#35 - Valahonnan valahová

Észrevettétek, hogy mennyi v betű szerepel a címeimben mostanában? Mert én igen. Lehet, hogy ez egy égi jel arra, hogy ujra meg kéne nézni a V mint Vendettát.

Igen, megint eltüntem, megint nem azt csinálom, amit kéne, és mélyen sajnálom, hogy annyi aktivitást mutatok, mint egy sült hal. Elhiszem, hogy úgy tűnhet, hogy nem foglalkozom eleget a követőimmel, meg a blogommal, és ebben ott van az igazság, hogy korántsem tudok annyit veletek lenni, amennyit megérdemelnétek. Nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok annak a negyvenkét embernek, aki feliratkozott, mert úgy érezték, hogy érdemes követni ezt a rakás szerencsétlenséget. Valamit azoknak is, akik néha-néha bekukkantanak, mert hát miattatok érdemes csinálni.

Egy művész a közönség által lesz művész, hogy vannak olyanok, akik kiváncsiak a munkásságára, arra, hogy mit ad magából, a gondolataiból, a véleményéből. Mert lehet az asztalfióknak alkotni, én is voltam így, de egy idő után kell, hogy mások lássák és elmondják, nekik mit adott. Hisz ezért van ez a blog, hogy adjon valamit. Néhány gondolatot, pár önfeledt percet, némi érzelmet, vagy bármit, ami túlmutat a valóságunkon. Lehet, hogy ez túlságosan egoista ahhoz képest, hogy közel nem tudok annyi időt, energiát belefektetni, amennyit szeretnék, és hihetetlen mód jólesik, hogyha visszajeleztek, mert tudom, hogy érdemes ezt folytatnom.
Igaz, nekem is kommenthadjáratba kéne kezdenem, de per pillanat annak is örülök, hogy végre van erőm blogposztot gépelni és megköszönni nektek, hogy továbbra is velem vagytok, itt vagytok.

Most pedig jöjjön a kifogás, mentegetőzés, magyarázat arra, hogy miért nincs időm és energiám arra, amire kéne, hogy legyen.
Első számú indokom, hogy dolgozom.

Végre nem közfoglalkoztatotként vagyok, hanem rendes munkaerőként, ami azért jó dolog, mert rendes fizetést kapok. Oké, nem álom meló, de igyekszem jól csinálni a munkám. Amúgy szeretnék továbbra is valami programozónak kitanulni, mert az érdekel, meg szívesen csinálnám, meg nem nekem való ez a nagyon kötött munkavégzés. Jó, bírom én, de nap végére annyira kimerülök, hogy egy zsák zuzmónak érzem az agyam, és ez azért baj, mert hiába látom, hogy mihez kéne hozzányúlnom, egyszerűen semmihez nem tudok, mert nem tudok ott lenni fejben. És ez nagyon rossz.
Meg mondjuk a fönönknővel se vagyok kibékülve. A Gyöngyikkel valahogy sose volt még szerencsém. Nem is akarok beszélni róla, örülök, hogy nem kell most a közelében se lennem. Kicsit mindig úgy érzem,mintha azt akarná, hogy adjam el a lelkemet a postának, de én nem akarom ennyire odakötni magam. Meg még magammal se tisztázott körülmény, hogy van-e egyáltalán lelkem.
Ez meg mondjuk oda vezet, hogy néha ha nagyon fáradt vagyok, arra jutok, hogy tuti ki fog rúgni. És akkor mit csinálok? Persze, igyekszem rendesen végezni a munkám, de egyáltalán nem érzem magam biztonságban alatta, mint munkavállaló.

Meg aztán nem akarok csalódást okozni senkinek. Meg, hogy miattam legyen vita, veszekedés itthon és nekem szégyenszemre el kelljen jönnöm Pestről, holott nagyon szeretek a fővárosban.

Mindegy. Bocsánat skacok, csak a kimerültség beszél belőlem. Ahogy a Republic dal is mondja: "Ha látod, hogy sírok és fáj nagyon, ne hidd el, én nem akarom. Ha mosolyt hozok a könnyek helyett, így maradjak meg neked"

Egy kis részem azért tartja magát, csak a többi nyolcvan százalékot kéne kiirtani valahogy, vagy legalább elhallgatatni. Amúgy vágjátok ugye, hogy most van az az állapot, hogy: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"?
Ha nem, akkor most már igen, és bocsánat, hogy ilyen kusza vagyok. De úgyse lesz jobb alkalom, szóval miért is ne?
Jah, tele vagyok kétségekkel, és próbálom nem felszínre engedni őket, de azért csak esznek belüről. Bizonyára mindenki így van ezzel, nincs ebben semmi újdonság, én is csak olyan átlagos vagyok, mint mindenki más.

Ehhez már hozzászoktam, és van amikor nagyon tetszik, de tudjátok mi a szívás? Mikor megismersz egy rakat valóban különleges, szikrázó tehetségű, végletekig bonyolult embert, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva a barátaid lesznek, és te csak ott állsz a magad szürkeségében és nem érted a dolgot.
Gyülölöm a barátaimat, mert mindegyikük olyan félelmetesen gyönyörű világ, amit félek sose fogok megérteni, sose leszek nekik elég és sose vagyok benne biztos, hogy el tudom-e mondani, hogy mennyire fontosak nekem. Igen, gyülölöm őket, de egyszerre meg is akarom védeni őket, holott pontosan tudom, hogy nincs szükségük erre, mert tudnak magukra vigyázni. Mintha a Napra akarnál vigyázni, nehogy kiégjen.
Szép kis ostobaság tudom, de hát már csak ez van bennem. Valami ködös, kietlen mocsár, fel-feltűnő lidércfényekkel, bár félek ez is túlságosan patetikus a valósághoz képest. Azért, próbálkozom. Próbálkozom, hogy valahogy visszaadjam nekik azt a rengeteg dolgot, amit tőlük kaptam, és ha kell a véremet adom értük, mert én ilyen kibaszott őrdémonnak érzem magam.
Néha jó lenne, ha megküzdhetnék a szörnyekkel és a letépett fejüket a barátaim elé vihetném, hogy úgy érezzem, hogy van valami hasznom.

Heh, el tudom képzelni, hogy most mindegyikük kiakad, milyen baromságokat hordok össze, ahelyett, hogy rendbehoznám magam, meg pihennék. Nyugi skacok, állapotom nem tragikus, csak melankólikus.
Oh, mondjuk attól nem félek, hogy túl sokat hoznék magamból nyilvánosságra, amúgy is könnyen kiismerhető vagyok, és hát van egy olyan fixa ideám, hogyha az ember pajzsot készít a gyengeségeiből, akkor azokkal már nem tudják sarokba szorítani.

Nah, mindegy skacok, fogjuk a fáradtságra, kimerültségre, nevessünk egyet és haladjunk tovább. A szeretet és a gyűlölet végül is ugyanannak az éremnek a két oldala, így hát talán nem olyan végzetes mindkettőt egyszerre, ugyanolyan intenzitással érezni.

Mondjuk sokkal jobban örülnék, ha azt írásban tudnám hasznosítani, ha már egyszer voltam olyan ostoba, meggondolatlan hülye, hogy jelentkeztem az áprilisi NaNoWriMora.
Ki lehet találni mennyit írtam rá.
Nem sokat. Nem, annál is kevesebbet.  Köbö ezer karaktert. Kibaszott siralmas ez tudom. Ahogy azt is tudhattam volna, hogy n e m fog menni, mert ha határidőre kell alkotni, akkor nálam elvágtak mindent. Persze, most is megpróbáltam, hátha ezúttal másképp lesz, de kétlem...
És nem csak azért, mert nap végére annyira elfáradok, hogy már azt se tudom, hogy fiú vagyok vagy lány, és az se tölt el örömmel, mikor leesik, hanem mert nincs motivációm.
A lehető legszarabb kifogás valaha, egen, de attól még ah van, hogy nem érzem, hogy ez bárkit is érdekelne. Az SPN sci-fi AUt alkotnám amúgy, amiről jávorom megjegyzte, hogy ő várja, de ez most úgy fest, hogy kevés. Jó lenne, azt érezni, mint a "Valóság, ami megtörtént"-nél, hogy hiába nem olvassa senki, attól én még végigirom, mert élvezem. Gyülölöm, hogyne, az idegeimre megy a jelenetek vágása, de azért egy kicsit élvezem.
Ennél meg azt se, és nem tudom, hogyan lehetne motiválnom magam.

Vagy lehet, hogy pont azért nem megy, mert a crossover elszívja az ihletet? És inkább azt kéne írnom? Nem tudom srácok, komolyan nem.
Úgyhogy várok pár tanácsot.

Addig is, hjaj, miről beszéljek még? Az az igazság, hogy nagyon közéleti meg politikai dolgokba nem akarok belemenni, és nem is szeretek. Persze, azért szerdán én is ott voltam a tüntetésen, mert #istandwithceu, de nem érzem magam kompetensnek a témában. Menjetek a hvgre, indexre, bárhova ahol elfogulatlan véleményt és tényeket kaphattok, mert én nem tudok bölcs lenni. A munka miatt annyira begubóztam, hogy az információim csak a felszínt kapargatják.
Annyit azonban mondhatok, hogy továbbra is az a legfontosabb hogy merjetek kiállni az elveitek mellett, nem erőszakkal, de határozottan, kérdezzetek, vitázzatok és ne hagyjátok, hogy ez az elnyomó állam, vagy bármelyik másik, elvegy az erőtök és a hitetek. Nem kell mindig harcban állni, épp elég, hogyha magatok tudását, szellemét gyarapítjátok, hogyha alkottok, hogyha jelen vagytok ebben a világban, hogyha olyat tesztek, amitől ti és mások is többek lesznek. Nem kellenek nagy, világmegváltó tettek, csak egyszerű emberi dolgok. Amihez tehetségetek, lelkesedésetek van, amit kellő kitartással és odaadással tudok művelni.
Óh, hát igen, én egy naiv ember vagyok, és nem is tudom miért. Valahogy így alakult, de hát valakinek hinnie is kell a többiekben, nem igaz?

Azt hiszem feladom, hogy ennek a bejegyzésnek, bármi értelme is legyen.
Miért eddig volt bármi értelme is a posztjaidnak?

Remek. Már csak te hiányoztál ebből a káoszból. Mi lenne, ha beérnéd azzal Crow, hogy széttrolkodod a leveleimet? Miért kell még a blogomat is?

Tudod te nagyon jól, hogy miért. Megegyeztünk valamiben sweetheart,amit te nem akarsz betartani.

Soha. Többet. Ne. Hívj. Így. Elég kényelmetlen egy hangtól a fejemben. Nagyon. Brrrr… Ami pedig a többit illeti: ugye te se hitted, hogy tovább foglalkozom a sztorival, mint kellene?

Meg tudom nehezíteni az életed, ezt jobb ha szem előtt tartod.

Komolyan nem értem mi bajod. Badass vagy, kijutott a boldogságból, megtennéd, hogy nem drámázol? Én vagyok az író, az lesz, amit én akarok, ebbe bele kéne már törődnöd. Úgyis folyton kedvezek neked. Vagy Billel van a bajod? Féltékeny vagy, vagy mi?

Én? Féltékeny? Ne tedd magad még nevetségesebbé. Nyilvánvaló, hogy ki nevet majd a végén.

Rendben, feladom, nem értem mit keresel itt. Vegzáld Kevint, vagy valami.

Vagy valami. Nézd, szánalmas már ez a vergődésed, és unom nézni, úgyhogy tedd már meg azt a szivességet, hogy legalább valami hasznosat csinálsz.

Épp blogposztot írok, ez hasznos.

Picsogsz. Többet, mint a mókus, mikor a szárnyasa után kesereg, pedig azt hittem annál mélyebbre nem lehet süllyedni.

Kösz baszdmeg. Most már tuti nem lesz alternatív vég. És még a blogposztnak is itt lesz vége. Legyetek rosszak!

Nem kell megköszönni.

U.i.: Tudom, hogy ez egy zaklatott poszt lett, bocsi, és a végére nincs semmi magyarázatom. Sorry guys, legközelebb talán jobb lesz.