#83 - Fele sem tréfa

 

Na srácok, ez az április nagyon megtolja nekem az életet. Illetve úgy fest, hogy ez az év is kezdi utolérni magát, hogy így annyi minden történik velem! Bár ezek úgy fest, hogy inkább jobbak, ha más nem, legalábbis hosszútávon, és én se érzem konstans úgy, hogy lángolnak körülöttem a falak. Legalábbis egyelőre még nem tartunk ott, de ez nem azt jelenti, hogy később se fogunk. Viszont az biztos, hogy a gyógyszerek meg a terápia használnak és nagyon örülök, hogy mindkettő van, mert ezek nélkül - na meg a végtelenül támogató barátaim nélkül -, nem biztos, hogy végig tudnám ezt csinálni. 

Szóval egyrészt felmondtam a Festónál, másrészt három nap után otthagytam azt a helyet is, ahova mentem utána, mert egyszerűen nem az volt, amire számítottam, és a fizikumomnak se tett jót. Mondanám, hogy megpróbálok sorba menni, de hát ismertek, az nem én vagyok. Meg igazából fel is adtam ezt az egészet, mert rájöttem hogy úgyis csak akkor ülök le írni, ha történik velem valami és/vagy el akarok mesélni valamit, és az nem mindig van. Amikor meg igen, akkor se egyszerre jutok ide, és hát mit tudom én, hogy mi mikor történik dátum szerint? Így hát maradunk ennél az ömlesztett verziónál, mert ez látszik egyedül működőképesnek. 
Ebből pedig az következik, hogy ez is egy hosszú poszt lesz. Amihez meg már szintén hozzászokhattok. Aki meg nem, az már úgy sincs itt. 

Mondanám, hogy kezdjük az elején, de hát hol van bárminek is az eleje? Kicsit szét vagyok esve, csak egy egészen kicsit, így lurkol az elmém szélén Palpatine, várva, hogy lecsaphasson, és le fog, mert a nyomorék huszoniksz évig a fejembe lakott, és kurvára nem tetszik neki, hogy ki akarom paterolni. És ki fogom, mert ki fogom, de hogy nem adja könnyen magát. 
Igen, éppen szorongósabb epizódomban vagyok így is, úgyhogy most a szokottnál több rambling lesz, most szólok előre. De odaérünk a lényeghez is, csak tartsatok ki. 

Az első lényeg az, hogy felmondtam a Festónál. Rohadtul nem tetszett, ahogy bánnak velem, mint dolgozóval, hogy direkt úgy alakítják a prémiumrendszert, hogy minél nehezebb legyen elérni, elvették a túlórázási lehetőséget, amit meg kitaláltak helyette, azt így hát kenjék a hajukra. Bár erről azt hiszem már panaszkodtam. 
Aztán ott van az, hogy SENKI nem mondott egy árva szót sem, hogy amúgy mi folyik a gyárnál, egész pontosan miért visznek el forgácsológépeket, mi lesz helyette, tényleg elviszik-e az egyik porszóró gépet, és egyáltalán: most akkor mégis mi van? Mert a főnökség az egyáltalán nem válaszolt, a Balázs az így lejött, majd igazából meg is futamodott az egész elől, és senki nem mondott egy árva szót sem. 
Egyszer odajött hozzám a szóvivő, hogy lehet, hogy én csinálom jó, hogy eltűnők erről a süllyedő hajóról. 
És szerintem is én csináltam jól. 

Az egy másik dolog, hogy oda, ahova jelentkeztem, az egész egyszerűen nem jött be. Nem egészen az volt, amire számítottam, és nagyon megviselt fizikailag. Oké, hogy jó az állóképességem, mert jó az állóképességem, és ilyen idióta kitartó vagyok, meg sztahanovista is, d hogy egyszerűen ezt a típusú munkát nem nekem találták ki. A gyaloglás még hagyján, de az, hogy a felső, magas polcokra úgy kell felmásznom, hát köszönöm szépen. Ígértek ilyen fellépőt, de mikor rákérdeztem, akkor konkrétan szembe lettem röhögve. És az első pár alkalommal még fun meg minden, de amikor már huszadszorra kell megmásznom a dolgokat, az így annyira nem adja. Komolyan tartottam attól, hogy valami komoly baja lesz a combomnak. Meg nyilván az se volt egészen jó, hogy mikor hazaértem és leroskadtam a kanapéra, akkor így voltam, hogy hmmm, vajon most kell-e nekem jegelni a talpamat is, vagy mi lesz. Meg nyilván amikor lelkileg meg mentálisan van erőm csinálni dolgokat, akkor így fizikailag nincs, ami szintén nem annyira jó buli. És ha ennyire kifáraszt három nap, mi lesz itt még később? Nem ilyen edzés utáni kényelmes fáradtságról beszélek, hanem arról, hogy ha most nekem el kell mennem helyekre, akkor minimum sírva fakadok. 

Persze, most jön az, hogy miből fogom fizetni az albit, mármint májusra, mert áprilisra megvan, de májusra? Visszasírom azokat az időket, amikor így háromszázhúszon álltam hó végén, mert most már bőven száz alá megyek. Itt az a berögződött gondolatom, hogy én vertem el a pénzem, de közben meg csak arról van szó, hogy minden egyre drágább, de hogy így egyik napról a másikra változik, plusz szükségem volt olyan dolgokra, hogy ruha, meg így szülinapom alkalmából is megleptem magam pár holmival, de hogy így ezeknek nem kéne így működnie. Ha egy rendes társadalomban élnénk ugye, és nem kapitalizmusban! 
Jó, az egy dolog, hogy amúgy majd bejelentkezek munkanélkülire segélyért, mert nyilván, értitek, adjon az állam nekem is pénzt, ne csak folyton vegye el tőlem. Csak közben az így mennyire lesz elég? 

Az mozgat, hogy így ezt is két hét alatt szereztem, és volt amúgy mellette még egy B terv is, szóval igazából ha megint azt csinálom, és megint azt fogom csinálni, hogy egy nap ilyen öt helyre beküldözgetem az önéletrajzom, akkor rendben leszünk. Plusz most nem is liheg a nyakamba a cshalád, hogy bűntudatot keltsen bennem, meg érzelmi zsaroljanak és hasonló mókaságok, amivel megkeserítették az egészet. Hanem van egy baráti közösségem, akik kitartóan támogatnak, annak ellenére, hogy rendszeresen sír a szám, és panaszkodok. Nagyon, nagyon szeretem őket, és egyszer abszolút meg fogom köszönni nekik, mert így nah, annyi mindent beletesznek, én meg úgy érzem nem viszonzom ezt eléggé. Persze, simán lehet, hogy nem is várják el, de közben meg értitek: ki akarom mutatni, hogy mennyire sokat jelent ez nekem. 
Egyszer talán még sikerül is. 

Szóval ja, most így ez van, hogy szívom a fogam meg társai, de azon vagyok, hogy én kerüljek ki győztesen ebből az egész szituációból és legyen egy rendes melóm meg minden. 

Na, de azt hiszem hogy még mindig nem meséltem el, hogy pontosan mi történt így április elején. 
Szóval március végén elbúcsúztam mindenkitől, és így teljesen kivoltam, hogy emberek adtak nekem dolgokat! Mármint így én abba a hiszembe voltam, hogy Erikával ilyen jó magyar munkásember módra, még egyszer, utoljára pezsgőzünk egyet a sarokban, mindenki mástól elköszönök, hogy egy élmény volt velük dolgozni, és annyi. 
Na, a pezsgőzés meg is volt, nagyon finom volt, meg minden, aztán ülök vissza dolgozni, és azt veszem észre, hogy az emberek így gyanúsan körbeállnak mögöttem, és így megfordulok és nézem, hogy mi a fene, erre hát így rendesen elbúcsúznak tőlem! Olyan dolgokat kaptam tőlük! Amik egyáltalán nem tűntek olcsónak, és teljesen le is sokkolódtam, hogy hát ezt én így? Én kapom? Azért mert éveken át együtt dolgoztunk és tényleg jó munkatárs voltam? Én? 
Azt se feltétlen szoktam még meg, hogy a barátaimtól ajándékot kapok, annak ellenére, hogy kifejezetten szeretem, mikor dolgokat adnak nekem - meg én is szeretek dolgokat adni másoknak -, de hogy a munkatársaimtól? Tudjátok, mondtam, én nem barátkozni megyek munkába, és amúgy is eléggé káromkodtam, meg kiabáltam, meg Erikával ketten mi voltunk az ilyen nagyon hangosan jókedvű duó. És szerettem Erikával hülyéskedni, meg énekeltünk, meg minden. De hogy így bennem meg állandóan az volt, hogy vajon így eléggé jó munkatárs vagyok? Elég jól dolgozom? Biztos, hogy nincs velem sok probléma?
Erre baszki halljátok, ilyen sült teát kaptam tőlük, amire azt hittem, hogy pici mézválogatás, mert rá volt írva, hogy méz, és én csak annyit fogtam fel belőle, hogy méz. Meg élő korallvirágot is kaptam, meg egy nyuszikosarat, meg egy komplett avonos piperekészletet, de halljátok, azon kívül, hogy volt benne testápoló, meg kézkrém még ilyen habfürdő is volt benne meg parfüm! Értitek, parfüm! És ezt már csak itthon vettem észre, mikor rendesen elpakoltam mindent, és néztem, hogy hát amire én azt hittem, hogy így szappan, az parfüm! És olyan jó illata van! Meg így a neve is úgy passzol hozzám! Faraway Rebel, ha jól dereng. Ilyen avonos márka, de hogy így annyira jó, levendulás cucc és nagyon magaménak érzem. Már csak a Rebel dolog miatt is. 
Fuck yeah, I'm a Rebel! 
Vagy legalábbis nagyon szeretnék :"D 

Szóval dolgokat kaptam és így álltam, hogy ti mind állatok vagytok és egyáltalán nem normálisak. És így nagyon jó volt, mert nem azt éreztem, hogy ezen kényszerből esünk át, hanem tényleg elbúcsúztak tőlem. Nagyon jól esett az egész, és most eszembe jutott, hogy Erikára is rá kéne írnom, hogy amúgy mi a helyzet velem, csak hu, már megint a hétköznapok történnek velem, amiket meg nyilván ki kell pihenni. Plusz össze is vagyok zavarodva, hogy mennem kéne valahova, és el vagyok késve, de közben meg nem kell igazából semmit úgy csinálnom. Jó, az önéletrajzomat nem ártana elkezdeni beküldeni helyekre, amiket kinéztem magamnak, de közben meg nem vagyok elkésve sehonnan. 

Mármint igy olyan helyekről, ahova mennem kéne, mert amúgy írni nem sokat írtam ebben a két hétben. És olvasni is legalább ugyanannyit sikerült, ami csak azért gáz, mert benne vagyok egy wattpados könyvklubban, ahol így egymás sztorijait kell olvasni, és nagyon jól megszervezett dolog az egész, meg nagyon szeretem és érdekes sztorikkal találkozom, csak oda se jutottam el. Lehet majd tolok egy kommentet, hogy srácok, szeretnék egy kis haladékot kérni, mert nagyon történik velem az élet. Aztán persze az is lehet, hogy holnap majd elolvasok mindent, mert elég gyorsan olvasok. Még holnap meglátom, addig van a határidő. 

Közben meg anyám is játssza a hetvenhét hattyú halálát, mert nem mentem haza húsvétra, mert hogy így nagytakarítást terveztem, és az nekem egy több napos program. Erre anyám úgy, de úgy megsértődött! Előadta, hogy hát én már nem is megyek haza, meg őt ez milyen szarul érinti, meg hogy én mennyire buborékban élek, meg hogy ő most teljesen lesokkolódott, meg az összes többi ilyen érzelmi zsarolás dolgával. Sőt, még előhozta a barbacsi öreganyámat is, hogy jaj ő is mennyire odavan. Én meg így ülök és nézek, hogy most komolyan? Tényleg ezt kell csinálni? Nem lehetne elfogadni, hogy egyszerűen csak nem megyek haza? Hát kiderült, hogy nem, úgyhogy elegem lett a sírás-rívásból és ghostoltam egy jó hétig, mire persze jött az SMS írás, meg telefonálgatás, amit szintén ugyanúgy ignoráltam, meg a hosszú esszék, amiket meg aztán végig se olvastam, mert amúgy is tudtam, hogy mi áll benne. Lényegében az, hogy én egyáltalán nem értek meg dolgokat. Ami végtelenül vicces, mert ha én próbálok meg elmagyarázni valamit, meg levezetni, amit ő nem ért meg, akkor én vagyok az idióta. Így, szó szerint. 
Néha szívesen elmondanám neki, hogy mennyire borzasztóan rosszul kommunikál - már ha egyáltalán ezt lehet annak hívni -, meg az összes többi traumát a szemére hányni, amit elszenvedtem miatta, de sajnos tudom, hogy egyáltalán nem érné meg. Meg elpocsékolható energiám se, márpedig ehhez a világ összes energiája kéne, és van egy olyan érzésem, hogy amúgy se érné meg. Csak elkacérkodom a gondolattal. 
A legviccesebb pedig ebben az egészben az, hogyha nem adta volna elő ezt az egész cirkuszt, akkor megmondtam volna neki, hogy jó, most nem érek rá, de két hét múlva meg mondjuk igen. Plusz minél inkább erőlteti, én annál inkább tolom ezt az időpontot. Mert ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem. De úgy fest, hogy ez ilyen feldolgozhatatlan információ a számára. 
És bármennyire is önkéntelenül csinálja ezt az érzelmi zsarolást, attól még érzelmi zsarolás marad és rohadtul rosszul esik.
A végeredmény az, hogy az egész családomat el kéne küldeni terápiára, mert eddig csak az öcsém meg én és vagyunk azok, akik így tisztában vannak dolgokkal. 

Én meg ugye aktivan járok terápiára, meg pszichiáterre check-inre, már amikor eljutok személyesen, és nem csak az van, hogy akkor írjatok fel gyógyszert, köszi, sziasztok. De most csütörtökön eljutottam, és beszámoltam arról, hogy sokkal több energiám van, fél óra alatt ki tudok kelni az ágyból reggel, amihez eddig kellett egy óra, meg hogy sokkal hamarabb nyerem vissza a mentális stabilitásom, meg az összes haladásomról nyilván. Jó, cserébe bejött az, hogy van lábremegésem, megint, meg nagyon összeszorítom az állkapcsomat és emlékeztetni kell magam, hogy amúgy így lazítsam el, mert ez igy nem lesz jó. Meg az összes többi izmomat is. Úgyhogy vannak amik javultak, vannak, amik visszajöttek és bosszantanak - mármint azon kívül, hogy miért nem vagyok jól, lehetőleg már tegnap. 
És a pszichiáter is megdicsért, hogy milyen szépen haladok, meg hogy mennyire tudatosan csinálom, és hogy ez mennyire jó, hogy ilyeneket hall tőlem, mint pácienstől, mert hogy ez így minden pszichiáter álma. Én meg ott ülök, hogy oké, nagyon köszönöm, nagyon jólesik, meg minden, egyszer majd fel is dolgozzuk. Mert hogy közben meg bennem az van, hogy jó ez az ütem amiben haladok? Nem túl gyors, nem túl lassú, így kell ezt csinálnom? Meg akkor nekem tényleg komoly problémáim voltak egyáltalán? 
De ez persze csak Palpatine mondja és nem én, mert ez a gyászkeret is kitalál új dolgokat, hogy basztasson, de már egyre jobb vagyok a felismerésében. 
Meg attól, hogy jól haladok, az nem azt jelenti, hogy ne tennék bele mindent, amit bele tudok lenni, meg hogy így a valós szituációkban is tökéletesen menne minden, hanem azt, hogy ami tőlem telik, azt megcsinálom, a rendelkezésemre álló tudás meg fegyverek alapján. There is only do, and no try, vagy hogy is kell ezt szépen mondani. Yoda is büszke lenne rám, de hogy a barátaim is azok, amin szintén meglepődők. 
Mondjuk itt inkább az zavar, hogy mi van, ha nem tudom eléggé kimutatni, hogy mennyire sokat jelent? Nagyon szeretném kimutatni, de hát a köszönöm, az olyan sekélyes meg keveset mondd, és nem tudom, hogy máshogy mutathatnám ki, hogy mennyire jólesik a támogatásuk. Végre van egy támogató és szerető közösségem, ahol meg tudok beszélni tudok dolgokat, akik tényleg segítenek, és tanácsot adnak, szóval igazi baráti közösség, és úgy szeretném rendesen megköszönni nekik, csak nem tudom hogy! 
Mert lássuk be, hogy én is belerakom a magamét a dolgokba, mert nyilvánvalóan belerakom, mert hát nem várhatom el, hogy más mentsen meg, mert ez egész egyszerűen nem így működik, de hogy olyan jó, hogy van egy háló, ami megtart! Nem tudok elég hálás lenni nekik. 

Az egy teljesen másik kérdés, hogy nem lehet velem normálisan beszélgetni körülbelül három éve, mióta beleestem a Star Warsba, és ilyen mini de nagyon nyilvánvaló trójai falóként cipelem magam után, hogy becsempészhessem minden beszélgetésbe. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatnám a másikat, vagy hogy nem figyelnék oda, vagy hogy magamra terelném a szót, mikor rohadtul nem kéne, mert nyilvánvalóan egy egészséges kapcsolati hálónak az a titka, hogy odafigyelj, kommunikálj és minél jobban átérezd a másik helyzetet. Egyszerűen csak azt, hogy iyen hétköznapi beszélgetések során általában öt percen belül szóba tudom hozni. Ahogy Vinnie egyszer olyan szépen összefoglalta, még amikor elkezdtem csak így beleesni ebbe a nyúlüregbe, és azt hittem, hogy ez pár hónapon belül lecseng.
Aki nagyon figyel, most hallhatja a háttérben a hisztérikus nevetést.
Szóval Vinnie azt mondta, hogy én elkezdtem a Mandaloriant nézni azért, hogy tudjak beszélgetni az öcsémmel, de most meg már mindenki másnak kell megnézni a Star Warst ahhoz, hogy tudjon beszélgetni velem.
És ez az évek során egyre inkább egyértelmű lesz. 

Én tényleg azt hittem, hogy ez csak ilyen futó megmártózás lesz, de most már Mariana-árok mélységben járok az egészben, és még mindig nem tudnám azt mondani, hogy leértünk a fenekére. Főleg, hogy mindig van valami, amire igy nézek, hogy jé, ezt még így nem is ismertem, meg ezt is akarom tudni, és ez a korszak is mennyire király már! Főleg, hogy amúgy még csak a kánonban vagyok otthon, a legendákba meg maximum a kislábujjam lógattam bele. 
Kijött egy új Ahsoka trailer, és teljesen meg vagyok borulva. Benne volt maximum öt másodpercig Thrawn háta, és én teljesen elvesztem. Tudom, hogy ott van a komplett Rebels cast - kivéve Kallust, hol van Kallus, Dave Filoni, merre van Kallus? -, de még nem jutottam odáig, hogy ezt amúgy fel is dolgozzam. Mert hát our favorite blueberry boy back in town! Kicsit tartok attól, hogy elbasszák és egy space Sherlock Holmest csinálnak belőle, holott pedig rohadtul nem space Sherlock Holmes, mert teljesen más a személyiségük, meg a motivációjuk, meg még az intellektusuk is abszolút másként működik, az egyetlen közös vonás bennük, hogy rémisztően okosak. 
De amíg Sherlocknak egyértelműen self-destructiv vonásai vannak, szüksége van stimulánsokra, nem foglalkozik azzal, ami nem érdekli, valószínűleg ért a politikához, magánnyomozó, addig Thrawn egy katonai tiszt, harcos, aki minden feladatára rendesen fókuszál - az már más kérdés, hogy megvannak a maga útjai -, és egyáltalán nem ért a politikához. Valamint Sherlock impulzív egyéniség, és senki nem magyarázza meg nekem, hogy nem, addig Thrawn nagyon nyugodt, és igazából attól lesz olyan rohadt ijesztő. 
Kivéve ha basztatod a művészeti dolgait. Soha ne basztasd Thrawn művészeti dolgait, csak hallgasd végig a levezetéseit, és jók vagytok. Thrawn egy nagyon jó főnök, nagyon szívesen szolgálnék alatta, még akkor is ha szerény személyem szerint nem én vagyok az ideális alkalmazott, de cserébe nagyon sztahanovista. Meg na, nem sok regénykarakter érte el nálam, hogy a főnökömnek akarjam. A másik az Terry Pratchettől Sam Vimes, és így ennyi. Ez a kettő. Szerintem ez mindent elmagyaráz. 

A hónapra meg kölcsönadtam Teónak a Thrawnt, az első kötetet a kánon könyvek közül, és annyira kíváncsi vagyok, hogy majd mit fog szólni hozzá! Szerintem nem kell nagyon benne lenni hozzá a fandomban, és ezt annyira objektíven mondom, amennyire én itt objektív tudok lenni, plusz nagyon élvezhetően ír, és nagyon zseniális benne az összes karakter, úgyhogy az összes tűkön ülve várom, hogy ő mit fog szólni hozzá. Természetesen az is rendben van, ha nem fog neki tetszeni, mert hogy így nem az ő teája, én ilyeneken nem sértődők meg, egyszerűen csak nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon türelmetlen, és így egész testemben vibrálok, hogy vajon mit fog szólni hozzá. Megígérte, hogy privátban fog majd nekem beszámolni, hogy még a goodreadset se kelljen görgetnem, hogy hol tart. 

Azt hiszem a húsvéthétfőm azzal fog telni, hogy kiolvasom a Lesser Evilt. Mert az egy olyan könyv, hogy reggel felveszem és este leteszem, és nem szabad megszakítani. Jó, mondjuk így is félretettem, de egy olyan nap után, aminek a felében ezt olvastam, és azért vártam ennyit a folytatással, mert össze kellett szednem magam, meg várni egy olyan napot, amikor tényleg nem csinálok semmit. És ki is pihentem magam valamennyire. Mert erre a kötetre oda kell figyelni, és arra nem mindig vagyok feltétlenül képes. Meg bármennyire is szeretem a Star Wars univerzumot, elkezdeni dolgokat sajnos továbbra is nehéz. Ezt nem tudom, hogy a szorongásom, vagy az autizmusom, de akármelyik is, egyáltalán nem értékelem. 

Ez sajnos ugyanúgy vonatkozik az írásra is. Bár ott inkább az gátol meg, hogy annyi nagy projektem van, hogy azt se tudom, hogy egész pontosan hol kezdjem el. Lehet nem ártana tényleg elsajátítani egy rendszert, vagy egyszerűen csak összeszedni magam és végigvenni a mindent. Mert a módszerem úgyis az, hogy nagyon ömlesztett vázlat, aztán kevésbé ömlesztett vázlat, aztán normális vázlat. És aztán elkezdjük megírni. Csak annyi idő és annyi mindent kell csinálni, és olyan lassan megy, mert ezer másik dologra is kell energia, és így: Óh fuck it. Miért nem faragok inkább kisszéket? 

Eddig az évben egyetlen novellát fejeztem be, azt is a Szívküldi miatt, de meg kell valljam, hogy egyáltalán nem utálom, sőt! Kifejezetten tetszik és egyértelműen menni fog a horror antológia kötetembe. Megy így Wattpadra, csak meg kell várnom az event végét. 
Meg van egy másik ötletem is, bár mintha ezekről beszéltem volna már, úgy dereng. A lényeg, hogy egyiken se dolgozok, de legalább abszolút meg vagyok borulva a Star Warsnak. Nagyon, nagyon, nagyon szeretem, csak ne lenne olyan átkozott nehéz navigálni a fandomban! A fele olyan teljesen irreleváns hülyeségeken nyíg, hogy az egészen hihetetlen. 
De ebbe bele se megyek, mert én egy másik módon vagyok az idegesítő rajongó, bármennyire is próbálok nem az lenni. Mondjuk még nem basztak ki sehonnan emiatt, szóval még jók vagyunk, de a hangsúly a mégen van. 

A poszt közben meg lement a húsvét, és nagyon jó volt, nagyon kis nyugis, és annyira örülök, hogy nem mentem haza! Mert így legalább ki tudtam takarítani, meg rendesen pihenni, és bár tojást nem sikerült festenem, mert hülye voltam és nem vettem festéket, de sonkát csináltam, meg kipróbáltam a szilikon muffinformákat, és azt kell mondanom, hogy a szilikon sütőformák egy istenáldása. Meg most már csak emögül is a rutin meg az évek hiányzik, és az, hogy rájöjjek, hogy miként lesz egy fokkal simább a felszíne sütés után. De ízre ezek is rohadt jók lettek. 
Mort is itt volt nálam, hajat festettünk, és húsvéthétfőn ő is csinált muffint, mert azt mondtam, hogy jó, oké, itt vannak a dolgok, tessék, éld ki magad nyugodtan. És kiélte magát nyugodtan, így nekem is jutott muffin :D
Mert amit én csináltam, hát az igy kettőt pislogtam és elfogyott, ami igy tök jó visszajelzés, hogy megugrottam egy szintet és hogy tényleg finomat csinálok. 
Vinnie és Mena is felugrott hozzám meglocsolni, igaz ők vasárnap, és így találkoztak Morttal, és mindenki nagyon jól kijött mindenkivel, és ennek olyan boldog voltam, hogy a köreim találkoznak! Egyszer majd tényleg eljön az a pillanat, amikor az egész Squadot is odaviszem, de az még a jövő zenéje. Mondjuk ha máshol nem, majd az utólagos szülinapi partimon találkoznak, amit már most nagyon várok! Teljesen és abszolút használhatatlan leszek közben, bár az is igaz, hogy már most is teljesen és abszolút használhatatlan vagyok, hogyha a Star Wars szóba kerül. 

Mint megtudtam a húsvéti ünnepek alatt volt a Star Wars celebration, amit lehetett követni élőben a youtuben, és így kértem rá értesítőt is, hogy tudjam nézni. Csakhogy én így elfelejtettem, hogy jöttek hozzám emberek, és így pont akkor toppant be mindenki, amikor elkezdődött a Kenobi show panelje, és így Hayden! Meg Evan! (Szegénynek sose tudom a nevét rendesen leírni, de hát kinek tudom én ezen a ponton rendesen leírni a nevét?) Meg aki a pici Leiát játszotta! És ott ültem, hogy srácok, jó, akkor ezt most vagy végignézitek velem, vagy kint megvárjátok, amíg végzek. 
Aztán persze megállítottam miattuk, de hogy így az orruk alá dörgöltem, hogy érezzék rendkívül megtisztelve magukat, hogy leállítottam a kedvükért, és figyelek rájuk. 

Ilyenkor egy kicsinkét rossz barátnak érzem magam, amiért ezek a prioritásaim, de sajnos ezek a prioritásaim. 
Úgyhogy mindenki érdekében remélem, hogy visszanézhető lesz a minden youtuben. 
Én tényleg igyekszem nem az elvadult rajongó lenni, de attól tartok, hogy az idő múlásával ez egyre kevésbé kivitelezhető. Bár Vinnie szerint én se voltam normális soha, szóval kénytelen leszek elengedni az illúzióim. 

Huh, akarok én még bármi másról is beszélni hirtelen? Annyira végül is nem, mert a munkáról már panaszkodtam, az írás így továbbra is olyan, hogy én csinálom, és ti nem láttok belőle semmit. Jaj, írás, hát én innen leszedtem a régi cuccaim, amiket már úgysem fogok folytatni és nem láttam értelmét, hogy itt legyenek, mert engem zavartak. Meg a fejemben felépített esztétikát. És most, hogy már csak a blogposztjaim vannak, sokkal jobban magaménak is érzem ezt az egész helyet. 
Ezzel együtt a twitter fiókom is töröltem, és bár valahol hiányzik, mert na, mégiscsak azon éltem nagyon sokáig, és oda jártam verekedni, de összeségében ez egy jó döntés volt a részemről. Mióta Nejlonfiú megvette az egészet, azóta exponenciálisan romlott az egész minősége, és olyan arcok jöttek fel, akiket legszívesebben csótányírtóval fújtam volna le. Azok, akikért meg megérte követni, azok úgy nem voltak fent, vagy inaktívak lettek, szóval úgy voltam vele, hogy oké, akkor én is fájdalmas búcsút veszek az egésztől. 

Arra számítottam, hogy jobban fog hiányozni, meg lesznek elvonási tüneteim, de igazából egyáltalán nem éreztem meg. Néha ugyan visszavágyódom, hogy egy threadet erről meg erről nagyon jó lenne írni, de aztán megtalálom az írós discordon a csatimat, és ott kiadom magamból. Tumblin még nem vagyok olyan aktív, bár kezdek hozzászokni, hogy néha megszólalok dolgokban, más meg nagyon nincs és igazából úgy érzem, hogy nem is kell. 
Még szerintem a Merengős fiókomat is törlöm, mert minél többet hallok róla, annál inkább elmegy a kedvem az egésztől, meg az ott való publikálástól. A Wattpadot viszont egészen megkedveltem, amin én vagyok a legjobban meglepődve. 

Na, azt hiszem ez egy egész szolid blogposzt lesz így ennyivel, és zárom is soraimat. 
Az Erő legyen veletek!

U.I.: Kaptunk egy kaputelefon minőségű képet Thrawnról. Nem vagyok jól.