiler: nem. 

Valamint meg akarom végre írni a sci-fi AU-mat, ami még mindig SPN, de egyrészt annyira tetszik a témája, meg az egész, amit kitaláltam mellé, hogy azt akarom, hogy mások is olvassák. Úgyhogy igazából ez a másik nagy konkrétum, amit még szeretnék hozni blogra. 

A GF/SPN crossoveremmel nem tudom mi lesz. Lehet leszedem a petlákba és átírom, és a vége se lesz, az amit szerettem volna, de ez még kiderül. Mindenesetre nem szeretném ha a kukába kötne ki, ahhoz túlságosan szeretem pár aspektusát, hogy eldobjam. Csak éppen rohadtul meg vagyok lőve az egésszel. 

Más egyéb tervem, így az írással kapcsolatban nincs, vagyis van, de az is szép teljesítmény lesz, ha ezeket összehozom. 

És ezzel most búcsúzom is, remélem legközelebb hosszabb és érdekesebb poszttal jelentkezem. 

Legyetek rosszak!

U.I: Van egy díjas posztom. Na, az hosszú lesz.