#88 - It' terror time again!

 

Végre megint október van! Túléltem a nyarat! Meg a munkakeresési depressziót is vele együtt! És most már megint hordhatok ruhákat! És tudok aludni normálisan! Már amikor nem ébredek fel teljesen indokolatlanul hajnali egy órakor és nem bírok visszaaludni. De ezt ráfogom az időjárásra, mert az amúgy is egy fasz mostanság. Köszönjük klímakatasztrófa, és multimilliárdosok, akiknek nem igénye megváltoztatni a rendszert, hiszen ők a nyertesek. 
De egyszer majd úgyis felgyújtom a kapitalizmust és minden sokkal szebb lesz, meglátjátok.
Addig is, ebből a helyzetből igyekszem kihozni a legtöbbet. 

Ami számomra is meglepő módon, de egészen jól sikerül. Igaz, azt még mindig nem tudom, hogy miként ne akadjak ki minden apró bosszúságon, ami ér az életben, de hát baby steps, baby steps. A munkahelyem most nagyon jó, nagyon élvezek ott dolgozni, és nagyon remélem, hogy még jó sokáig ott maradhatok. Csak egyetlen emberrel vannak problémáim, mert így overall kényelmetlen kisugárzásai vannak. Meg néha olyan dolgok esnek ki a száján, hogy teljesen kivagyok miatta, hogy miként lehet valaki ennyire óvodás szinten megragadva. Kicsit remélem, hogy ő se kedvel engem, mert nagyon fura lenne egy egyoldalú utálat-első-látásra munkahelyi kapcsolat. 
De ez csak egy hülye. 
És mindenki mással meg nagyon jól kijövök! Még az öltözőben is, ahol amúgy szintén olvasgatni szoktam, de hogy nem mennek az idegeimre mások, főleg mert hagynak olvasni, és amikor meg beszélgetünk, akkor én is akarok beszélgetni. 

Plusz elkezdtem kimatricázni az öltözőszekrényemet, meg ezzel együtt a konyhai szekrényem is, mert most már úgy vagyok vele, hogy fuck it, i do it, és őszinte meglepetésemre mindenki jót mosolygott rajta, és megdicsérték, hogy milyen cuki ötlet, és senki nem szólt egy rossz szót se, vagy, hogy szedjem le. Sőt, ez az egész egy érdekes beszélgetést is eredményezett, amit lehet, hogy már meséltem, de azért elmondom még egyszer, mert lett folytatása. Van kint egy "No gender, only vibes" matrica, amit még Kadoritól kaptam, és hát az egyik kolléga, aki amúgy más részlegen dolgozik, rákérdezett, hogy ez amúgy mit is jelent. Én pedig ott helyben vettem egy mély levegőt, és coming outoltam, közben pedig igyekeztem minél érthetőbben elmagyarázni. 
Nem mondom, hogy teljes mértékben sikerült, mert nyilván aki csak így felületesen hallott erről, plusz eleve a negyven pluszos korosztály, akik meg csak néznek erre, hogy "remélem nem fertőző", de hogy nem éreztem ellenségeskedést, és egyáltalán nem volt velem durva meg semmi. 

Az egy másik kérdés, hogy a végére én leizzadtam, mert nem szokta a paraszt a szántást.

De hogy lett egy folytatása, mert tegnap, vagyis szerdán, mert ki tudja, hogy mikor megy ki ez a poszt, elkapott ugyanez a kolléganő, meg egy másik és félrevontak, hogy akkor most még egyszer még egy embernek magyarázzam el, meg ilyesmi. Kicsit ijesztő volt, olyan szempontból, hogy az egyikük nagyobb volt, mint én, meg egy félreeső helyen volt, meg nem mondták el egyből, hogy mit szeretnének, szóval bekapcsolt egy vészjelző a fejemben, de aztán amikor kiderült, hogy mit szeretnének, akkor megnyugodtam. 
És szépen, türelmesen átvettük, meg a nagyobb kolléga már egy kicsit jártasabb volt, mert a gyereke miatt ezeknek utána néz, és beszélget róluk, szóval tök jó volt, hogy támogatott egy kicsit, mikor az első kolléga makacsul kitartott amellett, hogy nő vagyok. De nem esett borzalmasan, mert tényleg csak simán nem értette, és ez egy kicsit olyan dolog, hogy magyarázd el a vaknak a színeket. Nem lehetetlen, csak meg kell dolgozni az eredményért. 
Fú, van erről egy mém, hogy milyen amikor a nemeket magyarázod egy cisznek, meg milyen amikor egy transznak, de tuti nem fogom hirtelen megtalálni. 

Mindenesetre végül egész jól sikerült, és abba maradtunk, hogy bennem szivárványok és egyszarvúak élnek, ami abszolút megfelel a valóságnak. Már amennyiben ilyen powermetal stílusban gondolkodunk.
Aztán ahogy ezek ketten leléptek, azonnal odajött hozzám Niki meg Andi - legalábbis azt hiszem, hogy Andinak hívják -, és megkérdezték, hogy mit akartak, meg hogy minden oké-e. Mert ha olyasmit mondtak, vagy bántottak, akkor azonnal megyünk Moncsihoz - a főnökünkhöz -, hogy probléma van. Én meg ott álltam, hogy úristen, de cukik vagyok, így kiálltok mellettem, hát abszolút meg voltam hatódva. Mert hát mint kiderült, a késztáptalaj rendkívül szeret pletykálni és kibeszélni mindenkit a háta mögött. 
Mondtam, hogy azzal nem tudnak megsérteni, amit tudok magamról, ha meg olyat mondanak, ami simán csak gyűlöletbeszéd, akkor ott lesz vége a beszélgetésnek és el lesznek hajtva a fenébe. Meg most már tudom, hogy mehetek ilyennel a főnökhöz is, és abszolút élni is fogok ezzel, mert nyilvánvalóan tudják a helyüket. Plusz, ha meg mögöttem kibeszélnek, arról én nem tudok, így nem érdekel, másrészt meg jobb dolguk ne legyen, mint rólam beszélni! 
Úgyhogy végül is megnyugodtak, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom, de azért persze még egyszer biztosítottak róla, hogy bármi van, nyugodtan menjek és szóljak. 

Ezt én még fel se dolgoztam, miután jött oda hozzám Vió ugyanezzel, hogy mit akartak, jól vagyok-e, nem bántottak-e? Mert ő ott dolgozott velük évekig és tudja, hogy milyenek, és hogy mindenképpen kiáll mellettem. Én meg, aki még azt se dolgoztam fel, hogy negyedórás impromptu felvilágosító beszélgetést tartottam, aztán két kolléga is jött, hogy ugye, jól vagyok, most meg még egy harmadik is? Mi az isten? De őt is megnyugtattam, hogy jól vagyok, és őszintén szólva jobban megrázott az a tény, hogy kollégákat érdekli a mentális hogylétem, mint az a tény, hogy akkor az egész késztáp kibeszélte, hogy aroace és agender vagyok. 
Sok mindent elárul rólam, hogy az esetleges gúnyolódás meg se kottyan, viszont a tény, hogy félig ismeretlen emberek kiállnak mellettem, teljesen lesokkol. 

Persze, azért mégiscsak reményt meg erőt ad, hogy minden gyűlöletkampány és elbaszott politika ellenére mégse olyan borzasztó a helyzet, és hogy az emberek kiállnak melletted és támogatnak, és bár magyarázni kell, de hogy sokkal több megértés van a világban, mint gondolnánk.
No, nem a saját családomban, mert ők továbbra is close minded idegenek számomra, de hogy a munkahelyemen meg igen. 
Ez is csak azt bizonyítja, hogy abszolút jó helyre jöttem dolgozni, és szeretnék még itt maradni, úgy pár évig. 

Annál is inkább, mert egyre inkább arra jövök rá, hogy a kémia mégiscsak egy érdekes tudományág, és szeretnék tanulni róla, de úgy, hogy legyen róla papírom is, mert apparently erről szeretnék papírt. Oké, pár hónaponként rámjön, hogy de jó erről tanulni, meg arról, meg amarról, de ez most olyan, hogy tényleg kémiai ágba tartozik a munkaköröm, vegyszerekkel dolgozom, van kifejezetten labormunka is, és ez így abszolút kielégít engem munkaügyileg. Nem olyan bonyolult, hogy ne tudjam megérteni, nem olyan egyszerű, hogy bucira unjam a fejem, kézzelfogható, de van azért intellektuális oldala, és ezek mellett még abszolút emberként is kezel a munkahelyem. Ami az egyik legsokkolóbb dolog ezek közül, mert úgy érzem itt magam a posta, aztán a Festo, aztán a Rogers után mint aki egy nagyon hosszú abuzív kapcsolatból szabadult és most tapasztalja, hogy mégis milyen az, amikor tényleg rendesen odafigyelnek az emberre, munkásként is. És ez bőven kárpótol azért, hogy nem kapok annyira fényes fizetést. 
Meg tudok élni belőle, nem erről van szó, hanem hogy egy műszakos munkarend van, illetve nincsenek túlórázások, így aztán prémiumok se nagyon. De cserébe kapunk majd karácsonyi bónuszt, amit mondjuk a Festo nem mondhatott el magáról, illetve rendszeres fizuemelést minden év elején. Ja meg akkor is lesz majd valami emelésem, hogyha lejár a próbaidőm, de ezzel majd foglalkozik a könyvelés. Mert például itt a könyvelés meg minden olyasmi, hogy elérhető, és nem zavarnak el a fenébe, ha valami gondod van, meg tényleg segítenek. 
Így bár máshol lehet kereshetnék jobban, de az a helyzet, hogy annyira megéri minden más szempontból, hogy az még mindig hihetetlen. Egy kicsit még mindig várom azt, hogy mikor fog beütni az istennyila, mert hát az ember lassan szabadul ugye a régi beidegződésektől. 

A másik ami azért reményt ad, hogy tényleg egy fejlődő cégről van szó, amit tapasztalok a saját szemeimmel, és nem csak az van, hogy lejön néha egy irodista és előadja, hogy minden szép, minden jó, közben meg amúgy egy istencsapása az egész helyzet. Kezdjük ott, hogy látom, hogy jönnek be a megrendelések, és gyakorlatilag nem férnek el rendesen a portáptalajok, így folyamatban van az, hogy kialakítsanak egy külön épületet csak a portáptalajnak. Aztán ott van, hogy a cég leginkább külföldön tud terjeszkedni, és a portáptalaj adja a nyolcvan százalékát az összes rendelésnek, és hogy amúgy rendszeresen dolgoznak azon, hogy új ügyfeleket szerezzenek. Ezt amúgy maga a külföldi exporttal foglalkozó nő mondta el nekünk, mert lejött és tartott egy előadást arról, hogy mit csinálnak, hogyan és az miként kapcsolódik a mi munkákhoz. Tök érdekes volt, nagyon éltem, már csak olyan szempontból is, hogy tényleg kezdem átlátni, miként működik az egész cég. 
Most már csak azt kéne, hogy ők is átjöjjenek hozzánk pár napra, hogy lássák miként csináljuk a dolgokat. De ezt se szopatásból, hanem azért mert tényleg hozzátenne ahhoz, hogy az export miként kommunikálja le azt, hogy mire lesz kiadható egy táptalaj. 
Mert vannak, amiket csak leveszünk a polcról és annyi volt, máson meg két hétig dolgozik az összes részleg, hogy megfelelő legyen. És ha ezt ismernék legalább egy kicsit, akkor valószínűleg megelőznénk a telefonálgatások egynegyedét, amik azért történnek, hogy ez mire lesz kész, az csúszik, estébé estébé. 

Szóval abszolút nem azt érzem, hogy hitegetve vagyunk itt azzal, hogy minden rendben lesz, hanem tényleg aktívan dolgoznak azon, hogy növekedjünk, meg több helyen jelen legyünk. Oké, most épp az a korszak van, hogy várjuk, hogy jöjjön be a megrendelés, mert hát nyilván a világgazdaság meg a magyarországi helyzet ránk is kihat, de hogy korántsem esz a fene annyira, mint a Festónál. Tényleg rá is kéne kérdeznem Erikánál, hogy mi a fene van, költözik-e még a cég, meg egyáltalán. Szoktunk beszélgetni pár hetente, mert nyilván nekem se megy úgy a beszélgetés, főleg nem messengeren, ahol csak így hivatalosan és/vagy muszájból beszélgetek. 
A legutolsó infóm az, hogy miután eljöttem, rá nem sokkal szétrobbantották - nem szó szerint -, az egész porszórót, egy műszakos lett, legalábbis azt hiszem, mert hogy a két műszakra se volt elég munka néha, meg szétrakták az embereket, úgyhogy a csapatoknak is annyi volt, és így általános leépítés jelei mutatkoztak az egészen.
Meg kéne kérdeznem, hogy ki hova került, meg hogy ki van még ott a régi arcok közül, és velük mi van. Mindig jó úgy szemlélni a drámát, hogy neked semmi közöd nincs az egészhez. Főleg, hogy ebben az évben elég dráma kijutott nekem, és nem nagyon kívánok többet. 

Ráadásul tudjátok, hogy van az: hogyha a munkával minden rendben van, akkor a magánélet esik szét. Jelenleg a lakás, mert egyfelől van valami zárlat a vezetékekben, mert öreg, régi és elavult és valszeg nem bírta feldolgozni azt a sokkot, hogy felújították az áramhálózatot a házban. Szóval jelenleg a konyha nagy lámpája, a kicsi előfolyosóm lámpája és a szobám nagylámpái nem működnek, mert nem jut el hozzájuk az áram. 
De legalább a konyhában egy LED-lámpás megoldás lett, kicserélték benne az izzórudat - vagy hogy hívják -, és meg lett oldva hosszabbítókkal, hogy kapjon áramot. Szóval van világosságom, és tudok ténykedni ott, aminek nagyon örülök, mert lassan megint itt van a sütési szezon és akarnék dolgokat készíteni. (Csak mosogatni ne kéne utána. Ha legközelebb költözöm, csak olyanba akarok, ahol kád van meg mosogatógép is.)
Ehhez jön még egy csinos kis beázás, ami hála az égnek nem csöpög - és ne is jusson eszébe - szimplán csak ronda. De mondta főbérlő, hogy majd bejelenti a közös képviselőnek, mert hát ez már az ő ügye, és remélem, hogy mihamarabb, minél fájdalommentesen kezdenek vele valamit, mert mégiscsak itt van az ősz. És senki nem akarja, hogy elfajuljon a helyzet.

Én meg mindig kisebb pánikot kapok, valahányszor beüt valami, hiába tudom, hogy amúgy rendes a főbérlőm és intézkedik és nem basz le, meg semmi, és a többiek is mondják, hogy nem direkt csináltad, nem a te hibád, de hát szerintetek érdekli ez a szorongásom? Sajnos nem nagyon. Bár azért már javulni látszik, mert tudok intézkedni, még ha az annyiból is áll, hogy szólok annak, aki tud intézkedni, hogy figyi, szia, ez meg ez van, segíts. 
Meg veszek be Frontint, ha nagyon szarul lennék. 
Ami meg azért a legnagyobb haladás, hogy nem tart ki napokig a pánikom, meg nem ég a fejemben az egész ház. Hihetetlen, hogy emberek így élnek, csak úgy, önmaguktól.

Erről jut eszembe, hogy elmondtam bent is, hogy szorongásos depresszióm van, meg hogy gyógyszert szedek, és gyerekek ha ivós játékot játszanék arra, hogy hányszor kérdezték meg és/vagy jelentették ki, hogy de hát az fÜgGőSsÉgEt OkOz, már rég Zacher doki gyengéd kezei között lennék. (Tényleg az az ember él még?)
Lassan ki is fogyok az elmés visszavágásokból, és már csak annál vagyok, hogy hát akkor a szemüvegemre is rá vagyok függve. 
Bosszantó, de nem igazán haragszom. Egyrészt mert semmi értelme nem lenne haragudni, hiszen nem az ő hibájuk, hogy nincs rendes tájékoztatás, úgy körülbelül semmiből, másrészt meg amikor az ember először hall ilyeneket, akkor nyilván a berögződések és előítéletek ugranak be. Viszont szerencsére már vagyok olyan jól, hogy el tudjam magyarázni a problémáim, illetve, hogy azért szedem a gyógyszereket, hogy jól legyek. 
És bármennyire is meglepő, de eddig nem volt tapasztalatom nagyon ellenséges hozzáállással. Persze, értetlenkedéssel bőven, de nyílt gyűlölettel nem. Úgyhogy srácok, határozottan van még remény, bármennyire is ki akar baszni velünk a politika. 

Illetve még az is táplálja bennem a spirituszt, hogy egész biztosan segítek másoknak is azzal, hogy látják: felvállalom magam. Talán nekik is bátorságot nyújtok, vagy csak inspirálok, de már azért is megéri, hogy hozzájárulhatok ahhoz, hogy egy kicsivel nyitottabb legyen a világ. 
Természetesen ez a békés és felvilágosító hozzáállás nem engedi el egy pillanatra se a "going apeshit" mentalitásomat, ami abban a pillanatban aktiválódik, ahogy valaki direkt és akarattal seggfej lesz. Türelmes vagyok, nem pedig ártalmatlan.

Ó, képzeljétek, lett egy update a lakásomhoz! Három napja, mióta elkezdtem ezt a posztot írni és kitűnően prokasztinálom vele az amúgy égetően szükséges plotolást a kalandzónámhoz, azóta f o l y a m a t o s a n belefutok a főbérlőmbe. És ehhez én nem vagyok ám hozzászokva! Oké, nem feltétlen hozzám jött csak, hanem mint kiderült számomra, a földszinten is van egy lakása, amit meg két srác bérel és hozzájuk is jár. Most szereltek be egy újabb típusú bojlert, és azért volt itt, aztán meg nekem hozott fel egy nagyon hosszú hosszabbítót, aztán most meg a srácokhoz jött, de akkor már velem is közölte, hogy amiről azt hittük, hogy beázás, valójában penészedés, mert hogy nem kap elég levegőt a konyha és nem tud rendesen kiszellőzni. 
Ez nekem mondjuk jó hír, mert akkor elég lesz egy alapos fertőtlenítés és újrafestés, aztán probléma megoldva. Legalábbis rövidtávon, hosszútávon a fene tudja, mert tény és való, hogy eléggé zárt az a konyha, és a fene tudja, hogy mi segítene azon, hogy ne penészedjen be. De ez még a jövő zenéje, egyelőre örülök annak, hogy nem fog leszakadni a fejem felett a plafon egy viharosabb napon, illetve ha veszek rá penészírtót rendben leszek. 
És a főbérlőm továbbra is rendes, még ő kért elnézést, hogy nem tud rögtön intézkedni. Én meg ott vagyok, hogy ne aggódjon, mindent megértek, és amúgy is, amit már csak magamban teszek hozzá: elég dolog történt ebben az évben már velem. Jó lenne most már ha egy kicsit kevésbé történnének. Illetve most már kifejezetten kevésbé történnének rossz/hülye dolgok. 

És ha már történések, realizáltam azt, hogy már csak két hét van az októberből és aztán már november! Két hetem van felkészülni rendesen a nanóra! Nem én pánikolok, ti pánikoltok. Na jó, meg egy kicsit én is. 
Mondjuk áll valahol a tervezése a zónámnak és megvan már az, hogy nagyjából mit is akarok kihozni belőle, de hát megint ott tartok, hogy nem sikerül a megfelelő mennyiségű választási lehetőséget beiktatni, meg hogy attól, hogy nem fog igazán számítani, hogy mit választanak mert úgyis az lesz, amit én akarok. Ez azonban egy állandó dilemmám és eddig még igazából senki nem panaszkodott miatta úgyhogy valószínűleg nekem se kéne túlságosan ráparáznom, de hát ez ezen a ponton már nem bug hanem feature. 
Azzal együtt hogy folyamatosan sírok azon is, hogy nem fogunk beleférni a hónapba.
Ez kicsit realisztikusabb problémám, mert hát elég hosszan írok, bár így is elkapkodok dolgokat, és ebből fakad az, hogy kapnak ilyen nyolc és tízezer szavas posztok is születnek, mert hát mindent el akarok mesélni, amit csak akarok. És még így is maradnak ki dolgok. 
Mondjuk ez elég egyértelmű, hogy mivel limitált időmennyiséggel dolgozom, így nyilván limitáltak lesznek a lehetőségeim, de ez a tény nem fog megállítani abban, hogy összepanaszkodjam a világot. 

A másik, amit még meg kell csinálnom, az a trailer lesz. Tavaly is csináltam egy trailert a zónámhoz, és idén is szeretnék, mert hogy egyrészt sokkal könnyebb megosztani alapvető információkat, másrészt meg nagyon élvezem, hogy van egy rendes, Star Wars féle trailerem, zenével meg minden. Oké, a zenét Vinnie vágta rá nekem, mert ami automatikusan hozzátette honlap, ott valamiért indokolatlan sok időt kellett várni, hogy kész legyen. De hogy ilyen száz napokat, vagy mennyit. Nem is értem, ha teljesen őszinte akarok lenni, de szerencsére a net tele va különféle generátorokkal, így itt is akadt választék bőven. Mondom, csak a zene hiányzott, de az is meg lett oldva, és indokolatlanul boldog voltam az egésznek. Meg lelkes. És az emberek is élvezték. 
Úgyhogy idén is akarok csinálni egyet.

Közben amúgy nyilván haladtam, és kezdenek visszajönni a dolgok, kivéve a karakterek külseje. Amiről pontosan tudom, hogy egy fontos dolog, de hogy iszonyatosan rosszul emlékszem a karakterek külsőjére, és megfigyelhető egy olyan minta is, hogy azon hirtelenjében csak azoknak írom le a külsejét, aki a későbbiekben is vissza fog még térni. 
Viszont vannak visszajáró karaktereim, meg olyanok is, akik bár most tűntek fel, de maradnak, és így mondjuk jó lenne, hogyha nem úgy kellene kikeresni a kinézetüket csekély ötvenezer szó közül. De hát ez van, aztán majd kimásolom valahova a külsőjüket, ami így remélhetőleg mindig kéznél lesz és el is fogom tudni olvasni. Mert néha még magam számára is olvashatatlanul írok. 

Emellé azonban még nyilván akarok még egy projektet, hogy legyen akkor is mit írnom, amikor épp arra várok, hogy megszavazzák a népek, hogy merre menjen tovább a cselekmény. És valószínűleg ez a következő novella lesz a horror-antológiámba. Aminek amúgy már megvan nagyjából a cselekménye és tudom, hogy mire akarom kihozni, csak még csiszolgatom, hogy tényleg az legyen, aminek akarom. 
Meg közben talán tervezni a többi novellát is, mert hogy lassan összegyűl bele a tizenhárom történet. 
Igen, tudom, klisés, de hihetetlenül nem érdekel, az a nagy helyzet. 
Persze lehetne harminchárom is, hogy menjen a borító címéhez - mert nyilvánvalóan többet akarok bele, mint három történet -, de az úgy érzem, hogy overkill lenne. Meg ki tudja, hogy tudnék annyi sztorit írni egyetlen kötetbe és nem is igazán érzem úgy, hogy ki akarnám próbálná. 

Érdekes toldalék hozzá, hogy egyik sztori sem saját ötlet, hanem valaki más promptja, amit én kölcsönkértem és átfejlesztettem egy horrorsztoriba. Magamtól eddig valahogy nem találtam ki horrorsztorit, mindig kellett egy kis külső lökés. És a promptok se olyanok voltak, amikkel pinteresten vagy tumbliren találkoztam, mert azokkal egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az agyam úgy veszi, hogy az már önmagában egy kész sztori és nem kiindulási alapnak veszi, ahogy azt illene. 
Ellenben ha más mond nekem egy ötletet, az tényleg ötlet, és elkezdek abból kibontani dolgokat. Azt nem mondom, hogy feltétlen azon az irányon maradok, amin az ötlet vagy az ötlet kitalálója várja, de hát úgyis megkérdezem őket, hogy oké-e.
Nem.
Igazából nem.
Igazából csak fogom, és kijelentem, hogy ebből horrort fogok írni, majd elvonulok.

Aztán nyilván jót gondolkozok azon, hogy tulajdonképpen mit is rakjak bele, amitől ijesztő lesz, és egyik hajnalban beugrott az a tanács, hogy arról írj, amitől félsz. Hát én az emberben lévő ürességtől félek. 
Mármint viccen kívül. Eddig szinte csak olyan sztorik jutottak eszembe, ahol a főszereplő nem igazán főszereplő, csak sodródik az árral. Már a Lidércsikolyban is hasonlóval próbálkoztam, és nem igazán tudom, hogy jól sikerült-e, vagy csak elindultam egy úton, és még sokat kell gyakorolnom. De hogy az Ajtók köztes terekben is a főhős is olyan főhős, akivel nem igazán történik semmi, egészen addig amíg igen, de hogy akkor is inkább csak sodródik a dolgokkal, és nem aktívan tesz értük. 
És ez nem egyszeri vagy kétszeri eset, hanem, hogy valahogy mindig belecsempésződik, és lehetséges, hogy van itt valami megfejteni való a lelkivilágomban. 
Vagy egész egyszerűen tényleg csak ezt találom rémisztőnek. 
Akárhogy is, erőteljesen dolgozom vele. 

Ó, meg persze lesznek benne viccesebb novellák, illetve eddig egy van, de nincs kizárva, hogy akad még egy, és már most biztosra veszem, hogy mindenki azért lesz oda, az erőfeszítéseim ellenére. De ilyesmire meg nem szabad rágörcsölnöm, mert onnantól kezdve, hogy kiadom a kezemből, az már nem az enyém hanem a közönségért, és nekem, mint authornak, csak annyi a dolgom, hogy lefekszem és meghalok csendben. És a túlvilágról örülök hogyha tetszik valakinek valami. 
(Lehet reklámozni kéne, de tudjátok kinek van arra is ereje meg kedve? Főleg, hogy facebookon kéne főleg, ami meg csak fúj.)
Mondjuk maga a projekt is nagyon élvezetes, örülök, hogy végre írhatok horrort, ha már az egyik komfort műfajom!

Erről jut eszembe, hogy egyszer parkolópályára tettem a podcastomat, mert egyszerűen nem akart összeállni - meg egyéb aggodalmak miatt, de azok most nem lényegesek -, és szembejött velem egy prompt, ami előrángatta a fészkéből és leporolta és elém állította, hogy nézd! Így lehet, hogy már működik! 
A promptnak magának amúgy semmilyen köze nem volt a podcastom műfajához, csak valahogy beugrott, és attól tartok végleg le kell mondanom arról, hogy az valaha horror lesz. Marad az urban fantasy, ami a magyar mitológián alapul, meg hát eggyel több sárkánnyal. 
Eddig alapjáraton is volt kettő, de most lesz benne egy harmadik, aki még csak fióka lesz. Meg hát nyilvánvalóan egy cshapat száll szembe a gonosszal, mert mindig van egy cshapat. 
Csak elő kéne szednem és leporolnom rendesen, hátha ezúttal működni fog a történet. Illetve elengedem a horrort benne, mert könnyen lehet, hogy azért sem működött, mert nagyon bele akartam erőltetni abba a kategóriába. Néha az írás egész egyszerűen nem más, mint egy rakat trial and error egy ballonkabátban. 

Hmmm, kicsit kezdek fáradni, mert délután írom, munka után, ami önmagában még nem lenne probléma, csakhogy eltoltam a napjaim, és hajnali négykor kelek, cserébe korán fekszem, viszont most betettem egy mosást és muszáj megvárnom, mert hát mégse állhat benne nyolc órát! Ahhoz pedig nem elég okos a mosógép, hogy be lehessen állítani rajta, hogy x órakor kezdjen el mosni, pedig nagyon adnám. A lényeg, hogy így a kajakóma meg a közelgő lefekvési idő kicsit pudinggá változtatja az agyam. Hogy akkor minek állok neki egyáltalán blogposztot pötyögni? Mert nagyon jó ötletnek tűnik, és sose jövök rá, hogy valójában mégse jó annyira. 

Ó, képzeljétek, most vasárnap lesz megtartva a szülinapi mozizásom! Annyira izgatott vagyok neki! Mert hát harminc éves vagyok, amiről volt idő, hogy konkrétan nem hittem, hogy megérem, de nem csak, hogy megértem, de actually úgy gondolom, hogy még harminc évem lehet. Nagyon durva az, hogy így vannak terveim a jövőre nézve, és nem vagyok konstans abban az állapotban, hogy minek előre gondolkodni, amikor úgyis véget ér a világ két év múlva. Oké, még mindig így gondolom, hogy véget ér két év múlva, de hogy nem pörög állandóan ezen az agyam, és nem élek állandóan depresszióban. Én el nem tudom hinni, hogy ez megy az embereknek csak úgy. Szerintem ez színtiszta átverés. És a gyógyszer meg a terápia egy istenáldása, és abszolút megéri addig menni, amig nem találsz egy normális pszichológust, meg olyan pszichiátert, aki hajlandó tényleg arra beállítani a gyógyszereidet, amire neked tényleg szükséged van, mert akkora egy megváltás tud lenni!
Én még mindig meglepődőm azon, hogy így nem ég állandóan a fejemben a ház, és hogy tudok csak így létezni nyugalomban, és nem aggódok mindenen. Plusz sokkal inkább önmagam vagyok, könnyebben megnyílok és létezek közösségben. 
A lényeg az, hogy a gyógyszer és terápia jó, én meg harminc éves vagyok idén! És az volt a kívánságom a Squadtól, hogy akkor béreljenek egy mozitermet, ahol a Squad meg még pár barátom más körökben összeülünk és megnézzük a Sithek bosszúját, magyarul.
Yepp.
Actually I am THAT irritating fan. 

Eredetileg az volt bennem, hogy a Kincses bolygót fogom kérni, mert a Kincses bolygó egy nagyon nagy kedvencem, csak aztán egyre jobban és jobban történt velem a Star Wars és arra jutottam, hogy inkább az legyen. Volt idő, amikor komolyan azt hittem, hogy ez csak ilyen pár hónapos őrület lesz a pandémia legdurvább időszakaiban, de aztán kiderült, hogy mégse. És ez idáig fejlődött, hogy a születésnapom is eköré akarom felfűzni, mert olyan sokat köszönhetek ennek a hülye univerzumnak. 
Úgy szeretem! Meg nyilván bennem van, hogy mi van ha a többiek csak kényszerből ülik velem végig, és amúgy nem is élvezik, meg semmi, ami a felnagyított változata annak a jelenségnek, amikor megmutatod a kedvenc zeneszámod valakinek és azonnal kínosnak érzed. 
Pedig közben aztán mindenki ismer és mindenki figyelmeztetve volt, hogy így ez fog történni, és éljenek vele együtt. Én meg úgyis élvezni fogom, és lehetséges a többiek megengedik majd, hogy úgy reagáljam le az egészet, hogy "átjönnek a szomszédok". Jó, igazából úgyis vissza fogom magam fogni, mert hát másoknak ne rontsam el az élményt. Meg tudom, hogy nagyon hangos tudok lenni, és így jobb, hogyha tényleg figyelek magamra. Illetve egy ponton úgyis át fog csapni a hangom ilyen ultraszónikus tartományba egy ponton. És sírni is fogok. 
Ki akarom magam sminkelni, de enyhén szólva is hiábavalónak érzem, mert le fogom bőgni. (Igazából nem is bánnám, ha rendesen elsírnám magam, mert hogy évek óta nem zokogtam, és egyre inkább érzem, hogy el fogunk jutni addig a pontig, hogy ismét átszakad a gát, és újra fogok tudni sírni.)

Ez az egész buli, amúgy előbb is meg lett volna tartva, hogyha bizonyos valakik nem robbantják ki a szarcunamit. Ó, Kálid Artúr, de szeretném, hogyha Mort meg Mad is olvasná a blogom! Mert ha már egyszer face-to-face ezeket nem sikerült elmondani, akkor legalább innen hallgassák. Hosszú-hosszú ideig. Maybe I forget but never forgive. Szóval fenntartom magamnak az összes jogot hogy szarul érezzem magam, amiért legalább háromnegyed évet kellett várnom arra, hogy megünnepeljük a harminc éves szülinapom! Ami nekem egy fontos dolog! És oké, nyilván x darab dolgozó/tanuló embert összeszervezni egy időbe és egy helyre nem kis teljesítmény, és nem is emiatt húzom a szám, hanem amiatt, hogy elbaszták ezt is. 
De ez csak egy futó rosszallás a részemről, és nem hagyom, hogy elbassza a hangulatom.

Főleg, hogy amúgy olyan izgalmas hetem van a melóba! És kivételes módon pozitív értelemben az! El se hiszem! Ti se hiszitek, tudom ám! Igaz, én is emésztem még, hogy ilyen történik velem, mert hogy eddig igazából nem ehhez volt szerencsém, és még mindig kicsit úgy vagyok, mint aki egy bántalmazó kapcsolatból szabadult, és még mindig nem tud mit kezdeni azzal, hogy normálisan kezelik. 
Viszont most nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy beraktak a laborba! Eddig a technoban voltam, ahol ugye főleg porral dolgoztam, meg viszonylag nagy mennyiségben, és hát ott voltam a kezdésem óta, és már egész szépen belejöttem, meg nagyjából már tudok minden hozzá tartozó részfeladatot, szóval helyet cseréltettek velem Diával, és beraktak a laborba, hogy akkor oda is tanuljak be. Mert hát mi vagyunk az újak, és az a legjobb, hogyha mind a ketten mindenhez értünk, mert akkor így bárhova be tudnak minket rakni. Aminek nagyon nagy haszna van, mert az elmúlt pár hónapban is csoda volt, hogyha voltunk bent tízen. Mert hát szabadságok, aztán elkezdődött az iskolaszezon és akkor mindenkinek a kölyke lett beteg, akitől meg elkapták a szülők és hát a többit valószínű ti is tudjátok. Bár azt hozzá kell tennem, hogy itt meglepően felelősségteljesen viselkedtek emberek, mert vagy nem jöttek be eleve betegen, vagy ha rosszul lettek nap közben, akkor hazamentek. Abszolút lenyűgöző. 

Teljesen eltértem a lényegtől, lenyűgöző. 
A lényeg, hogy a laborban voltam, és az a helyzet, hogy teljesen lenyűgözött a kémia! Oké, végtelen pepecselős volt, mert hát nyilván ez ilyen, és vannak dolgok amiket egyszerűen nem tudsz felgyorsítani, mert akkor elbaszod az egészet. És kezdheted előröl, ami meg lelassítja az egészet, szóval vagy lassan csinálod és odafigyelsz, vagy sehogy. Illetve nyilván rutinból se dolgozunk soha, maximum ha húsz évet már lehúztál ott. És még akkor is meggondolod kétszer.
Ma Niki - legalábbis őszintén remélem, hogy Nikinek hívják - végigmutogatta nekem, hogy mivel fogunk ma foglalkozni, és hogy van néhány munkalap, ami kicsi de sok, meg van egy nagy ami pepecselős és nehéz. Én meg teljes magabiztosággal rávágtam, hogy jó, akkor kezdjünk a nehézzel, mert akkor azt letudjuk elsőnek és aztán utána már gyorsabban megleszünk a maradékkal. 
Aha.
Aha.
Gondoltam azt én. 
A nehézben ugyanis volt titrálás, ami emlékeimben úgy élt, hogy nem nagyon ment, de hát az régen volt, azóta én is meg az érdeklődésem is változott, meg rájöttem, hogy amúgy inkább reálos vagyok semmint humán beállítottságú, szóval biztos más lesz. Nos, más is volt, mert egyrészt tényleg érdekelt, másrészt pedig úgyse nagyon emlékeztem többre, úgyhogy abszolút működött az újdonság varázsa. Mondjuk azután kicsit megkopott miután vagy elhasználtunk száz milit az oldatból és még mindig nem akart beállni pont tízre az elfogyott sósav mennyisége. Mert hogy pont tíznél kellett átcsapnia a megfelelő színbe és ez ilyen mikromiliméternyi mennyiség, amiről beszélünk, és hát pain in the ass volt belőni erre. Mert nyilván állítgatni kellett akkor az oldatot, hogyha nem sikerült, és ezzel gyakorlatilag elment a fél nap. Ami jelen esetben szó szerint értendő, mert vagy öt órát tuti kínlódtunk vele, mire hajlandó volt akkor átcsapni, amikor kell neki.
A végét ráadásul már Niki csinálta, mert hát a rutin meg az évek, úgyhogy nem vettem zokon, bár közölte, hogy nem azért nem enged vissza, mert ne csinálnám jól. Jól esett, de tisztában voltam vele. 

Aztán szerencsétlen meg még a pufferoldattal is szívott, úgyhogy a csütörtöki nap az ilyen volt. 
Meg nyilván eltörtünk valamit. Én nem tudom, hogy miféle energiákat vittem magammal és ki tudja levenni rólam, de hogy bent vagyok egész héten és eddig még mindig sikerült valamit eltörni. Oké, nem minden nap, de szerintem gyakrabban, mint általában. És nem is én töröm el, hanem Niki, de hogy meg vagyok győződve arról, hogy miattam van. 
Ha akarnám biztos rá tudnám fogni ezt a gondolatmenetet a szorongásomra, vagy másik mentális bajomra, de őszintén szólva én ragaszkodom ahhoz, hogy velem van valami. 

Ezeket a minor kellemetlenségeket leszámítva abszolút jól érzem magam a laborban is. Bár még hiányzik az a magabiztosság a napi rutint illetően, ami megvan a technoba, de csak egy hete vagyok ott, szóval szerintem ez teljesen normális. Legalábbis bőszen mantrázom magamnak ezt is, azzal együtt, hogy teljesen normális, ha nem megy valami elsőre tökéletesen, meg többször el kell magyarázni, mert hát most csinálom először. Persze, hogy nem tökéletes! Mondjuk nyilván azt akarom, hogy úgy tudjam csinálni, mint aki évek óta ott van, és benne van a rutin a kisujjában, de nyilván ehhez el kell jutni oda, hogy évek óta ott legyek, ami rendkívül bosszantó, mert én most akarom tudni. 
Szerencsére Niki türelmes velem, és elmagyaráz nekem dolgokat, és válaszol a kérdéseimre, és mindig megnyugtat, hogy az egyetlen hülye kérdés az, amit nem tettek fel. Nekem meg van egy rakat kérdésem, mert őszinte meglepetésemre vannak kérdéseim azzal kapcsolatban, amit csinálunk. Ezek nem hangzanak ilyen nagy fejlődéseknek önmagukban, de nekem igenis azok, mert hogy nem vagyok lebaszva azért, mert nem tudom, ha tudnak válaszolnak, ha nem, keresnek nekem valakit aki tud, plusz bátorítanak folyamatosan, hogyha nem értenek valamit, akkor kérdezzenek.
Hihetetlen, hogy némi normális hozzáállás mit ki nem tud hozni az emberből. 

Azt is emésztenem kell, hogy ennyire be tud szippantani a kémia. Persze, pepecselős, és vannak benne számítások is - oké, itt még annyira nem, de azért akad -, és így logikázni kell, de hogy élvezem és értem! És még dicsérve is vagyok, hogy ügyes vagyok!
Egyik nap például magamtól kikövetkeztettem, hogy melyik variációt csináltuk pontosan, mert elfelejtettem, és nem volt odaírva a megjegyzésbe. Szóval megnéztem, hogy mennyi kiegészítő oldatot tettünk hozzá, hogy az a mennyiségű kiegészítő oldat melyik alaphoz megy, és mivel bizonyos mennyiségű kieg csak bizonyos mennyiségű és típusú oldathoz mehet, ezért aztán némi magamban való mormogás és töprengés után kitaláltam. 
Szóltam Nikinek is, hogy figyi ez történt, mire reflexből pótolta a dokumentum hiányosságát, majd realizálta, hogy közben én közöltem, hogy kikövetkeztettem, majd megkért, hogy magyarázzam el neki is. Elmagyaráztam, majd őszintén megdicsért, hogy ez nagyon jó levezetés volt, legyek büszke magamra, hogy ezt így pár nap után kitaláltam. 
Én meg ültem, hogy nagyon köszönöm, büszke vagyok magamra, de el nem hiszem, hogy ez tényleg ilyen nehéz dolog. Sajnos az alapbeállításaim azok olyanok még továbbra is, hogy igazából én nem értek semmihez, amihez mindenki más ért, illetve amihez mégis az mások számára nevetségesen könnyű. Dolgozom ezen, meg kaparom össze az önbizalmam, de sajnos mindig az alapokon a legnehezebb változtatni. De mindig öröm olyan hátteret magad mögött tudni, ami tényleg támogat. Mert végső soron élvezem és ha mantrázva meg fogcsikorgatva is, de meggyőzöm magam arról, hogy a tanulási folyamatot okkal hívják tanulási folyamatnak. 

Meg amiért még pluszba hálás vagyok, hogy a kémia is tudomány és mint ilyen vannak hozzá szabályok és megismételhető. Persze, tudom, rengeteg mindent nem tudunk még a világ működéséről, de ezen a szinten, ahol én vagyok, minden kiszámítható és van hozzá képlet. És ha egyszer megértem, hogy mit kell csinálnom, akkor csak így értem és kész. És ha mégse, akkor meg tudom kérdezni, és addig ülni felette, amíg át nem jön, hogy mi az isten történik. 
Plusz megismételhető, és nem csak egy homályos használati utasítást kapsz. Oké, nyilván itt is van olyan, hogy egy dolog az elmélet, egy teljesen másik pedig a gyakorlat, de hogy akkor is tudod, hogy jó, akkor miért térünk el egész pontosan az elmélettől. 
Ne tudjátok meg, hogy ez számomra mennyire megnyugtató dolog. 

Mindent összevetve pedig bátran kijelenthetem, hogy nem csak én szeretem a munkahelyemet, de a munkahelyem is szeret engem. 
Bizarr. 

De ezzel valószínűleg le is zárom ezt a posztot, mert így is elég hosszú, és nagyjából el is mondtam mindent amit akartam. 
Legyetek rosszak!

U.I.: Találtam magamnak egy új hiperfixációt, ami mind a színház- mind a horrorajongó énem teljesen kielégíti, és nem értem, hogy az istenbe nem találtam meg a Starkidet előbb.