#42 - Folytassuk

Helló kölkök!

Remélem mindenkinek hiányzott már a komolyabb összefüggés nélküli csevejem. Helyes, mert még van talonban, legalább egy hónapja, ha nem több, egy díjas poszt, szóval megkímélem az életeteket, és inkább egy külön posztban pofázok mindenről. 

Is. 

Hu, hun is hagytuk el a dolgok állását? Valahol november környékén, amikor is nekifeküdtem a NaNoWriMonak és végigvittem. 

Ötvenvalahányezer szót sajtoltam ki magamból, utána vagy tíz napig még papírra se tudtam nézni, nemhogy megnyitni egy dokumentumot, aztán jött a karácsonyi őrület, meg az újév, de jobb lesz, ha sorba megyek. 

NaNoWriMo azaz National Novel Writing Month, amiben én a Novelt mindig Novembernek mondom, mert valahogy így jegyeztem meg. Ne kérdezzétek miért, én se értem magamat néha. Olykor. Gyakran. 

Igazából azzal a szent küldetéstudattal szálltam ebbe bele, hogy egyrészt végre írjak valamit a regényemből, másrészt, hogy lássam végig tudom-e vinni. Én lepődtem meg a legjobban mikor kiderült, hogy igen. 

Oké, volt pár nap, mikor majdnem megszakadtam, és soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem fogok fent maradni egész éjszaka azért, hogy írjak. Nem. Én aztán nem. Soha. Nincs az a pénz.

A NaNos magyar közösség iszonyatosan elfogadó, kedves, nyílt és barátságos és mindig készek motiválni, tarkón legyinteni, vagy együtt szenvedni veled. Aki azt hiszi, amit én hittem, hogy az írás magányos tevékenység, akkor sürgősen próbálja ki, hogy milyen amikor öt-hat vagy akár több emberrel ír egyszerre. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon produktív lesz, vagy legalábbis nem feltétlenül, viszont hihetetlen jó érezni, hogy azok az emberek körülötted pontosan átérzik a te bajaidat és mindig készek segíteni, hogy átlendülj felettük. Szóval ha kell egy jó írói közösség akkor a NaNosok a te csapatod. 

Na és hogy sikerült maga az írás? 

Nos, legyen elég annyi, hogy azóta se nyitottam meg azt a fájlt. Először csak megkönnyebbültem, hogy oké, akkor ez megvan, hagyhatjuk pihenni. Aztán rájöttem, hogy mennyit kéne dolgozni rajta, aztán végül teljesen elfelejtettem, mert nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal a szeméthalommal. 

Mondták, hogy az első vázlat senkinek nem jó, de az, hogy gyakorlatilag a negyvenöt százalékát ki kell dobnom az ablakon? Az kissé sziven ütött. 

A nem várt fordulatokról meg nem is beszélve. Megvan az az érzés, amikor a szereplőd önálló életre kel és csak azért sem azt csinálja, amit szeretnél? Na, hát akkor ezt szorozd fel úgy néggyel és megkapod azt, amit én éreztem, mikor az egyik főszereplőm megölte a másikat. 

Úgy, hogy nekik amúgy egy csapatot kellene alkotniuk. És elvileg ez a C karakter hozta volna közelebb egymáshoz A-t meg B-t. 

Valahogy sikerült ide kifutnia a történetnek, én meg csak pislogtam, hogy rendben van Roberus fiam, démon vagy meg minden, teszel rossz dolgokat, de elmondanád édes egy apádnak, hogy mi a halálért művelted ezt? 

Szóval valahol itt halt meg először az egész és aztán csak rosszabb lett. Mert Rebeka drágám meg kezdett jól kijönni Dániellel, és így beállt Lilithez, én meg csak pislogtam, hogy hát az irányítás az volt ugyan, de már közel sincs nálam. 

Mondjuk ettől függetlenül ezeket meg fogom tartani, mert bármennyire is idegesít, zavar és utálom, hogy nem tudom pontosan miért is történt az, ami, tetszik, mert olyasmi ami már fordulatként is emlegethető. 

De azért morgok felette, mert nem is én lennék, ha nem tenném. 

Összességében azonban megéri belevágni, ha azért mert nem tudod, hogy kezdd el effektíve írni a vázlatod, ha látni akarod, hogy képes vagy-e rá, ha kell egy írós világ-megmentős csapat, vagy csak egyszerűen ki akarod elégíteni a mentális mazochizmusodat, vagy egy egészen másfajta indok miatt, de szerintem megéri belecsapni. 

Tehát ez volt a novemberem, összességében. A decemberről ne is beszéljünk, hajtás ezerrel, sziasztok postás vagyok, és kész csoda, hogy nem gyújtották ránk az épületet. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire omlottunk össze, mert az történt, hogy mivel benne ültem, ezért a rálátásom leszűkült arra a területre, amivel dolgozom, és amiben benne vagyok, épp ezért fogalmam se volt arról, hogy mi történik globálisan. Jó, arról amúgy sincsen, kis hal vagyok én a tengerben, de remélem, hogy azért mindenkinek megérkezett mindene, épen és egészségesen. 

A munkáról pedig pont ennyit voltam hajlandó beszélni, bár lehet, hogy egyszer majd csinálok egy “Így neveld az ügyfeledet!” című posztot, de még semmi nem biztos. Bármi lehetséges és annak az ellenkezője is. 

Januárban, hát még január van, remélem, hogy még akkor is január lesz, mikor kikerül ez a bejegyzés, mert már komolyan rosszul érzem magam, hogy ennyire elhanyagoltam a blogot. Reménykedjünk a szürke és nyugodt hétköznapokban, hogy visszaáll a rendszerem és rendszeresebben tudok jelen lenni. Már csak azon elv alapján is, hogy remek ujjgyakorlat a blog ahhoz, hogy a stílusomnál maradjak. 

Többek állítása szerint van ilyen, bevallom én még nem nagyon vettem észre, de azért igyekszem elhinni. Azonban ezt is, mint minden mást az életben, ápolni kell, csiszolni és folyamatosan fejleszteni, amiből nem vonható ki a rendszeres írás sem. 

A NaNo jól rávezetett arra, hogy miként válhat napi rutinná az írás, és amúgy nem különösebben okoz gondot, hogy akár ezerötszáz szót leírjak, egyszerűen maga az, hogy akkor most én leülök és írok, az marad ki. 

Komolyan, hasonló tüneteket produkálok, mint amikor neki kell ülni a tanulásnak, hirtelen minden más fontosabb lesz és amikor háromnegyed órája kijelentetted, hogy na most aztán Tényleg Nekiülök és azóta már a hűtőt is kitakarítottad, na akkor érezhető, hogy mégsem olyan könnyű dolog ez. 

Főleg amikor az ember a munka után hazaesik és nem is vágyik másra, hogy végre egy kis nyugta legyen a sok ostoba embertől, hogy ne kelljen tovább pörögnie a benti dolgain, kicsit kikapcsoljon. Na, ilyenkor szokott megesni az, hogy akár egy óráig se csinálok semmit, csak létezem, és mikor kiszakadok ebből a kábulatból és ránézek az órára, na akkor kapok egy röpke szívinfarktust, hogy már megint elcsesztem az időm. Aztán meg már elkezdeni sincs kedvem, mert minek? 

Az embernek viszont arra van ideje, amire akarja, szóval nincs más hátra, mint előre, nekem is újra be kell iktatni a mindennapjaimba az írást, mert tudom, hogy képes vagyok rá, csak a hangok a fejemben nem mindig segítőkészek. 

Ezzel pedig részben vissza is kanyarodtunk a szürke hétköznapokhoz, amik bár segítenek azzal, hogy keretet adnak a napomnak, de egyben le is szívnak addigra, amikorra hazaesek. Úgyhogy a trükk a következő: Miként spórolhatnék össze magamnak energiát az íráshoz? 

Nos, én nem jöttem még rá, szóval ezért inkább adok időt magamnak a semmibe bámuláshoz, megnézek pár videót, mostanában nagyon rákaptam a gameplayekre, meg a Sznobjektívre, aztán mikor már úgy érzem, hogy nem akar egy egész állatkert kiszabadulni a koponyámból, akkor keresek valami inspiráló zenét – ez mostanában a gamesongok, ne kérdezzétek én se értem - és nekiesek. 

Az már egy másik kérdés, hogy meddig jutok, hogy csak munkavázlatot pötyögök, vagy effektíve valami írást, esetleg totál random verset. Ahogy megfigyeltem magamon, homlokegyenest mást csinálok, mint amit elterveztem, viszont az nem megy, hogy először eltervezem, hogy mit nem fogok csinálni és így mégis azzal foglalkozok amivel kéne. 

Kacifántos vagyok, tudom. 

Példának okáért hoznom kéne egy Bendy and the Ink Machine novellát, de ehelyett van fent egy vers és készül még egy vers, mert csak. A novella meg köszöni szépen, elálldogál magában. Mondjuk ebben közrejáthatsz az is, hogy abszolút ismeretlen terepen mozgok. 

Nem az angol nyelv, mert vannak barátaim, van a google fordító és van magyar végigjátszás – vagyis azok a részek, amik már készen vannak, és remélem, hogy a hátralévő fejezeteket is végigviszik -, hanem maga az a tény, hogy nincs befejezve. Félkész dologhoz pedig hozzányúlni mindig kockázatos, mert biztos lehetsz benne, hogy egész máshogy fog folytatódni, mint ahogy te kitaláltad, és maga a fandom is változik, ami az egyik részben még totál biztos canon és te ráépítettél egy kis palotát, azt a következő, akár hónapok múltán leadott, rész teljesen felfordítja és ott állsz a romok felett, hogy na basszus, kellett ez nekem? 

Szóval félek hozzányúlni, na.

Arról nem is beszélve, hogy ez egy játék. Ha valaki egy éve közli velem, hogy majdan egy gamehez fogok tervezgetni novellát, konkrétan szembe röhögtem volna. Mert nem tartottam az én világomnak, aztán persze, csak meg kellett kicsit ismernem, kitapasztalnom, hogy mit is keresek én ebben a világban, és már egészen megszerettem, megtaláltam a szám íze szerinti holmikat. 

Így keveredtem a BATIM-hoz is, és sajnos iszonyatosan beleestem. Pedig nem az a képernyőhöz szögezős csavarokban bővelkedő fajta, nem is az, hogy mindent, de tényleg mindent rád bíz, hogy te dönts el, mi történt, csak jeleket ad, és mégis megfogott. 

Először is rémesen retro, első generációs Disney rajzos környezet, és hogy az egész tényleg egy fricska a Disneynek, ami már önmagában garantálta azt, hogy elkapjon a gépszíj. 

Emellett pedig ott van az, hogy egy tinta démonról beszélünk. Tinta. A mai napig vérmesen imádok kézzel írni, és fekete tollat használok, valamint alapvetően is könnyebb azonosulok egy sötétebb hátérrel rendelkező karakterrel, ezenkívül végre egy olyan démon, ami köthető a történetszövéshez, és nem csak annyi van, hogy egy ijesztő kép egy régi házban. 

Jó, most ebbe biztos, hogy bele lehetne kötni, de ne tegyétek, mert nem éri meg. Bendy puszta léte egy komoly hiányosságot tölt ki számomra, és ebbe nincs mit belemagyarázni. 

Plusz egy érv a végére: Cuki, de veszélyes.

Viszont már írtam két verset is a fandomhoz, szóval mégse vagyok annyira elveszett, mint amilyennek hiszem magam. 

Ezenkívül még mindig szeretném hozni a sci-fi SPN AU-mat, mert még mindig nem engedtem el, de hogy még mi lesz, vagy hogy mi valósul meg ebből, nos az egy külön történet lesz. Nem merek ígérni semmit, mert úgyse azt hozom. 

Ezenkívül jobban szeretném ráfeküdni a saját novellákra, meg azért könyvajánlókat is kéne írnom, csak valamiért azok nem mennek. Simán kiolvasok egy nap alatt egy négyszáz oldalt, de leírni, hogy miért is volt olyan fantasztikus, vagy miért sem, és egyáltalán, az valahogy nem akaródzik menni.

De lehet, hogy ehhez is csak gyakorlás kell. Mindenesetre majd nekiesek, viszont azt hiszem egyelőre nincs több mondanivalóm. 

Talán csak annyi, hogy itt vagyok, újra és mindig.

Legyetek rosszak!

U.I.: Meglepően gif nélküli lett ez a bejegyzés.