#102 - Nyugaton a helyzet változik!

 

El se fogjátok hinni srácok, de végre valami pozitív irányba változik! Én se akarom elhinni, mert bennem van az, hogy el fogom kiabálni, amit meghallanak az égiek, és aztán Kálid Artúr se fog megvédeni attól, hogy ki ne basszanak velem valahogy. 
Rendben, hajlandó vagyok elismerni, hogy túldramatizálom, és több, mint biztos, hogy csak a szorongás beszél belőlem, de sajnos valamiért elég gyakran szoktam inni a medve bőrére, így aztán az a pattern alakult ki bennem, hogyha valaminek előre örülök, azt elkiabálom és nem fog beteljesülni.
Human brain is weird, fiaim.

Kicsit most is bennem van, hogy annak ellenére, hogy e-mailem van róla, elkiabáltam mindenkinek, és valami közbe fog jönni, mert hogy mondom, ez az alapbeállításom, which is sucks, holott igazából nem kéne izgulnom. 

Oké, oké, azt hiszem itt az ideje, hogy az elején kezdjem. 
"mély levegő" VAN MUNKÁM! VÉGRE VAN MUNKÁM! 
El.
Se.
Hiszem!
Főleg azért nem sikerül teljesen beleélnem magam, mert hogy még hátravan egy orvosi munkaalkalmassági vizsgálat, ami mindig belém teszi az ideget pluszba, hogy vajon megfelelek-e? Ez kicsit attól is függ, hogy mennyire fognak belemenni, mert van olyan orvos, aki csak rád néz, megméri a vérnyomásod, majd rányomja a pecsétet arra, hogy oké, persze, minden rendben, menjél dolgozni, míg van, ami még az átlag szőrszálhosszúságod is kéri. És értelemszerűen ez utóbbiból parázom, mert hogy I have thick body type, és nem is vagyok feltétlenül a legegészségesebb, mert hogy nyilván nem, de hogy eskü, ezek olyan panaszok, amik miatt tudok dolgozni! Legyen szíves megengedni!

Jó, mondjuk főleg azért, mert nem sikerült nagyon továbbmennem a kivizsgáltatásommal, ami teljesen jogos volt, de mihelyt lesz egy kiszámítható rutinom, azonnal folytatom ezt az egészet, mert azért szeretnék egészségesebb lenni, és jó lenne ha a saját testem nem szabotálna. De hát egyelőre még nem sikerült visszajutnom oda, és őszintén szólva megbántam, hogy elmondtam anyámnak is, mert most kétnaponta zaklat, hogy mégis mi a helyzet. 
Én meg nézek, hogy hát ez akkor se történne ennél gyorsabban, ha lett volna rá mentális energiám, nem hogy így! És nem is mondhatom neki, mert hát képtelen rendesen kommunikálni, de ebbe most aztán tényleg nem fogok belemenni, mert most jó hírekkel foglalkozunk. 

És a lényeg úgyis az, hogy kicsit be vagyok fosva attól, hogy mit fog szólni hozzám az orvos, és hogy mennyire lesz idióta, meg hogy egyáltalán, milyen feladatokat fog adni. Remélem, hogy a szemvizsgálatot megúszom, mert hogy a látásom nem a legjobb, és a szemüvegemet is rég le kellett volna cserélni.
Őszintén fontolgatom a kontaktlencsét, főleg sminkelési okok miatt, de nem tudom, hogy megérné pénzügyileg. Yeah, nyilván nem az a legnagyobb problémám, hogy kvázi bele kell nyúlnom a szemembe, és hogy ilyen kis vékony fiszemfaszomat kell ráapplikálnom az íriszemre, hanem az, hogy gyakran kell cserélni. 
A szemüveget meg egyszer megveszem és akkor szolgál éveken át, hűségesen. 
Jó, annyira sűrűn nem sminkelek, de amikor igen, akkor úgy, mintha minimum háborúba készülnék, és a szemüvegem lencséje ezt annyira nem szereti. 

Ebből azt akartam kihozni, hogy régi a szemüvegem, és így nem is látok már olyan jól vele, szóval kicsinkét fosok attól, hogy mi lesz, ha ezen bukok meg. 
Mondtam már, hogy szorongással küzdök, vagy hangsúlyozzam még egy kicsit? 
Oké, az lesz a megoldás, hogy előtte veszek be egy Frontint, és akkor az segít nem teljesen túlgondolni. Persze, úgyis csak akkor fogok teljesen megnyugodni, mikor kijelentik, hogy jó, akkor tényleg megfelelek, mehetünk tovább. 

Maga a pozíció is your basic betanított gyári munka, de hogy én ezt kerestem, és nagyon örülök, hogy ilyet találtam. Pedig kétségbeesésembe még takarító állásra is beadtam az önéletrajzom, mert hogy az se számított, hogy mégis mi, csak legyen egy munkám, amiből tudom fizetni az albit. 
Nem mintha bármi lenne a takarítókkal, sőt, fontos alappillérei a társadalomnak, csak hát nem éppen azt végezném, hogyha nem hihetetlenül nagyon muszáj. Ha onnan jeleztek volna, hogy akkor kezdhetek, és normális bért is ajánlottak volna mellé, akkor minden szájhúzás nélkül elmentem volna annak is, de végül egy gyári melóból kaptam visszahívást. Ami meg mint már mondtam, sokkal közelebb áll hozzám. 

Egyszerre kerestek összeszerelői és forrasztói pozícióra is, amit nem tudok miért hívok folyamatosan hegesztésnek, pedig biztosra veszem, hogy amúgy szépen elkülöníthető a két tevékenység, csak az én agyam döntött úgy, hogy akkor ezt mi most szépen keverni fogjuk. 
Az összeszerelésben meg van már tapasztalatom, úgyhogy mivel nagyjából stimmelt, amit én keresek, ezért aztán bedobtam, és örültem mikor visszahívtak. De mivel vagy tíz helyre bedobáltam egy-két naponta az önéletrajzomat, ezért aztán fogalmam se volt először, hogy kiktől keresnek, így aztán nagyon örültem mikor a visszahívás során elmondták, hogy kik is ők, és milyen állásra keresnek munkatársat. 
Mivel mindketten szimpatikusak voltunk egymásnak, ezért aztán most péntekre meg is tudtunk beszélni egy interjút - a tisztázás végett, a most péntek tizenegyedikét takarja -, és szépen be is slattyogtam, hogy jó napot, állásinterjúra jöttem. Meglepődtem egy kicsit, mert hogy én ilyen nagy gyárra számítottam, valószínűleg a gyárbejárás szóból, de hogy végül is nem bántam, hogy kicsi, mert amúgy rendezett volt meg nagyon chill és többen is hallgattak valamit a telefonjukról munka közben, ami nekem egy egészséges munkahelyi környezet jele. 
Maga a munka se tűnt olyan borzalmasnak, az összeszerelés része abszolút ismerős volt, még akkor is, ha teljesen másféle dolgokat kellett összeszerelnem a Festónál. A forrasztás is izgalmasnak tűnt, és amikor megkérdezték, hogy jó, akkor melyikben mennyi tapasztalatunk van, meg hogy melyik helyen tudnánk magunkat elképzelni - nem királyi a többes, volt ott egy másik csaj is -, jeleztem, hogy nekem az összeszerelés az, amiben van tapasztalatom, szívesen csinálnám, de hogy a forrasztásra is abszolút nyitott vagyok. 
Aztán igazából itt véget ért az egész, nem ültek le külön velünk beszélgetni még egy kört, bár tesztet, azt írattak velünk. Én elhiszem, hogy van olyan munkakör ahol tényleg fontos, hogy az emberrel ezt csináltassák, de közben meg nem érzem azt, hogy én ilyen pozíciókra jelentkeznék. Főleg amikor közli velem a teszt, hogy akkor számológép nélkül szorozzunk, meg osszunk! A kivonás meg összeadás még hagyján, de tudjátok mikor tanultam én szorozni meg osztani fejben? Általánosban! És már akkor is rossz voltam benne! 
Aztán jött a gimi, ahol meg nyilván mindenhol megkaptuk, aminek csak egy kicsit is köze volt a matekhoz, hogy azért nem használhatunk számológépet egyszerű dolgoknál, mert nem lesz mindig nálunk egy számológép. 
És már akkor is léteztek mobiltelefonok, rajtuk, sose találod ki, számológéppel! Szóval nem használni egy létező, általánosan elérhető technológiát, csak azért mert a telefon egyenlő azzal, hogy egy utolsó lusta szar vagy, teljesen nonszensz. Főleg mert aki kerülni akarja a munkát, az így is, úgy is kerülni fogja, lehetőleg akkor mikor a legtöbb lenne, akinek meg segítség kell, annak csak egyszerűsítjük az életét, hogy egy megbízható dolgot hívhat a segítségére. Na meg már csak azért is érdemesebb a számológéphez fordulni, még akkor is, hogyha az a telefonon van, mert a gép nem téved! Ha valamiben, akkor a számolásban az superior, és érdemesebb arra alapozni, mint az emberre, aki sokkal könnyebben téved. 

Hagyjuk meg az elektronikának a számolást, az embernek meg a művészetet, és máris visszatérnek a régi szép idők!

Anyway.
A számolás nem ment jól, viszont a többi igen, és bár egy feladatot kihagytam, de a nő visszaadta, hogy hé kihagytál egyet! Amit megtaláltam és aztán szépen meg is oldottam, ami meg egy abszolút fair dolog volt. 
A másik részen, amin egy kicsit meghaltam, az a színtévesztő teszt volt. 
Nem vagyok színtévesztő.
A szememnek teljesen más problémái vannak, és tisztában is voltam, hogy nem vagyok ez, de nyilván vagy háromszor leellenőriztem magam, hogy de biztos jó? És nyilván biztos jó volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy szorongjak rajta. 
Néha szeretném kivenni az agyam a koponyámból és alaposan megrázni, hátha az helyreteszi végre. 
Meg nem nagyon szeretem a teszteket, eleve PTSD triggerfaktor, másrészt meg sose mondják meg, hogy miként sikerült, vagy hogy mennyire számít bele, és hogy egyáltalán miféle dolgokat mérnek ezzel. 

Egyetlen jó tesztem volt, bár már fogalmam nincs, hogy melyik munkahelyemnél, ami nem is teszt volt igazából, hanem elém raktak néhány alkatrészt, meg egy munkautasítást, hogy akkor nesze fiam, szereld össze az utasítások alapján. Én meg elolvastam, megvizsgáltam, majd minden különösebb fennakadás nélkül megcsináltam. Talán egy dolog maradt ki, de így is azt mondta nekem az interjúztató, hogy ügyes vagyok, tökéletesen megugrottam, sokan már ennél is elbuknak. Én meg néztem, hogy hát ne is haragudjon, de ez egy síkegyszerű dolog volt. 
Na, annak volt értelme! Azt értettem miért csináljuk, és mit akarnak vele tesztelni! De most azzal, hogy elém raknak tizenöt matematikai példát, azzal mit akartok? 
A különbségkeresés meg hogy rajzold le amit látsz a másik oldalon, az még oké, annak látom a praktikusságát, de ezeknek a random matematikai feladatoknak? 
Úgyhogy nyilván itt se nagyon értettem hogy ez mégis minek kell, és legalább szintén nem tudtam meg, hogy mennyit számított bele az egészbe. 

De legalább a színtévesztős tesztről tudtam, hogy az fontos nekik, mert arra előzetesen felhívták a figyelmem, így valószínűleg az, hogy azt nem tévesztettem el, sokat számított. 

A bejárás, meg az ad hoc interjú után, ami ott helyben történt a gyártósor mellett, és fel se fogtam, hogy az egy interjú, amíg vége nem lett, közölték, hogy akkor még várjunk egy kicsit, mert megbeszélik a tesztet meg a hallottakat. Én meg teljesen döbbentem foglaltam helyet, hogy he, tessék, mit tetszett mondani? Én nem ehhez vagyok ám hozzászokva!
De ez történt srácok, hogy egy öt percnyi várakozás után behívtak, és közölték, hogy oké, szeretnénk veled dolgozni, mikor tudsz kezdeni? Én meg csak pislogtam, hogy hétfőn? Azonnal? De hogy így ez így most konkrét? Nem kell várnom heteket, meg semmi, hanem itt és most ez kiderült, hogy fel vagyok véve? 
Mi az isten, micsoda párhuzamos dimenzióba keveredtem! 

Persze azonnal igent mondtam, bár mondták, hogyha szeretnék gondolkodási időt akkor adnak azt is, mire nagyon hülyén közöltem, hogy én már eleget gondolkoztam, ami alatt azt értettem, hogy eleget vártam egy ilyen alkalomra, de csak prózaírásban vagyok a szavak embere! Szerencsére nem vették fel, és a titkárnő, legalábbis I guess, hogy a titkárnő, még egyszer elmondott nekem mindent, meg hogy akkor nyilván jelenésem lesz az állománydokinál - ez ennek egyáltalán a neve? -, és utána lepapírozunk mindent, és akkor következő nap kezdhetek. 

Én meg álltam ott, hogy hát ez fantasztikus, köszönöm szépen, a sírással pedig várunk addig, amíg már kapunk kívül érünk.
De hogy van munkám srácok! 
Jó, papíron még nincs, de kiküldték az emailt, hogy akkor hétfőn, ekkor meg ekkor várnak egy alkalmasságira, és utána meg szerződés és hasonlók, kedden pedig már munkába is állhatok. Oké, persze, nem egyből küldték ki az emailt, hanem valamikor estefelé, ami kitűnő lehetőség volt az agyamnak, hogy mindent is kétségbe vonjon kétszer, mert hát mi van, hogyha csak félrehallottam, vagy valamit behallucináltam, mert hát megbízni az emlékezetemben? Náh, olyat mi itt nem csinálunk kérem szépen. 
Szóval volt egy-két wild pillanatom, amíg végre befutott az email, és utána kicsit megnyugodtam, hogy jó, akkor itt van, nem hallucináltam, nem képzelődtem, minden oké, csak azért hogy negyedórára rá meg elinduljon bennem, hogy hát mi van, hogyha nem leszek alkalmas munkavégzésre? 
Mental illnes being mental illnes, és bár az önbizalmam javult már helyeken, de hogy a munkahelyi részleg nem tartozik közéjük. Viszont legalább annyit elértem, hogy egyszerre csak egy dolgon szorongok, és az az egy dolog az, ami ott van a szemem előtt. Szóval egyelőre csak az orvos miatt van bennem ideg, de aztán ahogy az lemegy - és hopefully alkalmasnak nyilvánítanak -, utána jön az, hogy uramisten megtartsanak a próbaidőn túl is, és tényleg megfeleljünk egymásnak, és legyen megint egy hosszútávú munkahelyem. 
Az, hogy chill legyek és confident, az nem működik, és úgy döntöttem, hogy a munkaerőpiacot hibáztatom. A kapitalizmust is lehetne, de általában is azt szoktam, és jelenlegi helyzetben a munkaerő piac egy fokkal észszerűbb ellenségnek tűnik. 

Szeretném azt hinni, hogy a hozzáállásommal nincs gond, és elviszem a hátamon az egész műszakot, meg tényleg tud érdekelni az, amit csinálok, és hogy ezek tényleg jó dolgok egy alkalmazottnál. Csak közben meg bennem van az is, hogy mi van, ha ezeket csak bemagyarázok magamnak, és közben meg ellógok mindent, meg nem is tudok olyan könnyen tanulni, meg egyáltalán. 
Aztán persze az se segít feltétlen, hogy mindig meg akarom váltani a rendszert, mert hát sajnos újra és újra felbosszant, hogyha azt látom, hogy valamit lehetne logikusan és richtig nem úgy csinálják, nálam meg kinyílik a kisbicska, hogy de hát, de hát, simán lehetne egy sokkal jobb és logikusabb módon! És mindenki más meg mondja, hogy engedjem el, meg hogy hülyék mindenhol vannak, de közben meg az a tény, hogy léteznek, még nem jelenti azt, hogy akkor nem kéne nekik megmondani, hogy azok! Az a mondás, hogy okos enged, szamár szenved, mert a szamár, soha, egyetlen alkalommal nem szenved, csak az okos, aki aztán italba fojtja a fejfájását. 

Elkanyarodtam. 
Tudom, mondjak újat. 
A lényeg, hogy kételkedni szoktam abban, hogy valóban olyan jó munkaerő vagyok-e, mint amilyennek hiszem magam, mert hogy elég sok munkahelyem volt az x év alatt, és mi van ha ez nem tetszik a munkaadónak, vagy tényleg én nem tudok megmaradni a valagamon. 
Oké, kész vagyok belátni, hogy ennek erős nyolcvan százaléka szorongás. Meg önbizalomhiány. 

Amit tehetek, hogy megpróbálok felesleges köröket futni előre, meg világvége szituációkat kitalálni, hanem minden dologgal akkor foglalkozni, mikor már odaértem, és lehetőleg nem előzetes következtetéseket levonni olyan dolgokból amik rosszul sültek el, és aztán ezekre applikálni, miközben teljesen másik dolog, teljesen másik időbe, csak vannak valamiféle átfedések, amik miatt az agyam úgy dönt, hogy akkor itt ideje beizzítani a tűzriasztókat, meg az összes vészjelzést. Ami meg aztán tényleg nem annyira vicces dolog, szóval jó lenne ha ezt sikerülne kihagyni. 
Majd veszek be előtte Frontint, mert a gyógyszer azért van, hogy az ember használja, mikor szüksége van rá. 

Ami viszont mindenképpen fura lesz, hogy vissza kell szoknom a három műszakba. Az átállások sose voltak vidámak, de hogy igazából nagyon kellett a munka, és nem voltam abba a helyzetbe, hogy válogassak, meg igazából dolgoztam én már mindenféle műszakbeosztásba, és ebből egyedül a tizenkét órás volt az, ami meg aztán egyáltalán nem tetszett. A tizenkét órás akkor is egy külön hell, hogyha utána többet pihenhet az ember. 
Meg először magába a melóba járásba is vissza kell majd szoknom, mert sokat voltam itthon, ami egyáltalán nem volt se pihentető, se eredményes, és még a tavaszi nagytakarítás se volt meg, mert időm lett volna rá, de egyszerűen nem volt rá energiám, és néha az is csoda volt, hogy kivittem a szemetet. 
Ez ilyen munkakeresési és létbizonytalansági depressziós epizód volt, amiből szinte teljesen kijöttem, mihelyt lett munkám. Úgyhogy remélhetőleg, hogy tudok majd egy tavaszi takarítást csinálni, meg kirakni a tavaszi díszeimet. És végre leszedem a fényfüggönyömet is. Mondjuk, lehet, hogy fogok beszerezni egy sárga fényűt, mert azt jobban szeretném, de ez csak ilyen futó gondolat volt hirtelen. A fényfüggöny amúgy akkor jó, hogy csak fent van, és nem kell fel- vagy leszednem. Főleg fel. Fujdorító dolog. Valószínűleg könnyebb lenne, hogyha normális akasztók lennének, nem ilyen ezerkétszáz éves darabok, de hát ez jutott. Mindenesetre lehet egyszer beszerzek egy meleg színű darabot, mert ettől függetlenül én nagyon élem. 

Azt hiszem, hogy a nagytakarítást megteszem pénteken, és akkor tudok szépen foglalkozni a sütéssel meg főzéssel és tojásfestéssel a hétvégén. Mert hogy fogok tojást festeni, hát az az egyik legjobb dolog a húsvétban! Aztán jön a sonka, torma, retek, meg a nyuszifészek. Oké, ez utóbbi csak falun volt és visszasírom, mert hogy ezt kifejezetten élveztem. 
Ezt felemlegettem, Vinnie meg nézett rám, hogy hát ha ennyire hiányzik, akkor jövőre szétszórnak pár csokitojást a kis közösségi pázsiton - mert másnak nehezen lehetne hívni -, és aztán kereshetem. Mena meg áldását is adta rá, míg én csak pislogtam, hogy ez valami kétszáz IQ megoldás, ez nekem magamtól hogy nem jutott eszembe? 
Szóval jövőre csinálunk egy ilyet, amit én nem fogok elfelejteni, mert hogy ezek az ünnepi szokások mindig eszembe szoktak jutni, mikor közeleg az adott ünnep. 

A másik, ami ugyanígy hiányzik, az természetesen a Mikuláscsomag, és egyik évben voltam én közösségi Mikulás, hogy vittem édességet pár embernek este, és nyilván az ajtójuk elé, de aztán a következő évben nem volt rá keretem, aztán kinda el is felejtettem, úgyhogy nem csináltam, de idén, ha minden jól megy, akkor megint szeretném feléleszteni. 

De mindent csak szépen sorjában: először legyen munkám, és tartsanak meg próbaidőn túl is. Illetve először mondja ki az üzemorvos, hogy alkalmas vagyok, mert egyszerre csak egy dolog felett próbáljunk meg aggódni.
Na meg tudatosítani, hogy most ezzel tényleg egy fél Mecseknyi szikla gördült le a lelkemről, és instant kijöttem a depressziós epizódomból, amibe úgy másfél hónapig benne voltam. Mert oké, volt egy azonnali megkönnyebbülésem, de nagyon könnyű továbblépni efelett, és menni tovább a következő részre. Yeah én se tudom megünnepelni a sikereim, vagy akár csak átérezni rendesen, szóval majd mantrázom, hogy in this economy igenis nagy dolog, hogy találtam munkát, és teljes jogom van örülni neki, és kapják be a hangok a fejemben. 

És ha már nagy dolgok: életem egyik legjobb döntése volt belépni passzivistának. 
Eddig is fizetetlen sorosügynökként terjesztettem, hogy tényleg a kutyapártosok az egyetlen normális párt, de most beléptem, és immáron fizetett sorosügynökként terjeszthetem az igét. 
Voltam én is tömegkísérőként az illiberális pride-n, és valami fantasztikus volt! Oké, csak a vonuláson maradtam, mert hogy így annyira futotta a szociális elemeimből, és még mindig szoknom kell azt, hogy itt bizony rendesen tömegek vannak, szóval a beszédeket már nem vártam meg. Azonban ami tőlem telt, azt hozzátettem, és majd szépen, lassan ez egyre több fog lenni, ahogy nekem is rendesen lesz energiám. 
Nekünk előbb volt a gyülekező, mert tartottak egy eligazítást, hogy akkor mi merre hány méter, és megadták a telefonszámaikat is, hogyha bármi történne, akkor nyugodtan hívjuk őket, pl: kiemelnek valakit a rendőrök, balhé tör ki, rosszul lesz valaki, stb... Meg nekünk is nyilván az volt az egyik feladatunk a jó hangulat terjesztése mellett, hogy szemmel tartsuk a tömeget, és figyeljünk, hogy mindenki viselkedjen. Ezért kellettünk aztán többen, meg meg is kértek minket, hogy oszoljunk szét a tömegben, hogy minél nagyobb helyet lefedjünk. 
Szerencsére nem történt semmi, mindenki nagyon lelkes volt, és nagyon jól érezte magát. Persze, akadt egy-kettő, kicsit eltévedt ellentüntető, akik remélem, hogy megkapták azt az igazi-ellenállóként-egyedül-a-tömegben érzést, amit valószínűleg kereshettek, mert hát ki vagyok én, hogy elrontsam mások örömét? Én a magam részéről kettőbe futottam bele, de a sértésnek szánt kijelentésükön csak nagyon udvariasan nevettem, majd adtam nekik egy-egy matricát, hogy ne érezzék magukat kirekesztve. 
Bár a kedvencem az az arc volt, akiről én a magam részéről csak később értesültem, hogy egy csávó teljesen eltévedt, és a fideszesek helyett a kutyapártosokhoz jött tüntetni. Szegényt biztos összezavarta a valóság, és az a tény, hogy ez utóbbinak sokkal többen szavaznak bizalmat, mint az előzőnek. Nem tudom, hogy mi lett vele, de remélem ott maradt és jól érezte magát.
Bár én aztán szintén egy gömbhal személyiség vagyok, és egy pöccintésre indulok, de lehetséges, hogy eredményeket lehetne elérni, ha a fideszeseknek bemutatnák, hogy nem kell mindig mindent utálni és félni tőle egyszerre. Nem vagyok ezer egy százalékig biztos abban, hogy ez mindenkinél használna, és hogy automatikusan megmenti a világot, de az én mental healthemnek nagyon jót tett egy nagy, elfogadó, vidám közegbe lenni, és segíteni is valamennyit, még ha az abból állt csak, hogy az egyik zászlót vittem. És lehetséges, hogy másoknak is segítene. 
Na persze ehhez az se árt, hogyha a másik is nyitni akar, nyilvánvaló okokból, de lehetséges hogy sokak számára üdítő változatosság lenne. 
I'm being more positive as usual, mert jót tettek nekem a hétvégi programok és hajlandó vagyok elfogadni, hogy vannak még jó dolgok a világban. 

Vissza a rendezvényre. 
Összehaverkodtam két arccal, akik azzal nyitottak, hogy megdicsérték a polipcsápos tetoválásom, meg a gyűrűim, bár nyilván felelősségre is lettem vonva, hogy hé, ezek miért nem szürkék? A tetoválásomra hirtelen azt tudtam kitalálni, hogy allergiás reakció, bár én is belátom, hogy nem éppen a legerősebb megszólalásom ever, de ennyi jutott eszembe. 
Aztán kinda együtt maradtunk, amíg el nem kezdődött a vonulás. Az egyikük fényképezett, minket is beleértve, és aztán megkérdezték, hogy van-e facebookom, amire megadtam nekik az írós accountomat, hogy akkor az legyen meg nekik, amin még nagyjából aktív is szoktam lenni, mert a másik csak kapcsolattartásra van a családdal, és néha barátokkal, de ennyi. 
Jófejek voltak, az egyikük benne volt a Warhammer 40k-ba, amiről automatikusan Gellasz ugrott be, aki szintén nagy játékos, úgyhogy ezt lassan egy jelnek veszem az univerzumtól, hogy ideje lesz ebbe a fandomba is belenézni. Ha már a szerepjátékok sose jönnek össze! A D&D nagyon cool, meg nagyon menő, meg minden, de valahogy nálam nem kattan be - az egyik indok, hogy a tipikus középkoris fantasys világ egyáltalán nem mozgat meg -, és egy másik, one-shotnak induló, de aztán teljesen elfajzó, egyéb szerepjátékos modulon alapuló játék meg félbemaradt. Kísérleti mesélőnk volt, aztán az egész átment baráti összeruccanásba, és őszintén szólva nem panaszkodok, mert bemutattak az Undertale-nek meg aztán a Deltarune-nak, és én meg cserébe Star Wars maratont tartok velük. 

A történet tanulsága az, hogy én és a szerepjáték csak részlegesen keveredő dolgok vagyunk, de hátha a Warhammerrel ezt sikerülne áthidalni. Mondjuk ott meg az a probléma, hogy az nem egy olcsó szórakozás, meg kvázi akkora világa van, mint a Star Warsnak, és attól tartok, hogy csak egy nagy és kiterjedt univerzumnak van helye nálam. 
Úgyhogy először jó lenne egy próbajátékban részt venni, hogy lássam, egyáltalán van-e olyan aspektusa, ami megfog. Ilyen szempontból a különféle conokban van az összes reményem, mert oda általában ki szoktak vonulni Warhammeres arcok is, komplett terepasztallal meg mindennel, így majd meg fogom kérdezni őket, hogy lehet-e egyet játszani, vagy csak nézelődünk és távolabbról ismerkedünk. 

Aztán utána két sráccal együtt lógtunk, az egyikük fotós volt, szóval valahol vannak rólam normális fotók az interneten. És itt szeretném megjegyezni, hogy a srác az így gender netrual kiszólás a részemről. 
Majd én elmentem matricákat osztogatni a tömegben, és láttam rohadt jó táblákat, csak nem fotóztam, mert egyik kezemben a zászló, a másikban meg a tornazsákom, benne a cuccaimmal, plusz akkor abba voltak a matricák is. És előbányászni a telefont a tornazsákból az egy olyan mutatvány volt, amit egyetlen tábla kedvéért csináltam meg, hogy aztán elküldhessem öcsémnek, hogy ő jutott róla eszembe. A felirat imigyen hangzott: Hol volt Gondor amikor a demokrácia elesett? 
Nagyon jót röhögtem rajta, és közöltem is csípőből, hogy Boromir kétszer is megmentette volna. 
Ha meg már Gyűrűk Ura, akkor láttam két Szürke Gandalfot, és azt hiszem ők voltak azok, akik tökéletesen megértették, hogy hova jöttek. El tudom képzelni az örömüket, meg a tömeg megvadulását amikor a random szónoklat arra kanyarodott, hogy "válasszák meg Szürke Gandalfot és soha ne fehéredjen ki."

Ez egy nagyon érdekes vonulás volt, főleg a random tűzzsonglőrökkel meg a gólyalábasokkal - ne tudjátok mennyit kellett gondolkodnom ezen a szón. A gólyalábasok "megszültek" egy szürke meg egy színes rongybabát, és aztán a színest lefújták szürkére, hangos "Fessék le!" skandálásokkal kísérve. 
Fogalmam nincs, hogy mi volt ez az egész, miért történt, de nagyon lelkesen skandáltam én is a tömeggel, és hát a gólyalábosok tényleg odatették magukat. 

A tűzzsonglőröknél nem volt ilyen, ők "csak" zsonglőrködtek, míg a tömeg lassan elcsordogált mellettük. 
Talán azt hiszem, hogy a kenyeret és cirkuszt a népnek gondolatmenet alapján működtek, vagy csak odamentek hozzájuk, és felajánlották a szolgálataikat, a kutyapárt meg azt mondta, hogy hogyne, persze, gyertek csak! 
Nem mondom, hogy rossz döntés volt, csak azt, hogy egy döntés. 

Bár az is igaz, hogy egész biztosan fognak még emlékezni erre a tüntésre, mert hol máshol léptek volna fel random gólyalábasok és tűzzsonglőrök? 

A magam részéről lelkesen lengettem a zászlót, bár egy ponton határozottan kezdtem megérezni, annak ellenére, hogy nem volt nehéz, csak akkor kellett rámarkolni, mikor feltámadt a szél. Csak hát nem szokta a paraszt a szántást, és valamikor a háromnegyedénél már rendesen éreztem a karom. 
Erről később kiderült, hogy csak leégtem. 
Áprilisban.
Értem én, hogy tejfehér és érzékeny a bőröm, de áprilisban leégni? Hát ha ez nem egy elbaszott dolog, akkor nem tudom, hogy mi az. Szóval a karom nem azért volt érzékeny napokig, mert hogy izomlázat kaptam, hanem mert leégtem. 
Szégyen. 

A menet alatt sikerült előreverekednem magam a buliszekérig - de lehet, hogy bulikocsi volt, tudod ki emlékszik ilyenekre? - és élvezhettem az eklektikus zeneválasztást. Biztos volt valami elgondolás a lista mögött, de nekem nem nagyon sikerült észrevennem, ám ez nem akadályozott meg az élvezésében.
Főleg mert végre meghallgathattam a "nézését meg a járását!" ikonikus dalt, amiről kiderült, hogy fele népdal, fele pop, de egész hallgatható, és nem ilyen tolakodó trash, mint egy teljes egészében vett mulatós. 
Aztán rögtön jött utána valami orosz dalt, amit az idősebb generáció közül sokan ismertek, szóval a)vagy az orosz himnusz volt, b) valamit amit anno a kötelező oroszórák alatt toltak le mindenki torkán. 
Majd rögvest ezután a Kárpátiától a Horthy Miklós katonája vagyok szólalt meg, ami visszarepített a saját kamaszkoromba, mert hogy én többet között Kárpátiát hallgattam a not-like-the-other-girls korszakom alatt. Szóval nyilván lelkesen énekeltem én is a refrént, ne vicceljünk! 
Úgyhogy voltak itt kérem szépen választások, megszakítva némi ad hoc szónoklattal, eskütétellel, és a kedvenc rigmusommal, miszerint: Ruszkik, gyertek haza!
Hibátlan rendezvény volt, én mondom nektek. 

Ugyan a szónoklatokat már nem vártam meg, mert elfogyott az energiám, és ennyi bőven elég is volt a tömegből, de hogy nagyon jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy hozzátettem egy keveset ahhoz, hogy jól sikerüljön az egész. Még ha az nem is volt más, mint zászlóvivés, matricaosztogatás és skandálás. 

Meg lettek rólam fényképek! A 444-n is van egy nagyon csodálatos, és a Facebookon is sikerült egy normálisat találni és nyilván mindkettőt lementettem, hogy aztán körbe tudjam mutogatni. Közben meg azzal is megbékélek, hogy visszanézzem a rólam készült fényképeket, holott azzal még korántsem vagyok jóba. 
Magán a rendezvényen, a beszámolók szerint olyan húszezren voltak, ami a legnagyobb rendezvénye lett így a Kutyapártnak, és nagyon büszke vagyok magunkra. 
(Mondhatom, hogy magunkra, úgy is, hogy csak négy hónapja vagyok ebben benne, és csak két megmozdulásukon voltam? Őszintén remélem.)

Na, és most hogy sikeresen elmeséltem az egyik nagy történést, ideje visszatérnem a másikra. 
Igen, ez most még a szokásosnál is hosszabb bejegyzés lesz, még úgy is, hogy most megpróbáltam befejezni egy hét alatt, de hát nem nagyon jött össze. 

Cserébe elmesélem, hogy ma voltam papírozni is, meg üzemorvosnál, és oké, a papíroknál behalt a nyomtató, szóval nem tudott mindent kinyomtatni, de hogy azért így is sikerült néhány dolgot elintéznünk, köztük például azt is, hogy megadtam a bankszámlaszámom, ami egy nagyon fontos része a dolgoknak lássuk be. 
Még be kell majd vinnem a rózsaszín kiskönyvemet, meg elő kell kerítenem a szép kártyás számlaszámomat, amiről fogalmam nincs, hogy mégis hol nézzek utána, de majd a közönség segítségét kérem.

Az üzemorvosnál meg minden rendben ment, bár hogy miért a backroomsban nyitott irodát a nő, azt én nem tudhatom, de legalább az ismerős környezet segített kicsit megnyugodni, főleg miután természetesen nem volt ott egyből, ahol nem is lehetett eltéveszteni. Én nem tudom, hogy valakinek valaha működött-e már az a fajta útba igazítás, hogy "menjél, aztán ott lesz" és "el se lehet téveszteni" mert nekem soha nincs ott, és mindig eltévesztem! Hogyha van a térképeknek és a navigációnak istene, akkor kell lennie az eltévedésnek is, és én vagyok a leszármazottja. 
Azért sikerült megtalálnom, és tök gyorsan végeztünk, csak vérnyomást nézett, meg meghallgatta a szívemet, aztán kezembe nyomta a papírt, hogy yepp, jó vagyok, menjek isten hírével. 
Visszafele mondjuk csak lefényképeztem a folyosót, meg a lifteket, és mihelyt találok egy normális szerkesztőprogramot mobilra - a Pixlr elárult -, és megmártogattam őket méregben a genAI ellen, akkor majd feltolom őket instára. 

És megvolt az első munkanapom, és hú, gyerekek, it was a lot. Egyfelől ugye a korán kelés, amire határozottan vissza kell szoknom, már amennyire erre vissza lehet szokni, másfelől meg, hogy új hely, új dolgok, új folyamatok, és természetesen az a tény, hogy akkor mostantól hozni kell a normát. 
Nem vagyok jó a normák hozásából. Nem az, hogy nem próbálom meg, vagy nem igyekszem, egész egyszerűen csak valahogy én és ennek a megugrása nem feltétlenül sikerül úgy, ahogy kéne. 
És az, hogy első nap csak ötven valamennyit sikerült megcsinálnom, eléggé lelombozott, főleg, hogy a kisfőnök odajött a végén megkérdezni, és azt mondta, hogy akkor ezt megnézzük még holnap. Én meg teljes pánikba kapcsoltam, úgy is, hogy gyakorlatilag négy óra csak azzal ment el, hogy akkor papírozás, aztán munkavédelmi és tűzvédelmi oktatás, majd akkor betanítás az aktuális gépre, és utána is lassan csináltam, meg a gép is meghalt néha. Ami szintén nem tett jót a pszichémnek, mert hát mit rontottam el? Mit csinálok rosszul? 
De nem, maga a gép volt rossz. 
Ám ez a tény se segített azon, hogy nem tudtam gyorsabb lenni, és rögtön rámtört a pánik, amit kinda hazahoztam, hogy úristen, nem vagyok elég jó, ki fognak rúgni, ez az egész mégiscsak tévedés volt a részükről, nem vagyok jó munkaerő, és minek kellett azonnal elkiabálnom megint mindent? 

Hajlandó vagyok számításba venni azt a tényt, hogy akkorra már iszonyatosan éhes voltam, de nem nagyon, mert, hogy ettől még jól kellett volna teljesítenem. 
Én megmondtam, hogy sorba fogjuk venni az összes szorongásomat, és egész biztosan újakat is ki fogok találni, mert hogy én nem tudom mi fán terem a nyugalom. Így hát az van, hogy akkor a próbaidőt akadálytalanul vegyük, és ne adják ki az utamat, mert hogy én tényleg akarok dolgozni, és tényleg beleadok mindent! És szívesen tennék bele többet is, de nem feltétlenül tudok mindig, és nem tudom elismerni, hogyha valami rajtam kívüli dolog miatt lassú, vagy nem működik, mert az ember vállalja fel a hibáit.
Oké, itt kicsit fogalmam nincs miről beszélek, mindjárt elalszok gépelés közben, de nem szabad még lefeküdni, mert hogy aztán meg nem lesz időnk másra, és mire felébredek, addigra meg igazából fekhetek le, de közben meg ráborulok mindjárt a billentyűzetre. 
Tényleg nem tudom, hogy mások hogy vezetnek háztartást meló mellett, és nem is csodálom, hogy én is mindent hétvégén csináltam. 
Persze, nem lenne muszáj most gépelnem, és csinálhatnék bármi mást, csakhogy ezt tettem meg kihívásnak, úgyhogy most min együtt szenvedünk. 

Visszatérve a munkanapra: maga a meló nem volt rossz, kifejezetten élveztem. Persze olyan monoton, amilyennek a nagykönyvben meg van írva, de nekem ezekkel az égadta egy világon semmi bajom nincs. Főleg hogyha már hallgathatok mellette hangoskönyvet! Ugyanis, ha valami igazán fasza ezen a helyen, a cafeteria mellett, a az, hogy benne van a házirendbe, hogy fél füllel nyugodtan lehet zenét hallgatni! Végre egy munkahely, ami elismeri, hogy yeah, ez rohadt unalmas, ha neked zene kell, hogy túléld, hallgass zenét, csak épp félfüllel. 
Szóval ha túl leszek az első pár héten, és megnyugszom, hogy nem fognak kirakni - jó, kinek hazudni, afelől csak azután fogok, hogyha lement a próbaidő, és akkor is csak maximum két napig -, meg meglesz a normális beosztásom, akkor majd az összes audibookot fogom majd hallgatni, megint! Olyan jó lesz!

Jelenleg nagypéntek van, és rájöttem, hogy az alap szorongásomra rátett egy jókora lapáttal az a tény, hogy beköszöntött a sharkweek. Ami sok mindent megmagyaráz, bár az is tény, hogy így is, úgy is, nagyon bennem volt a teljesítményhez kapcsolódó szorongás, mert hogy van norma.
Természetes, hogy van norma, és a norma soha nem ez a nyugodt, folyamatos munkával elérhető darabszám, hanem a hajtsad-ki-a-beledet-is norma, mert kapitalizmus van, és ne már, hogy egy pillanatra nyugodt legyél, bármit is csinálsz! És nekem ez különösen nagy ellenségem, mert hogy valahogy nem tudom ezeket elérni, mert ha sietek, akkor rám szólnak, hogy ne kapkodjak, vagy mindent megnézek, amit előírnak, és akkor nyilván nem tudom teljesíteni.
Szóval nagyon félek, hogy itt is ez lesz, és hogy emiatt nem fognak megtartani, mert hogy nem dolgozok elég gyorsan. És nem az van, hogy nem adok bele száz százalékot, hanem hogy az én száz százalékom egész egyszerűen csak egy általános nyolcvan százalék. 
Háromszázat kell elérnem, csütörtökön sikerült megugranom a kétszázat, szóval talán ez tényleg hozható, de ne tudjátok meg, hogy mennyire szorongok ezen az egészen. Mert én tényleg akarok dolgozni, de az a félelem, hogy egyszerűen nem tudom megugorni a küszöböt, ez tönkretesz.

És nem az van, hogy direkt szabotálom az egészet, mint a Hungaropharmánál, ami egy teljesen jogos szituáció volt, és nyomorék volt a vezetőség, amiért basztak megadni az előre beígért karácsonyi jutalmat, és aztán annyi gerinc se volt bennük, hogy félrehívjanak bennünket, és elmondják szemtől szembe.
Az ott egy teljesen más szituáció volt, és teljesen jogosan dobtam le mindenféle teljesítménykényszert, mert ha nekem, mint dolgozójuknak, aki miatt lehet Mercedes a seggük alatt, nem adják meg a legalapabb tiszteletet, akkor tőlem se várjanak semmit. 
De ez itt egy új hely, és mindenki nagyon rendes, nagyon segítőkész, nem basznak le, nem esznek meg, és nekem tényleg nagyon kell egy munkahely, és ez az típusú meló, amit szívesen csinálok, és nagyon nagyon szeretném ha megtartanának, de nagyon félek attól, hogy nem tudok teljesíteni, és a próbaidő alatt azt mondják, hogy jó, köszönjük szépen, de nem téged kerestünk. 

Valószínűleg nem három napnyi munkanapból kéne mindezt levonnom, amik közül kettőből órákat elvett az, hogy megpróbálták életre kelteni a gépet, de nem tudom, hogy említettem-e már, hogy szorongásom van. 
Az meg így néz ki. 
Van olyan része az életemnek, ahol sikerült összekaparnom némi önbizalmat, de a munkahelyhez tartozó egyértelműen nem az. Higgyétek el, hogy én is utálom, és vissza is kell állnom miatta a napi egy Frontinra, hogy ne érezzem azt, hogy megint füstöl az egész ház, annak ellenére, hogy Scippát is rendszeresen szedek, mert egyszerűen annyira bennem van a félelem attól, hogy itt se kellek, és kitesznek, mert valami fundementally wrong with me, ami miatt nem felelek soha meg a kapitalista munkahelyi elvárásoknak. 
Hogy egész egyszerűen valami baj van velem, és soha nem fogom megtudni, hogy egész pontosan micsoda, csak valahogy hibás vagyok, és emiatt nem sikerül elérnem a normát. 

A munkakeresési depressziót felváltotta a munkahelyi szorongás, és ezen nem segít, hogy biztosra vettem, hogy ez fog történni, mert hogy ismerem már magamat ennyire, mert egy dolog tudni és egy teljesen másik átélni. 
Ahogy azt is tudom, hogy automatikusan a lehető legrosszabb forgatókönyvet veszem elő, ami aztán átmegy abban, hogy mi van, ha önbeteljesítő jóslatot csinálok emiatt az egészből, és ott tartok, hogy teljesen kiborít a szorongásom.
Ezen meg nyilván nem nagyon lehet segíteni, mert logikusan magamtól is tudom, hogy mi történik velem, de érzelmi szinten képtelen vagyok elfogadni, és a külsőleg jövő segítséghez is úgy állok, hogy nagyon jó, hogy jössz hozzám, de rohadtul nem tudok mit kezdeni ezzel, és csak feleslegesen tolsz ebbe a veszett fejsze nyele dologba időt és energiát, és nem akarom, hogy rám pazarold az erőforrásaidat, amikor úgyse jutunk előbbre, mert egész egyszerűen nem megy bele abba a kemény fejembe az üzenet. 
Emellett meg azt is tudom, szintén: logikusan, hogy senkinek nem szabhatom meg, hogy mire fordítja az erejét és idejét, csak olyan méltatlannak és feleslegesnek érzem, hogy nem leszek azonnal jobban.
Persze, ha ez így működne, akkor a "ne légy depressziós" megjegyzés is simán kigyógyítana mindenkit, de hogy ettől még utálom, hogy nem így működik! Ahogy azt a tényt is, hogy vannak érzelmeim. 
Én teljesen boldog és működőképes lennék ezek nélkül a szarok nélkül is. 

Említettem már, hogy szorongásom van és még sharkweek is? 

Egész egyszerűen nem bírok türelmes lenni magammal, mert hogy én vagyok az, aki hülye helyzetekbe hozza magát, szóval teljesen logikus, hogy nem is nézek el dolgokat magamnak. 
Másokkal kapcsolatban megértő tudok lenni, mert van egy objektivitás luxusa, meg az a tény, hogy a barátaim never did anything wrong, míg magammal kapcsolatban csak szubjektív tudok lenni, és hogy tudnám kívülről szemlélni azt, amit én csinálok? A pszichológia szép és hasznos dolog, és nem hibáztatom a gyerekkori énemet, aki ki volt szolgáltatva egy csomó szar hatásnak, és az is csoda, hogy felnőttem, de a felnőtt énemnek nem adhatok meg ilyen luxust. Vagyis jóval kevesebbnek, mert nyilván se a kapitalizmus, se a politika ellen nem tudok mit csinálni, akármennyire is érzem a hatásukat a bőrömön.

Az a legnagyobb szerencsém, hogy van egy fantasztikus védőhálóm, akiket a barátaimnak nevezhetek, így aztán csak feleannyira vagyok szarban, mint amennyire lehetnék, és használ azért a gyógyszer meg a pszichológia, mert hogy csak egy darab összeomlásom volt, és az öngyilkosság is csak afféle sokadik megoldásként jutott eszembe és sikerült is szinte azonnal elkussoltatnom. 
Megengedem magamnak a lehetőséget, hogy tényleg fejlődtem valahol. 

Viszont ami egyértelműen jó hír, hogy elmúlt az art block, és újra tudtam alkotni! És elkészültem, többé-kevésbé időre, a Szívküldimmel is! Ami természetesen nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, de legalább koherens sztori lett, és nem fordult át valami, jelenleg még nem létező regény, előzményébe se. Legalábbis őszintén remélem, annak ellenére, hogy olyan típusú vége lett, hogyha akarom, akkor tudjam esetleg folytatni. 
Még nem írhatok ide semmit, hogy miről szól, meg egyebeket, mert még javában zajlik a publikációs időszak, de majd ha vége! Akkor majd jól beszámolok!

Mondanám, hogy felteszem wattpadra, de nem vagyok vele annyira elégedett, és szeretnék rajta dolgozni. Remélhetőleg több sikerrel, mint az előző Szívküldikkel, bár abból az egyik igazából átvedlett regénybe és aztán fuzionált egy másik ötletemmel - igen, a buzi táltosokkal -, szóval technikailag dolgoztam rajta. 
Fuh, meg miket is írtam még? 
Volt egy az Erő keletkezéséről, amire én nagyon büszke voltam, de hát apparently kicsit túlságosan niechére sikeredett, amin mondjuk aztán egyáltalán nem lepődtem meg. Valamikor év elején azt is elővettem, hogy pofozgatom egy sort, csak aztán elsikkadt az egész.
De szerintem még tuti volt egy novella amit erre írtam, mert hogy nem egyezik a novellák száma az esemény megrendezésének számával, de nem bírok emlékezni arra, hogy mégis mit írtam. 

Megkérdeztem a gépemet, és sikerült rájönnöm hogy mit, és nem hiszitek el, de az is előzménysztori volt, a podcastomhoz. 
Sírok.
Nem azon a tényen, hogy lófaszt nem kezdek a podcastommal, hanem azon a tényen, hogy négy sztoriból három előzménytörténet. Oké, az egyikhez kicsit hunyorítani kell, de hogy szerintem beleillik az egészbe. És ha úgy döntök, hogy akkor tényleg össze tudom kötni valahogy az originál sztorijaimat egy univerzumba, akkor ez is egész nyugodtan számíthat annak.

Az egyetlen valóban önálló történeteim a horrorsztorijaim, amiket szintén elő kéne vennem, de egyelőre nem vagyok horror hangulatba. 
Mondjuk, senkit ne tévesszen meg az, hogy horrornak mondom, nem éppen egy Stephen King szint, sokkal inkább egy jobban sikerült Blumhouse film, de én azért szeretem őket. A komfortműfaj az komfortműfaj, akár King úrtól olvasok, akár a egy Blumhouse filmet nézek meg, mert mindkettőtől kapok valamit. 
(Kivéve akkor, hogyha az Atomic Monster stúdió(???) is benne van a képben, abból nem szokott kisülni semmi jó, I hate Atomic Monster. Give back Bad Robot instead)
De hogy az antológiámhoz már van egy csomó ötletem, és kettő el is van kezdve, úgyhogy azokból majd egyértelműen lesz valami, ha úgy hozza a hangulatom.

Amin jelenleg aktívabban dolgozom, az a Star Wars/Descendants sztorim, ami alapos fejtörést okozott, meg olyan szintű vargabetűt íratott le velem! Mert hát kénytelen voltam átszabni az Utódok minimális világépítését, hogy passzoljon az SW-be és valamiért azt gondoltam, hogy az egész varázspálca mizériát lecserélem egy királygyilkosságra, de az istennek nem akart működni, úgyhogy elkeseredésembe visszatértem az eredetihez, és nem összeállt? 
Jó, változtatnom azt kellett, de az esszenciáját meghagytam, úgyhogy ültem és voltam, hogy hát ez is szép kis időpocsékolás volt. 

Ami még problémát okoz, hogy nem tudom pontosan hova építsem be Luke és Migs kapcsolatának fejlődését, de lehet, hogy csak elő kéne vennem megint a kalapácsot és addig ütni az egészet, amíg nem viselkedik. Egy jelenetet már találtam nekik, de hát az messze nem elég, ha hihetőnek akarom ezt a párost. 
Igazából, lehet az a baj, hogy most direkt rákoncentrálok erre, és így a plotszál bedurcázott, és nem hajlandó együttműködni velem. Eddig az összes romantikus páros csak úgy kialakult, és ez is ilyen jó ötletként kezdte, de mihelyt elkezdek vele aktívan foglalkozni, és nem csak békén hagyni, és drámázni, hogy már megint mi történik. 
Meg az se segít, hogy fogalmam nincs hogy épülnek fel a romantikus szálak, főleg mert általában rohadtul nem érdekelnek és feleslegesnek tartom őket, így aztán nem is nagyon tudom, hogyan kell egyet felépíteni hihetőre. Na most utánanézhetnék ennek, de ismerem magam annyira, hogy tudjam, hogy nem is fogok, szóval valszeg az lesz a legjobb, ha nem gondolkodok ezen nagyon sokat, csak hagyom, hogy történjen a háttérben. 
Eddig is kitűnően megvoltak az én véleményem nélkül is, ezután is meglesznek, csak jó lenne, ha nekem is segítenének. 

A srácokkal való kapcsolatuk is alakulgat ám! Úgy döntöttem, hogyha már a varázspálcával kapcsolatban visszatértem az eredetihez, akkor benne hagyom azt a hülye sportot is.
Utálom, hogy a második részre lecserélték sima vívásra, és aztán el is felejtettük, hogy létezett. Jó, miért várok én el bármit egy Disney Channel originál filmtől? De én megtartom, mert van benne eredetiség, és én még soha nem találtam ki sportot és nem most akarom elkezdeni, plusz Jay karakterfejlődésének egy fontos pillérét képezi.
Szegény Carlost meg otthagytuk a kispadon az egésszel kapcsolatban, pedig ő is ott kezdte, csak aztán adtak neki egy kutyát és annyiban is hagyták. 
Anyway, amit ki akartam ebből hozni, hogy az első interakció Carlos és Migs között fog megtörténni, mert hát Carlos némileg le van nézve, és Jay állandó bokszzsáknak használja - nem vagyok benne biztos, hogy ez az a szó, amit keresek -, meg hát megtudja, hogy ő nem rendelkezik mágiával/bolygóspecifikus Erőérzékenységgel, és ez rendesen kiborítja. Úgyhogy végtelen drámaian elviharzik, és hát Migs megy utána, mert hogy nem hagyhatják felügyelet nélkül egyik VK-t se. 
És itt lesz az első igazi beszélgetésük. 

Luke meg Migs között az első heart-to-heart akkor lesz, mikor az egyik gyerek elbassza Luke kezét, hogy elfoglalják, és ne menjen utánuk, mikor elindulnak kirabolni azt, amiről úgy érzem, hogy ki kell rabolniuk. Luke meg ugyan érzi, hogy valamire készülnek, de hagyja nekik, a miértet még nem tudom egész pontosan, és nekiáll megszerelni a kezét. Migs meg, aki valamiért ott van vele a szobában, ami lehet, hogy a szobájuk, idk, még elől vagyok a dolgok kidolgozásában, és felajánlja neki, hogy segít neki megszerelni, mert fáj neki látni ezt az egykezes szerelést, amit Luke művel. 
Nem vagyok benne biztos, hogy közösségi headcanon, vagy csak én tettem magamévá, de hogy ő ért a finommechanikához is, és hát megjavítja Luke kezét, és közben beszélgetnek, őszintén, ami nyilván nem éppen kedvenc elfoglaltsága Migsnek, de nem tud kibújni alóla, és így elkezdenek megnyílni egymásnak. 

Bármennyire is utálom a tényt, hogy ez a kettő tökéletesen működik együtt, abszolút szeretem, hogy ez a kettő működik együtt. És csakis és kizárólag egy ember miatt dolgozok ezen az egészen lelkiismeretesen, ő ennek a sztorinak Az Olvasója. És bár szívvel-lélekkel elutasítom azt, hogy az ember egy kitalált közönségnek írjon, meg megpróbálja a közönség igényeit kielégíteni, ahelyett, hogy egy történetet mesélne el, ez a tag azután lett Az Olvasó, hogy elmeséltem ezt az egész unhinged crossovert, és néha random magától felhozza. Így pedig teljesen fair game az egész. 

Amin viszont istentelenül sírok, hogy már most van második része - képtelen vagyok önálló regényt írni -, megjelenik Din, és én ki akarom hozni egy threesome-ra, ezt az egészet, de nem nagyon shippelem a népszerű párost. Látom, hogy miért közönségkedvenc, nem fújok rá, csak számomra egyszerűen csak barátok. Viszont hogy néz az ki, hogy Migs és Luke illetve Migs és Din között van romantikus szál, de Luke és Din között meg csak baráti? Ez olyan instabilnak érződik, pedig Luke és Din is mélyen szeretik egymást, csak éppen platonikusan és nem szexuális értelemben, és nem érzem, hogy féltékenységi jelenetet rendeznének, mert érzelmileg meg ki van egyensúlyozva, és mindenkinek megvan a szerepe, csak így: I'm to aroace for this! Somebody help me! 
Közben meg tudom, hogy nem érdemes kapcsolatfajtákat erőltetnem a karaktereimre, amit nem akarnak maguktól, mert az nem fog működni, de hogy túlságosan insecure vagyok ezzel kapcsolatban.
Azt hiszem majd megkérdezem az írótársaságot, hogy legyenek szívesek ezzel kapcsolatban kisegíteni. 
(Ha az lesz a vége, hogy Din is aroace lesz, lerágom a szemöldököm.)

Na, jelenleg ez az aktív projektem, de a háttérben a Mákvirágokat forgatom, és azt hiszem a nyílt mágikus világot zárttá fogom tenni, csak azért, amit nem mondhatok el, de higgyétek el, hogy egyszerre van rá nagyon jó és nagyon elhanyagolható okom. A nagyon jó az, hogy eddig nem nagyon működött a nyílttal, szóval megpróbálom zárttal, és lehet így kevésbé fog zavarni az, hogy nem akarok politikát belevinni túlságosan. Főleg nem világpolitikát, mert mihelyt a táltosaim meg a többiek nyíltan működnek, onnantól kezdve mindenki másnak is nyíltan kell, és oké, hogy lehet, hogy nem találkoznak más országba tartozó mágiahasználókkal, de attól nekem még tudnom kell, hogy azok mit csinálnak, és nincs kedvem ilyenekhez. 
Mindenkit őszintén tisztelek, aki reprezentációs médiát tud alkotni, mert én nem. Ha a szorongásos depresszióról kéne szórakoztató irodalmi könyvet írni, fogalmam se lenne hol kezdjek hozzá, meg mit csináljak, ugyanígy ahogy a queerséget se tudnám ábrázolni, holott én is queer vagyok.
Lehet, hogy jókora munkával sikerülne, de őszintén szólva, nem érzem azt, hogy én ezt akarnám csinálni, és inkább azokra hagyom, akik jók ebben, és úgy meg tudják fogni, hogy az tényleg érthető, átérezhető és még történetileg is rendbe van, de ez nem én vagyok.
Rengeteg fantasztikus irodalom van, szóval talán én nyugodtan megmaradhatok a magam standard balkáni kaland, játék, kockázat cuccánál, amiben vannak ugyan queer emberek, de hogy ez aztán annyira szempont, hogy sehogy szempont. És nyilván azt fogok írni amit akarok, csak ez a része mindig valamiért magyarázkodásra késztet, mert idk nem vagyok elég inclusive? Miközben meg ott van a Disney? És nem lehet rosszabbul csinálni ezt a dolgot, mint ahogy a Disney mostanság?
Idk fiaim, i d k. 

A lényeg, hogy kevesebb munka for me, és talán a sztorinak is jót tesz, amiről még mindig nem tudom, hogy micsoda, de van benne egy táltos ötösfogat, politikai rendszer megdöntése, egy tipikus tündér, aki amúgy a tündérmaffia feje és Bóbitának hívják - igen, a gyerekdal után -, meg Világfa és azon való utazás. 
Nagyon vicces, hogy ez a sztori úgy indult, hogy elpusztítjuk a világot. 
Aztán jobban lettem. Mármint tényleg, kaptam gyógyszert meg pszichológust. 
És most minden sztorimban baráti csapatok döntenek meg politikai rendszereket. Oké, majdnem mindegyikben, de hogy elégben ahhoz, hogy one trick pony legyek. 

És a legszomorúbb, hogy ti ezt nem is tudjátok, mert istentelenül lassú író vagyok, és nem motivál a saját halandóságom se. 
Oké, azt hiszem, hogy eleget téptem a számat, meg mindenről is beszámoltam, amiről akartam, meg ami történt velem, úgyhogy búcsúzom tőletek fiaim. Legyetek rosszak és az Erő legyen veletek! 

Ui.: Egyszer írni fogok egy Wrecker/Dogma ficit is, just watch