#32 - Pánikból elkövetett eszmefutattás

Tegnap este belenéztem a Supnat új részébe, mert a tumblim aszonta, hogy most tényleg megéri, ha belepislantok.

Tudom, el kéne már ezt az egészet engedni, de ha egyszerűen nem megy? Az a nyomorult öltönyös idióta a lelki állatom, a színészt is imádom, ráadásul a világgal már egész könnyedén alkotok, úgyhogy egy kicsit mindig a részem marad ez a sorozat. Ami valahol végtelenül szomorú, de hát ez van, majd megtanulom kezelni.
Ami nem most lesz.

Nos, mivel reggel én voltam itthon egyedül nyugodtan kimazsolázhattam az engem érdeklő részeket és nagyon örültem, hogy nem tartózkodott a házban más rajtam kívül. A fangirl énem kibontakozott pár sikoltozás és káromkodás erejéig. Bár nem sokat értettem, de a lényeg lejött és uramisten! Valami szenzációs volt! Aztán ahogy kijött a felirat, megnéztem még egyszer és gyerekek, nem tudom ki írta, de őt tartsátok meg. Légyszi.
Crowley visszatért méghozzá úgy ahogy azt kell!

Ja, ja, ja és végre derogált megköszönni a Winchestereknek, hogy annyiszor kihúzta a seggüket a bajból, plusz kapott egy ölelést és még badassul vissza is vágott Lucifernek, hát így kell ezt csinálni! (Megjegyezném, hogy esz a büszkeség, amiért én is hasonló módot találtam ki a bosszú véghezvitelére csak sokkal több vérrel.)

El nem tudom mondani, hogy mennyire jólesett, hogy végre sikerült egy egészséges arany középutat találni az emberi és a démoni része között. Végre nem azért üvöltöztem vele, mert már megint szerencsétlen, hanem mert odabaszott a rendszernek.
Végre jó érzéssel zártam be a videót, nem pedig azzal a keserű utóizzel, ahogy mostanában mindig.

Persze, az élmény nem tökéletes, mert hát így jó lenne azt is mutatni, hogy mit érez, hogy elvesztette a fiát, na meg mi van Juliettel? Komolyan, rohadtul érdekel a kutya sorsa.
Viszont ha ezeket nem számitom, akkor is kaptam egy kompetens, önmagára talált King of Hell-t, 

amiért nem tudok elég hálás lenni.

És nem csak azért, mert már hosszú évadok óta ért egy ilyen és sokkal, de sokkal előbb meg kellett volna lépni, hanem mert jómagam is elég ideges és feszült vagyok emiatt a költözés és új munkahely téma miatt.
Ezt talán meg kell magyaráznom.

Crowley nekem mindig is egy fontos karakter volt, bár azt nem tudom, hogy pontosan mikor kezdtem el igazán kedvelni. Nem gondoltam a jövőre és a régi blogomban se jegyeztem fel ennek a dátumát, se évad vagy epizódszámot, ami elég nagy hanyagság volt a részemröl. Pedig azt tudom, hogy nem volt az a tipikusan jött-látott-győzött helyzet, inkább az, hogy minél többet szerepelt a képernyőn, annál jobban kedveltem.
Mert hát a kétszinű, mindenkit átvágó, ironikus és szarkasztikus karakterek mindig a gyengéim voltak, lásd Loki. Lokival is szerettem irni, és érdekes módon ő volt az egyetlen akinél képes voltam E/1-ben alkotni.

Ugyhogy ez már adott volt, ráadásul lássuk be, hogy Mark egy rohadt tehetséges karakterszinész.

Ezt is megmagyarázom. Vannak olyan színészek, akik bármilyen szerepet adsz nekik gond nélkül hozzák. Vannak olyanok, akik szerencsétlenül benne ragadnak egy karakterben és onnan aztán soha nem jönnek ki teljesen. Na meg vannak azok, akik nagyon jól játszanak mellékszerepeket.
Egy mellékszereplő is fontos a nagy cselekmény előremozdulásában, új információkat, új szemszöget hoz be, előbbre lendíti az egészet, segíthet vagy árthat, ahogy a karaktere kívánja. És ezt úgy eljátszani, hogy valóban hangsúlyos legyél, de mégis lehessen érezni, hogy nem te vagy a központban nagyon nehéz.
Ilyen csodálatos tehetség volt Pingi is, bárki aki látta őt játszani, tudja, hogy miről beszélek.
És Mark Sheppard is hasonló színész. Rengeteg szerepe volt, megfordult a Star Trekben, a Doctor Who?-ban, Battlestar Glacticában, Fireflyban, hogy csak néhányat említsek, és mindegyikben gond nélkül hozta a karaktert. Ezért sajnálom szegényt, hogy megragadt itt az SPN-be, mert tényleg, kurva jól játszik, egyszerűen brillirozik, de ez már nem kihivás neki. Nagyon üditő lenne látni valahol másutt, bár ha úgy fogja fel, hogy ez most neki egy biztos jövedelem, azért se ítélem el, csak éppen sajnálom a tehetségét.
Vagy lehet, hogy a zenére koncentrál, mert dobol is a drágám, nem tudom, ennyire nem követem figyelemmel.

Hát valami ilyesmikért szeretem ezt az embert, arról nem is beszélve, hogy jól néz ki, gyerekek, ez az ember nagyon jól tartja magát, plusz vannak tetoválásai és egyszer ugy megkérdezném, hogy miért vannak! Meg általában a személyiségét is rokonszenvesnek tartom, a humoráról nem is beszélve. Meg a hangjáról. Nem hiszem, hogy kihagytam valamit.

Ebbe amúgy az a furcsa paradoxon, hogy bár sok mindent megtennék azért, ha ismerhetném személyesen is, annyira azért mégsem. Mert hát az ember tudja, hogy senki nem tökéletes, és nem is akarom piedesztálra állítani, azt a kort már kinőttem, egyszerűen csak arrol van szó, hogy nem kell minden illuziót lerombolni. Ő is ember, megvannak a maga hibái, nyilván, de nekem hadd maradjon már meg igy.
Ugyanilyen indokból nem szeretnék színházban dolgozni. Látom, hogy nehéz munka, nem megy összezörrenések nélkül, de nem akarom megtapasztalni. Egyszerűen vannak olyan dolgok az ember életében, amikről kialakit egy képet, amiben számításba veszi ugyan a valóságot, de közelebbről nem ellenőrzi, mert meg akarja őrizni magában sértetlenül a képet.

Ennyit a szìnészröl, térjünk vissza a karakterre. Nem tudom mikor kapcsolódtam be a sorozatba, csak azt, hogy a nyolcadik évad utolsó része, az volt a fordulópont.
Emlékszem, hogy mikor kijött hozzá a magyar felirat este volt már, aminek nagyon örültem, mert odaülhettem a nagygéphez - nem volt még meg Molly - és nem kellett attól tartanom, hogy bárki is megzavar.
Aztán elinditottam a videót, és ahogy haladtak elöre az események, ugy esett le egyre jobban az állam. Mikor pedig odaértünk a templomos részhez, hát már azt se tudtam, hogy melyik öklömbe harapjak, hogy ne kommentáljam.
Mondanom se kell, hogy Crow gyógyitását körülbelül annyi szkepticizmussal kezeltem, mint maga Sam és nem akartam elhinni.
Komolyan nem, hogy ez most tényleg megtörténik. Ahogy egyre jobban előjöttek az eltemetett érzései, meg ahogy elhangzott az a bizonyos " I deserve to be loved!", hát én már csak pislogni tudtam.
Mit érdekeltek holmi kiűzetett angyalok, amikor Crow ott ült a székhez bilincselve teljesen összetörten!
Képtelen voltam napirendre térni felette, olyannyira, hogy aztán ezt a részt megnézettem Candyvel meg a jávorommal is.

Na, nem pusztán azért volt ez ilyen hatással rám, mert kedveltem a karaktert, hanem mert talán az én érzelmi állapotom is hasonló lehetett. Erre már nem nagyon emlékszem, bocsánat, csak tudom, hogy nem igazán volt akkor jelen az életemben egy baráti kör. ( Kivéve tán Candy).
És ha az ember maga is hasonló helyzetet él meg, mint a kedvelt karaktere, akkor persze, hogy szorosabbá válik vele a kapcsolata.

Aztán mikor elkezdtünk szerepezni, persze, hogy én lettem Crow, bár fogalmam nincs, hogy pontosan miként. A lényeg, hogy ez meg még nagyobbat lökött rajtam, mert a szerepet én mindig lazábbra vettem, mint az írást. Ha írok, akkor azt igyekszem annyira objektívre venni, amennyire csak lehet, mert számtalan dologra oda kell figyelni, és nem engedhetem lazára a gyeplőt.
A szerepnél viszont igen, és ahogy a karakter választ, cselekszik, az én is vagyok, így utána szépen el lehet töprengeni rajta, hogy miért azt választottam, miért nem a másikat. Így aztán vidám (spoiler: nem volt az), órákat töltöttem azzal, hogy választ találjak arra miért pont őt választottam, miért úgy cselekedtem a szerepben ahogy. Nem egy pillanat volt, amikor kétségbe vontam a saját személyiségem létezését - és még tuti lesz néhány - és egyáltalán nem értettem, hogy van pofám ilyen badass karakter választani.

De aztán szép lassan kibontakoztak előttem a válaszok, és annak ellenére, hogy az ember soha nem ismerheti meg magát, meg hogy folyamatosan változik, lett egy stabilabb önképem.

Crowley tehát nekem nem csupán egy nagyon kedvelt karakter, hanem az, akin keresztül elkezdtem megismerni magam, és nem tudom, hogy nélküle ez ment volna, vagy ismerném Nienort és a jávoromat, hogy csak a két legfontosabb személyt emlitsem, a hárombol, akiket a legrégebben ismerek.
Beköltözött a fejembe is, de nem egészen ugyanaz, mint aki a sorozatban is, hiszen vegyitettem a saját jellemvonásaimmal, így ő az énem egy része, ami furán hangzik, de igaz.
Ráadásul sok rázos helyzeten átsegitett már ez a felállás. Tartom azt, hogy a saját bajodon csak te tudsz segíteni, mert a barátaid támogatnak és melletted állnak, de ha te nem vagy hajlandó elfogadni ezt a segítséget, vagy egyszerűen csak nem olyan, amibe segíthetnének, akkor addig nem is fogsz kijönni, amig fejben el nem döntöd. Azzal, pedig, hogy Crow igy bennem volt, talán gyorsabban és könnyebben átvészeltem ezeket. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, de szerintem enélkül még tovább tartottak volna. (Konkrétumot ne kérdezzetek, úgyse emlékszem.)

Ezenkívül, ami még megfogott ebben a karakterben az az, hogy teljesen átlagos valaki volt életében. Sőt egy utolsó rohadék, aki eladta a lelkét, csak azért, hogy pár centivel hosszabb legyen neki az a bizonyos - tartom magam ahhoz, hogy akkor is pocsolyarészeg lehetett. Aztán a pokolra került, ahol kiverekdte magának a Pokol trónját. (Tudom, hogy megmagyarázták, de nem érdekel, mert egy bullshit.)
Nem volt kiválasztva semmire, mint a Winchesterek, nem volt küldetése, mint Castielnek, egyszerűen egy utolsó senki aki fogta magát és lett valaki. Nem tudom, hogy kell-e ennél inspirálóbb dolog.
Ott volt, értitek a nyomor legalján és tessék, most már a trónon ül. Egyszerűen azért, mert úgy döntött, hogy megmutatja a világnak, hogy vele igenis számolni kell. Egy hót átlagos, ha nem rosszabb, emberből lett a Pokol királya.
Kell még magyaráznom?
Ezzel szoktam magam inspirálni, hogyha neki ez ment, akkor nekem is menni fog ez az élet dolog. Nem kell kiválasztottnak lenni, ha keményen és kitartóan küzdesz. Számomra, aki a csapat legátlagosabb tagja, ez a létező legjobb üzenet.

Aztán ott van, ahogy öltözködik.
Én is utáltam az ünnepi öltözéket, mert olyan vérunalmas dolgokhoz kapcsolódott, mint évzáró, évnyitó, iskolai ünnepségek. Ráadásul szoknyába kellett lennem, amit gyülöltem, mert nem én voltam az iskola szépe.
Ehhez képest ma mindenhova öltönyben mennék, pusztán azért mert rájöttem egy con során, hogy ez nekem jól áll. Na, a szoknya továbbra se, de a nadrág igen, ráadásul az öltöny ad egyfajta súlyt a jelenlétednek. Kiemel és hangsúlyoz, főleg ha jól viseled.
Mert egy öltönyt nem csak felveszel, hanem viseled. Önbizalmat ad, mert hát muszáj valahogy kinézned benne, és ez visszahat rád is és így bezárul a kör.
Egy idő után meg úgyis életstílussá válik.

A múltja is érdekes, mert hát skót a drága és hát akkor a skót népi kultúrának is utánanéztem és fülig beleszerettem. A mondáik, a regéik, a vidék, a szokásaik, minden. Képes vagyok megállni egy tévéműsornál, már ha bekapcsolom, ha van benne valami skót: duda, kilt, akármi.
Nagyon durván belezúgtam a zordon tájaiba, a tengerpartokba, kastélyokba, a nem evilági nyelvükbe, a zenéjükbe. A szívem mélyén én is skót vagyok, és gyakorlatilag is az fogok lenni egyszer.
De minimum, hogy látni fogok felföldi játékokat.
Skócia.

Lehet, hogy ezekre a dolgokra, magamtól is rájöttem volna, lehet, hogy soha, nem tudom. Csak azt, hogy ahogy beleástam magam ebbe a karakterbe, ugy egyre jobban megismertem magamat is, na meg azt, hogy miért őt választottam.

A zűrös múltja, az, hogy a semmiből jött, hogy mennyire vágyik a kötődésre, hogy mindenkit előszerettel hoz zavarba, elég sokat nyomott a latba. Meg biztos van még pár, ami hirtelen nem jut eszembe, de a lényeget már úgyis elmondtam.

Ezért aztán különösen meghatározó lett ez az új rész. Jómagam is egy új életszakaszhoz érek ezzel a költözéssel, és ez a bizonytalanság, a változás megrémiszt, hogy vajon bírni fogom? Tényleg képes vagyok rá? Nem fogok megszégyenülni?
Szóval a szokásos kérdések fogócskáznak a fejemben, de mikor megnéztem a részt, kicsit megnyugodtam.
Crowley visszatért önmagához, badass és érzelmes is volt, szóval akkor nekem is menni fog ez az egész. Ostobaságnak tűnhet, de engem ez megnyugtat. Vagy legalábbis kevésbé vagyok ideges.

Hú, hát ez egy hosszabb locsogás lett, de úgyis érett egy magyarázat, hogy miért vagyok ekkora Crowley/Mark Sheppard fanatikus. Remélem most már kicsit világosabb a helyzet.

Legyetek rosszak!