#85 - Révek és vámok

 

Sokadszorra kezdem újra ezt a posztot, ezen a ponton inkább már meg sem számolom, hogy hányadszorra, mert MINDIG történik valami. De hogy mindig történik valami, ami miatt át kell gondolnom, meg kell változtatni az egészet, vagy előröl kezdeni, mert egyszerűen már nem az van, amit leírtam. Alapjáraton is hetekig írok egy posztot - ezért kaptok hónaponként egyet, maximum kettőt -, de hogy ezt már május óta folyamatosan elkezdem és kitörlöm, mert annyi minden történik.
És még kétezerhúsz volt kemény év. 

Mondjuk most már így befejezhetné ezt a viselkedését, mert hogy amikor az éves kínai horoszkópom azt írta, hogy azért gördít elém akadályokat, hogy megmutassam mire vagyok képes. Ami nagyon szép és jó, de közben nem lehetne, hogy ezt így abbahagyja? Mert már nagyon sok a jóból, és szeretném ha ezek az idők végre kevésbé lennének érdekesek. Semmi kifogásom nem lenne az unalmas hétköznapok ellen, amikor szépen bejárok munkába, aztán hazajövök, írogatok, vagy a többi hobbimmal foglalkozom, majd ezt igy ismételgetem. 

De hát jelenleg megint ott tartok, hogy nincs munkám. 

Azt gondolom tudjátok, hogy felmondtam a Festónál valamikor márciusban, mert nagyon bizonytalan volt az egész helyzet, egymásnak ellentmondó folyosói pletykák keringtek, a vezetőség baszott nyílt információkkal szolgálni, sőt mentek a vetítések, hogy amúgy lesznek majd megrendelések, meg hogy így minden oké lesz, és nincs ok az aggodalomra, estébé estébé. De közben meg elvittek egy csomó gépet, és ahogy hallottam most már szétrobbantották a porszórós csapatot, mindenkit áthelyeztek különböző részlegekre, és a porszóróban pedig csak délelőttös műszak maradt. Plusz arról is írt nekem Erika, hogy elviszik az egész céget valahova Mucsaröcsöge kettőre - mondta, hogy hova, de azt hiszitek megjegyeztem? -, szóval örülök, hogy nem maradtam. Főleg nem annyi pénzért. 

Aztán persze kerestem munkát, és amit találtam először egy raktárosi pozíció volt, de azt négy nap után ott is hagytam, mert annyira megviselt fizikailag az egész, és nem érte meg azért a pénzért. És mert eljutottam arra a szintre, hogy nem maradok ott olyan helyen, ahol nem érzem jól magam. Oké, ezt valószínűleg már mondtam, de úgy érzem, hogy nekem magamnak se árt egy kis emlékeztető, hogy amúgy mi a fene történt velem egész pontosan, mert alapjáraton is összefolyik minden. Főleg úgy, hogy annyi minden zsúfolódik össze egy-egy hónapban, ami kitesz egy évnyi eseményt. És ez még mindig csak a meló része, mert természetes, hogy akkor a magánéletben is történnek olyan dolgok, hogy az összes fejfogás kevés lenne hozzá. 

Nos, aztán találtam másik munkát, amilyet nyilván még nem csináltam, de érdekelt, mert hát, értitek, tapasztalat, meg új dolog, és nem szerelős, de felelősséggel járó, amit most már kezdek értékelni a saját szintemen, mert nem ég a fejemben állandóan a sztyeppe. És hát így jutottam be egy minőségellenőrzős melóra. Ez volt a fő profil is, mert elektromos autókba, meg háztartási cikkekbe kerülő réz biszbaszokat kellett ellenőrizni. Az istennek nem jut eszembe a neve, de tudjátok azok a dolgok, amik laposak, négyzet és/vagy téglalap alakúak és azokra még ráteszik azokat a dolgokat, amik miatt így az elektronika működik. Még szerencse, hogy író vagyok és ismerek szavakat. 

És nyilván ez így egy csomó betanítást kívánt, mert hogy tényleg nem az, hogy bemész az utcáról és tudod is, hanem meg kell tanulnod meglátni és felismerni a hibát is, és aztán arról megmondani, hogy amúgy melyik hibatípus. És tök sokáig kínlódtam vele, mert elsőre kevertem dolgokat, meg túlválogattam - ami szintén ugyanolyan hiba, mintha nem venném észre -, de aztán végül belejöttem. Meg amúgy tetszett az egész, aprólékos, odafigyelést igénylő, ráadásul nem veszi el a kreativitásom az írástól. Nem mintha mostanság sikerült volna írnom, de erről majd később. 

A lényeg, hogy eléggé bonyolult, de megvan benne az ismétlődés, amit szeret a neurodivergens agyam, meg nyilván akkor odateszem magam, hogyha csinálok valamit, mert nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a meló az nem felnőttmegőrző - meg természetesen túlságosan szorongok azon, hogy nem vesznek fel és a többi, és a többi. Meg már sikerrel letettem az első vizsgát, annak ellenére, hogy pánikrohamot kaptam, mikor szóban kérdezgetett tőlem dolgokat. 
Ja, mert amiről én azt hittem, hogy csak simán leblokkolok, kiderült, hogy igazából pánikroham, és nyilván, hogy az anyámnak van ehhez is köze! Mert úgy őszintén, ki másnak lenne, hogyha egyszer apám nem vett részt az életemben? 

Anyám az egész általános iskola alatt, meg még a gimi alatt is elég gyakran, feleltetett engem. Ami önmagában még nem lenne akkora baj, csak ha valamit nem tudtam, rosszul mondtam, nem úgy fogalmaztam meg, ahogy kellett volna, akkor jött azonnal az a lesajnálás, meg az enyhe megvetés és végül a teljes megsemmisítés, hogy hát akkor visszaadta a füzetet/könyvet, hogy akkor ezt nézzem még át. És nyilván minél többször adta vissza, annál jobban kialakult bennem egy olyan, hogy most se fog menni, és megint megszégyenít, olyannyira, hogy már meg se tudtam nagyon szólalni az első körnél se. 
Aztán persze, hogy triggerelve lesz, mikor ez is vagy egy évtizedig ment folyamatosan! És amikor újra találkoztam ezzel a szituációval, még akkor is, hogyha teljesen más a környezet, teljesen mások az emberek épp csak az a tény, hogy feleltetnek azonnal triggereli ezt bennem és pánikrohamot kapok. Amiről én nyilván nem tudtam, hogy ez, és persze rohadtul nem segített a tényen az, hogy minekutána teljesen lefagytam a tréner se volt velem megelégedve. 
Ami meg tök érthető, mert nyilván az a lényeg, hogy megtanuljam és tudjam, mert így tudom megfelelően ellátni a feladataim, és tényleg rendes volt velem a tréner, szóval nem azzal volt a baj. Hanem, hogy nálam kialakult egy pánikroham minden feleltetéses dologra, mert anyám egy fasz. Igazából nem is csoda, hogy én meg mindenkivel nagyon biztató és lelkes vagyok, mert én soha nem kaptam meg ezt igazán. 

Aztán össze is szedtem magam és egyre jobban ment, és aztán átléphettem a következő szintre, mikor hétfőn szóltak nekem, hogy menjek fel az irodába. Nem gondoltam semmi rosszra, mert hát már eljutottam odáig, hogy ne gondoljak egyből a világvégére, csak hát ezúttal mégis kicsit a világvége történt velem. Olyan kurtán felmondtak nekem, hogy még csak pislogni se tudtam. Természetesen megkérdeztem, hogy szabad-e tudnom, hogy miért, de hát próbaidő alatt ők se kötelesek megindokolni nekem semmit, ahogy én se vagyok köteles megmondani. Amit tökre értek, de hogy legalább annyit hozzam vághattak volna, hogy további sok sikert, vagy valami. De nem. Plusz, akinek le kellett adni a munkaruhákat, közölte, hogy neki nem kötelessége utánanézni ha hiányzik egy köpeny? Ami így csak: excuse me? De te vagy a raktárosa az ilyen dolgoknak? Plusz ő is olyan kellemetlen volt, hogy a citrom tippeket kérhetett volna tőle. 

Ja, meg nem csak engem rúgtak ki, hanem még pár másik embert, akik szintén a próbaidejüket töltötték, és nekik már csak egy hét hiányzott ahhoz, hogy véglegesítsék őket. Ami meg egy végtelen undorító húzás. Már ott gyanakodhattam volna, mikor a felvételnél közölték, hogy ja amúgy minden csapat-és egyéni bónuszt csak akkor fogunk kapni, hogyha letelt a próbaidő. De nem tettem, mert miért tettem volna ilyet? Semmi nem indokolta, és természetesen az akkori tudásom szerinti legjobb döntést hoztam, és csak most tanultam meg, hogy ez iszonyatosan nagy red flag. Nem tudom más cégeknél ez hogy eljárás, de én például a Festónál már az első hónaptól kezdve megkaptam ezeket a bónuszokat. 
A lényeg, hogy mindegyikünk ingyen volt dolgoztatva gyakorlatilag. 
Képzelhetitek, hogy mekkora örömet okozott ez mindannyiunknak. 

Ami ráadásul a legjobb, hogy velem is azt csinálták, ami már a Festónál sem tetszett, hogy végigdolgoztatták velem a napot, és gyakorlatilag a legvégén közölték, hogy akkor húzz haza és ne is lássunk többet. Ami egy végtelen fasz dolog, és természetesen a munkaszervezet, mint olyan, itt se létezik valószínűleg. Mondjuk igazából a munkaszervezet mint olyan nekem körülbelül annyira megfoghatatlan fogalom, mint mondjuk az atomok. Tudom, hogy létezik, és mérhető, meg számítható, meg minden egyéb, de közben még soha nem láttam. Így ők is bekaphatják.

Nem tudom hol olvastam már, de rohadtul igaza volt, hogy nem jó munkaerőből hanem jó munkahelyből van kevés. 

Így hát megint munkát keresek, és ez egyedül azért zavar, mert így albit meg rezsit is kéne fizetni, és oké, hogy kifizették nekem azokat a napokat, amiket ebben a hónapban dolgoztam, meg azóta már elmentem a munkaügyibe, hogy sziasztok, ellátást kérnék, de NA. Azért az nem igazi. Mondjuk a barátaim persze itt vannak, és segítenek, amiért persze iszonyatosan hálás vagyok, de nyilvánvalóan jobban esne, ha ez így nem lenne probléma, mert én keresőképes vagyok, csak valahogy a munkahelyek nem értik meg ezt feltétlenül. Minden sokkal jobb lenne, ha a kapitalizmus nem létezne. 

Természetesen emellé még jön az is, hogy jó, de mikor fognak visszahívni, meg ilyenek, holott ezen a héten valami húsz helyre beadtam, és mindenhol kell idő, mig feldolgozzák, meg átnézik, és ez aztán pontosan olyasmi, ami abszolút nem az én irányításom alatt áll, így nincs is sok értelme ezen görcsölni, de sajnos Palpatine kifejezetten élvezi, hogy basztathat ezekkel. Én meg amennyire tőlem telik nem hagyom neki, csak nem akarja belátni, hogy mindkettőknek jobb lesz, ha nem akar belém energiát feccölni. 
Meg nem is az van, hogy nagyon válogatnék, hanem bármi, amit szimpatikusnak ítélek és úgy gondolom, hogy tudnám csinálni, oda be is dobom az önéletrajzom. Meg még oda is, ahol nincs konkrétan meghirdetve, de értitek, hátha ettől van még nekik valami nyitott pozijuk, amire jó lennék, csak belső körökben oldják meg. A legrosszabb ami történhet, hogy benne lesz az adatbázisukban az önéletrajzom, és tényleg felhívnak valamivel, hogy szia, érdekel ez meg ez? 

A másik ilyen húzásom, hogy beadtam a BKK-hoz is az önéletrajzom, a villamosvezetőre. Ami főleg Wisp miatt történt, mert ő mutatta, de így ketten várunk arra, hogy döntsenek felőlünk. Én addig is aktívan keresek, aztán ha az bejön, átmegyek oda. 
Nem tudom hogy lesz, de egy próbát megér. Meg a villamos teljesen oké, kötöttpályás, el vagyok választva az utasoktól, szóval még csak jegyet se kell kezelnem vagy valami. A többit meg meg tudom tanulni, mert miért ne tudnám? Amilyen emberekkel én már együtt dolgoztam helyeken igazából csak az a csoda, hogy még mindig ilyen kevésre tartom az intelligenciaszintem meg a túlélési készségeim. Ez is egyedül azért van, mert amúgy az ilyen akadémiai jellegű tudás meg tényleg hiányzik mögülem, de kezdem elfogadni, hogy teljesen jó vagyok anélkül is. Kitaláljátok, hogy ez is cshalád miatt van, vagy írjam le megint? 

Bár igazából az lenne a legnagyobb, ha nyáron végre találnék hosszútávra egy normális munkahelyet, és kész. Ezzel mind beérném. 
Mert az egy dolog, hogy így azt mondta nekem a nagy kínai horoszkóp erre az évre, hogy az akadályok azért gördülnek csak elém, hogy megmutassam mire vagyok képes. Ami tök szép, tök jó, de nem lehetne, hogy most már egy kicsit abbahagyjuk ezt? Emlékszem, mondtam, hogy hiányoznak a nyugalmas hétköznapok, de hogy egyre jobban hiányoznak a nyugalmas hétköznapok. 

Jelenleg így vagyok, de még nem omlottam össze. Jó, egy összeomlásom volt a Rogersnél, az első betanítási hét péntekjén, amikor nagyon kijött rajtam az, hogy ez nekem nem fog menni, és közben az egész faszság, ami történt velünk április-májusban, de hogy azon kívül egész jól bírom. Ez nem azt jelenti, hogy ne pörögnék minden hülyeségen a kuckómban, mert sajnálatos módon az egyik megküzdési mechanizmusom az, hogy ki kell adnom magamból valahol először, hogy ne belülről gondoljam feleslegesen túl az egészet, és aztán megyek tovább. Aztán reagál rá az, aki akar, amikor kifejezetten meg reakcióra van szükségem, azt meg úgyis jelzem. Csak egyszerűen kell az, hogy kiadjam magamból. Meg most már nem ég úgy a fejemben a netsztyeppe, mint ahogy mondjuk akár egy éve is, hogy akkor out of blue, valami teljesen lényegtelen dolgon, napokra elvesztem a fejemben. Not in a fun way. Meg hogy bármilyen nagyobb problémára az volt az első "megoldásom", hogy akkor öngyilkos leszek. Meg voltak ilyen fura megbénulásaim, amikor nem bírtam megmozdulni. Nem volt semmi fizikai bajom, egyszerűen csak nem tudtam megmozdulni. Ültem mondjuk a galériához vezető lépcsőn az egyik albiban, és csak így: ültem, és azt hiszem, hogy főleg féltem. Már nem emlékszem rá pontosan, és akkor se tudtam nagyon jól megfogalmazni. A fejem nagyjából üres volt ebben az állapotban, csak teljesen lebénultam. Nagyon rossz volt az egész, és egyáltalán nem hiányzik. 
Nem pánikroham volt, mert akkor testileg tudok mozogni, és a fejemben csak az megy, hogy valahogy ki kéne szabadulni ebből a szituációból, de nem tudom hogy, és mindenki gyűlöl és csalódik bennem, szóval egy jó nagy alaposan önutálat van bennem. Kicsit olyan, mintha folyamatosan jönne feléd egy fal, amit ki kéne kerülnöd, és nyilván azzal tüntethetnéd el, hogyha - az én esetemben - válaszolsz a kérdésre, de nem tudsz gondolkodni, mert csak az van benned, hogy ki kell kerülnöd a falat, de nem tudod hogy, mert fogalmad nincs mi a válasz, és a fal egyre közeledik, és nyilván az egésznek a vége az lesz, hogy így vagy úgy, de megszégyenülsz. 
Na, ezek a lefagyásaim meg tényleg lefagyások voltak, és talán tényleg az egyetlen amit igy éreztem, meg tudtam, hogy nem bírok megmozdulni és félek. És nem, nem alvás közbeni cuccok voltak, amiknek nem jut eszembe a neve, alvásparalízis, az az, mert tökéletesen ébren voltam, csak... nem tudom. Valami beakadt. 
De amióta van gyógyszerem meg terápiám, egyszer nem történt ilyen. Ennek ellenére ha valaki tudja, hogy ez mi a fene volt, kérem ossza meg velem a tudását, hogy legalább visszafelé megismerjem. 

Ebből az a lényeg, hogy fejlődtem mentálisan, és jobban bírok dolgokat. Örülnék, ha ez az életnek nem azt jelentené, hogy akkor nagyobb nyomást helyez rám, mert minden vagyok, csak gyémánt pálmafa nem. És nem is szándékoznék az lenni, köszönöm szépen. 

Remélem most, hogy nincs az egész Mort ügy a nyakamban, így már fogok tudni írni, mert hogy egész biztos vagyok abban, hogy amiatt nem tudtam semmivel sem haladni. Meg nyilván a munkakeresés se segít, ahogy az se, hogy itt bizony nekem teljesítenem kell, mert emberek várnak tőlem dolgokat, amiket én is meg akarok írni amúgy, de hogy ha nem azt csinálom szabadidőmben, akkor szintén elbukok valamit. És nyilván tudom, hogy nem kéne képzeletbeli közönségnek írnom, meg hogy nyilván felnőttként másként van időm, erőm, kedvem, mindenem, de hogy ettől sajnos még zavar! Mert nem csak az, hogy nem fordítok rá elég erőt, de hogy egy ponton ki is fogok futni az időből, összedől körülöttem tényleg a társadalom, lelövik az internetet egyszer és mindenkorra és aztán ott ülök, hogy semmit nem fejeztem be abból, amit akartam. Aztán ha meghaltam akkor meg itt ragadok, mert befejezetlen dolgom van. 
Mindezt természetesen két év alatt.
Tudom, hogy ez röhejesen hangzik külső szemmel, de sajnos nekem ez egy valós probléma, amin valahogy dolgozni kéne, és nem úgy, hogy hÁt AkKoR íRj TöBbEt, mert nem így működik. Az írásra is szeretnék hobbiként tekinteni, csak mivel ez a legkomolyabb és legrégebben tartó dolgom, amibe energiát feccöltem, ezért aztán abszolút nem tudok úgy tekinteni rá, mint mondjuk a rajzolásra. A rajznál elvagyok, hogy ó firkálgatok, it gives me joy, nem szép, nem jó, nem értek hozzá, de hát nem is az a lényeg, hanem hogy alkossak valamit, amit szeretek. És elengedtem azt, hogy én itt bármit is bizonyítani akarok, vagy úgy istenigazából érteni hozzá, mert nem akarok. Nem JÓL akarom csinálni, hanem örömmel. 
A keresztszemes meg olyan, hogy az így a világ legkönnyebb dolga, és számomra az így nem skill, mert csak másolok gyakorlatilag. 

Na, de az írás. Az komoly dolog. És félreértés ne essék, szeretek írni. Mármint tényleg szeretek írni, még akkor is, hogyha nagyon drámázok fölötte, és az a helyzet, hogy nem tudok nem írni. Mármint egyszerűen lehetetlen az, hogy ne találjak ki történeteket, teljesen mindegy, hogy megírom őket, csak pörgetem vagy kifejezetten elalvás előtti sztorik, vagy bármi más kategória, nem tudom őket nem kitalálni. És nem is akarnék ezen változtatni, csak vannak köré épített dolgok, amiket a legjobb lenne valahogy szintén leépíteni, mert kellenek a fenének, és sokkal jobb lennék nélkülük. Például nem azon görcsölnék, hogy mikor írok, hanem örülnék annak, amikor írok. Ami nélkül sokkal jobban menne a minden, hiszen nyugodtan ki tudnám várni azt az időt, amíg a sztori is kiforrja magát, és nem erőltetek olyan dolgokat, amiket amúgy nem kéne erőltetnem, mert úgyse leszek előrébb tőle. 
Persze aztán azt se könnyű egymástól megkülönböztetni, hogy melyik az a fajta megakadás, amit viszont érdemes erőltetni, mert nyilván vannak olyan dolgok, amiket viszont addig kell forgatnom, amig valami koherens gondolat lesz a vége. 

Jaj srácok, nézzétek most el egy ideig a fogalmazásmódomat, mert közben kiolvastam Böszörményi Gyula Rémálom-sorozatát, és hjaj gyerekek, az, hogy aged like milk, SEMMIT nem mondd el az egészről. A középső és a záró részt egy nap alatt olvastam el, hogy minél gyorsabban túllegyek az egészen, mert hát egyrészt érdekelt, hogy pontosan mi is az egész sztori, mert nem sok mindenre is emlékeztem, viszont volt egy dolog, amit meg vártam, és csak azért olvastam végig. Aztán mikor odaértem akkor persze elveszett a mozgatórugó ahhoz, hogy tovább olvassam. Mondjuk kicsit lebecsültem a dühöm adta motivációt, mert nyilván mentem tovább, és jajistenem. Egyetlen szó van ami leírja az egészet: CRINGE. De az az igazi, vérbeli "How do you do fellow kids" mém, ám mivel nagyon hosszan olvastam egy stílusban íródott könyvet, ezért aztán önkéntelenül is átveszem a stílusát, bármennyire nem áll szándékomban.
Úgyhogy előre is elnézést a stílusomért. 

Mondanám, hogy visszaolvastam, de ismertek, tudjátok, hogy én olyat nem szoktam, és amúgy is, fogalmam sincs, hogy milyen állapotban kezdtem neki az írásnak, szóval thank you comig for my TED talk, it will happen again. 

A lényeg, hogy van nekem egy rakat projektem, amiket szeretnék megírni, és dolgozni is fogok rajtuk, mihelyt lesz rá rendesen időm és kapacitásom. Mondjuk úgy fest, hogy időből lesz elég, a kapacitás viszont már más kérdés, mert nyilvánvalóan a pénzkérdés az rendesen elveszi az ember kedvét az alkotástól. 
Mondjuk most erősen fontolgatom, hogy csinálok egy ko-fit és nekiállok online koldulni, csak annyira megalázónak érzem, hogy idáig fajult ez a helyzet, holott elméletileg nekem így harmincévesen lennie kéne egy biztos anyagi hátteremnek. És nem tudom, hogy ebből mennyi valóban az én hibám, és mennyi a társadalomé meg a kapitalizmusé. 
Mondjuk most már egy kicsit feladtam az elveim, és igazából segítség kéne, hogy ezt miként érdemes csinálnom. Aztán persze lehet, hogy mire ez a poszt kimegy, addigra meglesz a ko-fim is, de egyelőre itt és most ez még nincs, és csak pörgök az egészen, hogy merre és hogyan. 

Elsősorban az zavar, hogy nem akarok csak úgy kéregetni. Az egy dolog, hogy a barátaimtól most már merek segítséget kérni pénzügyileg is, de ők a barátaim, és természetesen vissza is fogok fizetni mindent, még ha nem is azonnal, vagy nem egy év alatt, mert ez így dukál, de na ismeretlenektől? Csak úgy? 
Nem, az nekem nem adja. Viszont fogalmam nincs, hogy mit tudnék adni cserébe. Rajzolni nem tudok jól, úgyhogy az egyből kilőve, a keresztszemest meg nem érzem úgy, hogy azt tudnám eladhatóan csinálni, vagy legalábbis nem most. Egyedül az írás az, amiből talán lehetne hasznom, viszont nem tudom, hogy bárki is akarna-e magyarul olvasni, főleg úgy, hogy nem vagyok abban biztos, hogy tudnék-e OC/xy karakter dolgot írni, vagy ha igen, az se smut lenne, mert hogy én nem írok pornót, egyszerűen nem az én műfajom. Úgyhogy innentől kezdve meg nem tudom, hogy ki lenne vevő rám, és ha mégis, azt hogy kell beárazni, meg ilyenek. 
Meg egyáltalán mi a fenét mondjak? Hogy szia, Magyarországon élő queer vagyok megélhetési gondokkal, légyszi segíts, hogy ne jussak utcára? De hát valamit mégiscsak adni kéne cserébe. 
Nem tudom, őszintén nem tudom, de remélem, hogy sikerül rájönnöm, így vagy úgy. 

Meg ha már így vagy úgy, akkor őszintén örülnék, ha a Rogers kiküldené a kilépési papírjaimat, mert hétfőn nem nyomták a kezembe. De ha keddig nem érkezik meg, akkor írok nekik, hogy figyu, mi van, mert pótolnom kéne. Hadd örüljenek nekem! Mondjuk én meg annak örülnék jobban, hogyha minden hiszti nélkül kiküldenék. De majd úgyis meglátjuk a vak is azt mondta. Meg azt is, hogy amúgy olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. 

Ennek ékes bizonyítéka, hogy máris van időpontom két állásinterjúra is, két egymást követő napra, mert hát nyilván ha csináljuk, csináljuk rendesen. Egyetlen hátránya van az egésznek, hogy fogalmam sincs melyik milyen meló pontosan, mert egész egyszerűen annyi helyre beküldtem az önéletrajzomat, hogy névről már nem is tudom. Arról nem is beszélve, hogy egy cég akár két-három pozíciójára is bedobtam, mert mindegyik tetszett és ezen a ponton tényleg úgy vagyok vele, hogy: miért ne? 
Ó, és közben egy harmadik helyről is visszaírtak, szóval azt hiszem, azt meg csütörtökre iktatom be, ha a cégnek is jó, mert ők viszont e-mailt írtak, aminek nagyon örülök, mert bár már hozzáedződtem a telefonáláshoz, azért nem szívesen csinálom. 
Mondjuk még azt kell megtanulnom, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, nem kell elfogadni az első állást, csak azért, hogy legyen munkám, mert nekem se jó, hogyha olyan helyen gyökerezek le, amit nem élvezek csinálni, vagy gyomorgörccsel megyek be. Ám ez még egy olyan lecke amit folyamatosan újra kell tanulnom és emlékeztetnem kell magam. 

Jaj és ha már telefonálás, kaptam beutalókat helyekre, aminek nagyon örülök, mert szeretnék valamit kezdeni a PCO gyanúmmal, lehetőleg még ebben az évben, és nagyon lelkesen nekiduráltam magam a telefonálásra, de elfelejtettem, hogy ez nem olyasmi, amit emberi időben felvennének, ami meg természetes hogy elveszi a létező összes kedvemet. Amit meg idő újra összeszedni és előröl kezdeni az egészet. Az egyetlen előny, hogy legalább csak egy számon kell keresnem az összeset, ahonnan kellenek különféle vizsgálatok. Nyilván örülnék, ha ezt is mihamarabb le lehetne tudni, de hol van nekem annyi pénzem, hogy magánba menjek? Sehol. Úgyhogy maradok ebben a rendszerben és próbálok benne előrébb jutni. Bár az is egy jó jel, hogy egyáltalán foglalkozok vele. És most nem megyek bele abba, hogy soha, egyetlen drága, oly szerető szüleim nem vittek el nőgyógyászhoz meg semmihez, mert hát biztos csak sokat eszem és nem mozgok eleget, és mindez az én hibám, de hogy az, hogy a testemben működik valami rosszul, amit ki kéne vizsgálni. Nincs nekem most arra elpocsékolható energiám, hogy kiakadjam az őseimre, főleg, mert még csak eredménye se lenne. 

Uh, jó, azt hiszem eleget beszéltem a felnőtt életemről, amit elég átélni is, és igazából nem is nagyon történik nagyon más ebbe. Munkakeresés és az egzisztenciális szorongásom. Térjünk is át az egyéb életemre. Mondjuk most elgondolkodtam, hogyha van egy felnőtt életem, akkor minek hívjam a többi dolgom, ami nem tartozik bele, mert nyilván az életem, csak nem vagyok benne felnőtt. Nyilván gyerek se. Azt hiszem az így az életem alapjáraton, a felnőttségem csupáncsak rám van kényszerítve a kapitalizmus és a társadalom által. Mármint nem azt jelenti, hogy ne vállalnék felelősséget magamért, meg a tetteimért - bármenyire is előttem van az a pingvines mém, hogy "Vállalok én bármit, ami nem felelősség"-, vagy hogy ne lennék azon, hogy lekommunikáljak dolgokat. Hanem ezt az egész munka, meg időpontos, meg interjús meg az összes ilyen dolog. Remélem érthető, mert én nem vagyok benne teljesen biztos, hogy igen. 
Igazából nem is ezt akartam bolygatni, de hát nem is én lennék, ha nem kanyarodnék el egy teljesen más irányba. 

Nos, ott van egyrészt a Star Wars sequel újraírás, amihez már megvolt az egyik nagy adag research, vagyis újranéztem a filmeket, és ki is jegyzeteltem, meg elolvastam a könyveket is, és azokból is jegyzeteltem. Mondjuk néha nagyon sok türelemre volt szükségem, mert hát amikor megmagyarázott dolgokat, azért fogtam a fejem, hogy hogy az istenben tudsz ennyire inkonzisztens lenni, amikor meg nem, akkor meg nyilvánvalóan azért fáj. Lehet, hogy ezt amúgy már kifejtettem, de még mindig fáj. Ahogy az is, hogy nem tudtam vele foglalkozni, mert hát, nagyon történt az egész élet. Még csak a tervezéssel se tudtam nagyon haladni, mert nyilván ahhoz is oda kell figyelni, és le kell ülni és ilyenek, és nem lehet koncentrálni, mikor az embernek a feje tele van ezer másik dologgal, és nem tud rendesen odafigyelni. 

Mondjuk az a szerencse, hogy a sztorik szokták magukat írni a fejemben, és itt szeretném kijelenteni, hogy akárki akármit mondd neked a daydreaming akkor is az írás része, és fontos dolog, hogy az ember hagyja megérni magában a sztorit. De hogy én már abban az állapotban vagyok, hogy neki kéne állni, vagyis inkább ülni és végigzongorázni az összes ötletem, mert úgyis csak akkor tudok továbblépni a következő fázisba, hogy akkor pontosan mit is kell researcholni, meg akkor mi merre hány méter. 

Jaj erről jutott eszembe, hogy venni szeretnék ilyen írástechnikai könyveket, főleg a Save the Cat-et, meg valami a drámaírással, amit ajánlani szoktak, hogy érdemes minden írónál ott lenni. Mert bár a gyakorlatom megvan az írásban, meg van saját stílusom is - legalábbis több ember egybehangzó véleménye szerint -, de hogy vannak olyan dolgok, amiket viszont magamtól nem tudok megugorni, és ehhez kéne segítség. Ami már ilyen középhaladó szinten van, mert azért meglátszik rajtam 15 évnyi írás, ha nem több, szóval az alapok akkor is megvannak, ha képtelen vagyok megjegyezni a karaktereim nevét. Igaz ez nagyon specifikus problémám volt, mert sietnem kellett, és nem mindenhol vettem észre én, meg a bétám se, mert tényleg nagyon utolsó pillanatban futotta át, és benne maradt egy ilyen hiba. Aztán a Wattpadon szóltak rám, hogy figyi, ez így van. 

Igen, most már rendesen publikálok Wattpadra! Oké, egyszer már feltettem oda sztorikat, de akkor az nem volt az igazi, meg nem is tudtam, hogy ez pontosan hogy működik, meg milyen sztorikat érdemes olvasni, most viszont Tüncnek hála kicsit tisztábban látok dolgokat, és már tudom, hogy merre hány méter. Meg az se ártott, hogy rájöttem, hogy ez amúgy gyakorlatilag egy blogspot, csak teljesen másként néz ki, de ugyanolyan használhatatlan és felhasználóbarátlan, mint a blogspot. Ha bármi hiba van rajta, az nem bug hanem feature, de hogy így évek óta vannak hibák, amiket nem hajlandóak kijavítani, a keresőrendszere van, de minek, teljesen random visszadob a sztori elejére, hogy nesze paraszt, keresd meg hol tartottál, meg ehhez hasonló és teljesen más problémák vannak fent, amiktől hihetetlenül otthon érzem magam. Még prémiumra is előfizettem, mert hihetetlenül gyorsan hihetetlenül felbosszantott az összes létező reklám amit állandóan végig kellett néznem, akár a következő fejezetre ugrok, akár az előzőre, meg nem is tudom, hogy mi volt még korlátozva, de hogy a rengeteg reklám iszonyatosan idegesített és én meg nagyon gyorsan olvasok ahhoz, hogy a prémium megérje a mobilappon. 
Mert persze melóba szoktam inkább olvasni mobilról, mikor ebédszünetem van, ami általában húsz perces szokott lenni, és nincsenek elpazarolható másodperceim. 

Egy darab írásom van fent, a horror-antológiám első novellája, és annyira benne vagyok ebben, hogy csináltam neki borítót is, amit szintén nagyon élveztem. A Canva segített, mert mint kiderült, hogy a Canva a Wattpadosok egyik legjobb barátja, és tényleg nevetségesen könnyű használni, és még segítségem is volt hozzá, és abszolút elégedett vagyok a végeredménnyel. Meg a novellával is, eltekintve attól, hogy maradt benne olyan, hogy elírom a főszereplő nevét. A másik ami még zavar, hogy a Wattpad kultúrája nem szereti a hosszú fejezeteket, én meg hát nem írok éppen röviden. Így a novellát, ami így egyben értelmezhető, és úgy áll össze az a keretes szerkezetet amit nagyon jól kitaláltam hozzá, viszont a Wattpad népe nem nagyon szeret tizenhétezer szót egyben olvasni, úgyhogy szét kellett darabolni, ami meg egy novella esetében nem éppen a legideálisabb dolog. Mert ha valakit nem fog meg az első rész, vagy a második, akkor sose jut el az igazi csattanóhoz, ami megadja az értelmét a keretes szerkezetnek. 

Nem segít a helyzeten, hogy én amúgy is nagyon nieche dolgokat tudok írni, amit nem feltétlen tolerál a nagy tömeg, vagy szeret, és a reklámozás se olyan, amit művelnék, mert én írni akarok, nem reklámozni. Vagy elterjedek szájhagyomány útján, mert megyek kommentálni emberekhez, és talán akkor ők is visszajönnek, meg feldobom tumblira meg a discordra és akkor ha jönnek emberek, akkor jönnek, ha nem, akkor nem. Ó, most eszembe jutott erről az egyik kedvenc sztorim, ami történt velem. És még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy ez így történt. 

A történethez hozzátartozik, hogy az a minimális reklám amit végzek az az, hogy felvágom tumblira, meg discordra a linkre, aztán olvassa, aki olvassa. Mivel ezt magyarul írtam és saját sztorim, ezért aztán csak Wattpadra dobtam fel, és hát nem is igazán foglalkoztam vele tovább, mígnem rám írt az egyik tag a Dinfield szerveren, hogy nem akarnám-e esetleg felrakni ao3-ra - ahova lehet originál sztorikat is felrakni, csak nyilván messze nem az a domináns -, mert hogy olvasná. A csavar itt ott van, hogy a tag angolul kommunikál. Nem tudom, hogy honnan származik, de angolul beszél meg ír, meg kommunikál, szóval gondolhatjátok, hogy alaposan markoltam az asztal szélét, hogy tessék? Mert amúgy ő szokta olvasni a hébe-hóba feltett álomnaplóimat tumbliron, google fordítóval. És bevallása szerint azokon keresztül is átjött, hogy jól írok, így aztán erre a sztorimra is kíváncsi. 
Én meg ültem, hogy fiam, lassíts egy kicsit, mert nem bírom feldolgozni, hogy mit mondtál nekem, hát a kicsi gülü szemeim nem merik továbbítani az információt, annyira valószerűtlennek hangzik! Hát te, aki így világnyelven kommunikálsz, meg írsz el akarod olvasni az én fura, kevesek által beszélt, röhejesen bonyolult nyelven írt sztorimat, csak azért mert a tumblin találkoztál a személyes posztjaimmal? 
Nyilván úgy dobtam fel ao3-ra, hogy csak úgy füstölt! Aztán meg odadobtam neki a linket, hogy szia, fogadd végtelen hálámat ezért az önbizalomboostért. 
Ő mondta, hogy majd kommentet is fog hagyni, ami még nem történt meg, de én igy nem sürgetem, mert biztos zajlik neki az élet, másrészt meg tizenhétezer szó egy nagyon weird nyelven, nem fogom rugdosni. Meg cuki volt, hogy egyszer tényleg jelzett, hogy betegségbe van, és azért nem foglalkozott vele. De hogy teljesen mindegy, itt a lényeg az, hogy egyáltalán akarja olvasni!

Ja meg valaki teljesen random meg is talált, ő magyarul beszélő elvtársam - mert értitek, bárhol élhet bárki -, és nagyon élvezte, szóval abszolút megérte feltenni. 
Meg büszke vagyok arra a sztorimra, annak ellenére is, hogy pontokon elírom az egyik karakter nevét. 

Dolgoznom kéne a többi novellámon, amit ebbe az antológiába szánok, vannak promptjaim, meg ötleteim, csak így valahogy nem tudtam időt meg energiát szánni rá, hogy leüljek és megtervezzem meg megírjam őket. Jó, tudom, hogy miért nem, de na, ettől még szeretném őket kivitelezni. A nagy Star Wars projektjeimről és novellákról meg már nem is beszélek. Nem mintha nem tudnék, csak közben eszembe jutott valami teljesen más és inkább arról beszélnék, mert hogy ez most egy újabb megborulásom. Hazudhatnám projektnek, de igazából jobban illik rá a megborulás jelző. 
Kitaláltam ugyanis, hogy júliusban is én akarom vinni a kalandzónát. 
És sajnos senki nem akadályozott meg benne, sőt!

Nem tudom vannak-e erre új arcok, de ha nincsenek akkor is kifogásnak fogom használni őket, hogy megint elmondhassam, hogy a kalandzóna ilyen choose-your-own-adventure, amit minden hónapban az mesél, aki éppen akar. Így megismerhetjük egymás írói stílusát, kapunk egy jó kis sztorit, közösségi élményt, szóval az egész nagyon fun, és nagyon szeretem csinálni, meg olvasni is. Bár az én hagyományom mióta van ez a dolog, hogy novemberben mesélek, mert szeretek novemberben mesélni, amikor maga a nagy nano is zajlik. Vannak erre magyarázataim, hogy miért alakult ez így, de igazából csak az volt szabadon az első alkalommal, aztán úgy megtetszett, hogy ott maradtam. 
És már két éve Star Warst mesélek a népnek, amik nyilván összefüggenek, mert én is trilógiát csinálok ebből, és nagyon élvezem. Meg mindenki más is, bár ők főleg a rezidens droid kompániánkat, de hát lehet ezért bárkit hibáztatni? Minden jó Star Wars sztoriba kell egy szerethető droid, ez egy megmásíthatatlan tény. És idén lesz a harmadik része, a befejezése, és nagyon izgatott vagyok az egésznek, mert lezárások, meg minden, és utána elkezdhetem átdolgozni úgy, hogy az internetsztyeppén kóborló szabadtartású Star Wars rajongóknak is élvezhető legyen, mert nyilvánvalóan egy hónap alatt volt mind megírva, és ez meg is látszik rajtuk. 

Na, de nem az történt, hogy elcseréltem egyiket a másikra, na, az nem én lennék, hanem az, hogy bevállaltam a júliust a november mellé. 
Egy mod hagyta jóvá, úgyhogy vihetek kettőt egyszerre. 
Kíváncsi vagyok, hogy mikor kezdek el sírni azon, hogy mennyire ostoba ötlet volt. Magamat ismerve valószínűleg a harmadik napon, de hát ezek ezen a ponton nem bugok hanem featurek. 
Az egyetlen dolog, ami megmenti ezt az egészet, hogy nem a nulláról kell kitalálnom az egészet, hanem van egy létező világomat használom fel. Nevezett létező világ amúgy szintén nem áll stabil lábakon, ami így a kidolgozottságát illeti, de hogy van. És vannak karaktereim akikkel akarok dolgozni, és van egy sztori amit el akarok mesélni.

Jó, oké a choose-your-own-adventure dolgoknak pont az a lényege, hogy a választásokkal együtt változzon a sztori, de egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy valóban úgy sikerülne alkalmaznom ezt a gyakorlatban, másrészt meg valami olyat akarok, aminek boldog a vége. Vagy legalábbis nem végtelenül reménytelen. Több mint nyolcvan százalék, hogy ebből is egy megmentjük-a-világot-a-barátsággal dolog lesz, amit amúgy nagyon szeretek. 

Az egész az egyik tavalyi Szivküldis novellámon alapul, akit egész biztosan írtam valakinek, de ha megvertek se tudom, hogy kinek. Több, mint valószínűleg szerette is, de nem merek nevet mondani, mert ismerem magam, és valahol tuti elrontanám. Mondjuk az lényegében egy előzménytörténet volt egy olyan történethez, amit most fogok megírni, mert valahogy eddig nem jutottam oda, és úgy érzem, hogy ez egy remek alkalom az egészhez. 
Tudjátok, hogy milyen nehéz előzménysztorit írni egy olyan dologhoz, ami még nem is létezik? Hát én igen. És mivel az egy novella volt - a maga csekély húszezer, vagy több, szavával - nem jutott elég idő kidolgozni mindent, csak egy általános elképzelésem van mindenről, hogy miként működik és mi fog történni, és miért. Így aztán van világom, meg elképzelésem, meg nincs is, arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan több utat is ki kell találnom, meg ki hogy milyen döntések kerüljenek bele. Felejtsétek el a három napot, már most pánikolok. 
Nektek nem kell, ez nálam a felkészülés része. 

Azt hiszem lassan be is fejezem ezt a posztot, AMIT AMÚGY EGY HÓNAPJA PRÓBÁLOK ÖSSZEHOZNI, és elmegyek felásni a saját írásom és megpróbálok nem agyvérzést kapni afölött, hogy miket hordtam össze, majd összedobni egy szilárdabb világot, meg cselekményt, meg a szokásosat. 
Mindenki tökre meg fog lepődni, hogy nem Star Warst hozok, egészen addig amíg fel nem fedezik benne az utalásokat. Kíváncsi vagyok, hogy ki fogja majd kiszúrni őket, vagy mindenki megelégszik azzal, hogy űrbálnák. Jó, fordított helyzetben engem is nagyon meg lehetne venni az űrbálnákkal. 

Na, tényleg húzok, legyetek rosszak és az Erő legyen veletek!

U.I.: Megyek Múzeumok Éjszakájára! Élmények fiaim, élmények!